LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

A különc kanadai rendező, David Cronenberg legújabb filmjét nehéz bemutatni attól függetlenül, hogy kerülni kell-e a csattanók leírását, vagy sem. A Pók különleges film, ami nem nagyon hagyja, hogy beszéljenek róla, mivel a film sem túl beszédes. Az eXistenZ, a Crash és a Meztelen ebéd rendezőjének új filmjében tehetséges, népszerű, és befutott karakterszínészek minimalista játékát láthatjuk végtelenül visszafogott rendezésben, minimális párbeszéddel és méltóságteljes, hosszú jelenetekkel.

A történet Angliában játszódik, ahol egy látszólag szellemi fogyatékos, ápolatlan, érthetetlenül motyogó, zilált külsejű férfi, Pók (Ralph Fiennes) az elmegyógyintézetből “szabadulva” egy átmeneti otthonba költözik, ahol a közösségre ártalmatlan, ám önmaguk ellátására képtelen betegeket utalják be. Pók megkezdi szabad, ám saját elméjének korlátai közt magányos életét, csak egy másik, vén bolond, Terrence (John Neville) vált vele olykor néhány szót. Lassan kibontakozik előttünk a széthullott tudatú, motyogó őrült Pók gyermekkora, vízvezetékszerelő apja (Gabriel Byrne), és szelíd háziasszony anyja (Miranda Richardson) alakja, egy átlagos, frusztrált és komor angol munkásosztály-beli család hétköznapjai. Ez a töredezett múlt, amit Pók egy gondosan rejtegetett füzetbe próbál feljegyezni érthetetlen, olvashatatlan krikszkrakszokkal, lassan sötét titkot kezd feltárni gyermekkorából. Ahogy a film szlogenje mondja: Az egyetlen dolog, ami rosszabb annál, ha elveszted az eszedet… ha megtalálod.”

Valahol szívfacsaró és nyomasztó, a végső titkok fényében kétségbeejtően reménytelen világ tárul a szemünk elé, melyhez Cronenberg nem ad támpontokat sem főhősének, sem a nézőnek. A “mainstream” és mozgalmasabb filmek kedvelőinek bizonyára végtelenül unalmasnak és vontatottnak tűnhet a film, ezért senkinek nem ajánlom, aki nem kedveli a hosszú, vágás nélküli jeleneteket, amiben látszólag alig történik valami.

Cronenberg összezárja a nézőt Pók elméjének útvesztőjével, amit teljesen kitölt gyermekkori traumája, anyja elvesztése. A zavaros tekintetű, céltalanul botorkáló Pók látszólag sokadszor éli át újra a múltját, nem tud megszabadulni tőle és egyre világosabb lesz, hogy állapotából nincs kiút, nincs gyógyulás, hiszen Pók már nem képes és nem is akar változtatni rajta. Szinte tapintható az örökös fájdalom, anyja minduntalan felbukkanó arca, előbb egy kocsmai trampli, majd a házvezető ápolónő képében is.

A film az összefüggéstelen motyogáson kívül alig kínál párbeszédeket, több a néma jelenet, és csak a lerobbant házak és szobák, jellegtelen helyszínek, a végletekig visszafogott rendezés és kameramozgás, nagy ritkán felcsendülő zene töri meg a némaságot a múltba révedések közepette. Egyre inkább kicsúszik a lábunk alól a talaj és egyre kevésbé bízhatunk abban, hogy Pók emléktöredékei a valóságot tárják elénk – sehol egy kapaszkodó.

Spider; 2002.
gyártó: Sony Pictures Classics
forgalmazó: Flamex
bemutató: 2003. november 13.
rendezte: David Cronenberg
forgatókönyv: Patrick McGrath regényéből McGrath és Cronenberg
fényképezte: Peter Suschitzky
zene: Howard Shore
98 perc

szereplők:
Pók — Ralph Fiennes
Anya/Yvonne/Mrs. Wilkinson — Miranda Richardson
Bill Cleg — Gabriel Byrne
Mrs. Wilkinson — Lynn Redgrave
Terrence — John Neville
Ifjú Pók — Bradley Hall

Nagyszerű karakterszínészek költöztetnek tűnékeny életet és mélységet ebbe a dimenzióktól mentes világba: Ralph Fiennes zaklatott, fojtogató bizonytalanságot sugárzó alakítása mellett az emlékeiben egyre összemosódó alakokat (a házvezetőnőt, anyát és tramplit) brilliánsan megszemélyesítő Miranda Richardson játéka támogatja Cronenbeg elképzeléseit. Ők hárman fogják össze egy, lassan hömpölygő történetté Pók minduntalan széthulló elméjét.

A film végére csak abban lehetünk biztosak, hogy Cronenberg korábbi mozgalmas és őrült rendezéseihez képest letisztult, nagyon precíz, minden fölösleges filmes fogást nélkülöző kamaradarabja nem kínál megváltást és megnyugvást. Mi pedig csak csodálhatjuk ezt az egyszerűen lecsiszolt – valami nyugtalanítóan sötét fényű – ékkövet, bepillantást nyerhettünk egy önmagába zárkózott elme sötét zugaiba, ahol a múlt és valóság ugyanúgy szilánkokra hasadt, kibogozhatatlanná vált, ahogyan a fény törik meg és bomlik kápráztató darabokra a kristály lapjain.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához