LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

A fáma szerint az Anyrok Alkonya-kötetbe szánt novellák nem fértek el egy kötetben, emiatt jött létre a Lobogók Hajnala című könyv – vagy pont fordítva? -, amelyben a megkezdett hatodkori sztorit meséli tovább pár, javarészt újhusi írótehetség. Boncolgassuk csak, hogy több, vagy kevesebb sikerrel…

Ami a külcsínt illeti – a borító- és logofixációval bajlódó Magus-rajongók kedvéért – valamelyest haladás az előző kötethez képest. A továbbra is olvashatatlan új “Mahut-logó” ugyan nem sokat változott, de a borító összhatása meglehetősen kellemes, nekem valamiért a színesben dolgozó Janet Aulisio munkáira emlékeztet.

A belbecs viszont… Eh. Fene tudja.

Mindenképpen haladás, hogy az Anyrok Alkonyára jellemző véjncsepmenista tobzódás valamelyest alábbhagyott – vagy csak a tűrésküszöböm változott az AA-féle kiképzés óta? – és viszonylag kevesebb az olyan rész, amelynél a gyanútlan olvasó úgy érzi, hogy épp megnyílt a feje fölött a Túllihegett Jelzők Tengerét visszatartó zsilip, és Hangos Dübörgéssel Zúdul Mindjárt A Nyakába A Mindent Elsodró És Igen Nedves Végzet.

Rosszabb hír azonban, hogy a szerkesztés – talán a határidők miatt – kissé hanyagabb. Helyesírási hibákban és elrontott copy-paste műveletek nyomaiban valamelyest gazdagabb a könyv az előző résznél, és bár a helyzet még mindig istenes a Valhalla végnapjaira jellemző dolgokhoz képest, nem lenne rossz ötlet visszafogni a tendenciát. Ami inkább gond, hogy ez nem a legfájdalmasabb része a könyvnek.

Gondolom nem lehet egyszerű egy összefüggő cselekményszálhoz novellákat írni. Magasan repkedő írói ihlet meglasszózása a követelmények által, meg ilyesmik, de a végeredmények láttán néha az volt az érzésem, hogy a sztorikba kötelezően illesztendő cselekményepizódok kissé zavaróan türemkednek ki a történetből. Szerencsésebbnek tartottam volna, ha a Nagy Büdös Háttérsztorit – tudniillik például ennek a Ceriak meg annak az Isshae nevű pofának a különgyakorlatait – amolyan novellák közé beillesztett átvezető fejezet-stílusban oldották volna meg a szerzők, hacsak nem szól a sztori alapban róluk. Node lássuk a mackót:

A.A. Ravenwood: Vezércsel
Már rögtön a nyitónovella is jó példája a fentebb emlegetett “türemkedés-effektusnak”. Az áruló varázsló shadd-ellenes eksönje – amellett, hogy kissé nagyon “Hibát találtunk a Halálcsillag védelmében; ezen a nem védett szellőzőnyíláson keresztül…” stílusú a dolog, már ha érti a T. olvasó, mire gondolok, a tulajdonképpeni történet csak ezen feleslegesen és oda nem tartozóan odabiggyesztett prológus után következik.
A történet, amiben amúgy lennének lehetőségek, sajna nem kerül alaposabb kibontásra, nem tudom, hogy idő- vagy helyhiány miatt. A főszereplővel kapcsolatos magzatmegrontósdi például kis pluszmunka után sokkal ütősebb lenne, ha az áldozat kölök személyiségére valamivel több gondot fordított volna a T. alkotó, de ő is, meg a többi szereplő is valahogy érdektelen marad, és igazából a sorsuk miatt se nagyon aggódik az olvasó. Eltűnik a gyerek személyisége? Elkárhoznak a társai a démoni paktum miatt? Nabumm, egy furanevűvel kevesebb… Némileg enyhít a dolgon, hogy a leépülő, egyre felszínesebb tudást őrző könyvtár meglehetősen jól sikerült elem, kellemes, hangulatos, kicsit távoli Rózsa Neve-feelinget hoz, ami feldobja a novellát. Egynek elmegy.

Adrian Wilford és Sean Roberts: Viharhozó
No, ez itten talán a legfájdalmasabb alkotás a könyvben szereplők közül. Rövid epizódok halmaza, amelyben fura nevű, igen tápos űbervarázslók hentelődnek be különféle, ravasznak szánt módokon, és amely epizódokat csupán egy meglehetősen soványka cselekményszál próbál feldobni. Már az elején kezdett gyanús lenni a dolog, amikor az egyik ilyen megpusztulandó űbercsapat karddal felszerelkezve megy el vadászni egy űberveszélyes, mágikus macskafélére, de akárhogy próbáltam a későbbiekben feléleszteni az érdeklődésemet, valahogy nem tudott megragadni a rövid időre feltűnő, majd gyorsan megpusztuló arcok sorsa. Még akkor sem, ha a végén még egy aquirt is bedobnak.

Eric van Dien: Útvesztő
A novella elején kezdtem kivirágozni, hogy végre, valami érdekes új szereplő, valami személyes szemszög, hogy aztán befusson a Ceriak/Isshae páros, és űberkedjen egy kicsit. Kár, mert ha a sztori végleg ennek a Gor gyereknek a története lenne, és a démonikus Új-Ryek kétségkívül pofás – bár talán kissé cthulhus – leírása, meg az űbercsávók csak valami novella előtti átvezetésben kaptak volna helyet, többet nyertünk volna. A sztoriban éktelenkedő Ceriak/Isshae epizód után kicsit nehezen zökken vissza az ember, de a végére a kötet tán legjobb novelláját kapjuk, aminek külön jót tesz, hogy nem túlságosan erőltetett módon vázolja fel a hetedkori iker és embervadász nevű fejvadász-csapatok őstörténetét és a két bagázs egymás iránt érzett utálatának eredetét.

Amit viszont úgy az egész kötetben hiányoltam, tán itt jegyezném meg: van ugye ez a ryeki démoncsászárság, amit eredetileg pár, démonokkal lepaktáló varázslócsimota alapít – mégis, hogyan válik valaki egy ilyesminek a polgárává, hogyan fogadja el az ilyesmit, pláne, ha az a valaki egy többé-kevésbé normális humanoid? Ízlések és pofonok, ugye, de én részemről minimum egy novellát szántam volna erre is – már ha a készítők egyáltalán elgondolkodtak ezen a kérdésen.

Gale Ryan: Unikornis
Hm, végül is ez a korrektebb novellák közé tartozik. Relatíve visszafogott tápjancsik a szereplők, a hangulat kellemes, a másik “tán legjobb” kategóriás novella, a kerettörténet tán kissé túlzottan “eh”-kategóriásan valószínűtlen elemei ellenére. Bár igazság szerint azért kíváncsi lennék, mégis hogyan néz ki egy őszülő kyr…

Jan van der Boomen: Éjre vár a nap
Ez itten egy profin megírt darab, előnyére vált, hogy ez mintha nem lett volna megtűzködve mindenféle külső háttérsztori-epizódokkal. Amúgy a hatásvadász leírásoktól eltekintve egy meglehetősen lelketlen darab ez is, ahol űbergyerekek játszanak overkill-jellegű játékokat. Szép, szép, de valahogy érdektelen.

G.L.Seeman: Az én Kyriám halott

A zárónovellában ugyan akadnak pofás elemek, elvégre magának a témának – a költözõ õsi könyvtár; Toron megjelenése meg a hasonló apróbb jelek, amik jelzik a lezáruló korszakot, meg minden egyéb hasonszõrû fogás – kellemes kidolgozása ellenére, sajnos ez is a nagy rahedli név, vázlatos szereplõk nyavajognak, mostmivan?” effektus áldozatává válik. Ráfért volna erre is némi csiszolás, mer néhol az volt az érzésem, hogy egyes elemei a levegőben lógnak a novellának, illetve itt is erős az “utólag rászegelt cselekményelem”-feeling.

A könyvet a szokásos kronológia és fogalommagyarázat/személymutató zárja. Előbbivel kapcsolatban egyrészt ugye csodálkozik az ember, hogy mennyi minden történt itten amúgy, és milyen kevés dolog látszik ebből a novellákban, utóbbi pedig lehetne valamelyest bővebb is. Elvégre az avatatlan olvasó – és ez elég nagy gond, láthatólag a két novelláskötet azoknak lett szánva, akik legalábbis már írtak esszét a kyr őstörténetből, valamint az itt-ott leírt istenutalások illetve mágiaelméleti happeningek is mondanak neki valamit – elég pöszén néz néha. Például a vége felé hogyhát kiafranc ez a Jakirte Jak Cyr törzszászlós, ha már ilyen bubus gyerek, hol volt az eddigi eseményekben, és különben is. Egy valamelyest bővebb magyarázószöveg tán nagyobb segítség lett volna a sok -yss, -ass, -uss közti eligazodásban.

Mindezekkel együtt a könyv valamelyest jobban fekszik nálam az elődjénél, kategóriáján belül korrektnek mondható, remélem, hogy a T alkotóknak még lesz lehetőségük a további kibontakozásra és fejlődésre. Egy javarészt kezdő, ifjonc társaság bemutatkozó könyvének mindenképpen remek.

(De miért pont Lobogók Hajnala a cím? Alig-alig bukkan fel az a bizonyos vászondarab…)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához