LFG.HU

HammerTimeCafe
Mopat
novellaCimkek

A világűrben

– Olyan rossz érzésem volt azóta, hogy a griff-lány kimondta a Terra Tizenhárom nevét! – közli a jelenlévőkkel I. Graun, minden félorkok ura, miközben egy jókora kivetítőt tanulmányoz.

Ezzel a megjegyzésével az összes jelenlévő egyetért. Mind azt remélték, hogy ezen a félreeső, eldugott planétán lehet egy kicsit lazítani, legfeljebb néhány elbitangolt fejvadászra, mágusra, egy-két törp alkoholistára kell számítani. Ehelyett kisebb népvándorlás helyszíne lett a rendszer.

– Az ott egy űrállomás, méghozzá egy B típusú orbitális védelmi platform – jegyzi meg Mac’Erra.

– Az hát! – feleli Theresa úrnő – Látjátok mellette azokat a hajókat?

– Látjuk, a kohóba olvasztanák be mindet, lehetőleg úgy, hogy a teljes személyzet rajta van! – közli Graun fejedelem őszinte jó kívánságait az említettekkel. Maguk a hajók elég kicsik, talán kétszáz méteresek, viszont rendkívül népszerűek a szabad harcos nyulak körében, illetőleg a törp és tünde űrflottákban is. Általában több tucat, vagy száz van belőlük összeverődve, itt szerencsére csak néhány kódorog. Legfontosabb tulajdonságuk, hogy a tűzerejük egy részét adó Stug-szerű páncélosok és a kísérő gyalogságuk nem csak a bolygófelszíni csatákban vehetnek részt, hanem a fegyvereik csövét ki tudják dugni a hajótest résein, így űrharcban is bevethetőek. A fregatt kategóriába sorolják őket, mondjuk ez kissé túlzás. Viszont a stug frigate jól rövidíthető stufinak. A hatékonyságuk kérdéses, de cserébe általában nagyon sok van belőlük.

– Az elektronikus felderítő korvettünk jelentése szerint nagyon élénk a forgalmazás, mindenféle hullámhosszon – mondja Csatacirkáló Sean. – Nem csak a hadihajók vannak itt, hanem több szállítóhajót is észleltünk, gáz és ércszállító nagyvasakat.

– Jó lenne közelebbről is megnézni, hogy mi folyik odalent – veti fel Anup.

– A számtalan polgári hajó jelenlétét nem tudjuk kihasználni? – szólal meg érdeklődéssel a hangjában Mirr’Age, a catmor nő.

Theresa körülnéz a jelenlévőkön. Mirr’Age ötlete nem is hangzik olyan rosszul. Le kell menniük a bolygóra, persze nem a drenyával, igaz, a hatalmas hadigépnek néhány köhintésbe kerülne elsöpörnie a bolygó látható védelmi felszerelését. A láthatót. Egyelőre maradjon csak itt a Terra Tizenhárom távolabbi holdján egy hatalmas kanyon fenekén. Nem valami szemfüles a védelem, hát egy ekkora tárgy hipertérből való kilépését sem vették észre? Sem a több tucat, önállóan kiugrott űrvadászt?

– Egy felderítő csapat küldését javaslom. Méghozzá olyan jó kis diverziósat.

– Diverziósat? – néznek rá többen is. Csatacirkáló Sean arcán átfut az aggodalom árnyéka.

– Igen, mondjuk, én magam mellé veszek néhány hölgyeményt, és teljesen polgári személyként lemegyek. A lányok rendszerint úgy sem keltenek félelmet, amire meg rájönnének, hogy félni kellene tőlük, addigra pedig már késő. Ráadásul remek színésznő vagyok! – és közben nyit egy kommunikációs csatornát.

– Graun bácsi, a legkisebb fia szépen vegye ki a spájzból a knyazináját. Oroszok nélkül nem megyek diverzióra! – mosolyog Theresa.

– Miért van a spájzban? – kérdi halkan Littletop Boost, aki az egereink vezetője. Graun odasúgja:

– Mert az oroszok már a spájzban vannak, uram!

– Ferdinánd parancsnok, szükségem van a segítségére! Először is, kell nekünk ez a Martha. Gondolom, nincs messzebb két méternél M5-től. Aztán összeállítunk egy támogató csapatot!

 

terra13

Theresa

– Én megmondtam! Megmondtam, hogy ez a bolygó teljesen ütődött! – néz ki a kabrió busz oldala fölött Tatjana. Jellegzetes, orosz akcentussal beszél amúgy, amit még tovább fokoz arisztokrata származása. Szóval, a vámpírhercegnő hajlamos elnyelni a szóvégeket, néha derültséget okozva ezzel azok számára, akik még nem ismerik.

– Ütődött bolygók nincsenek, csak ütődött lakosság! De ezek aztán nagyon ott vannak a szeren – fészkelődik a hatalmas ülésében Theresa.

– Bolha úrnőnek nem tetszik a hely? – érdeklődik Mirr’Age cicus. A knyazina idegesen megrázza a szőke fürtjeit.

– Azért ne idegeskedjen annyira, mert ha meg méltóztatik izzadni, akkor lemosódik a mágikus kenőcs, és igen hamar elég… – hívja fel az orosz figyelmét Lexana egy nagyon fontos tényre.

– Jaj, de nagy kár lesz érted, de legalább nem kell töltést pocsékolni az energiacelláról! – teszi a kezét sokatmondóan a sugárpisztolya markolatára Mirr’Age.

– Nagy az arcod! – sziszegi Tati. Ha egy vámpír ideges, gyakran akaratlanul is megnyúlnak a szemfogai. Ő odahaza híres volt arról, hogy amint pösze lett, akkor mindenki igyekezett eltűnni a közeléből. Megért már több száz évet, ráadásul igazi nemes vámpírhölgy, azaz eleve vérszívónak született. Ezek mindig jóval erősebbek, mint az úgymond áttértek. Ha pedig mindez nem volna elég, Tati knyazina majdnem 180 centi magasra nőtt, és nem az a modell-alkat. Még egy lupid vérfarkas sem vállalná be, hogy kapjon tőle egy állast. Kék szemével úgy bámul Mirr’Age cicusra, hogy attól a rögtön maguk alá pisiltek volna a muzsikok. Egy ikergépágyú csöve nyújt hasonló, kedves látványt.

– Hát a tiédnél nagyobb! – veti oda hanyagul Mirr’Age. Ez a nőszemély egy istentelenül vagány, villogó sötét szemű, kreol bőrű catmor amúgy, aki nem igazán kisebb a knyazinánál, és egy csöppet sem tart tőle. Korábban kellene egy vámpírnak a felébrednie, hogy ez az egyiptomi boszorkány-macska, egy korábbi papnő megijedjen tőle. A követhetetlen mágikus viszonyok mellett sokkal fontosabb a Mirr’Age oldalán lógó két sugárpisztoly. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ha egy ilyen fegyver által kiköhögött impulzus csak megsúrol egy szerencsétlen vámpírt, az rögtön ronggyá ég. Átkozott űrjárók!

– Olyan csodálatos kis beszélgetés! – csatlakozik hozzájuk Kei. Ő is egy érdekes figura, ugyanis kitsune, vagyis rókadémon-lány a kicsike.

– Ha a vámpír hercegnőt, úgymond, baleset érné, akkor a csizmáira igényt tartok! – teszi még hozzá. A kijelentés két dologra világít rá. Az első, hogy Kei, ázsiai létére egészen nagyra nőtt, ha jó neki a vámpírhercegnő lábbelije. A másik, hogy a rókadémonok sem kedvelik a vámpírokat.

– De ha leég, akkor tönkremegy a csizmája, nem? – Cat, a minotaurusz nő is idejét látja, hogy bekapcsolódjon a vérszívó piszkálgatásába.

– Azt árulja el nekem valaki, hogy a párjaitok hogyan bírják veletek? Erre ugyanis még nem jöttem rá – veti közbe komoly hangon Theresa. Mirr’Age mosolyogva vállat von.

Egye meg a fene ezt a nagyra nőtt óvó nénit, de nincs balhé, ha Őnagysága nem akarja! Mivelhogy az Úrnő kiber alakja valójában két és fél mázsát nyom, kívülről egy réteg nanorobot fedi, és mind a két karját különféle fegyverekké képes átalakítani. Nincs az a hosszú életű csodalény, aki szívesen kerülne vele szembe egy komoly ütközetben. Állítólag valami szuper-fejlett harci robotból van építve. Vagyis az Úrnő inkább android, nem pedig kiborg, ahogyan sokan hiszik, gyakran még a saját katonái közül is. Nincs benne semmi élő – kivéve a lelkét! Ráadásul az egész nő összeforrt valahogyan a hajóval. Hogy ezt miképpen hozták össze, arra valószínűleg a lányok által ismert egyetlen istenség sem volna képes értelmes magyarázatot adni. Talán még Csatacirkáló Sean sem, pedig ő már vele volt, mielőtt szerelme drenyává lett alakítva.

Martha az egyedüli, aki nem vesz részt az értelmetlen vitatkozásban, ugyanis még szokatlan neki ez a lökött banda. Továbbá ő vezeti buszt. Bár a szárnyaitól néha nem fér el rendesen, mégis egészen jól csinálja, eddig például minden helybeli életben maradt.

– Már elnézést kérek, drága úrnőm, de én jól kijövök a férjemmel! – közli Mirr’Age.

– És én is jól kijövök a perzsa hercegemmel! – feleli Tati kissé elmélázva, még azt sem veszi észre, hogy sikerült kimondania a legkisebb Graun fiú becenevét.

– Hát, ha nem így volna, drága knyazina, akkor őfelsége I. Graun, minden félorkok ura nem kegyelmezett volna meg neked! – közöl Lexana egy újabb fontos tényt az orosszal.

– Bizony, ne nagyon bántsd meg Gnamast, mert ő a te életbiztosításod. Lényegében minden faj a fedélzeten rühelli a fajtádat, kivéve az emberek egy részét, de őket nem is kérdeztem – mosolyog rá kedvesen Theresa. – Szerencsére Gnamas herceg rendes gyerek, sok haverja van, tehát a többség elfogadott téged.

– Viszont ezt úgy kell értened, hogy ha valamely vérszívó ostobaság miatt Gnamasnak baja esik, akkor a vén félork kifiléz! – közli vele Mirr’Age.

– Inkább halok meg, minthogy ártsak neki. Mit nem lehet ezen megérteni? – morogja Tati.

– Bírom Graun papát, gyerekként pont így képzeltem az öreg királyokat – csatlakozik Cat a párbeszédhez.

– Kivéve, hogy azok nem voltak félorkok! – veti közbe Kei. Ezen mindenki derül egyet.

Tati pedig sóhajt, mert megint belegondol a saját bizonytalan helyzetébe, aztán így szól:

– Azért tiszta szerencse, hogy nőből vagyunk, vagyis ennyi cuccal mászkálunk mindenfelé a galaxisban, van tehát álcánk. Mert amúgy de feltűnnénk, bakker…

– Mondjuk így is feltűnünk, nem? – kérdez vissza Theresa, aki álcázás címszó alatt hegyes füleket és két fémesen áttetsző szitakötő-szárnyat növesztett a nanorobotjai segítségével. Most ugyanis egy tünde vagy más tündérféle hercegnőt alakít, a lányok pedig természetesen a kíséretét. Mirr’Age az űrsiklója pilótája, Kei a szobalánya, Tati knyazina vámpírvadász (viccnek is rossz!), a két minotaurusz a testőrei, Martha meg a sofőrje.

– Azért, ha a vámpírunk kevesebbet beszélne, akkor esetleg senki nem venné észre a hegyes fogait! – javasolja Mirr’Age.

– Az én fogaim a legkevésbé feltűnőek – fordítja a fejét hátra Tati. Nagyjából igaza is van, mivel az „udvarhölgyek” ruházata több mint érdekes. Viszont a rókadémon és Martha, akiknek volt szerencséjük behatóbban ismerni a tünde és törp királyságokban a rabszolgának tartott nők ruházatát, teljesen jónak tartották a szereléseket.

– Ideje visszamennünk a siklóhoz, már rájöttem néhány dologra! – mondja a csapatnak az Úrnő. A lányok tülkölve haladnak előre a poros város egyik piacterén, igaz, a legtöbb ember inkább gyorsan elhúzódik az útjukból. Kezek a fegyvereken. Ekkor váratlanul megérkezik egy helybeli taxi, amelyet legalább féltucatnyi járműből raktak össze, bár ablaküvegre így sem futotta, és keresztben fékez le előttük.

– Magasságos hercegnő, örülök, hogy megtaláltam! – kiabál ki belőle egy kedves tata.

– A jó édes anyádat! – Martha két lábbal tapossa a fékpedált.

– Szúka-buljáty – jegyzi meg az orosz, és minden erejével kapaszkodik.

– Szívből örülök, hogy végre megismerhetem, Trauna nagyhercegnő! – száll ki az előbb említett öreg, de eddig jut a csacsogásban. A következő néhány másodpercben ő és a mellette ülő fazon abban a szerencsében részesülnek, hogy a mino-lányok két hosszú csáklya segítségével beemelik őket a járgányukba, és közben a buszon mindenki különféle lőfegyvereket karmol elő.

Ott lóg a hosszú szakállú vén mikulás, a fején baseball sapkával, szürke köpenyben, szandálban, és kalimpál, ennek következtében először a kardját ejti el, aztán a denevér-fejben végződő botját, majd a belga félautomata puskája is a talaj felé veszi az irányt. A másik, fiatalabb fazonról is potyog le mindenféle felszerelési tárgy.

– Kit tisztelhetünk uraságodban? – érdeklődik az Úrnő, és int, hogy a minotauruszok tegyék le a két szerencsétlent.

– Drága úrnőm! Nevem Rohar, a mágus. Már régóta keresem kegyedet! – tápászkodik fel az öreg, közben pedig megkísérli összeszedni a felszerelését.

– Végre valahára, már kezdtem egészen kiszáradni ezen a szomorú planétán! – feleli Theresa.

– Legközelebb talán mindenféle autós kaszkadőrmutatvány nélkül is találkozhatnánk! – néz le rájuk Cat. Rohar, a mágus nagy szemeket mereszt a mino lányokra, gondolom a lila színű kéz- és lábvértek, a pisztolytartók, a sisak és a bikini-felső kombinációja tetszik az öregnek.

– Kedves Rohadt úr, talán bemutathatná a másik úriembert, és végre elmondhatná, hogy miért is rabolja a drága időnket? – zökkenti vissza a valóságba Theresa hangja.

– Bocsánatáért esedezem, hercegnőm! Ő itt a legkisebb középső fiam, Rohar Junior! – majd megdöbbenve veszi észre, hogy a pukedlit Theresa helyett egy fém kapaszkodónak csinálta. Lexa megmenti a helyzetet, és irányba állítja a mágus urat.

Ez az eset rávilágít a mágus rendkívüli fantáziájára, valamint arra, hogy nem veti meg a tudatmódosító szerek rendszeres használatát sem.

A nevezett fiú meghajol. Egy nagyon fura vadnyugati fejvadászra, vagy kirúgott country-énekesre hasonlít. Felszerelési tárgyait cowboy kalap, X-el díszített poncho, néhány revolver, lasszó, korbács, kisbalta, illetve egy fél tucat szőlőkaró alkotják. Ennyi erővel szőlőcsősz is lehetne! Tati knyazinának egyenesen tiszteleg, és úgy vigyorog közben, mint egy idióta.

Tatinak tényleg lehetett volna több esze annál, mint hogy Dixie fácántollas kalapot tesz fel, mexikói parasztblúzt kereszttel a nyakában, ami mellé bőrcsizma, farmer, másfeles kard, Makarov pisztoly és Saiga automata shotgun is dukál. Viszont így a lökött mágus lökött fia simán kolleginának nézi! Az orosz némi megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy az ifjabb Rohar hatalmas tehetség, mint vámpírvadász, vagy csak simán nem képes mindenféle bolygóról származó vérszívót kiszagolni.

– Drága nagyhercegnő, teljesítettük a vállalásunkat. Felséges édesapját már értesítettük! Kérem, kövesse az útmutatásunkat, és nézze meg a zsákmányt! – közli Rohar.

– Hát ez kurva jó! Milyen vállalás, milyen zsákmány? – gondolja Theresa/Trauna „nagyhercegnő”. Persze mondani már mást mond:

– Igazán repesek a boldogságtól, mágus uram. Ők itt az udvarhölgyeim – szerencsére, a rókadémon lány gyorsan kapcsol, és átveszi a szót a „hercegnőjétől”.

– Uraim – hajol meg Kei elegánsan. – Amara vagyok, őfelsége első szobalánya – a többiek kis késéssel szintén fejet hajtanak a mágus uraknak.

– Akkor, talán induljunk is! – ad parancsot az említett „tünde úrhölgy”, szóval a mágus fia készségesen a jármű elejére siet navigálni, Martha egy pillanatra még hátranéz, aztán gázt ad. Jobb ötletük úgy sincs, a busz pedig már kezdi feltartani a forgalmat.

Theresa hellyel kínálja a mágust, a rókadémon „szobalány” pedig udvariasan tölt nekik teát. Az öreg nagyon elegánsan, elemelt kisujjal tartja a csészét, és annyira meg van illetődve, hogy azt sem veszi észre, amikor sikerül a meleg lötty felét a gatyájára öntenie. Szerencsére nem utaznak messzire, a kisváros határában Martha egy hosszú bekötőútra fordul be a járművel. Az út végén egy romos üzem terpeszkedik. Viszont a lányoknak van min csodálkozniuk. Az üzem mögött, ugyanis mint egy extrém vándorcirkusz, ott táborozik Rohar csapata.

– Ők az én fiaim! – mutat rájuk a csészével az öreg, ezzel a maradék teát is kilocsolja.

– Meg kell hagyni, nagyon érdekes – mondja Theresa, a tündékre jellemző teljes nyugalommal.

Tényleg az! Három hatalmas törp mecha előtt állnak meg, igaz, a masinák fél térdre vannak ereszkedve, de így is lenyűgözőek. Ha állnak, több mint hetven méter magasak, a vállaikon és a fejükön gépágyúk meredeznek fenyegetően. Kezükben legalább száz méter hosszú, lándzsa-szerű eszköz. Hátukon jókora VLS rakétavetők, az oldalukon pedig nehéztüzérségi lövegek lógnak kézifegyver gyanánt. Az ilyen óriás mechák az egyik legfélelmetesebb törp hadigépek, egy kisebb országot képesek egymaguk elsöpörni.

A mechák mellett mindenféle egyéb jármű áll szép sorban. Akad például pár siklómotor: pontosan úgy néznek ki, mint a katonai siklók az egyik szomszéd galaxisban, még a lézer sorozatlövő sem hiányzik a hasuk alól, viszont jóval kisebbek, nem emberi használatra szánták őket. Emellett ott várakozik két hosszú orrú ócska teherautó, platóján iker nehézgéppuskával és két szigonyágyúval, páncélozott fülkével. Az út szélén egy kamion parkol: platóján letakart droidok állnak, illetve fekszenek, mintha szárnyuk is volna. De van itt néhány siklóautó géppuskákkal és fényszóróval a tetején, sivatagi terepszínű lakóbuszok és tartálykocsik, továbbá lánctalpas légvédelmi páncélosok meg egy pár traktor. A pótkocsikon drótok, csövek és rácsok kavalkádja tornyosul. Még egy nagy sárga darus jármű is a karneválinak mondható menet részét képezi. Minden járgányon zsákok, szerszámok, kannák, ragtapasszal foltozott aktatáskák, meg efféle kiegészítők lógnak. Az egész karaván közepén pedig egy vidám kék fülkéjű, hófehér dobozos teherautó álldogál.

A cirkusz személyzete a gépek körül nyüzsög. Legelöl néhány bozontos mini-viking forma törp vitatkozik, talizmánokkal díszített rohamsisakban, és motoros szerkóban. A kezükben íjpuska, hátukon tegez. Többen a járműveiket bütykölik, az egyik fickó egy jókora zenegépet a bal füléhez tapasztva énekel, és hogy a lejátszó el ne rántsa, egy kisebbfajta rakéta-vetőcsővel hadonászik a jobbjában.  Ketten kormos normann pajzsra és csatabárdra támaszkodva ásítoznak, és pár fiatalabb, alig szakállas, mindössze kilencven év körüli ifjú harcost néznek, akik kiáltozva rugdossák a sörös dobozokat. Néhány fütty is harsan, amikor észreveszik a lányokat. Viszont a mágust meglátva a törp urak gyorsan elcsendesednek.

– Mi a búbánat ez, dwarf bolhacirkusz? – morogja Mirr’Age, ahogyan lekászálódnak a buszról.

– Hiányolom Csodabogarat a Shermanjaival – jegyzi meg Tati csendben.

– Biztos hátrébb parkol! – teszi hozzá az Úrnő.

– Száműzött törpök – mondja a kitsune. – Több bányakirályságból toborozta őket az öreg varázsló.

– Így van, Amara kisasszony. De kitűnő harcosok! – bólint Rohar Junior. Az apja közben int a két rohamsisakosnak, akik eddig a kék fülkéjű teherautóban vakarództak, mire a jármű elindul, és nagy csörömpöléssel előttük áll meg. Egy törp biceg oda a mágushoz, laptopot tart a kezében, a képén egy jókora sebhely, mintha ostorral vágtak volna végig rajta. A varázsló orra elé emeli a számítógépet, és közben Marthát nézi.

– Kedves apja ura mindig pontosan fizet. Megtiszteltetés a családjával üzletelni, fényességes hercegnő! – pillant fel elégedetten a mágus a kijelzőről.

– A jó üzlet mindkét felet örömmel tölti el – feleli Theresa királynői eleganciával. – Nos, mit is láthatunk itt, Rohar?

– Hercegnőm, íme, az ajándéka! Ahogyan látom, méltóztatik élvezni a különleges élőlények gyűjtését – és az udvarhölgyek felé biccent. A nevezett hölgyek közben kissé feszélyezetten nézelődnek, még a mino-lányok is visszafogják a gép-rajongásukat. Mindegyikőjük számára világos, hogy ha ez a vén marha csapdába csalta őket, akkor innen nem fognak menekülni csúnya lövöldözés nélkül. Jó páran gyülekeznek a teherautó körül a „vándorcirkusz” legénységéből. Az orosz nyel egyet. Csak neki tűnik a helyzet veszélyesnek? Ekkor a laptopos törpe megszólal:

– Martha, te vagy az? – szegény griff ijedten néz rá, aztán nehezen kinyögi:

– Ásós Draha úr?

– Hej, fiúk, ez itt Martha! Együtt szolgáltunk a Második Expedíciós Flottában! Ő volt az Üllő vezérlőjében. Megmentettél, kislány! Hogy kerülsz ide? Nem… – elharapja a mondatot. A tünde „hercegnőre” és a mágusra sandít.

– Martha kisasszonyt megvásároltuk – közli a rókadémon. – Úrnőnk olyan ajánlatott tett a gazdájának, hogy az rögtön megvált Taria Fehér Madarától.

A fiatal törpök szinte csodálattal tekintenek az alakváltóra, többen bólogatnak.

– Az a vén gazember a jó édes anyját is eladná pénzért – emlékezik meg Draha az egykori csatamágusról.

– Vajon Draha úr mit keres itt? – jut eszébe Marthának, de inkább nem kezdeményez beszélgetést.

– Egyedi formavilágú jármű! – mutat a teherautóra Theresa, ugyanis a tündefélék mind rendkívül fejlett szépérzékkel bírnak, ez köztudomású az ismert galaxisokban.

– IFA a neve – mondja a mágus, miközben mélynövésű páncélgránátosai kitárják az ajtókat.

Theresa nem győzi áldani a szerencséjét, hogy gépből van összerakva, így arcizma sem rándul a látványtól, ami eléjük tárul. A többieknek viszont elkerekedik a szemük.

Az IFA dobozában ugyanis egy lény fekszik. Pontosabban, egy lány. Hunyorog a hirtelen támadt fényben, mivel a jármű felépítményét belülről tükrösre foncsorozták, mint egy óriási termoszt. Egyetlen kivétel a falakon körbefutó sáv, amelyet tünde rúnák díszítenek.

A két apró páncélgránátos felugrik, és elkezdik kihúzni a teremtést, akit mintha valami hordágyra, esernyőre vagy mi a rossebre kötöztek volna rá.

– Gyere már te, te tetves te! – segít az embereinek Rohar, és kirántja a lényt a platóról, rá a talajra, jókora esés kíséretében. A törpök hangosan röhögni kezdenek.

Tényleg egy nő az. Lassan térdre küzdi magát. Porlepte vörös haja alól gyilkos tekintettel villognak ezüstszínű szemei, az ajka felhasadva, a kezei hátra vannak kötözve, és a háta mögötti hordágyról vagy esernyőről kiderül, hogy valójában egyik sem.

A nőnek ugyanis szárnyai vannak, mint valami nagy denevérnek, igaz a merevítő részei olyan halványszínűek lehetnek, mint a bőre, a hártyák meg, talán… De a páncélgránátos urak összekötözték őket a csúcsuknál egy szögesdróttal, nehogy ki tudja nyitni azokat. Külön érdekessége a dolognak, hogy Martha hangosan felmordul, és csap egyet a farkával.

Bár a teremtmény ellenkezik, a törpök úrias rúgásokkal felsegítik, a mágus meg a nyakán lévő örvhöz érinti a botját, mire a lény megmerevedik. A fia máris belefűz egy láncot a nyakörvbe, az apja pedig ellenőrzi a műveletet.

– Hátul kissé meglazult, uram, ki fogja húzni a farkát! – közli az egyik sisakos.

– Hozzátok ide a cuccait is, te meg igazítsd meg a farkán a kötést! Húzd meg, ne sajnáld! – utasítja a mágus a harcosait.

– Farka is van? – nyögi ki Tatjana.

– Beléd meg mi ütött? – kérdezi meg Mirr’Age Marthát.

– A griffek nem szeretik túlságosan a sárkányokat – szólal meg Lexa.

Pár pillanat csend következik. Sárkány. Sárkány?

– Nyughass! – mordul rá Theresa a griffre. Nem kell kétszer mondania, az alakváltó gyorsan felülkerekedik az ösztönein. Nagyon tart az Úrnőtől a csata óta, nem kell megjátszania magát.

– Így van, ez egyfajta sárkány! – szólal meg a mágus – Pontosabban sárkánydémon! Alakváltó lény. Remélem, az ajándék örömére van, fényességes hercegnőm. Azért legyenek vele óvatosak…

– De mágus úr – mosolyog rá Theresa. – Talán úgy tűnik, nem értek a különleges állatokhoz?

– Dehogyis, kérem, bocsásson meg! Magasságos hercegnőm, drága hölgyeim, mi indulnánk is! – ezzel pedig Theresa-Trauna kezébe nyomja a lánc végét. Az egyszerűen bólint, aztán átadja a láncot a rókadémonnak. Egy tünde hercegnő soha nem flangál foglyokkal a kezében!

– Itt a retikűrje – mosolyog az egyik törp, és felnyújt egy zsákot Mirr’Age-nak.

– Nyeregbe! – üvölti Rohar. A fia szalutál az orosznak, majd ő is lelép. Megbolydul az egész vándorcirkusz, bőgnek a motorok, parancsszavak és káromkodások szállnak a levegőben, dübörögve felegyenesednek a mechák, mindössze két perc, és elhajtanak az urak mindenestől. A por lassan elül a busz körül.

– Ez nagyon tetszik – szólal meg végre Theresa. – Van, ahol koktélt adnak a turistának ajándékba, van, ahol egzotikus virágkoszorút, és van, ahol sárkányt!

– Nem kellene eltűnnünk innen a búsba? – érdeklődik Mirr’Age.

– Dehogynem, a buszba, hölgyeim! – feleli az android.

– Úrnőm, őt inkább hagyjuk itt – szólal meg halkan Martha. – A sárkányok minden fajtája különösen veszélyes tud lenni, a fogságot pedig rosszul viselik.

– Mágikus nyakörv, lánc, és kötél – vizsgálja közben Lexana a teremtmény bilincseit. – Nem is akármilyen munka.

– Téged sem hagytunk magadra, pedig ugye az angyal-griffek is veszélyesek tudnak lenni, és fogságot is rosszul tűrik – jegyzi meg a Kei.

– Nekem van miért itt lennem. Pontosabban, kiért itt lennem! – morogja Martha, miközben elhelyezkedik a vezetőülésben. A többiek is sorban felszállnak.

– Ez mindenkire igaz a csapatban, nem kell vele felvágnod! – így Mirr’Age.

– Te láttál már ilyen jószágot korábban? – kérdezi meg Cat a Skót feleségétől. Lexa a fejét rázza.

– Kb. egyikőnk sem látott még ilyet szerintem, kivéve talán a mesekönyvet – mondja a rókadémon. Szóval mindenki a „hercegnő ajándékát” kezdi nézegetni.

Theresa szembefordul a sárkánydémonnal, Kei és Lexa elővigyázatosan fogják a láncot, Tati meg lekapja válláról a Saigát, biztos, ami biztos alapon. A busz lassan elindul. Farka az tényleg van a lénynek, akit a kezükbe adott a mágus, igaz, hátul a derekához kötözték – bele a fűzője zsinórjaiba. A viszonylag hosszú farkinca egy kisebb buzogányfejre hasonlító akármiben végződik – csak nem ezzel vágták pofán a laptopos törpét?

Fején egy érdekes hajdíszt visel, és igen, van két elegáns szarva is. A fülei pedig hegyesek, olyan tündések, két-két apró fülbevalóval. Láthatóan tele van zúzódásokkal és kisebb sebekkel. A lába: hát patája az nincs neki, és tűsarkúja sem. A kopott, lapos sarkú csizmái ellenére nőtt ilyen nagyra: akkora lehet, mint Theresa, de a szarvai, a fejdísze, meg a hátáról felmeredő, összecsapott szárnyak miatt magasabbnak tűnik. Szegény szárnyak, láthatóan véreznek, ahogy összehúzták őket a szögesdróttal. És a csontos halvány váz-részen mintha tetoválva lennének. Ez a sárkány nem igazán törékeny jószág, így ránézésre vagy kilencven kiló, talán kicsit kevesebb, kicsit több: formás dög. A karján a két áttetsző fekete kézvédő, helyenként lyukas és szakadt és valószínűleg a karja is tetovált, felül legalábbis kilóg a kézvédők alól. A nyakörve alatt egy vékony láncot visel. A felsőjét meg úgy oldották meg, hogy hátul ne zavarja a szárnyait.

– Mit adott neked a törpe? – kérdezi az orosz Mirr’Age cicust.

– Gondolom, a használati utasítás és némi jutalomfalat! – nyúl bele a catmor a zsákba, aztán első körben kihúz egy revolvert, amit díszes vésetekkel ékesítettek. Rövid kutakodás után előkerül még egy fegyver, egy rövid kard, továbbá néhány bőrkötéses könyv, és egy kis tarisznya-féleség is.

– Gondolom, a barátnőnk nem kalauzként dolgozik! – jegyzi meg Kei.

– Pedig lyukasztó az van nála – nézegeti az arzenált a vámpírhercegnő.

– Jól van, első kérdés! Vajon milyen nyelven tud a madárka? – kezdi Theresa.

– Ha belegondoltok, Graun papa volt itt fűtő. Valahogyan csak megértette magát? – veti fel Mirr’Age.

– Ez igaz. Gondolom, ork, vagy éppen galaktikus alapnyelven – morfondírozik az Úrnő.

– Vajon az ő szárnyán is családi tetoválások vannak? Úgy, mint Graun bácsi meséjében Belagor unokájának? – kérdezi Cat.

Az Úrnő hirtelen felkapja a fejét, és elmosolyodik.

– Hogy is hívták? – néz a jelenlevőkre – Olyan jellegzetes figura volt pedig a kislány. Vörös haj, szürke vagy ezüstszínű szemek, tetovált szárnyak, magas és kicsit duci. Szeretett mozdonyt vezetni – mondja az android galaktikus alapnyelven, miközben a sárkánydémon lehajtott fejét nézi. Az arcokra lassan kiül a felismerés döbbenete. – Egy Graun nevű félork fűtővel megnyerték a századik Loco GP-t. Mi is volt Belagor nagyúr unokájának a neve? Ki emlékszik rá?

– Scarletnek hívták… – szólal meg a sárkánylány, és potyogni kezdenek a könnyei.

– Basszus! – nyögi ki Lexana – Te vagy Scarlet? Tényleg te vagy Belagor király unokája?

– Én vagyok… Én vagyok! Mi a faszt akartok még tőlem! Itt vagyok! – tárja szét a karjait –Nem megyek sehová! Lőjetek, csesszétek meg! Öljétek meg az utolsó Pokolhercegnőt, tömjétek ki és mutassátok be a haverjaitoknak, vagy a híveiteknek a rohadt fogadásaitokon! Hát nem ezért utaztatok át a fél galaxison, átkozott tünde kurvák! Elvettetek már tőlem mindent, vigyétek hát a bőrömet is, nekem már nem kell!

Ránt egyet a láncon, de a kitsune és Lexa emberfeletti erővel bírnak, és a mágikus fémdarab megszorítja a nyakát. Martha beletapos a fékbe, de mielőtt közbeavatkozna, az Úrnő már elkapja a sárkány nyakörvét, és mélyen a szemébe néz. A nyakörvet semmilyen élő keze nem érintheti meg amúgy. Ezzel az a gond, hogy a Roharhoz hasonló, butuska mágusok még életükben nem hallottak folyékonyfém burkolatú androidokról. Theresa tehát simán letépi a vacakot, és úgy hajtogatja össze a hidraulikus kezével, mintha alufóliából lenne.

– Ide figyelj, kislány! Nem vagyok tünde, és ők sem az udvarhölgyeim! Kamu szerkók, kamu személyiségek, de igazi fegyverek. Ismerem Graun fejedelmet, jó barátom, direkt miattatok jöttünk ide, erre a nyamvadt bolygóra. Szóval szedd össze magad, nem akarunk bántani! Még ez az agresszív griff sem! Elsőnek mind haza szeretnénk menni a párjainkhoz, másodiknak engem marhára érdekel, hogy mi a bánat folyik ezen a bolygón?

– Mi vagy te, úrnőm, hogy szembe mersz szállni egy törp Bányakirállyal és egy tünde Herceggel? Talán egy istennő? – Scarlet megmerevedik a félelemtől.

– Tartanak is a tündék az istenektől! – legyint a kitsune.

– Istennő szerencsére nem vagyok – engedi el a sárkánylányt Theresa, sorban széttépve a bilincseit és a szárnyait rögzítő drótot is. – Hanem egy úgynevezett dreadnought.

– Ne akard megtudni, mi az a dreadnought – mondja Scarletnek Martha, és visszaül a helyére.

– Irány végre az a rohadt űrsikló! – ad parancsot Theresa, bár hirtelen úgy érzi, nem biztos, hogy vissza tudnak jutni a hajójukhoz a sárkánnyal. Vajon a helyi tünde nehézfiúk csak úgy el fogják engedni? Gyorsan nyit egy kommunikációs csatornát a belső monitorán. Kikeresi Első Graunt, minden félorkok urát, továbbá Csatacirkáló Seant.

Cat, a minotaurusz lány megigazítja a pisztolytartóit. Az egész szerelése a lehető legmesszebb van a célszerűtől. Ahogy végig néz a lányokon, eszébe jut, mennyire fog örülni Asterios, amikor elmeséli neki ezt a kalandot.

 

Asterios

A 41-es vidáman fütyül, ahogy a vonat egyenletesen robog velünk. Zajlik végre a próbaút a Terra Tizenhármon, habár senki nem ilyen utazásra számított. Már a landolásunk körülményei is érdekesre sikeredtek, mivelhogy a teherhajónk azonosító kódja a tariai bányakirályságé volt. Ez nem is jelentett problémát, mert a kódokat Taria Fehér Madarából nyertük ki. A probléma akkor kezdődött, amikor földet értünk a Középső síkon, és megkezdtük a kirakodást, azaz legurultunk a két részre osztott páncélvonattal a hajóról, egy városi konténer terminálnál. Itt a helyi hatóság képviselője, egy Arras nevű százados esett tőlünk hanyatt:

– De hát, de hát, ez egy…

– Vonat! – közli Anup a megilletődött, több elemből álló kék-fehér kevlár vértezetet viselő illetővel.

– A rakományjegyzékben szállító járművek szerepelnek. Pontosabban tizenhat darab.

– A vonat egy nagy kapacitású szállító jármű – feleli Anup. – Illetve, ha szíveskedik megszámolni a kocsikat és mozdonyokat, a számuk épp tizenhatot tesz ki.

– Értem. De miért ez az erős fegyverzet? – pillant fel a kedves tiszt három szervolovagra, akik Anup mögött gyülekeznek. A csapat egyébként a Skótból, a Franciából és belőlem, Asteriosból áll. Álcázás címszó alatt pedig a Tariai Bányakirályság/Köztársaság címerével díszített lovagi zubbonyt viselünk a páncélzatunk felett. Vicces, ahogyan a százados és legényei felnéznek ránk. Azt sem tudják eldönteni szegények, élőlények vagyunk-e vagy harci robotok. Azt viszont jól látják, hogy fegyverzetünk messze felülmúlja az ő ócska gépkarabélyaikat.

– Valami baj van, főnök? – érdeklődik a Skót. Arras egyik katonája összerezzen a mély, torz géphang hallatán.

– Próbálom elmagyarázni a százados úrnak, hogy mivel a Sárkány síkra tervezünk expedíciót, ezért a megrendelő EZT a felszerelést kérte – néz ránk Anup.

– Felhívom a figyelmüket, hogy a Sárkány sík lezárt terület, ahová csak a fegyveres erők engedélyével lehetséges behajtani! – közli a százados.

– Gondolom, pont ezért van itt ön, mint a nevezett erők képviselője? – kérdez vissza Anup. –Esetleg lépjenek kapcsolatba a Tarián az illetékesekkel, például a Főbagger elvtárssal, de éppen felhívhatjuk a hercegnőnket is!

Ez a mondat hatásosnak bizonyul. Bár a százados helybéli ember, megtanulta már, hogy a nemes bányagépekkel és a hegyes fülű hercegnőkkel nem célszerű ujjat húznia.

– Az nem szükséges. Mikor tervezik elhagyni az állomást?

Anup hátrapillant. Graun csapatából mindenki zárt sisakot visel, a személyzethez tartozik szerencsére jó pár ember is, ők persze nem. Anup farkas-képével pedig nem tud mit kezdeni a tiszt. A 41-es hangosan fütyül egyet. Kisegítőnek van velünk egy páncélozott dízelgép is, három plató és egy légvédelmi gépágyús személyvagonnal. Az pedig dudálva türelmetlenkedik. Közben a vonatunk legénységéből két ember és a páncélozott Gnamas egy öreg vasutassal egyeztetnek a peronon. Mindegyikük kezében papírok. Nem lehet csak úgy ész nélkül behajtani egy vasútvonalra, még akkor sem, ha nem eget rengető a forgalom…

– Akármikor elhagyhatjuk – hangzik Anup válasza, aki közben egy emberünket figyeli. A legény egy méteres nyelű kalapáccsal a kerekek körül ütöget valamit.

– Jól van, menjenek! – sóhajt a százados, de nem veszi le a szemét a sugárvetőinkről.

A vonatra szállunk, és a vasutas elindít minket a kis tárcsájával. Arrasnak és néhány emberének pedig már nyoma sincs, csak pár helybéli néz felénk kíváncsian, egy kutya pedig haragosan ugat. Elhelyezkedem az egyik tankszállító kocsiban és figyelek. Ez most nem vasútbarátoknak szervezett fotósvonat. Úgy néz ki, igazi csatába megyünk. Annak örülök a legkevésbé, hogy a szerelmem is részese lett Theresa felderítő csapatának. Ezek a lányok minden hülyeségre vevők! Egyszóval, Ferdinánd parancsnoknak nem kellett önkénteseket toboroznia a BP-44-re, hárman kapásból jelentkeztek: M3, M4 és M5. Mindhármunk nője itt van ezen a feltehetőleg ellenséges bolygón. És a rohadt életbe, mi vagyunk a képzett gyilkosok, minket borít a szervolovagok erős páncélja, ők meg egy szál nyári ruciban flangálnak! Jó, Theresa megígérte, hogy vigyáz rájuk, és egy kisebb arzenált is visznek magukkal. Ezen kívül valamilyen harci tapasztalattal mindegyikük rendelkezik.

Déli irányba tartunk, képzelem, mit él most át Graun, aki biztosan látni akarja, mi van a kalandjai színhelyén, és mi történt a barátaival. De nem arra tartunk, ugyanis a felderítés kiszúrt valamit egy iparvágány végén: méghozzá egy pajzsgenerátort. Való igaz, ha a másik irányba fordulnánk, ott lenne egy átjáró a Sárkányok síkjára. Viszont így a mellékvonalra megyünk, illetve az abból kiágazó iparvágányhoz. Mivel van némi tűzereje a páncélos vagonkígyónknak, remélhetőleg azelőtt kiütjük ezt a pajzsgenerátort a képből, hogy a helybeli fegyveres erők közbe tudnának lépni. Ha nincs generátor, akkor jön a drenyánk, és legázolja a védőket! Nem mintha az a csillag-rémálom nem volna képes addig lőni egy planetáris pajzsot, amíg az át nem szakad, de a lényeg az időn van. Ha nincs pajzs, egy kör is elég az orbiton, hogy semmi, de semmi katonailag lényeges dolog ne maradjon állva a több ezer fegyverállás és a több száz űrvadász és felfegyverzett sikló tüze alatt. Ha pedig nagyon akarja, az Úrnő addig veri a bolygó felszínét az ütegeivel, amíg minden el nem hamvad, minden életet kitöröl, ami valaha csak létezett a planétán. Hívják ezt Exterminátus-nak, Base Delta Zero-nak, vagy simán csak Mind Megfognak Dögleni-nek, kinek hogy tetszik. Ha pedig nagyon mérges, egy drenya a fő fegyverét használja, ami rendszerint a hajó orrában van. Ez egy igazi Armageddon ágyú. Nem viccelek, simán felrobbanhatjuk vele a holdakat, sőt magának a bolygónak is meszeltek, ha egy ilyen fegyver eltalálja. Hiába, a drenya az drenya!

Pedig olyan jópofa kis bolygó. Egy síkságon haladunk keresztül, mindenfelé zöldell a növényzet, engem erősen a kukoricára emlékeztet, de más kalászosok is szépen ringatóznak a sínek mellett. Meleg az idő, bár az ég erősen borult. Olyan, mint anno odahaza májusban, az Alföldön. Lám, még a magyartarka sem hiányzik, itt morfondírozik egy páncélvonaton, sugárvetővel a vállán. A falvak viszont szegényesek, némelyik mintha leégett volna, sehol egy tető az épületeken. A gaz már dolgozik a kormos romok között. Sárkányok, napalm, gyújtogató katonák, ki tudja?

– Figyeljetek, srácok, közeledünk az elágazáshoz! – szólal meg M3 a komlinken.

– Itt Graun – jelentkezik be a félork. – A felderítő drónok már ott vannak. Semmi gyanús az állomáson. Hátsó vonat, megvagytok?

– Nem vesztünk el – hallom a Francia hangját. – Féktávra jövünk mögöttetek!

Fütyöl a mozdonyunk, ahogy befutunk az állomásra. A dízelünk is sípol, majd óvatosan behúz mögénk. Egy tehervonat közeledik szemből, azt el kell engednünk. A levegő nem mérgező, szóval felhajtom a sisakom arcvédőjét. Megvárjuk, ahogyan elsorjáznak az egymás után kötött tartálykocsik, én közben elfordulok, és előszedek egy szépen becsomagolt ostya-süteményt. Ez leginkább a nápolyira hasonlít. Látom, ahogyan Graun lemászik a mozdonyból, Gnamas pedig követi. Int az öreg, hogy menjek én is, tehát leugrok, eltörve ezzel egy beton járólapot a sínek mellett. A forgalmi iroda felé tartunk, ott álldogál egy fiatal bajszos legény, tányérsapkában. Aha, Graun fejedelem meg szeretné beszélni, hogy a különvonat útvonalat módosít, mert a pisztolyáért nyúl, és hogy még nagyobb nyomatékot adjon a mondandójának, felemeli a sisakja arcvédőjét, az ivadéka követi. Ez még hagyján, mert a vasúti ember annyira nem illetődik meg a fiúk kedves arcszínén, az igazi meglepetés az én vagyok. Megdöbbentő látvány egy bikaszerű fejjel ellátott jószág, aki gyorsan eltüntet egy nápolyit a pofájában.

– Fel a kezekkel! Magyar, ne piszkolj, ott a szemetes – kéri a félork. Eszembe sem jutott, hogy eldobjam a papírt, mikor kuka is van. Stalkerként is fontos, hogy ne dobálj szét mindent magad mögött! Közben leveszem, és az övemre akasztom a sisakomat. Már éppen megtörölném a számat, amikor nyílik az állomás ajtaja, én pedig emelem is fel a sugárvetőmet. Egy suhanc fiú néz fel rám megilletődve. Aztán megszólal:

– Te Nagy Atyaúristen, ilyen rusnya teremtés a kalendáriumba’ sincsen! – ez magyarul beszél? Kellemes meglepetés, igaz, nem ez az első eset, amikor földi nyelven szólal meg valaki egy távoli bolygón.

– Beszélj hangosabban Bendegúz, mert egy kicsit nagyot hallok, mivelhogy éppen eszek. Látod, milyen szépen mozog a fülem? – és csapok egy párat a nevezett fülkagylókkal.

Graun meg a legkisebb fia nem győznek csodálkozni, hogy mi az anyánkat röhögünk mind a hárman, a kölyök, a vasúti, meg én. Valahogy magyarnak kell lenni ahhoz, hogy megértsük a két mondat mögötti tartalmat. Mint kiderül, a gyereknek tényleg a hun legendáriumból származik neve, Bendegúz helyett viszont Csabának hívják.

– Belőletek minden bolygón akad? – érdeklődik a félork.

– Dehogyis, minket a szomszéd égitestről exportáltak ide – feleli a vasúti. – Én meg az öcsém ilyen „önkéntesek” vagyunk ezen a helyen. Látom, nem ismerősek errefelé. Gondolom, nem a táj szépsége hozott ide titeket? – néz fel rám.

– Pedig de, ez a kedves papa itt volt fűtő a szomszéd síkon, szóval vonatozni akartunk. Csak úgy tűnik, itt volt egy kis háború.

– Jó kis kofalárma volt errefelé tényleg – mondja az öcsi. – Azért is deportáltak tőlünk ide embereket a hegyes fogú és a hegyes fülű zsiványok, mert meghótt a lakosság, nincsen, aki dolgozzon nekik.

– Verje meg őket az Isten, az egész tyúk-tünde, bolsevik törpe meg kullancs bandát! Mibe, hogy a mi bolygónk is azért dőlt romba, mert ezek csináltak valamit itt. És még azt hitték sokan, hogy ezeket az Atyaisten küldte segíteni. Inkább küldte volna a drága jó krími tatárt helyettük! – a vasútinak nincs jó véleménye a tünde rokonságról.

– Az én Földem is pokollá lett, lehet, hogy pont miattuk – nézek rájuk. – Aztán mit szólnátok, ha néhány a „főnökeitek” közül beleharapna a fűbe?

– Én magam nyomnám a ganyéba a képüket, hogy megfulladjanak! – mondja az idősebb legény – Azt se bánnám, ha titeket az öreg ördög küldött volna, hogy vigyétek mindet a kondérjába.

– Jobban félne Belzebub ezektől, minthogy fegyvert adjon a kezükbe – néz rám a suhanc.

Graun vigyorog. Nincs szükség erőszakra. Anti (így hívják a vasútit) jelenti, hogy továbbmentünk, közben pedig váltót állít nekünk. Már kanyarodunk is. A generátor pár kilométere épült, jelentős őrsége nincs, igaz, a vicc kedvéért egy csapat szabadságos vámpír szervezett egy bulit a szomszéd tanyán, nekik mi leszünk a meglepetés vendég! A két magyar felmászik a hátsó vonatra.

Vajon igaza van Csaba gyereknek? Tényleg olyan frászkeltő a kinézetem, hogy Belzebub sem merne nekem fegyvert adni?

 

A generátor, a kivetítő antennáival és a hozzá tartozó mini erőművel egy egykori gabona-tároló területén lett felépítve. Teljes a nyugalom, két teherautót raknak ki, amik ellátmányt hoztak. A tanyáról pedig már enyhén illuminált állapotban szédelegnek ki emberek és vámpírok. Mert úgy működik a dolog, hogy ha egy vámpír egy ittas emberből iszik, hát ő is részeg lesz. A vérszívók úgy hívják errefelé, hogy a „szesz csókja.” Szóval, ezek ott kódorognak az őrház környékén. Ez sárga színű kis épület, mögötte magas fákkal, a bázisra és a farmra vezető út sorompójával, meg egy alkesz bakterral, aki a bódéja előtt alszik. Nem csak ő nem éber, hanem a bázis őreivel is két hölgyemény incselkedik, akik a buliról ténferegtek ki.

– Jól van, kedveskéim. Az Úrnő parancsot adott, tehát támadunk! Nincs behúzva a vágányzáró sorompó, egyszerűen betörjük a kaput a vonattal – Graun hangja határozottan cseng a komlinkben. – M3, ti repüljetek le a bakterháznál, a harckocsik pedig készüljenek a lehajtásra! Gyalogosoknak is felkészülni, mindenki a lőrésekhez! Ha bejutottunk, a gyalogság azonnal leszáll, amint jelzek nekik. Fegyvereket megtölteni!

– M4, vettem! – felelek. Sorban többen is jelentenek. A sisak már a fejembe húzva persze, még egyszer ellenőrzöm a fegyvereimet: mindegyik működőképes. A kis tank mögött lapulok, kényelmesen feltámasztom a sugárvetőt. Kirobogunk a kanyarból, a fiatal erdő fedezetéből, a lövegtornyok vadul forognak. Két-három nagy hangszórónk is van, most Anup, mint fedélzeti hangmérnök megnyomja a lejátszás gombot. Valami porosz katonainduló szólal meg, majd láng csap ki az ekevas orrú kocsi lövegtornyából. Egy terepjáró közeledik az útátjáróhoz, a sorompó persze nincs lehúzva, Graun még csak nem is lassít, úgy eltapossuk a terepjárót, mint egy bogarat. Lőnek az automata aknavetők, ugatnak a többcsövű gépágyúk, kapja az áldást a bázis, de ahogy a fák fedezetéből kiérünk, a tanya is a fegyverek csöve elé kerül. Ahogy átrobogunk az útátjárón, aktiválom a kis ionmotorokat, és felrepülök, majd a vonat túlsó felén landolok a napraforgó-ültetvény szélén. A Skót is lepattan. Ahogyan felegyenesedek, egy nagyon sápadt, hegyes fogú, bőrszerkós egyén néz rám bután, kezében a fütyköse, láthatóan hugyozni jött. Nocsak, nemes vámpír volna, mert a született példányoknak általában működik az emberi anyagcseréje. Nem sokat agyalok ezen, inkább a képébe eresztek egy energia-impulzust, szóval sikoltva elhamvad. A vonatból is lőnek mindenre, egy sorozat mellettem fütyöl el, gyorsan arrébb ugrok, több lövés nem jön. Csak valamelyik orkunk volt ilyen nyomorult, hogy rám is tüzet nyitott. A Skóttal az átjárónál találkozunk, átfutunk a másik vonat előtt. Egy fiatal párocska mászik ki az akácfák mögül, a srác elejti a gatyáját, de gyorsan reagál. Előhúz egy stukkert a hónaljtokból, mielőtt keresztüllövöm. A barátnője megnyúlt fogakkal ugrik felém, aztán eltűnik a feje és kigyullad.

– Hogy ne kelljen egyedül élnie! – a Skót ilyen romantikus lélek.

A vonat által eldobott terepjáró ég, a benne lévők üvöltenek, mint a SUV-ba szorult vámpír. Ez egészen jó mondás, el ne felejtsem. A füstből egy kisebb katonai teherautó vágódik ki. Keményen tűz alá vesszük a Skóttal, a nagy kaliberű fegyvereink szinte széttépik a járgány orrát, nekihajt a kerítésnek. A sofőr melletti ajtót még kinyitják, de katona nem jut sehova, M3 már ott van, lendíti a gép-claymort, kettévágja az ajtót a fickóval együtt.

A pottyantós budi ajtaját ekkor kirúgják. Lám, ketten is vannak benne, de egy pillanat alatt visszarepülnek a kis objektumba, amin egy méteres lyuk keletkezik. Égett fa és hús szaga, meg némi fekália bűze érződik. Be is kapcsolom a szagszűrőmet.

– Néha nézzetek oldalra is! – hallom M5 hangját.

– Francia, te szarni se hagyod az embereket! – csóválja meg a Skót a fejét.

A bakterházról hirtelen lerepül a tető, a cserepek potyognak mindenfelé. Aktiválom a védőmezőmet. A bázis területén már égnek a teherautók, még csörömpöl a riasztó csengő, aztán egy gépágyú sorozat után elhallgat. Az őrtornyok is sorra ledőlnek. A poroszok pedig rendületlenül nyomatják a csinnadrattát a hangszóróból.

– A mozdonyt, Gnamas, söpörd el a mozdonyt! – hallom Graun hangját a komlinken. Újabb sortűz dörren, majd egy nagy robbanás füstje száll az ég felé.

A bakterház udvarára futunk. Az épület tetejéről egy törp hullik alá, akinek a ruhája cafatokban lóg. Lehajolok érte, amikor egy vámpír ugrik le a diófáról. Elsőnek a törpömet használva elütöm, így a vérszívó állkapoccsal blokkolja a Skót egyik páncélos csizmáját. Majd a Francia felé röpül, aki hirtelen boksz-zsáknak véli, ezért egy picit behúz neki, így integrálva a fejét a bakterház falába. Hogy ezek milyen hitvány vérszívók, már ennyitől szétpukkan a koponyája.

– Ez téglafal? – néz rám M5, és lerázza a kesztyűjéről a néhait.

– Tégla bizony, a vonatok által okozott rázkódás miatt jól meg kellett építeni! – felelem.

A sisakom hőképes keresőjével ellenőrzöm az épületet. Ember már nincs bent, mondjuk, vannak „hideg” vámpírok. Hová tegyem ezt a nyamvadt törpöt? A múltkor is cipelhettem egyet. Megvan, beledobom a kútba, aztán a ház ajtaja felé fordulok. A Skót bólint, megfogja az ajtó kilincsét, majd kisegíti a nyílászárót a falból. Felemelem a törött ajtólapot, majd pár pillanat múlva a nyílás elé tartom. Régi kis trükk ez: ha van benn valaki, az ösztönösen tüzet nyit, amint az ajtónyílás elsötétedik. Semmi ilyesmi nem történik, tehát behatolunk. Senkit nem találunk odabent. Kint is csak néhány baromfi és két disznó szédeleg, valahol egy ijedt kutya iszkol vinnyogva. A hátsó vonat közben megáll az őrház előtt, néhány félork harcos jelenik meg. Graunék még mindig lőnek, úgyhogy kimegyünk az útra. Kikerülünk egy lovas szekeret, ami az árokba borult, a lovat valakinek sikerült agyonlőnie, fekszik a földön és kilóg a nyelve. Az állatokat valahogyan mindig jobban sajnálom. Talán, mert ők aztán szinte soha nem tehetnek arról, hogy a tűzvonalba kerültek… Két középkorú ember is lapul az árokban, felemelik a kezüket. A műszerek szerint nincs náluk fegyver. Civilek. A felderítő páncélautónk száguld el mellettünk a tanyához vezető úton, a bázis irányából pedig már az egyik könnyű harckocsink csörömpöl, néhány katonánk kapaszkodik rajta. A tanya felől is egy nagy robbanás hallatszik. A bázis felé fordítom a fejemet. A pajzsgenerátor adótornyai megroppantak, az egész objektum rommá van lőve. Szórványos kézifegyver-tüzelés hallatszik. A Francia máris letérdel, és elereszt egy lövést a hosszú csövű railgunnal. M3 ezalatt jelenti, hogy a bakterház környéke a mienk.

– A levegőbe, uraim! – mondja a Skót, így mind a hárman felemelkedünk. Fentről jól látni a farm épületébe csapódó nyomjelzős lövedékeket. Néhányan a kukoricásban futnak, leadunk rájuk pár lövést, ugyan melyik vérszívó vagy ember gyorsabb a sugárvető impulzusainál? Aztán csend lesz. Nincs már kire lőni. M3 int a kezével, úgyhogy landolunk.

– Szép munka, uraim, a generátor használhatatlan! Az előbb beszéltem a hölgyekkel, ide tartanak – Graun örömteli hírt közöl, szóval mind a hárman megkönnyebbülünk.

– Az Úrnő máris megkezdi a támadást – Anup hangja egy másik fontos tényre hívja fel a figyelmet. – Maradjunk védelmi pozícióban!

Visszamegyünk a bakterházhoz. Szinte megdöbbentő, hogy az állatok milyen hamar folytatják a szokásos tevékenységüket, a tyúkok kotkodácsolnak, a malackák turkálnak. Két katonánk az épület mellett röhög. Valami olyan hang hallatszik, ami éppen egy vonat alá szorult vámpír hörgése is lehet. Ez nem horkolás véletlenül? A rejtély megoldásában nagy segítségünkre van az Anti legény, aki finom modorában ébresztgeti – a baktert! Aki átaludta az egész csatát, és épen megúszta.

– Héj, ébredjen már föl kolléga, itt a vonat!

A nevezett személy felugrik, ösztönösen felveszi a jelzőzászló… helyett a kezébe eső másik tárgyat, ami egy öreg, szétrágott, száraz lábszárcsontnak bizonyul. Valószínűleg a kutya hagyta ott. Kissé dülöngélve néz ránk, valamint a félork katonákra, továbbá a felfegyverzett kocsikra, és közben fütyörészik. Lám, meg is jelenik egy koszos bundájú kutyus, aki ránk se hederít, cserébe van egy zászló a szájában. A bakteriológusunk még a borszagú álom és az ébrenlét határán is okos embernek tűnik, mert a csontot akarja elcserélni a zászlórúdra. Az eb nem reagál az ajánlatra, eleve azért adta oda a lábszárat a bakternek, mert a zászlónyél sokkal ízletesebbnek tűnt a számára. A bakter még elkeseredetten néz a tőle nem messze heverő vámpírra, akinek már csak a csontjai hamvadnak a földön. Mielőtt szerezhetne onnan egy cseredarabot, a vámpírt szétfújja egy szellő. Egy marék hamuért meg melyik kutya ad egy zászlórudat? Mivel az üzlet így meghiúsult, bakterünk a vasútbiztonság kedvéért lehúzza a sorompót, mert lám, a nyitott csapórúd nemrég is súlyos balesetet okozott. Ezek után tiszteleg az álló vonatnak, majd visszaül és alszik tovább…

– Nyissa már föl ke’ azt a sorompót! – alig tudom kinyögni a röhögéstől.

A közjátékot Anti azzal koronázza meg, hogy egy munkavédelmi sisakot helyez a bakter fejére, gondolom, nehogy egy leeső cserép, egy kisebb drón, vagy ilyesmi agyonüsse.

Az öccse meg a szekeresek közben máris barátkoznak Graun csapatával.

– Nem gondoltam, hogy ilyen csúfság megeshetik egy vámpírral! – közli a suhanc egy döglődő vérszopóval, akin egy vasúti személykocsi forgóváza áll.

– De csak el ne kámpicsorodjon kend, mindjárt előkerítjük a határból a piócás embert – biztatom meg én is a nyomorúságos helyzetbe került bolhát.

– E’ már nagyon mereszti a szemit, gondolom, még sose látott alulról vonatot! – vakarja meg a fejét a gyerek, aztán tovább áll, mivel számos gazdátlanná vált felszerelési tárgy hever mindenfelé, tehát gyűjtögetésbe kezd. A vámpírt azonban mégsem hagyta el a szerencséje, mert megérkezik egy ork, aki gyors elsősegélyben részesíti. Méghozzá egy frissen zsákmányolt láncfűrésszel. Nem is igaz, hogy az orkok durva népség, ennek igazán finom keze van, tehát a vonatnak semmi baja nem esik.

Kisétálok az útra. Átfut előttem egy tarka macska, szájában a viszi a kölykét: biztonságosabb helyet keres neki. A lovat már az árokba húzták, egy a tanyából szerzett, majdnem teljesen ép fekete kabrió parkol mellette, csak az első szélvédője van kitörve. A kabrió mellett öten is lopják a napot: a két szekeres – akiknek, most látom csak, nagyon vörös hajuk van – egy hasonló színezetű, apró termetű kobold a vonatunkról, továbbá a Skót meg Anup. A bajtársamat kivéve mindenki dohányzik. Az ismerkedést nagyban megkönnyíti, hogy hasonló nyelvet beszélnek. Akárcsak én és Antiék. Vagy Tatjana, Gnamas vámpír szerelme és földi oroszok. De hallottan én már angolt, németet, kínait, sőt, még latint is, egymástól sok-sok fényévre lévő helyeken. Egyszerű ennek az oka. Az embereket és más fajok tagjait az évszázadok alatt egyik bolygóról a másikra hurcolták. Hol űrhajókkal, hol pedig mindenféle mágikus átjárók segítségével. Volt, hogy ókori vagy középkori uralkodók egész városok lakosságát adták el űrjáróknak, egy-egy érdekes kütyüért, vagy komolyabb segítségért cserébe. Ezek az emberek (és csodalények) pedig vitték a kultúrájukat, a nyelvüket, sőt a vallásukat is. A Földre is így kerültek talán, és onnan is hurcoltak tovább lakosságot. Klasszikus „alien” faj alig akad a Tejút galaxisban, például a komodus ilyen. A szomszédos csillagvárosokban már van minden, de embert azokban is találni. Hogy aztán, azok innen kerültek oda, vagy onnan ide? Erre a kérdésre senki nem tudja a választ.

– Most komolyan, fiúk, tényleg ezt a szegény öreg gebét akarjátok megnyúzni? – kérdezi a farkas-képű az újdonsült barátaitól.

– A lóbőr eléggé értékes ezen a bolygón – feleli az egyik írnek látszó szekeres.

– Értékes a frászkarikát. Tudjátok, mi az egyik legdrágább dolog a galaxisban? Hát a csillám-vámpírok bőre! – mondja Anup.

– Van kettő megdögölve a kukoricásban – fújja ki a kobold a füstöt.

Közben előkerül Csaba gyerek, egy még enyhén hamus mobilba beszél:

– Bennem megbízhatik! Itt van a gróf uraság mellettem, csak leheveredett ide az akácfák alá. Persze, hogy felhúzzák a pajzsot! – aztán nagyon messzire dobja el a készüléket.

– Na, ez is akkor lát pajzsot, amikor én viszek neki – jut az eszembe.

Graun érkezik elém. Komor tekintettel néz szét az úton.

– Valami baj van, Graun bácsi? – kérdezem tőle – Apropó, van egy törp a kútban. Beleszédült az előbb.

– Beleszédült? Hát, az alighanem bánni fogja, ha nem fulladt bele – a vén fejedelem legényei értenek az információk kiszedéséhez. – Baj az van is meg nincs is. A lányok…

– Mi történt velük? – nézek az öregre. Kicsit idegesebb a hangom, mint szeretném.

– Megtalálták Scarletet.

 

A világűrben

A támadás váratlanul érte a Terra Tizenhárom védőit. Az akció azzal kezdődött, hogy kiugrott a hipertérből egy nagyobb, felfegyverzett masina, határeset a teherhajó és a hadihajó között. A több kilométer hosszú gépezet egy ún. Multi Product Replenishment Ship volt. Azaz nem hivatalos nevén egy „fejőstehén”, a drenyánk logisztikai részlegének oszlopos tagja. A típust arra tervezték, hogy élelmiszert, hajtóanyagot, fegyvereket, tartalék személyzetet és alkatrészeket szállítson és némi javítási kapacitást is tudjon nyújtani. Majd minden komoly drenya-csapatnak van ilyen hajója. Szóval a Rhegenz (így hívják a kis boci-hajónkat, egy város után kapta a nevét) puszta megjelenése is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy teljes zűrzavart váltson ki. Először is riadóztatták a bolygó körül álló hadihajókat, hogy közelítsék meg az objektumot. Ezzel csak az volt a baj, hogy senki nem figyelt arra, hogy az Úrnő így ki tudta küldeni a vadászgépei első hullámát, amelyek kirajzottak a hold fedezetéből, és támadni kezdték a védőket. Közben történt egy téves riasztás is, mert a B típusú védelmi platformon lévők csak annyit tudtak, hogy egy felfegyverzett teherhajó támad. Erre össztüzet zúdítottak a mellettük álló, teljesen vétlen ércszállítóra és le is győzték. Ezzel a problémát már kezdték megoldottnak tekinteni, amikor meglátták a második teherhajót, ami pedig egy leszállni készülő nitrogén-tanker volt. Na, az is megkapta a magáét, sikeresen a bolygóra zuhant. A kommunikációt közben kezdte megbénítani a zavarás. A planetáris pajzsot még senki nem húzta fel. Ekkor pedig kirepült a fejőstehén takarásából a drenya.

– Theresa, hallasz? – Csatacirkáló Sean a parancsnoki információs központban állva irányítja a hatalmas hadigépet, közben pedig folyamatos kapcsolatban van a lányokkal.

– Minden rendben, szépfiú! Na, jó a buli, édesem?

– Lőjetek azokra a hajókra! – utasítja a tüzéreket a félork trónörökös. A megrémült kis stufik másodpercekig bírják, mielőtt atomjaikra szakadnak a tűzcsapások alatt.

 

Theresa

– Mennyi vadász ment ki, Mac’Erra? – érdeklődik az Úrnő, miközben ujjaival a széke karfáján dobol.

– Első hullámban nyolc század könnyű és két század nehéz. Hat század bombázót is indítottam. A felfegyverzett siklók menetkészek – feleli a catmor.

– Korvettek, figyelem! Maradjanak szorosan mellettünk! – mondja az ügyeletes tiszt.

– Mr. Boost, elfoglalták a kijelölt leszálló egységeiket? – kérdezi Theresa.

– Igen, asszonyom! Az Egér nehéz és a Patkány extra-nehéz tankok is a parancsára várnak.

– És a többi leszálló alakulat is a helyén! – jelenti Samat, a középső félork herceg.

– Indítom a második hullám vadászt. Rajta madárkáim, adjatok nekik! – rikkantja Mac’Erra.

– Töltsük fel a végső-érv ágyút? – kérdezi Csatacirkáló Sean.

– Ne – feleli Theresa – A fő tornyok töltve vannak, ugye? Akkor adjatok annak a tetű űrállomásnak. Rakéta és robotgép ütegek, kilövés!

– Itt Graun, a pajzsgenerátor állást támadjuk. Ismétlem, az egyik kivetítője eldőlt, ez már a miénk!

– Mi csinál? – kérdezi Scarlet a lányokat, közben nem tudja levenni a szemét Theresáról. A tündének látszó nőszemély ott ül a kabrió buszon, és közben egy jóképű férfi hologramjával beszél. Időnként mások is csatlakoznak a párbeszédhez. A „tünde hercegnő” olyan átszellemült arccal nézi az eget, mint egy szertartást vezető papnő.

– Irányítja a hajóját – feleli neki Mirr’Age, és ő is az eget bámulja. Szeretne most odafönt lenni, és a vadászait vezetni a csatába.

– Oda nézzetek! – mutat a kitsune kelet felé. A láthatáron fény villan, mintha a helyi Nap kelne fel, aztán egy újabb, és egy újabb.

– Ezek a mi ágyúink? – kérdi Lexa. A catmor bólogat.

– Halló, itt a Sárgarigó! Ismétlem, itt a Sárgarigó! Ördögszekér, hall engem? – szólal meg váratlanul a buszon egy rádió. Mirr’Age máris felkapja a mikrofont.

– Itt Ördögszekér! Sárgarigó, megy a jeladónk. Jégcsap, te vagy az?

– Én, asszonyom, már itt nyargalunk a fiúkkal a légkörben! Nem sokára megy a légi fedezet.

– Jó vadászatot, srácok!

– Megvan – búcsúzik el a Jégcsap nevezetű pilóta a hölgyektől, majd ezzel a lendülettel rácsap a következő áldozatára. Felugatnak a lézerágyúk, az öreg katonai teherszállító szárnya pedig elválik a törzstől, a billenő turbinás gép lángot lök, majd széthullik az egész.

Persze, a B típusú védelmi platformon lévők szinte megbénulnak a látványtól, amikor a drenya tizenhat öles lövegei leadják rájuk az első sortüzet. Ezekből a hatalmas ágyú-tornyokból nyolc is van a hajón. Az első sortűz elég hozzá, hogy összeomoljon az űrállomás pajzsa, a többi löveg pedig már magába az oldalfalba perzsel izzó lyukakat. Az állomás hamarosan rommá van lőve. Ezek után a fő tüzérség is a bolygó felé fordul, és újra rázendít.

Az orbitális bombázás hatása nem közönséges. Elsőnek elsöprik a kommunikációt, a radarállomásokat, majd zuhog az áldás a repterekre, az űrkikötőkre, a lebegő gáznyerő-kutakra, az erődökre, a hidakra. A csapás zömét a középső sík kapja, persze, nem kell irigyelni azon felhőváros lakóit sem, amelyet egy, a harmadik síkból átnyúló nagy dimenzió lyukba építettek. Nem sajnálják tőlük a reaktortöltést! Hamarosan két korvett is belép a légkörbe.

– Indulhatunk, úrnőm? – érdeklődik Martha.

– Igen, lassan előre – feleli Theresa.

A busz elindul a csajokkal.

– Mit szerelsz? – kérdezi Scarlet az oroszt, aki egy kúp alakú, jókora fémdarabbal ügyködik.

– Ez egy harcászati nukleáris töltet. Egy picit módosítva van a gyújtó, időzítőt kapott. Eredetileg egy 152mm-es ágyúból lehetett kilőni, csak néhány tíz tonna TNT a robbanóereje. Ledobom a hídról, amin nemsokára áthaladunk, az autópálya csomópontja felett. Aztán távvezérléssel felrobbantjuk – feleli készségesen a vámpírnő.

– Remélhetőleg, ezzel lelassítja felderített két laktanyából esetleg kirajzó csapatokat – teszi hozzá az Úrnő, hátra sem fordulva.

 

Asterios

Mi is érezzük a támadást. Remeg a föld a lábunk alatt, a lövések mega- és gigatonnásak, vagy még nagyobbak is lehetnek. A látóhatár villódzik, majd elsötétül. Anup szorgalmasan tekergeti a fekete kabrió rádióját, keresi a helyi frekvenciákat. A bemondók teljes pánikban hadarnak, időnként egy sikoly, majd statikus sistergés hallatszik. Amikor ilyet él át egy bolygó, rendszerint ki szoktak pusztulni a dinoszauruszok.

– Dolgozzon csak téns’ asszony! – jegyzi meg a Csaba gyerek, miközben eszik. Szerencsére, a vámpírok bulijára embereket is hívhattak, mert rengeteg kaja maradt ott, nekünk. Szóval mi is eszünk. A műszereimre pillantok. Már emelkedett a háttérsugárzás szintje, de még nem veszélyes. Jöhetnének már a lányok! Hirtelen egy idegesítő zaj töri meg az addigi csendet: megszólal egy sziréna a vonaton. Aztán Anup elkiáltja magát:

– Légiriadó! Néhány helybéli billenő turbinás gép fel tudott szállni egy közeli bázisról!

– A vonatra! Pajzsgenerátort beindítani! Légvédelmi gépágyúkat tölts! – adja a parancsokat Graun.

– Keressetek fedezéket – mondom a két magyarnak, és már fel is kapom a sugárvetőmet. Mindenki fut a vonatok felé. A BP-44 már kiállt az egykori támaszpont iparvágányáról, most az őrház előtt pöfékel. A fiúkkal beugrunk a sínek mellett az árokba. Gnamas herceg érkezik mellénk lihegve, mögötte két katonája egy vállról indítható légvédelmi rakétát helyez készenlétbe. Azon morfondírozok, milyen gyors egy ilyen billenő turbinás gép? Mert ha nem sokkal fürgébb, mint odahaza a harci helikopterek voltak, akkor bizony rá tudok lőni a hátamra szerelt rakétavetőkkel. A bakter persze nyugodtan horkol a bódé előtt, felőle jöhet akár a világvége is. Na, hol vannak azok a repülők? Jobbat kérdezek, hol vannak a saját űrvadászaink?

Váratlanul ugatni kezd a kutya, aki a vonat alá húzódott be a jelzőzászlóval egyetemben. Aztán jellegzetes hang tölti meg a levegőt.

– Ezek a mi gépeink! Halljátok, a mieink! – kiabál ki Anup az egyik vagonból.

– Megy a jeladónk? – kérdezi a Skót a komlinken.

– Igen, megy – feleli I. Graun.

És tényleg, néhány másodperc múlva egy négygépes kötelék jelenik meg a vasútvonal fölött. Ezek a mi űrvadászaink, méghozzá a könnyebbik fajtából. Dörögve húznak át a fák felett, aztán hirtelen egy másik raj is megjelenik, ezek meg nehéz Phoenix típusú űrvadászok. A vezérgép billegteti a szárnyait, a vonat búvó nyílásai már nyitva vannak, és mindenki integet, vagy a fegyverét rázza feléjük. A kutya meg ugat.

– Lefújtuk a légiriadót – hallom az egyik pilótánk hangját a komlinken.

– Mi van a billenő turbinásokkal? – kérdezi Graun.

– Azok már legelnek a mezőn – szerénykedik a pilótánk. Gondolom, esélyük sem volt egy repulzoros, védőpajzzsal felszerelt vadász-űrhajóval szemben.

– Szép munka, Jégcsap! – szólal meg egy női hang is. Ez nem Mirr’Age?

Anup ez alatt lemászik a vonatból, aztán vigyorogva tekint ránk.

– Szerintem egy busz jön az úton.

Egymásra nézünk a Skóttal és a Franciával, majd elindulunk a farkas-fejű mögött. Egy nyitott tetejű, városnézésre átalakított busz közeledik nagy port verve. Ó, hála az égnek! Antal felhúzza a sorompót, mivel ő a vasutas, a busz pedig begördül a bakterház mellé. Theresa már az ajtóban áll, aztán lenéz a kis csapatunkra.

– Fogadás balról, fiúk – mondja Anup. – Üdvözlöm, Úrnőm!

Rendes katonák vagyunk, szóval vigyázzállásba vágjuk magunkat, páncélozott csizmáink alatt dobog a föld.

– Pihenj, uraim. Jól van, lefelé lányok, ügyeltem rájuk, nézzék meg, mind épségben megvannak! Graun fejedelem hol van?

– Itt vagyok, úrnőm! – érkezik meg a fejedelem és a fia is, Theresa pedig szépen lesétál hozzájuk. Az Öreg illedelmesen segíti le, hiába, hát fejedelmi viselkedés. A knyazina integet a kis hercegének. Egy élő vámpír csak van a környéken!

Martha helyzete egyszerű, kinyitja egy kicsit a szárnyait, és lerepül a buszról, még egy kört is száll örömében a Francia körül. Kei vállat von, ő meg leugrik, Anup persze elkapja. Miért is hiszem azt, hogy Lexa és Cat kivárják a sorukat, és nem fognak leugrani ők is a jármű oldalán? De ne mind a ketten egyszerre, a végén még felborul a busz, csajok! Gyorsan előre emelem a karjaimat, hiszen majd olyan magasan vannak, mint a perem. Catnek csak bele kell ülnie. Nevetve kapaszkodik a kézvértjeimbe. Nyújtott karral is elbírom, tudjátok, szervo páncél.

– Igazán kedves, lovag úr! Kit tisztelhetek Önben? – mosolyog rám. Anyám, kinek az ötlete volt ez a felszerelés? Vasalás a karjain meg lábain, fejvédő, amin lyukat vágtak a szarvainak, meg bikini felső? Jól néz ki a nőm, nem vitás, ahol kell, ott kerek, ahol kell, ott kockás. De muszáj ezt az összes nyamvadt fél és teljes orknak látnia? Leveszem a szarvas sisakomat.

– A nevem Asterios, kisasszony. Jól vagy, kicsim?

Átölel. Ebből most nem sokat érzek a páncélban. Óvatosan a hátára teszem a mancsomat. Oké, vége van, kislány, itt van a te nagy és erős minotaurusz bikád, aki ebben a szerkóban egy tankot is megállít.

– Ügyes vagy, itt már biztonságban vagytok. Nem vagy éhes? – ezt jól megkérdezted, Asterios, bravó. Oscar-díjas párbeszéd!

– Nem vagyok – rázza meg a fejét.  Nem érdekli, hogy ilyen hülyeségeket mondok.

– Te dohányoztál? – hallom ekkor Lexa hangját. Kicsit ingerültnek tűnik. Na, ez mindjárt M3-on vezeti le a benne maradt, úgynevezett harctéri feszültséget.

– Dehogy is, csak találkoztam itt két kelta jóemberrel, meg Anup… Fiúk, segítsetek már!

– Nyitottak egy pubot itt a hátunk mögött a kabriónál. Ott lett füstszagú – menti ki a Francia.

– Tényleg nem dohányzott! – segítek neki én is.

– Hinnye, a teremtésit, kit tisztelhetünk a kisasszonyban? – érkezik meg Anti és Csaba. Velük van a két kocsis is.

Gyorsan bemutatom a lányokat. Ekkor Anup szólal meg, a „helybeliekhez” fordulva:

– Uraim, szeretném, ha most mind a négyen velem jönnének, mert Theresa úrnő beszélni szeretne önökkel. Minden hasznos infó érdekli. Magyar, gyere te is, ha kell, fordítani!

– Azt látnod kellett volna, elszállt az egész csomópont! – hallom az orosz hangját: a knyazina már valami hőstettét meséli, gondolom. Érdekes népség ezek a vámpírok. Van köztük olyan, amelyik a saját bolygója napjára allergiás. Azaz, rövid úton sült szalonnává ég tőle. Vannak, amelyek már megszokták a saját csillaguk sugárzását, azok viszont egy számukra idegen bolygón szoktak megpörkölődni. Szóval, a napfényt inkább elkerülik, illetve, mindenféle mágikus kenőccsel és köpennyel védekeznek ellene. Az a jó, hogy a koncentrált fényt, mint például egy lézerpuska impulzusa, azt mindegyik fajtájuk utálja. Effektíve elhamvadnak tőle.

Hirtelen sírás üti meg a fülemet. Most veszem csak észre, hogy eggyel több nőnk van, mint amennyit elküldtünk felderíteni. Az új hölgyemény kicsit fura szerzet, például farka, szarvai és két szárnya is van. Átöleli az öreg Graunt, és zokog keservesen. Nézem a félork arcát, olyan érzelmes most az a máskor sziklaszilárd, kemény ábrázata.

– Graun bácsi! Jaj, Graun bácsi, kérem, ne haragudjon, nem tudtam… Én nem tudtam senkin… Nem vették semmi hasznomat, nem vagyok jó harcos – eddig bír csak beszélni.

– Semmi baj, kislányom – vigasztalja a félork. – Figyelj, itt vigyázunk rád! Mi van a nagyapáddal, hol az öreg Belagor? És az apád? Mi lett a többi sárkánykirállyal?

A lány csak a fejét rázza:

– Nincs már, nincs már senki – mondja üres tekintettel.

– Ő Scarlet. Tudjátok, a sárkánylány Graun fejedelem vonatos meséjéből – világosít fel bennünket Lexa.

A felderítés tehát teljesen jól sikerült a lányoknak. Valószínűleg Scarlet tud majd a legtöbbet elmondani a történtekről.

 

A kocsisok és a két magyar története is érdekes. Egy bolygóról származnak mind a négyen, egy kapun hozták át őket erre a planétára. Mi ebben az érdekes, amikor itt a Terra Tizenhármon mindig is voltak ilyen kapuk? Hát a bolygó, amire vezet, egy kozmikus katasztrófa áldozata lett, állítólag egy szupernova robbant fel egy instabil környezetben lévő csillagrendszerben, láncreakciót okozva ezzel. A saját Napjuk is sorozatos kitöréseket produkált. Mivel folyamatosan változott az égitestük mágneses védőburka, megbolondult minden kőzetlemez, megmozdultak a kontinensek, elolvadt az összes jég. Sok minden víz alá került, más meg kiemelkedett. Milliók vesztek oda. A többiek pedig örültek, hogy valahogyan megúszták! Viszont a katasztrófa után jöttek kedves ismerőseink, a Tariai Bányakirályságból, továbbá hegyes fülű pajtásaik, és embereket kezdtek elvinni a bolygóról, majd pedig építkezésekbe fogtak. A meggyötört planétán megjelentek a harcos nyulak, illetve vámpírok a Terráról, meg olyan lények, amiket addig soha nem láttak arrafelé. Ráadásul építettek egy nagy portált az űrben. Ennek a portálnak a puszta léte nem sok jót sejtet.

Képzeljetek el egy hatalmas, akár több kilométeres átmérőjű, fém karikát, amire reaktorok vannak kötve, és átjárók nyitására alkalmas a világűr távoli pontjai között. Az egyik kocsist már ezen a portálon hozta át egy űrhajó.

Portálokat használnak például galaxisok közti utak stabilizálására. Sokáig csak ezek a gyűrűk, illetve az űr bizonyos pontjain található természetes „ugrómezők” voltak használhatóak, ha valaki a szomszéd galaxisba vágyott. Pontosabban, ez ma is így van. Ezért az ugrásra alkalmas területek birtoklásának stratégiai jelentősége van! Kivéve, ha már akkora hajót, vagy mobil űrállomást építettél, aminek elegendő reaktorkapacitása van ahhoz, hogy szinte bárhonnan végezzen hipertér-ugrást a szomszéd csillagváros irányába. Kábé így indult a dreadnoughtok története. Hasznos dolog ez, bár még mindig lassabb, mint a gyűrűk vagy az ugrómezők használata.

– Vajon milyen messze van a szülőbolygótok? – néz rájuk Theresa. Az elmondottak alapján egy másik galaxisból is származhatnak.

– Állítólag innen látni lehetne a napunkat – közli az említett ír.

– Graun bácsi, emlékszik a bolygóra, ahol a Mikulás vonatokkal jártunk? – szól közbe Scarlet.

– Hát hogyne emlékeznék! – feleli a félork.

– Állítólag az a bolygó – mondja halkan a sárkányhercegnő. – Nekik is van Északi Kutya csillagképük például. Két bolygón nem hívnak ugyanúgy egy csillagképet.

– Igen, az Északi Kutya. Magyarul mi Juhászkutyának hívjuk – csatlakozik Anti, szerencsére már nagyjából érti a galaktikus alapnyelvet.

– Akkor meg mi a búbánatnak nekik az a portál? – fakad ki a félork hangosan. – Az csak pár tucat fényévre van, egy csillagködön túl! Úrnőm, vetítsünk ki már egy térképet a szektorról.

Graun két katonája sorban behúzza a védőlemezeket a négytengelyes, páncélozott személyvagon ablakain. Itt tartjuk a megbeszélést ugyanis. Az android cselekszik, és közben kapcsolatba lép Csatacirkáló Seannal a hajón. Hamarosan apró fénypontok kezdenek lebegni a teremben. Graun először rámutat a jelenlegi helyzetünkre. Aztán a feltételezett bolygóra: a neve Eal. Az égitest hologramja körül vörös csíkok látszanak bizonyos távolságban.

– Ez meg mi a frász? – kérdezi a fejedelem, de Sean hologramja már felel is:

– Ez a Rhav szektor! A vörös vonalak súlyos navigációs veszélyeket jeleznek. Nagy energiájú csillagkitörések, megjósolhatatlan anyagáramlások, gázviharok, születő fekete és fehér lyukak – magyarázza az álkalóz.

– A Rhav szektor lényegében járhatatlan – bólogat Anup is. – Olyan húsz éve volt egy nagy nova. De pár évezred, és szépen megnyugszanak majd a csillagok.

– Addig viszont egy hajózhatatlan terület veszi körül azt a bolygót – nézi a térképet Theresa.

– Egyetlen be és kijárat van oda, méghozzá a portál – mondja a rókadémonunk.

– Ideális támaszpont és logisztikai bázis – döbben meg Graun. – A portál megépítéséhez a Sárkány-sík egyik kapuját használták fel. Az továbbra is működőképes maradt. Gondolom, egy kisebb átjárót készítettek először, azon átküldtek egy hajót a jelenlegi objektum építéséhez szükséges felszereléssel.

– Viszont, hol a búbánatban lehet a gyűrű ellenpárja ennél a bolygónál? Kint az űrben nem találtuk meg – gondolkodik Theresa. – Ugye, fiúk, nincs sehol ugrógyűrű a bolygó körül?

– Sehol nem találtunk ilyesmit! – feleli Sean.

– Talán valahol az egyik külső planéta körül van eldugva? – csatlakozik Mac’Erra a párbeszédhez.

– Nincs az olyan messze – szólal meg újra Scarlet. – Itt van a Terrán.

– Hogy nem vettük észre? – kérdezi tőle Theresa.

– Csak akkor látszik, amikor a Sárkány síkot ezzel a síkkal összekötő hatalmas hasadék áthalad fölötte. Ez minden este megtörténik. Ott van a Vörös-tó felett felépítve, a sziklából lábak nyúlnak fel, azok tartják. Mivel vízszintes, az űrhajók lényegében zuhanva repülnek bele. Az álcázásáról egy mágikus mező gondoskodik.

Az Úrnő enyhén elhúzza a száját. Két jó mágust vitt magával a felderítésre, plusz Anupot is a vonatra tette. Ez hiba volt, ha valamelyikük fenn marad a hajón, talán kiszúrhatta volna a mágikus álcát.

– Ezt feltétlenül megnézzük! – mondja aztán a jelenlévőknek. – Drágám, van valami értékes dolog a bolygón?

– Pár teherhajó teljes épségben fogságba esett. Van köztük olyan is, amelyikre egész vasúti szerelvényekben lehet felvontatni az ércet, aztán a célállomáson lehúzni.

– A másik pajzsgenerátor állomást épen elfoglalták a csapataink, hordozható rendszer, egy K5 típusú GenShield az – kapcsolódik be a trónörökös. – Leszereljük és elvisszük, amúgy egy nagyon népszerű konstrukció.

– Benézhetünk a Svent nagyhercegségbe is – szólal meg Graun. – Anno ott voltak a középső sík legjobb bankjai, de az aranykészletet is ott tárolták.

– Mit hagytak vajon abból a törpök? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Samat herceg hologramon. Scarlet egy pillanatra felemeli a fejét.

– Elszállítás előtt ott tárolják a bolygón bányászott aranyat. Írta a helyi újság – világosít fel bennünket az egyik kocsis. Lám, mekkora hatalma van a sajtónak!

– Érdekes, ezt mondta a törp foglyunk is, amikor a srácok az előbb megkérdezték. Tudod, akik favágóként dolgoztak korábban! – csatlakozik Gnamas gyerek az előtte szólókhoz. Erre én is felfigyelek: talán a láncfűrészes vámpírmentő ork is egy ilyen srác? Állítólag a törpök nagyon szeretik a timbersports nevű játékot, kivéve, amikor őket ugratják be a megmunkálandó, legallyazandó, szétvágandó fatörzs szerepébe.

Páncéltermet rabolni nem nehéz. Nem ám úgy történik a dolog, ahogy anno odahaza Hollywood elképzelte. Nem kell hozzá jóképű férfiszínész-csapat, sem pedig hihetetlenül komplikált terv. Mindössze egy nagyobb űrhajó, egy-két jó vonósugár, egyszerűen felemeled a teljes kuplerájt pár tízezer tonna földdel vagy kővel együtt, egy párszor megrázod, odavered a város többi részéhez és győztél. Ezen kívül vannak akkora manipulátor karok, amelyek egyszerűen eltörik a legerősebb páncéltermet is. Mintha egy markológéppel nyitnál ki egy festékes dobozt. Az arany összetörve is arany.

Zsoldosok vagyunk, valamiből élni is kell, a lőszer, az élelem, az üzemanyag, az alkatrészek nincsenek ingyen. Lám, ez sem változott azóta, hogy a szülőföldemért a római légiók küzdöttek nomád lovas íjászokkal. Pedig de messze vagyunk most onnan, térben és időben egyaránt!

– Vannak más foglyaink is. Az egerek, illetve Valerius kapitány egy nagyobb csapattal fogtak néhány helybeli tündét. Kábé egyben is maradtak.

Hát igen, Valerius kapitány – M2 –, vagy ahogyan mi hívjuk, Val, mindig nagyon körültekintően választ elfogásra érdemes személyeket. Val ugyanúgy minotaurusz, mint jómagam, és a szervo lovagok helyettes parancsnoka.

– Kedvesem, egészítsétek ki a készleteket a Rhegenzről – mondja Theresa Seannak. – Urak, mind figyeljetek rá, a berakodást minél hamarabb ejtsük meg. Már másodjára teszünk keresztbe a Bányakirályoknak, valószínűleg ide fognak jönni. Lássátok el személyzettel azt a vagonszállító hajót. Jöjjön a saját szállítónk is, berakodhatunk! Uraim, köszönöm, önök elmehetnek! – néz a négy emberünkre az Úrnő.

– Mi inkább maradnánk – mondja Anti. – De csak addig, amíg a jó öreg Eal bolygóra nem tetszik menni a nagyságos asszonynak – a kelta szekeresek is bólogatnak.

– Jól van, maradhatnak – feleli az úrnő magyarul, hadd csodálkozzanak a fiúk. – Keressék meg a Hadkiegészítő irodát a hajón! A Magyar majd elmondja, hol van.

Int, hogy távozhatunk. Rendes katonaként mind összecsapjuk a bokánkat, még a gyerek is. Lelépünk. Pedig Scarlet története is biztosan érdekes. Anup majd úgyis elmeséli, a mogorva képű farkas-fejű istenséget egy jó sörrel bármire rá lehet menni, hacsak a lányok meg nem tudják a részleteket Heitől hamarabb. Engem most vár a nőm, mindjárt kevésbé sasolják a semmirekellő ember és félork katonáink, amint mellé állok! Pár szót ejtek a bajtársaimnak a bentiekről, az Úrnő ugyanis mindig jelzi, ha tartani kell a szánkat.

– Még nincs vége a mai napnak! – mondja a Skót.

– Attól tartok, igazad lesz – sóhajtok.

Hamarosan megjönnek a szállító űrhajók, sőt egy sikló is előkerül. Elbúcsúzunk a lányoktól, csak a knyazina és a rókadémon maradnak, a többiek jobb, ha visszamennek a drenyára. Megcsókolom Catet, most jobban örülök, hogyha egy hatalmas űrhajó vastag pajzsai és páncélja védik. A bajtársaim is gyorsan búcsúzkodnak.

– Cat, szállj be szépen. Ha a terrai akción túl vagyunk, találkozunk – nyugtatom a szerelmemet.

– Vigyázz magadra, lovag úr! – köszön el Cat, aztán mindannyian felsétálnak a lehajtott feljárón.

A sikló hamarosan a levegőbe emelkedik a lányokkal. Mi pedig újra vonatra szállunk, vissza a fővonalra, a korábban említett dimenziókapuhoz. Talán egy fél óra vasúton? A felderítő páncélautó vonatkerekeket kap, így biztosít minket elölről. Anti abba kászálódik be. Némi tolatgatás után ismét a BP-44 megy utána, a mozdonyát ugyanis úgy tervezték, hogy mind a két irányba azonos sebességgel tudjon haladni. A páncélos dízel pedig ismét hátra kerül. Látom Scarlet hercegnőt, ahogy megsimogatja a 41-est védő vastag lemezeket. Graun mond neki valamit. A Sárkánysíkra megyünk, és onnan közelítjük meg azt az átkozott portált. Pontosan tudjuk, hogy mikor tartózkodik az átjáró az ugrógyűrű fölött. Egy egész szárazföldi hadosztállyal készülünk a támadásra, és az Úrnő is olyan helyzetbe manőverezi magát, hogy lőni tudjon a területre. A teherhajónkra még felteszik a csajok buszát, majd néhány megmentésre érdemes zsákmányolt autóval is felállnak, mialatt a szerelvény elindul velünk. Nem marad más a helyszínen, csak a bakter, aki éppen ébredezik.

 

A legendás Sárkányok síkja! Ez volt valaha a galaxis gőzmozdonyainak utolsó menedéke, a lángvágó elől megmentett lokomotívok Paradicsoma. Most azonban olyan a környék, mintha tényleg a Pokolban vonatoznánk. Szinte hihetetlen, hogy a bányák kiszolgálására meghagyták ezt a sínpárt, amin most robogunk. Még annyi eszük sem volt, hogy felrobbantsák valahol, amikor a hajónk a bolygóra támadt. A síkok közti kaput sem őrizte senki, csak néhány elhagyott katonai dzsip és épnek látszó légvédelmi gépágyú volt a két oldalán. Azokat azért szétlőjük. Jól látom, hogy valaha két vagy három vágány is futott párhuzamosan, mára csak egy maradt. A hidak mind elpusztítva, a mi sínpárunk alatt provizóriumok állnak. Egykori állomásokon és településeken haladunk át. A legtöbb épület az alapjáig le van rombolva. A mozdonyok és vagonok roncsai úgy hevernek egymáson, mintha óriási kezek dobálták volna őket össze-vissza. Scarlet is velünk van: vajon mit élnek át most Graunnal? Tudom, milyen bóklászni egy ismerősnek tűnő vidéken, próbálni régi emlékek és még régebbi fotók alapján ráismerni egy helyre, amikor csak a domborzat maradt ugyanaz. Helyenként némi visszamaradt sugárzás is mérhető. Nem volt ugyan totális atomháború, de azért lőttek itt mindennel, gondolom. Kétórányi vonatozás után megállunk egy apró állomáson.  Érdekes, hogy itt van egy egészen jó peron, és egy újszerű állomásépület is. Ezt még használják? Gondolom, vonatokat kereszteztetnek itt. Vagy valami látnivaló is akad? Scarlet ugyanis leszáll a mozdonyból. Az öreg fejedelem pedig utána.

– Itt van egy kis elintézni valónk – hallom a hangját a komlinken. – Skót, te és többi szervo lovag, gyertek velem!

Lemászunk a bajtársakkal. Egy tucatnyi félork harcos, továbbá Anup és barátnője szintén csatlakoznak hozzánk. Az egyik tank pedig legurul, hogy fedezzen minket. Felcaplatunk egy kisebb dombra. Scarlet könnyes arccal előre mutat, aztán visszafordítja a fejét. Mi pedig csak állunk ott…

A domb túloldalán egy széles völgy terül el. A völgyben hatalmas, hosszúkás kráterek sorakoznak, mint nagy lábnyomok. Van jó pár párhuzamosan futó csatorna is. A legmegdöbbentőbbek a hatalmas, egymásra dobált csontok. A domb állomással ellentétes oldalán egy hosszú épület áll. Arra indulunk. Az építmény bejárata fölött valami törp felirat dicséri a hősöket. Két oldalt ronda ércszobrok markolják rendületlenül a fegyvereiket. A csontokról eszembe jut, hogy vajon miképpen néztek ki a sárkányok errefelé? Scarlet egész testében megremeg, aztán vesz egy nagy levegőt, és benyit. Olyan a hely, mint valami őslénytani múzeum. Odabenn ugyanis betonlapokra jókora koponyák vannak téve. Mindegyik valaha volt sárkánynak más és más formájúak a szarvai, még mintha koronájuk is lenne.

– Nagyapa jobbról az első – mondja alig hallhatóan a sárkánylány. – Apám nem tudom, hol van. Anyukám a negyedik. A bőrüket lenyúzták, és a helyi tündék ajándékba adták őket Mindenség Nagyurának. A feliratok szerint ott vannak kitömve a tünde Császár valamelyik hajóján… – nem folytatja tovább.

Graun arca egy pillanatig olyan, mint egy állaté. Aztán csendben elindul előre. Anup ránk néz, a lány felé int, és a fejedelem után megy. A Francia és a rókadémon maradnak, a Skót és én valamivel előrébb ballagunk. Graun megáll Belagor trófeája előtt, és udvariasan meghajol. Aztán így szól, hangja betölti a termet:

– Üdvözlet Belagor királynak, a Nyugati Láng Apjának, a kapuk őrzőjének! – kezdi.

– Fűtőként hagytam el a királyságát, és most úgy tértem vissza, mint I. Graun, minden félorkok ura. Egyesítettem a törzseket a bolygómon. Jó uralkodó lettem, és remélem, hogy jó apa. Most csak a legkisebb fiamat tudnám megmutatni, illetve a vonatomat, ami odakint áll. Tudja, egy vén félorknak is van mire büszkének lennie! Azért jöttünk, hogy szórakozzak egy kicsit, régi történeteket meséljek, és megmutassam, miben utazok most. Egy dreadnoughton szolgálok. Pofás darab.

– Amikor megláttam a drón felvételeket a Terráról, már sejtettem, hogy valami ilyesmit fogok találni. Csak reménykedtem, hogy nem ennyire súlyos – néz Anup felé az öreg. Aztán újra a néhai sárkánykirályhoz szól:

– Ha lát minket, Belagor nagyúr, akkor tudja, hogy a sors kegyelméből Scarlet, a mi drága kisasszonyunk már nálam van. Esküszöm az összes istenre, vigyázok rá, ahogyan mindig is tettem, amíg a családjukkal éltem! Nem tudom, hogy hol vannak a többiek. Talán már mind felséges asszony mellett, egy olyan helyen, ahol semmilyen önjelölt hegyes fülű világmegváltó nem árthat nekik. Ha megtalálom élve valamelyiküket, mindent megteszek majd, hogy ők is megmeneküljenek – ígéri. – A felelősöket pedig, amint alkalmam lesz rá, akkor megbüntetem, az ő koponyáik is egy gyűjtemény részéi lesznek! – ezzel újra meghajol, majd felénk fordul.

– Jól van, menjünk!

– Szerinted komolyan gondolja? – néz rám a Skót.

– Komolyan – felelem, és még vetek pár pillantást a múzeum belsejére.

Kei és M5 közben kivitték Scarletet, nagyon rosszul néz ki szegény, de amikor meglát bennünket, valahogy összeszedi magát, és mind visszamegyünk a vonatunkhoz.

– Vajon milyen fegyver okozott olyan fura krátereket? – gondolkodik hangosan a Francia. – Nem beszélve azokról az árkokról. Mi volt ez, valami frontszakasz?

– Azok a kráterek hatalmas törp mechák lábnyoma. Itt is láttunk hármat a lányokkal, de a Tunguzkánál is voltak. Az árkok pedig… – világosítaná fel Kei, de Scarlet közbeszól:

– Óriási tankok csinálják. Akkorák, mint egy hegy! Több száz méteresek, mint egy guruló várkastély.

Anup bólogat, igen, efféle törp hadigépezetek is léteznek.

– Ó, hogy az a… – jut az eszembe. – Hogy egy ilyen mennyire hiányozna most nekünk.

 

És kellett nekem gondolni azokra a mocsok tankokra! Ugyanis mivel találkoztunk a Vörös-tó környékén, na mivel? Hát pont két ilyen tankkal. Meg egy pár jókora törp mechával. Nem volt ott szinte semmilyen más védelmi erő, mind elfutottak már. Éppen a vonatot raktuk vissza a zsákmányolt, sínekkel felszerelt hajóba, amikor a „felszabadító erők” megjelentek. Persze, tudjátok, mi igazi hősök vagyunk! Bátran szembe szállunk a halál és pusztulás iszonyú acél várhegyeivel, amelyeket a Tariai Bányakirály hatalmas kohói szültek a szegény világra. Anupnak például az arcizma sem rándul, amikor felhívja az Úrnőt rádión, a drenya pedig már úgy áll, hogy rálásson a közeledő dimenzionális résre. Így tehát nagy bátran szétágyúztatjuk a törp masinákat az orbitról, amint feltűnnek a láthatáron. A tüzéreink szépen egybedolgozzák őket a Sárkányok síkjának fekete homokjával. Mondjuk, ahogyan a drónjaink által közvetített felvételt néztem, ezek a gépek még elpusztulva, kiégve is félelmetesek. Viszont, a törpök is csak olyan harckocsit tudnak gyártani, aminek egyből lerepül a tornya, amikor eltalálják. Mi van, ehhez is a T-72 terveit lopták el a Földről, vagy mi a nyúl füle? Az egyik mecha állati nevetséges látványt nyújt, csak a két lába füstölög, a harci gép többi részét fémforgáccsá zúzta egy találat. Akit már lőttek fejbe egy csatahajó ágyújával, az élhetett át ilyesmit, csak ugye már nem tudja elmesélni.

Az utászaink az ugrógyűrű egykori energia-csatlakozói körül ügyködnek. Néhány szerelődroid brigád, és technikusaink pedig a reaktort próbálják újraindítani. Valahogyan életre szeretnénk kelteni a gépezetet.

– Gondolom, most akkor mehetünk a következő bolygóra? – nézek a Skótra. A teherhajó tetején állunk, innen egész jó a kilátás. Már estére jár az idő.

– Hát, az itteni szabadság ugrott. Mondjuk, a számlánknak minden bevetés csak jót tesz! – feleli M3.

– Tudjátok, mekkora ez a portál? Az egész tavat lefedi – közli velünk a Francia. – Állítólag akkora az átmérője, hogy még a drenyánk is beleférne.

Gnamas herceg bújik ki egy ajtón, és a hajó széles hátára lép, mellénk.

– Hogy viseli az apád? – érdeklődik tőle a Skót.

– Most még kissé ingerült. Olyan dolgokat látott már az öreg, amiket inkább el sem képzelek, szóval fel tud dolgozni mindent. Sokkal mérgesebb volna, ha Scarletet nem találták volna meg. Vagy éppen úgy, ott a múzeumban…

– Most hol van? – kérdezem a félork herceget.

– Éppen egy kihallgatáson a Valerius barátotok által fogott tündéknél.

– Vajon hogyan nézhetnek ki a szárnyas tündék? – jut az eszembe. Ösztönösen gondolok valami angyal-félére. Ekkor egy kisebb űrsikló érkezik, és landol a tőlünk nem messze lévő leszállóhelyen. Megismerjük, ez Samat úrfi privát gépe. Hamarosan kinyílik az ajtaja, és elő is kászálódik a jómadár.

– Szervusz, öcsikém, mi az, repülni tanítod a bolhádat? Innen még nem esik elég nagyot. Szevasztok fiúk! Szép kis vámpírvadászat volt, ahogy hallom. Hogy-hogy nem lőttétek agyon a ruszkit a nagy kapkodásban? – üdvözli a csapatot.

– Mert zömmel ott sem volt – világosítja fel a Skót.

– Kár – von vállat a középső herceg. – Magyar, jót vonatoztál?

– Hát persze, kifejezetten élveztem! – felelem.

– Bátyus, nagyon örülök, hogy itt vagy, jól esik, hogy aggódsz értem. Van valami egyéb oka is annak, hogy kerestél?

– Persze. Figyelj, ezt látnod kell! – és egy holografikus kivetítőt vesz elő.

A képen Valt látjuk, a jellegzetes, lószőr díszes sisakjában, mintha egy római hadvezértől kölcsönözte volna. A mellvértjét festett lovak díszítik. Mellette az elfogott szárnyas tündék, és Martha, aki érdekes kontrasztot alkot M2-vel. Az összkép elég égés a tündékre nézve! A Francia nője a szépséges szárnyaival, a fényes fém topjával, a hosszú hajával, csizmában, és a karmait szabadon hagyó kézvértben tényleg egy igazi angyalra hasonlít, a cicafülek és farok sem rontanak semmit az összképen.

Bezzeg a hegyes fülűek. Kezdem azzal, hogy ilyen dagadt tündéket még nem láttam. Még hogy szárnyuk van? Hát, valamiféle kis tollcsomók azok vannak a hátukon, de nem hiába mondta róluk Anti, hogy tyúk-tündék. Kb. úgy viszonylanak Marthához, mint a kopasznyakú falusi csirke a griffmadárhoz. Inkább valamilyen nagyra nőtt puttóra hasonlítanak legfeljebb. Jó, hát az arcukat lehet, hogy puskatussal verték cipóra, de akkor is, hol a hegyes fülűekre oly jellemző fennhéjázó méltóságuk?

– Azt megfigyeltétek, hogy a ruhájukon elől sárga színű foltok vannak? – nézi a képet a Skót.

– Ja, mert mindegyik behugyozott, legalább egyszer. Először is, ugye, Valerius kapitányék finom munkát végeztek a testőreikkel – halljuk Samat hangját.

Hát igen, ezt vártuk is M2-től, vigyorogva nézünk egymásra mindannyian.

– Másodjára, a fater éppen kérdezi őket.

Ezeknek is fölösleges elkezdeniük a Háború és Béke olvasását, már úgy se érnének a végére!

– Tényleg megtaláltátok azt a sárkányhercegnőt, Scarletet? – érdeklődik Samat.

– Igen, csorgasd a nyáladat te bugyi-vadász – veszi elő a saját multi-kommunikátorát az öccse, és ő is megmutat egy hologramot. – Így néz ki valójában.

– Hmmm…ezzel a babával szolgált egy mozdonyon a fater? Hát, a steampunk nem az erősségem, de azért, csinos nőszemély. Azt mondanám, hogy tetszik.

– Ahogyan apa mondta, nem áll ez veled szóba, kicsim! – ugratja az öcsi.

– Fogadjunk? – néz rá Samat.

– Mi van, ennyi fölösleges aranykredited van? Persze, az hiányzik ennek a PTSD-s szerencsétlen nőnek, hogy egy hozzád hasonló alfahím mutogassa neki a gatyáját!

– Nálatok így néznek ki az alfahímek? – mutat a Francia a hercegre. – Ah, szegény nők!

– Mondjuk kicsit pofátlanság a részéről ráhajtani egy ilyen lányra, nem? – súgom a Skótnak.

– Megtenne már ez mindent, hogy rendes csaja legyen – mondja a Skót sajnálkozva. – Olyan, aki nem rohan el sikítva, amikor reggel felébred mellette!

Erre testületileg kiröhögjük a középső herceg úrfit. Hogy megőrizzen valamit a méltóságából, visszamegy a siklójába, hogy röpködjön egy keveset a naplementében. Oké, lehetne bennünk egy kis együttérzés, nekem se volt jó egyedül, amíg nem ismertem Catet, valahogy semmit nem éreztem egésznek, akármit is csináltam. Talán, mert anno, még a Földön, nyolcvan évvel ezelőtt lehetett családom, csak ők odavesztek, amíg én egy kísérleti telep szobájában alakultam át? Vagy éppen még egy társat sem tudtam szerezni, mint oly sokan a régi világ vége felé? Voltak velem később nők, jöttek és mentek, egyszer-kétszer tragikus volt a dolog vége. Ritkán jut ez már eszembe. A nyolcvan év alatt a Föld nevű pokolban, majd az Úrnő szolgálatában megtanultam, hogy a mára és a holnapra gondoljak. Van egy mino lány, aki visszavár, aki mindenét nekem adta, rá kell vigyáznom. Hogy leszel majd apuka, Asterios, ha a nem óvod meg a szerelmedet? Nem, most nem fogok kudarcot vallani!

És csakhogy a mai nap teljes legyen, újra riadójelzést kapunk.

– Itt M3, a Train Spotter teherhajó fedélzetén vagyunk! Mi történt?

– Ellenséges előőrsök érkeznek! Törpök és feltehetően tündék is. Általános harci riadó! Teljes készültség! Maradjatok a teherhajón – feleli M1.

– Itt vannak a törp urak a Fehér Madarukért – mondom a Franciának, miközben sorra visszamászunk a hajó belsejébe.

– Roppant csúnya halálnemeim vannak a számukra. Elvégre én vagyok a Szörnyeteg… – feleli a Fedélzeti Herceg Úr. Úgy vélem, nem adja vissza a nőjét a tariai őrülteknek.

 

A világűrben

A dreadnought parancsnoki információs központjában (CIC) nagy a felfordulás. Theresa egy kávét kér, sőt még Seant is megkérdezi, hogy nem szeretne-e egy forró italt. Az álkalóz csatlakozik a csészékkel való manőverezéshez. Az egész dolognak van némi pszichológiai jelentése, hiszen ha kávézni is van ereje, az Úrnő egészen biztosan nem fél az ellenségtől. Mindenesetre gyorsan reagál. Elsőnek a fejőstehén hajónk ugrik el, egy villanással eltűnik az ellenséges előőrs néhány kisebb masinája között.

– Egyre többen vannak – mutat a kijelzőkre Anup.

– Újabb egységek érkeznek, két, egyenként negyven hajóból álló csapat! – feleli az ügyeletes lokátoros tiszt.

– Stufik – nagyít ki egy képet az Úrnő az érkezettekről. – Úgy látom, tariai egységek.

– További hipertéri jeleket veszünk! – jelenti az ügyeletes.

– Nocsak, két szuper-romboló és tankcirkálók a Tariai Bányakirályságtól – nézi a rókadémon is a kijelzőket.

– Biztosan a Pajzsmanó és a Kővágó az. Mac’Erra, a vadászok újra vannak már töltve? – érdeklődik Theresa.

– Nemsokára mindegyiken befejeződik a teljes átfegyverzés. A járőrök most is kint vannak, egyelőre van üzemanyaguk bőven – feleli a catmor.

– A korvettjeink védelmi állást foglaltak – teszi hozzá a párja.

– Nagyobb méretű objektum a hipertérből! Sőt, kettő is!

– Az első egy tariai nehéz deszant-szállító – mondja Mirr’Age, mert a jövevény szinte egy drónunk kamerái elé érkezik meg. Ez a masina a Martha által is viselt hajótípus jóval erősebb változata. Nem csak saját óriástankjai vannak, hanem a kisebb tankcirkálókat és járműveiket is el tudja látni.

– Az pedig egy tünde öklelő, vagy koshajó? – nézi másik űrjárgányt Sean. A hajó hosszúsága kilenc és fél kilométer, és olyan az orra, mint két összefordított vasalónak. A fegyverzete nem nagy szám, viszont igen erős pajzsokkal, valamint jó páncélzattal bír. Valaha csatahajónak épültek ezek a gépek. Fő feladatuk az ellenséges hajó pajzsának és esetleg oldalának a beszakítása, nekifutással, egy speciális vágófelszereléssel. Van, amelyiket teleport berendezéssel is felszerelik. Így vagy úgy, katonák ezreit küldi át a megtámadott űrjárműre, hogy közelharcra kényszerítse a védőket. Kedves figyelmesség Malkin, a tündék császára, a Mindenség Nagyura jóvoltából. Újabb, kisebb hajók is érkeznek.

– Hogy áll a felszíni egységeink berakodása? – néz az illetékesekre az Úrnő.

– Lényegében mindenki a fedélzeten és a siklókon van – feleli Littletop Boost, a főegér.

– Szintén! – hallatszik Ferdinánd parancsnok hangja.

– A bank romjainak zöme egy zsákmányolt hajón hever, kiválogatni az értékeket már nem volt időnk – szólal meg a trónörökös, Sancdar herceg.

– Megpróbálhatnánk áttörni, viszont annak a pajzstörő kosnak a jelenléte kockázatossá teheti a manővert – gondolkodik Theresa. I. Graun elhúzza a száját, mutat ő olyat azoknak a tetveknek közelharcban, hogy azt nem teszik zsebre!

– És a lassú teherhajók is veszélybe kerülnének – mondja Anup. Ezen a félork fejedelem is elgondolkodik egy kicsit, mert az egyik ilyen hajón van Gnamas fia és a vonata.

– Hogy állunk az ugrógyűrűvel?  – kérdez Theresa egy mérnöktisztet.

– Valószínűleg működik!

– Egyáltalán átférünk rajta? És kibírnak az energiacsatlakozói egy ekkora hajót? – néz az androidra Csatacirkáló Sean.

– Miért nem ugrunk hipert? – érdeklődik Anup.

– Mert a kos-hajók gyakran rendelkeznek interdictor képességekkel is – közli vele rókadémon szerelme. – És már be is kapcsolták.

– További kérdés, hogy miért mennénk át azon a portálon? – veti fel a trónörökös.

– Hát, ha kíváncsiak vagyunk, hogy mi folyik az Eal bolygón, más lehetőségünk nincs. Megpróbálhatnánk átküldeni a teherhajóinkat és a korvetteket, viszont bármilyen komolyabb űrhajó el tudna bánni velük. Például egy szuper-romboló – véli Theresa, majd így folytatja:

– Ha csak a hadihajók maradnának itt, akkor áttörhetnénk. Viszont el kell söpörnünk az egész ellenséges flottát, mert ha valamelyik nagyobb hajójuk átjut a gyűrűn, akkor meg az végez az ottani egységeinkkel.

– De ha átmentünk, akkor hogy jövünk vissza? Gondolom, szétlőjük az ugrógyűrűt, amint átértünk – Csatacirkáló Sean érve a legkomolyabb.

– Drenyával nincs járhatatlan terület. Mikro ugrásokkal, a szuperágyúval utat vágva az anyagáramlásokon keresztül is lehet haladni. Nemrég megcsinálták – mondja Graun.

– Abban a csapatban sok a bolond! – teszi hozzá Mirr’Age. – Még az is lehet, hogy kamu.

Az érkezett egységek egyelőre nem nyitnak tüzet. Talán valamiféle harci alakzatot próbálnak felvenni? Theresa érdeklődve figyeli őket, hogy mit is sütnek ki a szemben állók. A stufik egy része előre jön, bőven belemászva a drenya minden lézer és ionágyújának, rakétavetőjének és egyéb fegyverének hatókörébe.

– Ne lőjünk közéjük, Úrnő? – érdeklődik Anup – Most már a könnyebb lézerek, minden VLS kilövő, és lassan a kétcsövű Flak ágyúk is elérik őket.

– De miért nem rohamoznak? – kérdezi Thresa – Tornyokat a célra, oldalra fordulok. Tüzérek készüljenek!

– Vettük, asszonyom!

– Ugye, ezek nem akarnak egy szép, sorokból és oszlopokból álló hadrendet kialakítani előttünk? – sejlik fel a trónörökösben.

– De igen. Te jó ég – csóválja meg a fejét Sean. – Ezek most éppen vonalba fejlődnek.

– Megálltak – néz a képernyőkre a rókadémon. Szinte érezni a megdöbbenés súlyát a harci kommunikációs központban.

– Hölgyeim és uraim, csak csendesen. Nincs kedvem egyenként agyonlőni őket, had álljanak csak szépen össze!

Közben, a stufik tízesével állnak fel. Mögöttük sorakoznak a tank-cirkálók, olyan tizenöt darab. Ezek a masinák arra valók, hogy egy törp várkastély-páncélost levigyenek a bolygó felszínére. A cirkáló elején egy hatalmas rámpa nyitható le, hogy a lánctalpas szörnyeteg lehajthasson. Ez a tank pedig az űrben is használni tudja a lövegtornyát, mivel a szállító fedélzet nyitott. Néhány mecha is helyet kap benne. A cirkáló valójában egy hatalmas leszálló jármű, saját páncélzata elég vékony, és a fegyverzete sem erős. Természetesen, törpöknél szolgáló „önkéntesek” kezelik, maga a tank ugyanis simán túléli, ha a cirkálót szilánkokká lövik alóla. Ezek mögött a két szuper-romboló fordul oldalra, közrefogják a parancsnoki deszant hajót.

A tünde kos felettük foglal helyet. Támogatásként hegyes fülű alkalmazásban lévő nyúl hajók alkotnak egy másik szép formációt, persze tízesével felsorakozva. Egy erdő-tünde dinasztia teszi tiszteletét még a csapatban. Parancsnoki hajójuk a kos mellé manőverezik. Ők pedig ütegeket hoztak, hogy tüzérségi tűzzel fedezzék a flottát. Ezek az ütegek lebegő platformra telepített ágyúk és rakétavetők, a kaliberük több méter! A platformokat saját generátorral és stabilizáló hajtóművel szerelték fel. Szabályos vontató hajók húzzák őket a csatába, szóval szépen lemozdonyoznak, mintha egy bemutatón lennének.

– Most már lőhetünk végre? – érdeklődik Graun vigyorogva.

– Persze – feleli Theresa, és a drenya tüzet nyit.

 

Asterios

Sikeresen befejeztem egy légvédelmi rakéta tűzkésszé tételét. A zsákmányolt teherhajó pajzsai elég jók, de védelmi kapacitása enyhén szólva is kérdéses. A tűzerő egy jelentős részét mi hárman és a vonat személyzete tesszük ki. A legkisebb félork herceg parancsnokolja a vonat szállítót, és mivel rendes gyerek, úgy dönt, hogy megoszt velünk egy felvételt, amelyiket az egyik drónunk készít. Már szinte hihetetlennek tűnik a számomra, hogy egyik fél sem lő. Mi van, béketárgyalásokat kezdünk velük?

– Ezt nézzétek! – mondja Gnamas, mikor beadja a felvételt, amelyik a hajón lévő több kivetítőn is megjelenik. Az ellenséges flotta parádé alakzatban áll, szépen rendeződnek vonalba, oszlopba, talán még emelkedő számsorrendbe is a bolondok. És vontatott lövegeket akasztanak le, forgatnak felénk.

– Ilyet én Napóleon korában láttam utoljára – közli a Francia.

– Nem a Korzikai mondta mindig, hogy nem szabad megzavarni az ellenséget, amikor ostobaságot csinál? – muszáj megvillantanom a történelmi ismereteimet.

– Dehogynem! – bólint M5.

– Azért nem lőttünk eddig, mert vártuk, hogy sorba álljanak? – érdeklődik a Skót.

Már éppen felelnék, amikor az Úrnő végre tüzet nyit. Lassan teljesen keresztbe fordul, így mindjárt jobban fedez bennünket is, sőt a jobb oldali hangárokba be tudnak jutni a siklók. Továbbá, minden fő lövegét használni tudja, még a hátsókat is. Mind a nyolc nehéz lövegtorony kényelmes tempóban tüzel, talán percenként egyszer eresztenek el energiasugarakat, tudnak ők jóval gyorsabban is lőni, de minek? Hamarosan a drenya bal oldalának teljes fegyverzete bekapcsolódik a tűzcsapásba. Mindenféle színű sugarak cikáznak, és füstöt köpve indulnak el a rakéták, majd ívben rohannak is alá. Talán a lég- és a pontvédelem hallgat még, igaz, innen nehéz ezt megmondani. Szerencsére, a drón szorgalmasan közvetít. Hamarosan hatalmas villogás jelzi az Úrnő pajzsain, hogy a meglepett felszabadító flotta visszalőtt. Néhány impulzus gellert kap, és a bolygó felszínébe csapódik. Óriási robbanások jelzik a lövések erejét a megkínzott planétán.

– Minden hajó figyelem! Minden hajó figyelem! Az ellenség elengedte a vérebeit! Légvédelmi készültség! – szólal meg Mac’Erra a komlinken. Mind ugrunk a hajó oldalán lévő, pajzzsal védett nagy ablakokhoz. Egy korvett húz el felettünk, Mac’Erra űrvadászai pedig zúdulnak is előre, gyorsan megelőzve a drenyánkat repülés közben.

Mik azok a vérebek? Ellenséges űrvadászok. Pontosabban, földlakóként úgy írnám le, hogy a mi gépeink a négy és fél vagy ötödik generációs vadászok, jellegzetes kettős deltaszárnnyal. A vérebek meg L-39 Albatroszok. Tehát ezek a kis gépek felfegyverzett gyakorlók, komoly szenzorok, hiper hajtómű, védőpajzs és páncélzat nélkül, hiszen a repülőiskolán ezekre amúgy sincs szükség. A csatatéren jól jönne, de hát kit érdekel a dogzi pilóták élete? A dogzik amúgy kutyafüllel és farokkal felszerelt, de zömmel emberi külsejű aranyos lények, csak vigyázni kell velük, mert bárkit megkóstolnak a dögök!

Szóval, ilyen kutya-macska barátság bontakozik ki a dogzik és a catmorok között. Mondanom sem kell, valahogy a mieink kerülnek fölénybe. Vannak olyan élelmes fegyvergyárak, akik négy, vállról indítható rakétát szereltek egy egységbe. Ennek az előnye, hogy egy űrharc rakéta helyére négy kicsi rakható, tehát minden űrvadászunk nyolc kis szivart visz, és még a normál fegyverzetnek is marad hely bőven. Jól bevált cirkáló rakéták, drónok, és dogzik ellen.

Ugyanezen fegyvergyárak másik sztár terméke egy olyan 150 kiló körüli konténer, amelyikbe egy forgócsövű sugárvetőt vagy railgunt szereltek. Kísértetiesen emlékeztet engem a minigunra a rendszer, viszont sok-sok lyukat lehet vele lőni a már említett bolhafészkekbe.

Mac’Erra legényei és leányai tehát gazdaságos módon elsöprik az ellenfelet, akit meg nem, azt leszedik a légelhárító ágyúk, vagy szétlövik a korvettek. Valami kétszáz gép roncsai töltik meg az űr eme szegletét, de Theresa csak gázol át rajtuk.

– Úgy látom, ma már a második légiriadót fújják le – jegyzi meg a Skót. Ennek ellenére maradunk a helyünkön.

 

A világűrben

A törp flotta parancsnoka némileg értetlenkedve veszi tudomásul, hogy a gyáva kutyák mind elhullottak, és a stufik soraiban is nagyok a veszteségek. Az erdőjáró, sötétzöld tündék pedig ahelyett, hogy hátborzongató pergőtüzet zúdítanának arra a nyamvadt drenyára, csak szórványosan, össze-vissza durrogtatnak. Érti ő, hogy a drenya megfordult, hogy a másik oldalán is gyakorolni tudjanak a fegyverkezelők. De az nem számít szerinte érvnek, hogy a platformok némelyike már elpusztult! Ezek a nyamvadt halandók mindenféle ócska kifogást találnak ki, csakhogy ne kelljen harcolniuk! Ennek következtében a tank-cirkálói is kezdenek veszélybe kerülni, mert az ellenség tüzérei unalmukban a törp urak irháját fogják kilyuggatni. Az egyik cirkálót ebben a pillanatban találja telibe egy tizenhat öles impulzus, szóval molekulákká szakad a tankjával együtt.

– Mi a hegyes fülű jó kurva anyjukat csinálnak? Azt a tejfölképű, mohaagyú, agancsos, patáslábú, gyantát fosó istenit a fajtájuknak! Hívják már fel azt az Ewannát!

A kis szóvirág jól mutatja, hogy a törp bányakirályságok és a tünde hercegségek között a viszony kissé csikorgós. A galaxis szerintük alacsonyabb rendű fajainak totális kizsigerelésén kívül másban nem igazán van egyetértés. Ewanna, ez a kedves arcú, légies, szőke, erdei tünde hercegnő pedig annyira igyekszik! Éppen a segédtisztje idegeit használja cimbalomként:

– Hol a rohadt életben vannak már azok a lőelemek? Látom én, hogy megfordultak a barbárok, de miért tart az enteknek ilyen sokáig, hogy bemérjék őket?

Ezek az entek a leghasznosabb segítői az erdős bolygókról származó tündéknek. A többi erdőlakó lény toborzása a seregbe csak nehezen menne nélkülük. Háború esetén pedig a legjobb lőelemszámítók és kommunikátorok ezek a fazombik. Nem kell nekik drón, radar, lézertávmérő, ilyen-olyan szenzor, számítógép, meg a többi emberi vacak. Képesek hihetetlen távból bemérni egy ellenséges űrhajót optikai távmérőkkel és mágikus teleszkóppal, és célra vezetni az ütegeket. Az egyik ilyen sétáló harkályodú készségesen felel a kérdésre:

– Borárom! Ne legyetek hamariak! Még csak most tettem fel a kérdést a bajtársaknak!

Telnek a percek. Mivel az entek is hercegnő parancsnoki hajóján vakargatják a gyökereiket, így az ő idejük sem drága. Persze, ez alatt az ellenség hatalmas csataűrhajója egyszerűen szétlövi az összes lövegplatformot, szóval már tényleg fölösleges a kapkodás. Ewannának van annyi esze, hogy gyorsan fedezéket keres a koshajó mögött.

A Sújtólég névre keresztelt, törp parancsnoki hajón látják, hogy a helyzet kritikus. A nyúl hadsorok meginognak, tehát ideje őket hátulról megbíztatni, egy kis baráti tűzzel.

– Rombolók, tüzeljetek a megfutamodókra! Halál a gyáva dögökre!

A szuper-romboló egy érdekes hajótípus. A nevét onnan kapta, hogy karcsú testével és két főhajtóművével hasonlít az egykori, klasszikus tengeri rombolókhoz. Ugyanúgy gyors, elegáns, és csak könnyen páncélozott. Azokkal ellentétben viszont nem igazán alkalmas magánál nagyobb hadihajók elleni küzdelemre, nincsenek hatalmas torpedói vagy rakétái például. Még egy hozzá hasonló méretű hajóval szemben is bajban lenne. Ami megy ezeknek a nyolc kilométer körüli vasaknak, az maguknál kisebb hajók tömegeinek az elsöprése. Ehhez féltucatnyi lövegtoronyban visz három öles ágyúkat, és számos kisebb löveget és rakétát. Hivatalos megnevezése jól tükrözi a feladatát: tüzérségi biztosító hajó.

 

Asterios

Szinte hihetetlen, amit látunk. A bombázóink felülről csapnak le a nyúl fregattokra, kilövik a rakétáikat, majd átrohannak a pusztuláson. Szemből az Úrnő tüzel rájuk, hátulról meg a két szuper-romboló aprítja őket. Úgy látszik, hogy Taria seregében csak meghalni lehet, visszavonulni nem? Ez azért még szerintem is durva, igaz, hát csinálták nálunk, a Földön is valaha. A fregattok el is hullnak, tüzéreink és figyelmes bombázóink pedig a nagyobb hajókra összpontosítanak. Elsőnek a nem túl gyors tank-cirkálókat próbáljuk elpusztítani.

– Ha megy még a koshajón az interdictor funkció, akkor ők sem tudnak elugrani! – hallom Gnamas úrfi hangját. Vajon akkor is olyan bátrak a törp és tünde urak, amikor a saját bőrüket viszik a vásárra? Nem úgy tűnik, a két szuper-romboló máris a lába közzé kapja a farkát, és inal. Tudják, hogy minden interdictor hatósugara véges, nem tudja a vetítőfejektől túl nagy távban megzavarni a hipertérbe való belépést. Ebből a távból igyekeznek most kikerülni. Az egyiken hamarosan végigvág egy sortüzünk, úgyhogy lelassul. A másikat a bombázók és a felfegyverzett siklók és naszádok veszik űzőbe.

– Vajon ezek a rombolók is élő hajók? – szólal meg a Francia. Tudom, mi juthatott az eszébe, hiszen a szerelme is egy ilyen hajó vezérlőjébe volt bezárva. Lehet, hogy éppen Martha családtagjait lőjük, és valamelyik rokonát fenyegeti habzó pofával egy törp komisszár?

Közben a tünde koshajó is megmozdul végre. De nem zuhan felénk! Pedig az Úrnő szembe is fordul vele. Frontálisan nehezebb az ütközés, ráadásul a szuperágyúja is az orrában van Theresának. Viszont a hegyes fülű kikapcsolja a zavaró-mezőt, majd fogja magát, és elugrik! Szerencsére, interdictorunk nekünk is van, úgyhogy mielőtt a többiek is távoznának, most meg mi kezdjük zavarni a hipertéri ugrásokat. Az Úrnő pedig támad tovább.

 

A világűrben

– Mindjárt tűzkész a szuperágyú. Kár, hogy elpucolt a tünde koshajó – mondja Sean.

Theresa manőverezik, az elpusztított ütegek még élő vontatóit próbálja meg eltaposni. Mivel Ewanna nem irányítja őket, azok csak ténferegnek tanácstalanul. Csak akkor jönnek rá, hogy mit szán nekik a hadak Úrnője, amikor a drenya fellöki az elsőt.

– Megcélozzuk a törp parancsnoki hajót! – közli a bolygópusztító óvó nénink. – Graun bácsi, szeretne lőni egyet? Olyan kis egy-reaktoros töltéssel.

Az öreg félork idióta vigyorral ugrik az egyik székbe, a mellette ülő tiszt is elfordít egy kulcsot, Graun pedig már céloz. A törp cirkáló pont keresztbe fordult, és lő, de a pajzsok kivédik ilyen távból. A catmorok közben figyelmeztetik az űrvadászokat, hogy pucoljanak a lövés útjából. Mind fordulnak is vissza a leállt szuper-romboló felé. Kb. egy fél perc, és az android Úrnő bólint.

– Ez fájni fog! – mondja Graun, majd lő.

Kifejezetten nőies, lila színű sugár vágódik ki a drenya orrából. A félork reméli, hogy törpöknek még van ideje összetojni magukat, mielőtt elpárolognak. A Sújtólég egyszerűen felrobban, és a mellette futó erdő tünde hajó is össze-vissza kezd pörögni.

– Ó, te mázlista disznó – nevet Csatacirkáló Seanra a félork. – Imádom ezt a nőt!

– Figyeljetek, bekapcsolt az ugrógyűrű! – mondja ekkor Anup.

– A fiúk szerint megy az ugrókapu. Ezek mi vagyunk? – hallatszik M1 hangja.

– Dehogyis – feleli Theresa. – Minden egység, ide anyátok mellé!

A CIC-ben mindenki a képernyőket nézi. Ezt a csatát megnyerték. A leállt szuper-rombolót közben újra lövik a tüzérek. A másik pedig már ég. Mi lehet a gyűrűvel?

– Hihetetlen, de egy teherhajó kér engedélyt a portálon való áthaladásra. A túloldalról kapcsolták be – mondja ekkor a kommunikációs tiszt.

Theresa végignéz a jelenlévőkön. Meddig folytassák ezt a csatát? Milyen váratlan dolog jön még közbe?

– Mondják meg neki, hogy tartsa a pozícióját, mert szemből egy konvoj érkezik! Oké, minden hajónak! Indulás a gyűrűbe. Mac’Erra, minden vadászt küldjünk az ugrókapuhoz. Fordulunk, gyerekek. Irány a gyűrű, interdictor mezőt kikapcsolni.

Senkinek nincs ellenvetése. Legelsőnek a zsákmányolt teherhajók és a korvettek repülnek a gyűrűbe, majd egyes vadász századok is megkezdik az áthaladást. Más századok, és a néhány felderítő drón pedig szépen visszatérnek a drenyára.

– Mindenki végezzen egy gyors számolást! – utasítja a jelenlévőket Theresa. – Nézzük meg, mennyi a harctéri veszteség. Itt ne hagyjuk, akit nem muszáj!

– Azután menjünk, mert már kezd elmozdulni a dimenzionális rés! Van még egy félóránk – figyelmezteti Anup.

– Félóra, gyerekek – ismétli az Úrnő.

A drenya, miután kiscsibéit áthessegette, maga is átfér az ugrógyűrűn. Igaz, a gyűrű energiakapcsai számára ez a pusztulást jelenti.

 

Epilógus

Malkin, a Mindenség Nagyura, az Összes Tündék Császára ül az egyik csodálatos kertjében, egy aranyozott pavilonban és érdeklődéssel hallgatja a jelentést. A tünde koshajó, és az erősítés, egy Dominion osztályú csatahajó későn érkeztek vissza. A csatának már vége volt. Pedig, ez a 14500 méter hosszú, könnyű dreadnought komolyan segíthetett volna a hat darab, tizenhárom és fél öles plazmaágyújával. Némi sikert azért elkönyvelhettek Malkin császár legényei. Ewanna hercegnő hajóját vontába vették, és a túlélő törpöket is sikerült összeszedniük. A bolygón nagyok a károk, a Sárkány-sík ugrógyűrűje például tropára ment, a planetáris pajzs egyik állomása meg sincs, a másikat pedig elpusztították. A tünde rokonság számos tagja áldozatául esett a barbároknak.

Ennek ellenére Malkin nagyon-nagyúr nem szomorú. A törpöket egy percig sem sajnálja, az elpusztított száz stufin lévő, több mint ötvenezer nyúl szóra sem érdemes. Az ellenséges dreadnought elleni akció máris több tucat hajójába fáj Tariának. Int a fiatal hírnöknek, aki abbahagyja az olvasást, meghajol, majd távozik.

– A tariai Bányakirály őrjöng – közli az egyik tanácsosa. – A Csillagmély Lángját kereső hajó volt az első, ami elpusztult.

– Ostoba törp, az ostoba kövével! – feleli a császár, miközben egy csinos rabszolganő italt tölt neki.

– Nagy szerencse, hogy Ewanna hercegnőnek nem esett baja.

– Igen – így a császár, majd magában még hozzáteszi: – Még hogy sokallja az apja a Császárságnak fizetendő adókat? Most láthatja, hogy semmire sem megy a császára nélkül, nem hogy a Terrán lévő rokonait nem képes megvédeni, de még a saját gyermekét sem!

– Uraim, ha a barbár hajó átjutott a gyűrűn, és megérkezett az Ealra, akkor van ott olyan egység, ami ellent tud neki állni? Tönkreteheti az ott lévő dokkokat! – mondja egy másik tünde előkelő.

– Vannak ott kisebb hadihajók, és zsoldosok is – közli egy társa. – Bár azokat nem sokba nézem!

– Annál is nagyobb baj, hogy lerombolhatja az iskolát! Kár volna a kísérletért, hiszen ha sikeresnek bizonyul, úgy minden eddiginél könnyebb lesz élő hajókat gyártani, méghozzá emberekből! – emeli fel a szavát egy vörös hajú tünde úrinő.

– A dreadnought csapdába esik a hajózhatatlan szektorban. A Terra Tizenháromról nyíló kapukkal kapcsolatban semmi változás? – kérdezi a Mindenség Nagyura.

– Még mindig instabilak az átjárók, Felség. Egyszerűen összeomlanak, némelyik felrobban. A kapunyitó mágikus távirányítók hasznavehetetlenek – a válasz nagyon elszomorító.

– Talán a törpök próbálkozása a szent kövükkel segít a problémáikon? – véli valaki.

– Lényegtelen, hogy a bányatúrók mivel próbálkoznak. A kapunyitók ugyanis nem tárgyak – néz a császár a tanács tagjaira. – Hanem személyek! Kár volt annyira csúnyán elbánni a sárkányokkal. A távirányító csupán segédeszköz, semmit nem ér a megfelelő kezelő nélkül!

Ekkor egy fehér mellényes, hártyás szárnyú férfi áll fel, és átveszi a szót:

– Szerencsére, egy ilyen kezelőt sikerült beszereznünk! A lányomnál, Traunánál van Belagor király legkisebb unokája. Őt könnyen megtöri a lányom. Akkor pedig működésre tudja bírni a kapukat, sőt mást is – közben pedig felhívja az említett Traunát.

Egy sötét hajú, szárnyas tünde hercegnő unott képe jelenik meg a tanács tagjai előtt. A hölgyike nem túl elegánsan meghajol.

– Cső, fater! Ave, Malkin cézár!

– Gyermekem, hogyan viselkedik az új sárkánylány?

– Kicsoda hogy viselkedik?

– Belagor sárkánykirály unokája, Scarlet. Rohar, a mágus, és fejvadász csapata elfogták, és átadták neked! Nem volt olcsó mulatság, de bőven megérte.

– Csigavér, fater! Semmiféle sárkányt nem adott nekem semmilyen Rohar. Most láttam a hírekben, hogy a Terra Tizenhárom oda van. Jó, hogy meghibásodott a hajóm, még itt vagyok az Azúr üdülőholdján. Amúgy rendes tőled, hogy kapok egy sárkányt. Üdv a Cézárnak, én léptem! – és bontja a vonalat.

A császár érdeklődve fordul a fehér mellényes tünde fickó felé. Az nyel egyet:

– Én…én…még az árát is átutaltam! Azt mondta, hogy személyesen adta a lányomnak, és a csodalény udvarhölgyeinek!

– Mi is a maga neve? – a császár kedvesen mosolyog.

– Othas Tircat, Nagyuram…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához