LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

A legtöbb, ami a Mátrix trilógia befejező részéről elmondható, hogy kiábrándító módja egy trilógia befejezésének. A film halk pukkanással enyészik el a vásznon, és vélhetőleg a legemlékezetesebb elrontott befejezésként tartják majd számon. A Mátrix – Forradalmak bizonyos mértékig illeszkedik a Randy Meeks-féle “trilógia törvényszerűségeibe”, amit a Sikoly 2 és 3-ban kifejtett. Valóban, bármi megtörténhet, senki és semmi nincs biztonságban, felborul minden olyan elmélet és elképzelés, amit a néző felállíthatott magában az első két rész kapcsán – valóban a feje tetejére állítja az előző két filmből megismert világot, a gond csupán annyi, hogy ebben semmi szórakoztató, érdekes és izgalmas nincsen. A Mátrix végén ugyanis nincs más, csak a stáblista.

Nehéz dolga lesz azoknak a rajongóknak, akik misztikus elméleteket, ezoterikus, vagy mítikus analógiákat gyártottak egy csapat lakkszerkós-bőrkabátos-napszemüveges figura köré, és várták, hogy melyik változat fog beteljesedni. Már az első film is az akciójeleneteivel, és nem a történetével újított igazán, de ott még számos lehetőség állt a filmkészítők előtt: az egyik például az, hogy nem folytatják a történetet és megmarad kellemes, hangulatos élménynek a Mátrix világa.

A Mátrix Újratöltve minden szempontból megpróbálta felülmúlni elődjét: az akciójeleneteket hatalmas hőlégballonokká dagasztották, amik közé még több filozófiát és bölcseletet igyekeztek csempészni. Az eredmény: hajmeresztően látványos és meglehetősen unalmas akciójelenetek, és két maréknyi kéretlen instant bölcselet, amit nem volt idő kifejteni, mert a történet robogott tovább.

A Forradalmak története azonban már annyira összetákolt, unalmas és érdektelen, hogy a nézőnek semmi kedve és indíttatása nincs eltöprengeni a toronyháznyi hézagokon és logikai triplaszaltókon: mintha egy hétvége alatt dobálták volna össze a forgatókönyvet, és ahová nem volt ötletük, oda más filmekből (Csillagok háborúja, Jedi visszatér, Bolygó neve halál, Klónok támadása) kölcsönöztek jeleneteket. Ez azonban inkább a plágium, mint a tisztelgés kategóriájába tartozik.

A mesterkéltség mindhárom filmre jellemző ugyan, de a Forradalmakban már végképp kihullott mellőle minden, ami értéket jelenthetett sokak számára az előző részekben. Az ünnepélyes komolyság fojtogató: az előző részekbe még sikerült némi humort csempészniük, bár oda sem eleget. A verekedések céltalanok: ami az elsőben még új volt, a másodikban már túl harsány, a harmadikban szinte kötelező jellegű, erőltetett, túl kevés (!), és saját magától lop, az újítási szándék nyomokban sem fedezhető föl. A látvány öncélú: ami az elsőben még forradalmian újnak számított, a harmadik részre könnyen összetéveszthető egy videojáték demójával. Mivel a Mátrix eleve szűkítette a távolságot film és konzol között, a harmadik részre már szabadon behelyettesíthető lett. Zion ostroma áttekinthetetlen, a varázslat elszállt.

Míg a dramaturgia egyenetlen és a film első fele unalmas, a második fele pedig túl hangos, a “gazdaságos szereplők” elvét sem veszi figyelembe a film. Mellékszereplőket ismerünk meg az ügyeletes személyi tragédiák kedvéért, miközben amúgy százával hullanak az emberek: a nézőnek azonosulni sincs ideje velük, és miért pont velük próbálna meg azonosulni? Teljes jeleneteket lehet kiemelni a történetből úgy, hogy a film integritása nem sérül meg, s ha ezt összevetjük az Újratöltve fölöslegesen hosszú verekedési jeleneteivel és banális, elnyújtott párbeszédeivel, a végén arra a következtetésre juthatunk, hogy a 2. és 3. részből össze lehetett volna ollózni egy legfeljebb két és fél órás, feszült tempójú, jó ütemű, sallangoktól mentes sci-fi akciófilmet. Ahhoz képest, hogy az első Mátrix két külön filmként szintén érdekesebb lett volna, és nagyobb intellektuális kihívást jelentett volna, a két folytatás elkapkodott, összecsapott ötletnek hat.

A második rész által feszegetett, valóságrengető kérdések után talán túlságosan megnőttek az elvárások, amiknek Wachowskiék sehogyan sem tudtak volna megfelelni. Vállalniuk kellett a kockázatot, hogy rajongóik egy része csalódni fog a harmadik részben, mert nem azokat a válaszokat adják meg, amikre az eltelt idő alatt szép kis elméleteket gyártottak a lelkes rajongók. A gond nem az, hogy rossz válaszokat ad a harmadik rész, még csak nem is az, hogy NEM ad válaszokat, hanem az, hogy már nem is törődik a kérdésekkel.

A Forradalmak háromnegyede Zionban játszódik (kevesebb napszemüveg reklám, és semmi mobiltelefon), és körülbelül egy Klónok háborúja intenzitású csatajelenettel foglalja el magát, megfeledkezve minden olyan égető kérdésről, amire legalábbis töredékes válaszokat kellett volna nyújtania, miután a második rész látszólag kiforgatni készült az első részben megismert dolgokat. Mintha nem is ébredtek volna kétségek Zion létezését és valóságát illetően, visszamenőleg megkérdőjeleződik az Újratöltve összes érdekesebb felvetése. Egy nyögvenyelős, szükségtelen jelenet erejéig visszatér ugyan a Merovingi, de érdekesebb a mellette ülő, végig szótlan Monica Bellucci dekoltázsa.

The Matrix Revolutions; 2003.
gyártó: Warner Bros / Village Roadshow Pictures
forgalmazó: Intercom
bemutató: 2003. november 6.
rendezte: Larry és Andy Wachowski
forgatókönyv: Larry és Andy Wachowski
fényképezte: Bill Pope
zene: Don Davis és Ben Watkins

szereplők:
Neo — Keanu Reeves
Trinity — Carrie-Ann Moss
Morpheus — Laurence Fishburne
Smith — Hugo Weaving
Niobe — Jada Pinkett-Smith

A végső leszámolást kivéve a mátrixba csak egy kiadós verekedés erejéig tér vissza a történet, és ez is legfeljebb arra jó, hogy azt az üzenetet sugallja: a konfliktushelyzetre a kungfu a megoldás. Már az első rész kapcsán is megfogalmazódott az a kifogás, hogy a valóság természetének problémáját miért egy Neo vs. Smith verekedés fináléval kellett megoldani. A helyzet azóta sem javult. A végső leszámolást a következő Superman mozifilm is megirigyelhetné. Visszatekintve a három részre meg kell állapítani, hogy az első rész önmagában elég lett volna, mert a folytatások elemésztették, banálissá tették az első rész értékeit. A végén csupán egyetlen igazán emlékezetes karakterrel lettünk gazdagabbak: Smith ügynök figurája volt az, aki a legtöbb pózt, legtöbb méltóságot, intelligenciát meg tudta őrizni, a legtöbb lehetőséget kapta a színészi alakításra, a leginkább kidolgozott karakterré vált, nem utolsósorban Hugo Weaving alakításának köszönhetően.

A film túl gyakran túl komolyan vette magát, a jelenség pedig többnek mutatta a filmet, mint amennyi értéket hordozni akart, és a végére még ennél is kevesebbet hordozott. A Mátrix-jelenség köré gyűlt misztikus töltés aztán egész ideológiai háborúkká alakult a rajongók (hívők) és kritikusok (hitetlenek) között, a New Age felszínes és divatos eszméi mentén. És bár meglehet, hogy a Wachowski fivérek valóban kiterjedt kutatómunkát végeztek és elolvasták a megfelelő háttérirodalmat (az ezoterikában, sajnos, nem a sci-fiben), de ennek átadása nem feltétlenül volt sikeres. Mint ahogyan a tavalyi MTV Video Music Awards-on egy 10 éves Michael Jackson rutint előadó Britney Spears előadásában sem cseng meggyőzően a Rolling Stones I can’t get no satisfaction című száma, hasonlóképpen a Mátrix esetében a virtuóz (videoklipes) képi világ mellől a megfelelő sci-fi előadásmód, elbeszélési technika és a megfelelő szintű rendezői képességek hiányoztak, hogy közvetítsék a magvasabb gondolatokat. A jól induló, divatdiktátor első rész után egy kapkodó, összecsapott, középszerűvé, majd annál is erőtlenebb, saját marketingjének áldozatául eső, zajos sci-fivé vált, egy trilógia és mítosz csúfos bukásává.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu/mutat.php?id=42]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához