LFG.HU

Rébeli Szabó Ferenc
novellaCimkek

Ki tudja mennyi idő telt el azóta, hogy a kontinens felett ismét három hold ragyogott. Nesiree vörös holdja, Amhe Ramun kék holdja, és a Shien Laana, az ezüst hold.
Hárman üldögéltek halkan adomázva, nagy szüneteket hagyva közben a lar-dori Hajnali Fűz fogadó egyik asztalánál. Egyikük a félkarú fogadós volt, Arvien, a shadoni, aki ritkán ült ki a vendégek közé, és akinek korát csak a nagyon merész és már ittas vendégek merték csak feszegetni… vajmi kevés sikerrel és példa nélkül kizárólag egyetlen alkalommal. Berin Solen arcát kevesen ismerték errefelé, nevét annál többen. Ha lehet hinni a mondának, akkor ehhez a névhez fűződik a lar-dori ködfarkasok fejvadász-klán megalapítása, – akik valahogyan misztikus kötődéssel kapcsolódnak a harmadik holdhoz – az Ezüst-liget ültetése a fogadó körül, és a liget központjának – egyúttal az elfek szent zarándokhelyének – számító Narmiraen szentély emelése. A harmadik, a lovag szinte mindenhol ismert volt. Gedeon of Gőgicse neve, és lovagrendjének a Hegy Sárkányainak tettei mindenhol ismeretesek voltak. Volt persze pár furcsaság, nevezetesen, hogy a lovagkardot kísértetiesen hasonló módon forgatták a kráni pusztítókhoz, hogy minden lovagnak mesterien kellett bánni a lanttal, és hogy szent étkük a szalonnás tojásrántotta volt, de alig néhány jótét lélek merengett ezeken a kérdéseken, ők sem sokáig.

A tünde nő, aki belépett az ajtón, időntúli és kortalan szépségű volt. Aki csak látta elmerengett rajta, hogy ez áll legközelebb ahhoz, amit a pyar bölcsek megtestesült szépségnek neveznek. Haja égővörös volt és majd a combjáig ért kacér, rendezetlen kis csigákban integetve a hátramaradóknak és a szájtátiknak. Arcéle nemes volt és egyszerű, a könnyedség eleganciájával alkotott kontrasztot a világgal. Szemei tompa zöld szomorúsággal siklottak el a tovatűnő mindennapok felett, alig néhányan látták meg benne a sárgás villanást. Ruhája szabása északi volt, amennyire csak egy sirenari elf ruhája bír északi lenni. Csípőjének bal oldalán egy egyenes pengéjű hosszúkard ringott lágyan, jobb kezében pedig egy feketére lakkozott lantot hozott. Ahogyan félig lehajtott fejjel, szinte tűnődve átsétált a fogadón, a bent lévők egytől egyig elnémultak, pedig nem egy közülük a déli elf királyság szülötte volt. Titkon minden ittlévő erre várt. Ugyanis valahányszor a zarándokok közül bárki – a bíborban születettektől az utca neveltjéig bárki – megszólította, megkérdezte, netalán faggatta az öreg fogadóst a történtekről, ő csak ennyit morgott a borostája alatt – ha válaszolt egyáltalán:
- Majd Ormien elmondja… ha lesz hozzá kedve.

Nem egy teremtménye a kontinensnek ezért a pillanatért élt a liget környékén évek óta, hogy ezt a pillanatot megélje, és hallja Ormien, Shielar vérének énekét.

A madarak elhallgattak odakint, és amennyien csak tudtak az ablakpárkányra röppentek, hogy hallják a nő énekét. Ormien – mert ki más vörös hajkoronája alól parázslanának elő arannyal a mandulavágású szemek – olyan puhán ült le a három férfi mellé, mint ahogyan a hó takarja be a kopasz erdőt, majd viszonozta pillantásaikat, melegen az öreget, szomorúan a fáradtat, és derűsen az ősit. A lant fekete lakkján kaján nyelvvel csókolt végig a gyertyák lángja, ahogyan a hangszer otthonosan feküdt a lantos ölében. Puha ujjbegyek simítottak végig az acél húrokon, ahogyan Ormien Arvien szemébe nézett.
- Honnan kezdjem? – hangzott a fura kérdés. Arvien ráncokkal barázdált arcán könnycsepp futott végig, szeme nekivörösödött, és gyanús szippantásokat lehetett néha hallani. Ilyet utoljára öt dekáddal ezelőtt láthatott az, aki épp jelen volt. A könnyel verítékező szemek az ablakon beszüremlő holdfényt keresték. Hatalmas ezüst tócsák ömlöttek be az ablakon és terültek szét a finoman fényezett hajópadlón. Ma csak egy hold volt látható az égen, minek színe ezüstösebb volt a pegazusok szőrénél, és lágyabb a tündék hajánál. A sarokban egy árny moccant meg. Hercegi alakja, karcsú dereka, arany hajának ősi fonatai, arctetoválásai, kőkemény tekintete a világ sarjúkorát idézték.
- Az Opálhajós legendáját ismerjük Tinúviel. – zengett ajkáról az ige – Onnan kezd, ahonnan csak te ismered. Véred történetének az elején.

A szemek nem fordultak az újonnan érkezett felé. Ormien lehajtotta a fejét, szemét behunyta, ujjai maguktól találtak a húrokra. Az ezüst fény kékre változott, a fogadó tere szobányira szűkült, a zene sírássá szűrődött.

- Lány!

Békésen ölelte gyökerei közé a szent fa azt a pár parányéltű teremtményt, akik itt éltek és gondozták az időtlen növényt már vagy félszáz éve. Kéken világította be Amhe Ramun holdja azon az éjszakán a lakóhelységek közül a legnagyobbat, ahol először felsírt a csecsemő. Négyen voltak immár odabent. Thulúviel, az ezüsthajú ifjú anya, Narmiraen megtartója, Thiarn Vernioss, az ifjú apa, a sirenari arénák éljenzett bajnoka, az acéltestű nerton, a bábaasszony és a pici, aki kék szemeit felnyitva kinyújtotta kezét, és némán a holdfény felé nyúlt apró kezével. Anyja szeméből egyszerre csordultak ki az öröm és a bánat könnyei.
- Legyen Shielar,… az ezüst hold után! – nézett párjára a nő. A férfi arcán megfeszültek az izmok a büszkeségtől, szíve hevesebben kalapált, mint amikor a kevésszavú megtartó párjául választotta annyi dicsőbb jelölt közül, mellét sohasem ismert érzés dagasztotta, az apa öröme.

A férfiaknak a fogadóban büszkén dobbant a szívük a nertonéval, a nők átélték az anyaságot a maga múlandó és mindig újraszülető fájdalmával és örömeivel. Ormien pedig úgy énekelt, ahogyan egy dalnok csak egyszer tud énekelni egy élet alatt. Hangjában ott lüktetett egész élete, fájdalmai, örömei, keserűsége és vidámsága. Szeme alól aranyszín könnyek bukkantak elő, és szaporán iramodtak neki a padlónak, cinkos kis vonalakat rajzolva a márvány arcra.

Tavaszi eső cseppjeiként pörögtek a kis Shielar Vernioss évei Sirenar ősi fái alatt. Békében, szeretetben nevelkedett, cseperedett, tavaszra nyár, őszre tél következett egymás után. Édesétől imádkozni, szeretni és gyógyítani tanult, a füvek és fák nyelvét, madarak énekét, kövek dalát, Apjától pedig a csengő acél kacaját.

Háromszor hét esztendő telt el, mikor egy sötét este megzörgették a hajlék ajtaját. A vacsoráját költő család meglepve nézett össze. Talán kerek dekádja fordult elő, hogy hívatlan vagy váratlan vendég találta volna meg a megtartó hajlékába vezető ösvényt. Főleg napszállta után. A nyíló ajtóból egy bal karján erősen vérző ember esett be. Fekete bőrkabátján nagy foltokat festett a kiömlő vér, ami lassan már a padlót is beszennyezte, arcán pedig a kín és a fájdalom marta vonalak húzódtak végig. Narmiraen megtartója gondolkodás nélkül ugrott a sebesülthöz. Alig fertályóra után az ember már bekötözve, kimosott, kötözött sebbel feküdt és arcán a ráncokat üdén simította el a megtartó dala. Ruhájában a kis Shielar – miután rá lett bízva a sebesült felszerelése – egy rejtett tőrön kívül csak néhány gyűrött, olvashatatlan írást, és egy medaliont talált, amibe egy embernő képe volt belebűvölve. Sohasem látott még ilyet, ezért elámította a kis kép által sugárzott fény.

Álmélkodásából újabb zörgetés rezzentette fel. Erőszakosabb, erősebb, követelődzőbb volt, mint az előző. Apja ruganyosan indult az ajtó felé, amikor az kiszakadt a sarkaiból, nyilván a bebocsátásra várók találhatták rövidnek azt a pár percet, amíg ajtót nyitottak volna nekik. Két borostás, köpönyeges, kardot lóbáló alak nyomult volna az ősi fa gyökerei közé, szájukból idegen és rossz hangzású tagolatlan szavakat ejtettek ki.

Thiarnnak megrezzentek az orrcimpái eme szentségtörés láttán. Modortalan idegenek kérés nélkül, kárt okozva, fegyverrel léptek be Narmiraen szentélyébe. A könnyűléptű nép között ez főbenjáró bűnnek számított, és tündeemlékezet óta ilyesmire csak más fajtabéliek vetemedtek. Mellében hidegen kúszott szét a harag, szemei összeszűkültek, – és miután a sebesült ellátásához levette ujjasát és ingjét – látható volt, ahogyan karcsú testén meg-megrándulnak az izmok.
- Hol van Arvien? Ide vezettek a nyomok. Add elő te tetűképű, különben felkoncolunk a kis fattyaddal együtt!

A nerton olyan nyugodtan vette le a kardot az állványról, hogy Shielar megrettent tőle. Apja kezében eddig játékszernek tűnt a kard, amolyan tánceszköznek. Ahogyan a levélmintás acél megvillant a száznegyven font súlyú harcos kezében, szelíd félkörívet rajzolva a faltól a padlatig, inkább jogarnak hatott, ami életet és halált van hivatva osztani.

- Még elmehettek. – helyezkedett Thiarn az elfek ősi vívópózába, miközben izmai táncot jártak. Tengerszín szemeibe béke, tartásába halál költözött. Az egyenes penge finoman mutatott az elöl lévő ember torka felé. A behatolók egy pillanatra meghökkentek, nem ilyen fogadtatásra számítottak, de nem különösebben zavarta őket a dolog, egymásra villantották bátorítólag sárgás, hiányos fogaikat, majd beljebb léptek. Lelkük a szentély előtti tisztáson lépett ki testükből, porhüvelyüket pedig a város falaitól nem messze hantolták el pár nappal később.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy az éltes tolvaj és a kis félelf egymásra találjon a várostól messze fekvő erdei hajlékban. Shielar tágra nyílt szemekkel hallgatta Arvien meséit a világról, akinek bár napról – napra jobban érezte magát, egyre hangosabban visszhangzott fülében az út hívó éneke. Így történt, hogy egy ködös, párás tavaszi hajnalon maguk mögött hagyták a szülői otthon ajtaját, és nekivágtak a Shadon felé vezető ösvénynek. Lévén érzéke a dologhoz, kék szemeivel gyorsan tanulta meglátni a megmászható ereszeket, nyitotta a legbonyolultabb zárakat, és futott, ha úgy hozta a sors. Arvien óvó szárnyai alatt gyorsan nyitotta rá érdeklődő elméjét arra, amit otthon nem tanulhatott meg

Az évek ideát is gyorsan teltek, alig fedte hó a toronysipkákat, már olvadt is el, hogy helyet adjon a tavaszi udvarló madárcsicsergésnek és a kikeletnek. Míg az ember arcán egyre szaporodtak a ráncok, Shielar egyre szebb volt viruló ifjúságában. Ezüst haja alatt hajlongó kecses termete, vidám arca, olvadt kéklunírként csillogó tekintete után egyre gyakrabban fordultak meg a férfiak az utcán – már ha éppen nem takarta el köpenyeggel. Pedig még gyermek volt. Rakoncátlan, zabolátlan, fegyelmezetlen, de szertelen és bizakodó gyermek. A világba vetett rendületlen hitét az sem törte meg, amikor látta elhullani egy füstös ütközetben a becsületes tekintetű, rezzenetlen pengéjű, enoszukei származású Went, aki majd egy dekádon keresztül kísérte vad útjain. Megsiratta persze, de csak úgy, ahogyan a tavaszi eső siratja a havat. Alig egy hét elteltével már új irányba fordította lovát, új kalandokra nyitotta tekintetét, új veszélyt keresve indította útnak kis csapatát. Ormien, az unokanővére pedig – mint mindig ilyenkor – lemondó sóhajjal, Berin, a kedvese pedig – mint mindig – csillogó szemmel követte.

Az ezüst fény lassan, szomorúan kúszott Berin kézfejére, a rezzenetlen harcos ábrázatán pedig mithrillszínű kusza vonalak szőttek szomorú rajzokat. A lant hangja derűsen csengett az éjszakában, miként megidézte az álnok Aurathort, a nagy fehér sárkányt, észak veszedelmét, aki ugyan lovagrendeket döntött romlásba, mégis rajtavesztett egy élelmes tolvaj rafinériáján. Régmúlt forró éjszakák párája ölelte körbe az ivóban tartózkodókat, érezték a dinnye édes zamatát, és látták, ahogyan a cikkekre vágott zöldhéjú gyümölcs darabjai vígan hajókáznak az ezüst tálcán.

- Mi az, hogy nem vehetem meg ezt a fogadót? – ripakodott Shielar Berinre – Van rá elég pénzem, sőt több is. Tudod mit, nem csak megveszem, de fel is újíttatom! – csapott az asztalra, majd felpattant és otthagyta a vacsora utáni sziesztáját töltő társaságot a forró éjszakában.

A hatalmas kopasz homlokot szegélyező bozontos szemöldök alól élénkzöld szempár fordult a déli származású fegyvermester felé. Butch, észak szülötte, egy darabig vizslatta Berin kósza, tétova mozdulatait, ahogyan pengéjének hegyével arabeszkeket rajzolt a dinnye héjára, majd megadó szusszantással nyúlt egy újabb szelet gyümölcs után.
- A szerelem az szerelem, nincs mit tenni. – summázta véleményét egy hatalmas lédús falat eltüntetése előtt. Berin felnézett és szögletes vonásain átszűrődött a derű, amint a kétágúra fésült szakállon végigcsurgó dinnyelevet nézte.

Így esett, hogy a vénséges lar-dori fogadó, ami akkoriban a Pók nevet viselte, gazdát cserélt, majd tetemes felújítás után elnyerte a Hajnali Fűz nevet. A fogadó külsejét nyers fával, a belsejét fényezett lambériával burkolták, a hajópadlóra finom kezek csomózta rongyszőnyeg, a lakkozott asztalokra terítő, majd kis csokorban virág, a zöldre pácolt pult mögé pedig Arvien került. Nem került sok időbe, hogy a fogadó vendégszeretetéről, konyhájáról, italairól, és nem utolsósorban híres vendégeiről elhíresüljön. Az ivó rendszerint teli volt… mint most is…

…Akik azon az estén ott voltak, megesküdtek rá évekkel később is, hogy az élő fává változott fogadó maga sóhajtott fel az elbeszélés e részénél, az ablakok és ajtók körvonalai megremegtek, a falak parány hullámot vetettek, majd visszadermedtek időtlen álmukba…

Hatalmas csattanásra kapták fel a fejüket az asztalnál ülők és hiába tekintgettek tanácstalanul körbe, semerre sem találták a hang forrását, bár mindenki a bejárati ajtóra tippelt.
- Elnézést – hangzott mégis a bejárat felől, egy a földről feltápászkodó dalia ajkáról. A legény, bár magasabb volt, mint egy fegyverállvány, fényes mellvértet viselt, és ruháját megirigyelhette volna egy gazdagabb kereskedő is, alig nézett ki tizenhétnek. Az pedig, hogy lovagkardját keresztben akasztotta be a bejárat két széle közé, amiben elbotolva egyenesen berepült a fogadóba… nos talán még ennél is kevesebbnek. Termetre mindazonáltal bátran versenyre kelhetett volna akár a tautargi kard lovagrend bármely vitézével, hátközépig érő aranyló fürtjei, karcsú dereka, sudár termete nagyon férfiassá tette. – Igen? Szolgálhatok valamivel? – kérdezte az időközben apává lett Arvien, tágra nyílt szemekkel csodálva az ifjút. A fiatalember barátságos mosollyal biccentett a fogadós felé, majd újfent nekilendült, hogy belépjen a fogadóba, de miután a fegyverövére csatolt sárkánymintás kard továbbra is a két félfa közé volt szorulva, a lendület újabb hatalmas bukásra ítélte az ifjút. Jelenésként hatott a bent ülőkre a látvány. Ormien megbabonázva kelt fel a helyéről, hogy a fiúhoz lépve segítsen neki felkelni, majd elővigyázatosan kiakasztotta a kardmarkolatot, mielőtt egy újabb, immár együttes huppanást produkáltak volna.
- Tojásrántottát, hatvan tojásból. – mosolygott az ifjú szerényen Arvienre – Nem is, legyen inkább száz.

Gedeon of Gőgicse ajkán büszke mosoly ömlött szét. Halhatatlan volt. Még így ember alakban is. Tojáshéj alól mászott ki még akkor, amikor ez a város csak nem is létezett. A Sheral bércei felett terjesztette ki először hatalmas aranyszínhártyás szárnyait, odafent hallatta először rikoltását, és itt tapasztalta meg azt is, hogy körülötte minden múlandó. Még a hegyek is múlandóbbak, mint ő maga, így a halált csak változásnak tekintette. Végtelen élete legnagyobb kincsének tekintette, hogy most itt lehet, hallhatja az ősi szövetséges énekét, részt vehet örömében, bánatában, és akkor is ott volt, amikor az ezüsthajú Shielar Verniossal nekivágtak utolsó útjának, túl Sirenar bércein.

- Frayen Ly’Shematenel vagyok. – hangzott a bemutatkozás olyan hangsúllyal, mintha legalábbis maga Sirenar hercege közölte volna a nevét. A tünde kék szemeiből áradó határozottság már-már kegyetlennek, arca szoborszerű kontúrjai időtlennek, az arcra tetovált vörös unikornis pedig rémisztőnek tűnt. Öten álltak vele szemben a megtartó hajlékának ajtajában, mégsem érezte senki sem, hogy ha torzsalkodásra kerülne a sor, nem ők húznák a rövidebbet.
- Narmiraen megtartójával akarok beszélni! – a hangok csengő acélként röppentek el az elf ajkáról, ellentmondást nem tűrően. Ruhája délinek hatott, fegyverei ősinek. Ahogyan ott állt a kis sárga virágoktól pettyes, üde zöld réten, elméjében a világ teremtésének képe ötölhetett fel.

Ugyanilyen rezzenetlenül fonta össze karjait mellkasa előtt most is a fogadó egyik holdfényragyogta szegletében, csak tekintete meredt üvegesen a távolba, és a helyiségben szárnyaló dal helyett hallotta a sárkány üvöltését.

Ormien kezében megreszketett a feketén fényes lant, vörös hajzuhatagát hátravetette, ajkai megremegtek, két szeme sarkából kibuggyantak az aranyszín könnyek. Az ivóban minden szempár rászegeződött. Senki nem emlékezett arra, hogy az Ynev-szerte ismert bárd valaha is félbehagyott volna egy dalt. A kecsesen ívelt ajkak legörbültek, a márványba metszett orron összefutottak a ráncok, vállai megreszkettek. Aztán a holdfény, mely ezüstösebb volt, mint az olvasztott mihrill, lassan elérte a nemesen erezett széket, és végigsimított a lant mélyszín fáján. Ormien Vernioss ajkai közül kivillantak hószín fogai, és az utolsó driáq hangja dübörgött végig a szakadékká szélesedő termen, ahogyan ujjbegyeivel szenvedélyesen szerette tovább a lant húrjait.

Gedeon of Gőgicse, vagy ahogyan szüléje nevezte Ger’atharr, láványi erejű tűzcsóvával tisztította meg az aquir korcsoktól nyüzsgő szurdokot, de ő is tudta, hogy elvesztek. Az Opálhajós, a múltból felbukkanó delejmester, a legendák méltán rettegett mágusa, az utolsó életben maradt aquir vezér, az ezüst hold lebűvölője és rabtartója felfedezte őket. Szavára ezrével özönlötték el újra és újra a sziklafalak közét a rémek, igéivel szempillantás alatt szüntette meg a sárkány által létrehozott láthatatlanság-varázst, és hegynyi torlaszt emelt bejárata elé. Az aranyfényben fürdő sárkányvezér, az utolsó, ki ideát maradt, diadalittasan üvöltött fel. Ezüstfénnyel lágyan ereszkedett alá a pegazus a bejárat előtti sziklatorlaszra, amikor a korcsok ismét özönleni kezdtek odalentről.

- Menjetek – nézett Frayen Ormienre – feltartom ezeket a fattyakat! – szökkent le egy párduc kecsességével a szárnyas paripáról, fűzlevelet formázó fegyverét halálos könnyedséggel vonva elő. Vissza sem fordult, ahogyan elindult a torlaszról lefelé a biztos halálba. Ajkáról halotti dala zümmögött fel, akárha egy mézet gyűjtő méhrajt próbálna idézni. Herceg volt. Egész életében erre készült. Elindult, hogy beteljesítse sorsát, és arcizma sem rezdült, ahogyan lassan körbevették a csápokkal, karmokkal, sarjúagyarakkal fegyverkezett szörnyek. Ormien ajkáról másféle dal kelt szárnyra. Igéit hallva a kőtorlasz kettévált előttük, szabaddá téve a szűk átjárót az Opálhajós barlangjába.


Vad akkordok szelték az étert, ahogyan a Herceg utolsó dalával az ajkán tucatjával taszította a nemlétbe népének ősi ellenségeit, miközben saját vérének bimbódzó virágaira ügyet sem vetett.

Négyen léptek be az ezredéves dohszagú bejáratba, elől Berinnel, kinek kezében a jegyajándéka, a Shielartól kapott penge fénylett. Szöges ellentéte volt a pengén hullámzó három arany fűzlevél a barlang halott, rothadó köveinek. A sort a pegazus zárta, selymes orrával Shielar fürtjeit bökdöste, aki időről-időre hátratapintott, hogy nyugtatólag megsimogassa. A tébolyodott kacajt Ormien hallotta meg először, és rögvest fel is egyenesedett. Szeme résnyivé zsugorodott, szemhéjai közül arany zsarátnokként villant elő tekintete, ahogyan az alagutat pásztázta. A következő forduló által eléjük tárt látvány feleslegessé tett minden kérdést. Hatalmas barlang nyitotta rájuk hodálynyi pofáját, melynek közepén, az odalent rajzó lények bűzétől terhes levegőben maga az utolsó Hadúr várt. A bárd, ki Szépmezőn pillantotta meg a napvilágot, kinek ereiben a legősibb vér csörgedezett, határozottan intette maga mögé társait, hogy aztán lágyan, szinte érzékien vonja elő az emberkovács alkotta pengét. Ajkain kegyetlen mosoly fodrozódott.

- Ketten. – suttogta a Hadúr felé, mintha ősi elszámolni valójuk akadt volna. Dübörgő hatalomigék gyalázták meg a létet, szárnyas halálként rebbenve a kis csapat felé, melyekre válaszként Ormien, hallhatatlan lelkéből tépett darabokkal válaszolt méltón.

Az odalenti nyüzsgésben Shielar megpillantott egy parányi fénypontot. Szíve megdobbant, de rögtön meg is keseredett a szája íze, mert a lefelé kígyóként kanyargó szerpentinen tucatjával száguldottak felfelé a torzlények. Berin, kinek vérében több volt az emberből, mint az elfből, Berin, kinek szerelme beteljesületlenségre ítéltetett, Berin, aki még sohasem sírt, ránézett élete választottjára, majd le, az okádékként kavargó tömegre és döntött. Kedves pengéjét alkarjához simította, ahogyan hazájában tanulta, és elindult lefelé, amikor egy forró érintés megállította. Egyetlen röpke csók csattant el közöttük, balsorssal terhes jegyességük végezetéül. Könnyű farkasügetéssel indult lefelé, talpa alig érintette a koszos sziklákat. Ajkán Gorvik népének harci indulója cikkant fel, és azok a lények, akik pengéje elé kerülvén a szemébe néztek, megértették, hogy akkor sem lett volna esélyük, ha százszorta nagyobbnak születnek. Mindent elvesztett egyetlen hét leforgása alatt, ami szívének kedves volt, feketén buzgó vérét pedig nem tudta tovább féken tartani. A lecsapó kígyó sem lehet fürgébb, mint ahogyan Berin Solen, Gorvik szülötte járta a kobratáncot tombolva azon az éjszakán az Opálhajós barlangjában, hogy azért az egyetlen dologért küzdjön, amiben hitt rövid élete alatt. A szerelméért.

Shielar a pegazus hátára ugorva, kihasználta, hogy a rémek másra figyeltek, és leröppent a fényparány felé. Tárt szárnyú galamb ereszkedhet olyan puhán, ahogyan a mesék paripája ereszkedett le az ezüsthajú lánnyal a barlang mélységes sötétjébe. Az öklömnyivé zsugorodott kicsiny gömb láttán szíve összefacsarodott, szemébe könnyek szöktek. Ahogyan közelebb léptetett, megértette, hogy az Ezüst Hold, ősi nevén Shien Laana, olyan gyönge, hogy segítséggel sem tud kiszabadulni rabtartójának fogságából. Haja, és a pegazus sörénye egymásba fonódva képezett étert a gyöngéden emelt hold számára, amikor odafent baljósan hallgattak el a csatazajok.

- Ki vagy te? – a kérdés mintegy kerékbetörése volt mindannak, amit a bölcsek tagolt beszédek neveznek, de érthető volt. Shielar ajkára nem jöttek igék, bár szíve nem rettent meg, ahogyan a számos sebből vérző Opálhajóst megpillantotta. Meglepően emberi arca volt. – Akárki is vagy, a holdat csak úgy viheted ki, ha legyőzöl, és eggyé válsz vele. De önző vagy hozzá. Nem ér ez neked ennyit. Mert ugyan ki is vagy te?

Shielar jobb kezének ujjai megfeszültek az élő, érző, álmokkal terhes, anyaként lüktető testen, ahogyan pegazusát a Hadúr felé fordítva, dobogó szívvel, feszülő mellkassal a szemébe kiáltotta:

A lant húrjai elnyugodtak, minden hang leült az ivóban. Ormien felszegte parázs a tekintetét, és a sarokba nézett. Majd puhán, ahogyan a téli hó takarja be a kopasz ágakat, felkelt a székről, viszonozta a három pillantást, büszkén a büszkét, szeretettel a fájdalmasat, megértőn az ősit.
Mondják, hogy évente egyszer, amikor csak az ezüst hold világít odafentről, az álmok édesebbek, a szerelmek gyümölcsözőbbek, a borok pedig bódítóbbak, mint az év más napjain, Arvien fogadójában, a lar-dori Hajnali Fűzben, évről-évre dicső énekeket lehet hallani a régmúltról, talán a legdicsőbbeket….


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához