LFG.HU

Endrosz
novellaCimkek

füstjének egyébként penetráns jelenlétét is. Jerome utálta a virágokat, majdnem elhányta magát. Szerencséje volt, hogy a sorozat a feje fölött csapódott be, ledarálva legszentebb kuckója felső felét, mert így az élete megmaradt. A gépe viszont szenzorok nélkül gyakorlatilag harcképtelen. Ádázul vicsorított az újabb sorozat leadására készülődő, lassan feléje forduló ellenséges csatamech felé, belebámult a forgócsöves gépágyú orosz rulettjébe, talán az öklét is rázta egy kicsit, majd megnyomta a piros gombot. Viszlát, Félszemű Karvaly, csak egy kis időre válunk el.

A lakott világok átlagpolgárát csodálatra késztették volna a Kikuyu szubtrópusi esőerdei, a levendula, arany, türkiz, mályva és még ki tudja milyen színekben pompázó növényzet, a klorofilltól duzzadó óriási levelek, indák. Jerome-ot a látvány egyáltalán nem érdekelte, nem nyaralni jött ide. A szirombűz pedig, sikeres bozótot érése után, újfent beférkőzött orrlyukaiba. Bosszúsan hümmögve kikecmergett a székéből.

Kikapcsolta a személyi adóvevőjét, ráér később is jelezni a pozícióját. Lassan elkezdett haladni egy magaslat felé, amit még repülés közben nézett ki magának. Óvatosan, szinte vadász módjára lopakodott előre, félt az éles levelektől meg az orvul meredező tüskéktől, hiszen – a mechharcosok szokásai szerint – csak a hűtőmellény és egy rövidnadrág feszült rajta. Egyszer kis híján felüvöltött, amikor egy béka elrajtolt a bokája mellől, és pisztolylövésre emlékeztető csobbanással biztonságba helyezte magát a fekete műbőr csizma elől. Legalább a pocsolyára figyelmeztette, állapította meg idegei csillapodtával, nem áztatta bele a lábát valami undorító trópusi trutymóba.

A magaslatot elérve elvigyorodott, kicsit jobb kedvre derült. Néhány erősen hajló törzsű, kényelmesen mászható pálmaféle uralta a tetőt. Parancsnoki harcállásból figyelheti a csatát, gondolta, miközben kapaszkodott. Még azt sem bánta, hogy klimatizált fülkéhez és simára csiszolt gombokhoz szokott bőrét felhorzsolta a fa kérge.

Mikor elég magasra jutott, nyeregbe helyezkedett a már majdnem vízszintes törzsön, majd derűs sóhajtással vette szemügyre a láthatárig nyúló erdőséget. Klánja, a Jáde Sólymok egyértelműen fölényben volt, bár egy ideig meresztgetnie kellett a szemét, mire ki tudta szúrni, hol vannak még küzdő felek. A hatalmas fák még a több emelet magas harci gépeket is képesek voltak elrejteni, csak a gépágyúk kaffogása és a megpörkölt növényzet füstcsíkjai árulkodtak.

Egyre erősödő dübörgés vonta magára figyelmét. A felhőtlen égbolt monotóniáját megtörve egy óriási űrjáró közelgett. Jerome próbált felségjelzést felfedezni rajta, ahogy a hosszúkás test a csatatér felé tartva fokozatosan lefékezett. Azt ugyan nem talált a hófehér hajón, viszont egy kis idő múlva nyilvánvalóvá vált, hogy hol akarja a terhét kirakodni.

Macskaféléhez illő gyorsasággal és elszántsággal vetette le magát nyergéből. Emberféléhez illő esetlenséggel landolt, a bokái és a térde nagyot nyikkantak, bal kezét felvágták ugrás közben egy bozót tüskéi, de ennyivel megúszta. Ész nélkül rohanni kezdett, apró vércseppeket szórva maga után, nem zavarta már sem a dzsungel, sem a pocsolyák, sem a virágok bűze…

- Anya! Hányszor mondtam már, hogy ne tedd a tálcát a térképre! Most nézd meg, mit csináltál!
- Hogy beszélhetsz így velem, kisfiam? – nézett Anya szemrehányóan Jeromosra. Egy oldalpillantás a vendég srácnak is jutott: “Hát nem szörnyű ez az én csemetém?”. – Már az is baj, hogy nem hagylak éhezni? Négy óra elmúlt, ti meg csak nem hagyjátok abba! És a füvet sem nyírtad le, majd kapsz apádtól.
- ANYAAAA!!! – kiabálta Jeromos, ádázul vicsorítva a nevezett személy felé, és talán az öklét is rázta egy kicsit.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához