LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

Amint arra esetleg visszaemlékezhetünk – esetleg megnézzük a korábbi novelláskötetek végén a reklámot – eredetileg úgy volt, hogy Keith Alanson a setét próféta legújabb akciózgatásait fogja megírni – ez azóta módosult a szerző nem az Airun gyerekről írta a Por a porhoz című regényt. Gondoltam ezt hasznos megemlíteni, ha esetleg a gyanútlan olvasó esetleg nem értené, miért nem találja a dartonitát a könyvben…

Ami a kinézetet illeti, a könyv a már lassan szubstandard logó mellett rendelkezik egy borítóképpel is, amely tulajdonképpen egészen pofás. Az enyhén Gigeres aquir és az előtte karddal ácsorgó, páncélba burkolt harciális morcos – akinek az arcán csak a rosszindulatú szemlélő veszi észre a meglepetten szaglászó kifejezést, amely jobb esetben a behentelt monszta, rosszabb esetben saját eredetű kipárolgások váltottak ki – kellemes összhatást nyújt, hardcore Magus-rajongók meg csak megfordítják a könyvet, ha a régi logóra kíváncsiak.

A külsőségeken túljutva, essünk neki a belbecsnek. A könyv főként egy bizonyos Cymar on-Creel nevű, eredetileg calowyni kyr, és az Actren Bel Cioran nevű shadoni páros akciózásával foglalkozik, akiket az írói önkény épp a Toron közeli csatározások közepébe dobott, plusz – ezzel nem nagyon lövök le poénokat, elvégre hátlapi szöveg meg minden – bejön a képbe egy aquir is. Eddig azt hiszem semmi különös változás nincs a korábbi könyvekhez képest, hacsak az nem, hogy ez a novellás cuccoktól eltérően a hetedkorban játszódik.

Hangvételben viszont jelentős a különbség, legalábbis a törzsgárdás Magus-dolgokhoz képest. A stílus ugyanis meglehetősen könnyed, az öncélú jelzőhalmozás szerencsére elmaradt, az oldalak nagy részében kimondottan olvastatja magát a szöveg – ez a szebbik része az éremnek. Sajnos randábbik rész is van. Ide tartozik a néhol – főleg az elején – az Asterix a Légióst az olvasó számára felidéző párbeszédek a tréfarépa főhősök és a helyi nagykutyák közt. Jó, rendben, könnyedek vagyunk, a főhősök lazák, de itt-ott sajnos sikerült átlépni a bűvös határt a jól ülő poénok és a nem-egészen-passzentos-humorkodás között. Persze ezen határ pontos helye olvasófüggő, azért az összhatás valahol kellemes, nekem legalábbis bejön a stílus. A helyesírás terén akadnak ugyan apróbb problémák itt-ott, de a szerkesztő általában jó munkát végzett. (Igaz, egy helyen azért isznak a szereplők a cselekmény événél valamivel későbbi évjáratú bort is, amit tekintsünk jóindulatúan elgépelésnek.)

Ami igazán problémás, az a tartalom. Ha azt mondom, hogy a cselekmény egyszerű, mint a faék, akkor nem nagyon túlzok és néhol szomorú látni a kiaknázatlan lehetőségeket. Mikor legutóbb néztem, az aquirok még relatíve erősnek mondható monszták voltak Yneven, ennek ellenére a vele való hent nem egy különösebben komplikált dologra sikerül, ráadásul a magamfajta kívülálló számára erősen deus ex machina-jellegű is a dolog. (Valaha a démonok meg a sárkányok is így kezdték, oszt’ az aquirokhoz képest másodvonalbeli monsztává süllyedtek – kíváncsi vagyok, hogy szörnyinfláció melyik új mumus felemelkedését hozza majd az aquirok kárára.)

A nem-hent jellegű interperszonális kapcsolatok is meglehetősen gyorsan rövidre vannak zárva. Itt-ott azért látszik, hogy a szerző tudna, ha akarna, lásd például az Actren emlékeiről szóló részt, de mivel a cselekmény bonyolultsága maximum a humor kifejtését teszi lehetővé, a szereplők komolyabb ütköztetését nem, a reményteljesnek induló elemek elég gyorsan úgy maradnak. Estariel visszatérése is, amely azért meglehetősen üdítő a formabontó kimenetelét tekintve, sajnos elég kicsit durran, ebből is többet ki lehetett volna hozni.

A könyv kábé utolsó harmadában ugyan van érzelem, kavarás, jellemek dögivel, a dolog mégsem egyértelmű siker, hiszen ez a rész gyakorlatilag egy Casablanca-homage. Nem feltétlen nevezném nyúlásnak, hiszen a szerző a könyv végén ezt nyilvánvalóvá is teszi… bár fene se tudja. Őszintén szólva én leginkább valami sajátnak örültem volna legjobban, de ha már homage, akkor azt lehetett volna bújtatottabban is – mondjuk úgy, hogy a gyanútlan olvasóban csak az “ez egy gyönyörű barátság kezdete” mondatnál essen le a tantusz. Sajnos a Samm nevű zongorista és hasonló megoldások ezt nem nagyon teszik lehetővé. (Tényleg olyan nagy vasziszdasz lett volna valami Ynev-kompatibilisebb nevet és hangszert kitalálni?) Amúgy nem teljesen rossz ötlet a feldolgozás, elvégre a sok, eddig ponyván sínylődő Magus-olvasó talán emiatt megnéz egy jó filmet is, meg tulajdonképpen kellemesen passzentos és hangulatos is a rész, de valahogy utólag odaácsoltnak tűnik.

Bár azt igazából csak a hardcore Magus olvasók tudják megítélni, hogy mennyi a regényben a világhoz kapcsolódó új információ, amennyire én látom, a történethez képest azért akad rendesen ilyesmi is – kis szívem számára nagyon kedves például a calowyni kentaurokról szóló rövid tájékoztatás. A függelékre azonban ráfért volna némi igazítás, ugyanis a láthatóan több darabból összefésült info-halmaz nem igazán van abc-sorrendben, ami valamelyest megnehezíti a keresést.

Szóval a fene se tudja. A könyv minden gyermekbetegségével együtt kellemes olvasmány. A jó értelemben vett pózer figurák és a nem túllihegett, könnyed stílus miatt az újgenerációs Magus könyvek között a jobbak közé tartozik, legalábbis nálam. Inkább ez, mint azok a történetek, ahol az olvasó a megjegyezhetetlen nevek és események között veszik el, mint a mosógépben párját kereső zokni, de a szerző potenciális képességeit elnézve legközelebb ennél sokkal többet várnék.

Kezdetnek mondjuk egy rendes cselekményt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához