LFG.HU

shardhunters
Sparrow
novellaCimkek

1. fejezet

Külön világot alkotok magam

Virtuális idő: 1999 március 5, 14:00

A felhasználói élmény tökéletes  – állapítom meg, ahogy körbenézek a szénaboglya tetejéről. Végtelen pusztaság terül el körös-körül, amelyet csak néhány tereptárgy tör meg. Balra fehérre meszelt falú parasztház áll vastag nádtetővel, kéményén gólyafészekkel, előtte kis veteményessel és kapirgáló csirkékkel; az oldalát beárnyékolja egy hatalmas, vén diófa. Jobbra, a távolban karcsú gémeskút, még messzebb, a kékes, hőségtől hullámzó pusztaságban szürkemarha-csorda vonul. A kolompok és a bőgés hangja egészen idáig terjed a reszkető meleg levegőben, pont, ahogy elterveztem. A ragyogó kék égbolton gólyák repülnek át. Közben harang kongatja a délután kettőt valahol a távolban, de maga a templom nem létezik, mivel a szimuláció egy öt kilométeres sugarú kör után véget ér. Kevés memóriával gazdálkodhatok, és amúgy sincs szükség nagyobb térre.

Szimuláció építésekor az ember figyel arra, hogy a felhasználó mind az öt érzékét igénybe vegye, ezért a szénaboglya rugalmasan benyomódik alattam, amikor egyik lábamról a másikra állok, valamint édeskés illata is felpárolog hozzám. A lófarokba fogott hajamból kiszabadult szálakat enyhe szellő lengeti, csiklandozzák az arcomat, és melegen süt le vállamra a nap fénye. Nagyot szívok az illatos levegőből. Próbálom átérezni a magyaros hangulatot, és örülni annak, hogy itt lehetek. Próbálom otthon érezni magam itt, de igazság szerint nem érzek semmit. Valami hiányzik ebből a tájképből, mint levesből a só. Valahogy nem az igazi, és nem tudok rájönni, hogy miért. Valami még kellene bele. Talán csak az a probléma, hogy én csináltam, így ismerem minden fűszálát. Nem érződik élőnek. Olyan, mint egy berendezett műterem, egy stúdió. Igazság szerint nem egész egy hét alatt dobtam össze, lehet, hogy még csiszolgatnom kell rajta. Remélem, hogy legalább a felhasználóknak tetszeni fog ez a környezet.

A szénaboglya meginog egy pillanatra, amikor fekete bőrruhás japán nő jelenik meg mellettem. Karjait rögtön széttárja, hogy kiegyensúlyozza magát az instabil felületen.

– Wow, mi ez, egy halom lekaszált fű?

– Igen – felelem mosolyogva, mert szegény majdnem leesett róla. – Szándékosan ide helyeztem a beérkezési pontot, hogy le kelljen csúszni rajta. De mit szólsz a tájhoz? Itt lehet vívni, vagy csak sétálni, élvezni a napsütést, befeküdni oda a fa alá és olvasni, vagy akár bemenni a házba: van ott egy nagy asztal, és le lehet ülni köré kávézni. Jobb, mint a hajó étkezdéje.

ToraTora a kezével leárnyékolja a szemét, úgy néz körül. – Napszemüveget kellett volna hoznom. De tetszik ezt a tágas, kék égbolt! Jaj bocs – teszi hozzá, mert kitárt karjával megütött. – Tényleg hangulatos az a régi ház. Mi az ott a távolban?

– Egy… kút – mondom csak, mert fogalmam sincs, mi az a “gémeskút” angolul. – Azzal húzták fel az állatoknak a vizet.

– A marháknak, ugye? Ott vonulnak, látom, gyönyörű. Olyan ez az egész, mint egy festmény; talán Andrew Wyeth. Ilyen volt Magyarország?

–  Igen. Ezt a részt úgy hívták, hogy Alföld. Én itt nőttem fel, de nem pont itt, vidéken, hanem egy nagyvárosban az Alföld déli részén. Igazából sohasem jártam ilyen környezetben, csak amikor átutaztam egyik nagyvárosból a másikba. Ma már nem is értem, miért nem töltöttem el soha legalább néhány napot valami kis falusi panzióban, csak hogy élvezzem ezt a csöndet.

– Ma már sokan gondolunk máshogy az előző életünkre, ne aggódj emiatt. Én is máshogy éltem, mint ahogy most élnék. De ide bármikor jöhetsz nosztalgiázni.

– Nosztalgiázni? Pont azt mondom, hogy ez a saját hazám volt, és nem is ismerem. Csak kilométerekre laktam innen, és mégis, tudod, honnan ismerem ezt a tájat? Régi regényekből meg versekből. Ezek alapján alkottam meg ezt a szimulációt. Ez a szomorú. Ennyire nem mozdultam ki a városból. Ennyire nem ismerem a saját hazámat. Mindig csak képernyők előtt ültem. Itt én is ugyanolyan turista vagyok, mint te. Ez a szomorú.

– Én sem ismerem a hazámat, Cassius, sohasem jártam Japánban, tudod. Ne emészd magad. Csak az alapján dolgozhatsz, amit elképzelsz, és amit hitelesnek érzel. Akár a gépek. Én is bajban lennék, ha a vidéki Japánt kellene ábrázolnom. Én is csak a hamis emlékeimre és a képzeletemre tudnék hagyatkozni. Szerintem nagyon szép ez a környezet, akár hű másolat, akár nem.

– Hát, ha tetszik, akkor örülök.

– Persze. Ez a tágas égbolt és a napsütés felbecsülhetetlen, ezekre mindannyiunknak nagy szüksége van. Biztos vagyok benne, hogy ez a program népszerű lesz.

Bólogatok. – Remélem. Akár itt is tarthatunk gyűléseket, bent, az asztal körül.

ToraTora is egyetért, és csak néz rám, fürkészi az arcomat. A szeme félelmetesen intelligens, éles szemöldökével az arca leginkább egy rókáéra hasonlít. Nem is bírom állni a tekintetét, zavartan lesütöm a szemem. Legalább most nem torkollt teljes mértékben nyafogásba a beszélgetés, ToraTorának ismét sikerült elkormányoznia a dolgot a teljes depresszióba zuhanástól. Van benne gyakorlata. Túl gyakran terhelem rá a bánatomat.

– Kardozni hívtál – emlékeztet ToraTora.

– Ja igen! Ott… a kardok be vannak szúrva oda a szénaboglya aljába – mutatom. – Le kell csúsznunk hozzájuk. Mert aki előbb leér, az előbb kihúzhatja a kardot, és, érted, ez előnyt ad.

– Tű a szénakazalban? – kacsint a nő, és óvatosan a domb széléhez lép.

– Tényleg, erre  nem is gondoltam, de nem, ezeket könnyű megtalálni, tényleg csak be vannak szúrva oda. – Én is a domb széléhez lépek, legörnyedek, és lecsúszom az oldalán. ToraTora követ. Kacagva ér földet, és csapkodja a ruháját, hogy megszabaduljon a kóbor fűszálaktól.

– Fantasztikusan illatos, imádom!

– Tudod, milyen sokáig tartott kikeverni ezt az illatot? Felhasználtam frissen vágott füvet, virágokat, rohadó növényi részek szagát, talajt, ilyesmit. Nem vagyok biztos benne, hogy tökéletes a keverék, de jónak tűnik.

– Nekem pedig abszolút fogalmam sincs, milyennek kéne lennie egy szénakazal illatának, tehát én elfogadom olyannak, amilyen – kacsint megint ToraTora.

Értem az utalást. A gépek sem tudhatják, milyen volt valójában 1999, hiszen akkor ők még nem is léteztek, a Mátrix mégis 1999-et ábrázolja. A gépek csak találgatnak a kevés feljegyzés alapján, ami átvészelte a háborút, de a Mátrixban raboskodó emberek elfogadják, amit maguk körül látnak, mert ők sem tudják, milyennek kéne lennie 1999-nek valójában.

Megtaláljuk a két kardot. ToraTora kihúzza az egyiket, és maga elé tartja.

– Hajlított penge?

– Igen, ilyeneket használtak a magyarok. Elvileg karikába lehetne hajlítani, mert az számít jó acélnak, de…

ToraTora szája elkerekedik, amikor meg akarja fogni a pengéjét, de csak levegőt markol.

– Nem tudod megfogni, ne is próbáld. A pengék csak egymás számára szilárdak, minden máson átmennek, mintha ott sem lennének. Látod? – A saját pengémet nekicsattintom az övének. – De amikor hozzád nyomom… – A nő vállába szúrok, és a penge hegye ellenállás nélkül tűnik el a nő testében.

– Értem, rendben, kezdhetjük. – A nő beáll kardozó állásba. – Védd magad, fiú.

Ő támad; nem is vártam mást. Egyenesen szúr előre, amit félrecsapok, de aztán fentről vág lefelé, amit úgy kerülök el, hogy hátraugrom. ToraTora szorosan követ. Megkerüljük a szénaboglyát, miközben csattogó pengével hárítom a csapásokat, és elmegyünk egy törött kerekű szekér mellett, amely a szénaboglya oldalában áll. ToraTora mosolyog, miközben csapásokat mér rám. Talán tényleg tetszik neki a környezet. Biztos, hogy valamennyire tetszik, de azért ez a lelkesedést túlzásnak érzem. Meg tudom mondani, ha valaki csak szánalomból kedves hozzám, csak hogy jobban érezzem magam. Utálom, hogy nem tudok normális lenni, mint mindenki más, akik nem jelentenek terhet egymás számára, csak simán barátok, és nem kell egymás lelkét pátyolgatniuk. Olyan akarok lenni, mint ők. Csak egy hasznos tag a sok közül. Olyan jó lenne. De nekem két évnyi ébrenlét után még mindig fáj az igazság, én nem tudom megszokni a valódi világot.

ToraTora fekete haja az arcába ugrál, el-eltakarja gyönyörű rókaszemeit. Vidám kiáltásokkal támad, fogsora ragyog széles mosolyában. Ezt sosem értettem nála. Az ember-gép világháború lerombolta a városokat, kiirtotta az emberiség nagy részét, a megmaradt foglyokat pedig a gépek egy-egy tartályba zárták, hogy bioáramot termeljenek a számukra; közben pedig az agyukat elárasztják hazugságokkal, egy világképpel, amely a huszadik század végét ábrázolja, és csupán azért, mert egy kómában fekvő agy kevesebb áramot termelne, mint egy aktív, éber agy. Az emberek ott lebegnek a tartálynyi folyadékban, a Mátrixot álmodják, és közben a gépek bioáramot csapolnak a testükből. A világ elpusztult, ToraTora mégis képes mosolyogni. Nem tudom, hogyan csinálja. Beszélgettem már vele a világról (túl sokat is, igazság szerint), és ő is szomorú legbelül, de valahogy mégis túllépett ezen, képes elfelejteni a bánatát. Ő fiatalabb volt nálam, amikor felébresztették, csupán tizenhat éves, talán ez a titok. Akárhogy is csinálja, remekül mutatja a jó példát a legénységének, és mi mind fel is nézünk rá. Bárcsak én is ott tartanék már, ahol ő.

Megtorpan, hogy kifújja magát, feltartott kezével jelzi, hogy szünet.

– Huhh, rendesen fárasztó ez a sport – lihegi. – A többieknek is tetszeni fog, higgy nekem.

– Hiszek neked.

Telefoncsörgés hallatszik. Mindkettőnknek mobiltelefon van a derekán, ToraToráé csörög. Leakasztja a derékszíjáról, kihúzza az antennáját, és a füléhez emeli.

– Igen? Semmi baj. Aha… Értem, csináld. – Leteszi. Felnéz rám.

– Közeledünk Zionhoz, ezért a biztonság kedvéért kihoznak minket, hátha Őrszemek várnak ránk a kupolánál.

Leengedem a kardomat. – Oké.

Nyitva tartom a szememet, mert mindig látni akarom az átmenetet, ahogy az egyik világ eltűnik, és megjelenik a másik. Mert miután elszivárogtak a színek, és még mielőtt megszilárdulna a másik világ, van egy pillanat a kettő között, amikor a tudatom sehová sem tartozik, csak lebeg a semmiben, egyedül, szabadon. Abban az egy öntudatlan pillanatban nem kínoznak fájó gondolatok, nem kísértenek hazug emlékek nemlétező életemből, nem kell viselkednem senki előtt, teljesen szabad lehetek, akár egy űrhajós, aki kioldja a biztosítókötelét, és csak sodródik a végtelenben. Egy lebegő agy vagyok, semmi több, és csak úszom a sötétségben, egyedül, biztonságban a fél másodpercnyi örökkévalóságban.

 

Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.

A teljes írás (42 oldal, PDF) letölthető itt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához