LFG.HU

Abacs
novellaCimkek

Barlang teste sötétség,
Ott bújik egy ős rémség.
Ott rejtőzik, ólálkodik,
Századokig szunnyadozik.
Sötét csendben nincs nyugalma,
Századonként felzavarja
Csak egy lépés, csak egy szó.
Ébred már a benn alvó!
Lopakodik, ólálkodik,
Maró éhség falatozik:
“Enni kell, mert lenni kell,
Felfal a kín, nem hagy el!”
Majd hálót sző, hisz étket akar,
Fut a fény, ha élni akar!

Barlang mélyén fény kevés,
Ott alszik a rettegés.
Ott pihen, ha csendje van,
Ne zavard fel hasztalan!
De jő az úr, a sötét Fagy,
Szövetségben vele vagy,
Alkut ajánl, eleséget,
“Mi kitölti ürességed.”
S együtt mennek hegy alatt,
Árnyba rejtve magukat.
S megölik mi létezett,
Fénynek, szépnek vége lett.

Nagy siralom, ó, nagy Fagy,
Urunk most is csak te vagy.
Lásd ostorom, láng pallosom,
Védelek, ha gyenge vagy!
Űzöm a rémet, messze csak tőled,
Ellenségem mától ő lett.
Árulód majd délen remeg,
Kincsed többé nem leli meg!

S újra alszik, mély zugban,
Csendben szuszog, álomban,
De felébred, ha ott belép,
Lehet Úr, vagy, tündenép.
Felébred, s majd szövöget,
Ős álmokat, terveket,
Hálója a sötétség,
Kiles majd az ős rémség.
Ki betéved ott, s ajánlkozik,
Őelőtte mutatkozik,
Azt elfogja a rettegés,
Hisz étket hoz az ébredés.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához