LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
ismertetőCimkek

A Hadak árja című novelláskötet – itt jegyezném meg, hogy a címválasztás talán nem az igazi – a Krán vs Pyarron meccs korában játszódó novellákat gyűjt egybe, és amúgy a Legendák és Enigmák sorozat valahányadik része is egyben. A témaválasztás elsőre kissé riasztó volt a számomra, elvégre ezekben az eseményekben – legalábbis az eddigiek alapján – olyan megalomán akciók és egyének vettek részt, hogy Superman is csak a pironkodó másodhegedűs szerepét játszhatná, aki örülhetne annak, hogy könyörületből nem kenik szét az arcát, de szerencsére a könyv kellemes csalódást okozott.

Persze az elvárásokat némileg eleve csökkenti a borító, amely stílusában valahol a naív festők gyűjtögetős kártya-korszakát idézi, és amin csak némileg segíthet a többi, borítón szereplő elem. Arra persze jó, hogy egyből felismerjük a könyvet a bolt polcán, de egy újhusi olvasó nem biztos, hogy a csomagolás alapján kedvet érez az elolvasáshoz.

Beljebb lapozva már valamelyest virágosodik a dolog, elvégre a mellékelt térkép – még ha kicsi is, és még ha látszik is, hogy nem fekete-fehérben és nem ilyen méretben tervezték – hasznos kiegészítés, főleg ha az rpg rajongó olvasókat nézzük, mint vásárlókört… Node térjünk inkább rá a könyv belsejére, merhát mégis azt nézegeti leggyakrabban az ember…

Általánosságban véve megkönnyebbüléssel vehettem tudomásul, hogy a novellák meglehetősen olvasható stílusban vannak megírva, ég és föld a különbség mondjuk a Homokszem csupán borzalmaihoz képest. További jó pont, hogy többnyire sikerül elkerülni az “űbercsávók jáccák az eszüket”-tematikát, és szerencsés módon inkább átlagosabb képességű – de legalábbis nem-félisten kaliberű – szereplőkkel találkozunk, ahogy a pusztító háborúval szemben tehetetlenül próbálnak túlélni, és sodródni az eseményekkel. Ez nekem személy szerint érdekesebb és szimpatikusabb megközelítés, kérdés, hogy a rajongótábor hogy van ezzel.

Ami talán inkább gond lehet, hogy a novellák ugyan időben a Dúlás alatt játszódnak, némelyikük csak meglehetősen lazán kapcsolódik az eseményekhez – azok, akik Dúlás-forráskönyvnek veszik elsősorban a könyvet, lehet, hogy kissé pöszén fognak nézni, mindenesetre engem különösebben nem zavart a dolog. De lássuk sorban a termést.

Thomas Norm: Hadak árja

Hmhát. Egy részről látok pozitív dolgokat a csimotában, a stílus gördülékeny, a hozzáállás laza – más részről viszont talán kissé túl könnyen gördül az a stílus, és ott sem állapodik meg, ahol kéne. Az arénából szökött exgladiátorok csak rohangálnak ide-oda a világban, ha esetleg megállnak, jól beisznak oszt hajrá tovább, de igazából a végére sincs teljesen képben az ember, hogy melyik fura névhez mégis kicsoda tartozik, amely valamelyest csökkenti az elhalálozások okozta pátoszt, plusz a kezdődő háború súlyának átérezhetőségét. Kicsit nagyon rejtősre van véve a figura, amit lehet jól is csinálni fantasyban, de ha már háború, meg ha már gonoszkrán, akkor tán nem feltétlen a legcélravezetőbb megoldás. Végül is elmegy, de nem az a maradandó élmény, legközelebb legalább a sztorit kéne kevésbé összecsapni.

Csigás Gábor: Vérszívók

Fene se tudja. Kellemes stílusban megácsolt, rövid kis sztori ez a kráni oldal szemszögéből nézve, de valahogy nem tudom nem észrevenni a rázzunk-valamit-kisujjból-jó-lesz-ez-is-ide feelinget. A rovaros-vámpíros alapötlet érdekes, bár nálam már az induláskor befulladva indult, aminek azt hiszem a rovarválasztás az oka. Miért pont a szúnyogok? Nem lehetett volna megszámlálhatatlan fajta rovarok nyüzsgő áradata, esetleg óriási böglyök, vagy valami új, szokatlan, baljós kinézetű, halálfejes bogár? Annyi de annyi ízeltlábú van, ami sikeresen kelt borzongató asszociációkat és használható lenne a horrorkodásra, de a szúnyogok érzésem szerint nem tartoznak közéjük. A novella főleg emiatt csattan kisebbet, mint kéne, és juttatja eszembe inkább ezt a Garfield-képregényt http://images.ucomics.com/comics/ga/1990/ga901212.gif *, mint a borzongató hangulatot. Másodszori elolvasásra még kevésbé működött.

Patrick Feline: Raggar

(Istenem, micsoda egy álnév…)
Ez a rövidebb orkos szösszenet végül is elmegy-kategóriás, picikét-de-még-tolerálhatóan-túllihegett alkotás, csataleírás meg minden, jó iparosmunka. Ami engem illet, legalább elgondolkoztatott a Magus orkjainak evolúciós folyamatáról: ha jól emlékszem, eredetileg régen valami harmadvonalbeli segédmonsztaként indultak, akik primitívek, röhejesek, oszt hentelni lehet őket. Utána jött az ezerrel darkuló Earthdawn-utánérzés szakasz, a mostani leírás viszont már leginkább a Warcraft 3 átvezető animációinak szteroidoktól duzzadó bigyóit juttatja eszembe, némi klingon beütéssel.
Persze mélyen megbúvó naiv idealista lelkem jobban örülne valami megkedvelhetőbb főhősnek – a gyerkőcöket halálra kínzó orkok nem tartoznak ezek közé, bár kétségtelen, hogy adult és igazzy, meg minden -, plusz üdvös lenne az is, ha az átlagember is értené a lezárást…

Norman Feelings: Hosszútávú befektetés

Hehe. Nos, az kétségtelen, hogy a sztorinak a Dúláshoz sok köze nincs – bár a hátországi viszonyokat elég jól érzékelteti -, ráadásul nem az a kimondott kalandozósztori, a kliséborogatás és a stílus kárpótol ezért. A bürokrata-stílusú lelketlen kalmárfigurák úgy tűnik jól mennek a szerzőnek, itt is egészen elfogadható és szimpatikus a központi antihős, kérdés persze, hogy ebben meddig lehet újat mutatni. Bár a történetben azért lehetne kicsit több a csavar – az indulás alapján több nyomozgatást vártam -, és lehetne valamivel hosszabb is, nálam ez volt a könyv egyik legbejövősebb sztorija.

Juhász Viktor: Amíg meg nem halnak

Ez a könyv másik nagyon kellemes darabja. A klasszikusnak mondható indulás – emlékeit vesztett főhős a hulla mellett -, plusz a bizarr viadomói helyszín jó hangulatot teremt, ami nagyjából a sztori végéig megmarad. Itt is bebizonyosodik azért, hogy jó novellát nehéz írni, mert a lezárás talán a kelleténél – legalábbis az induláshoz képest – kevésbé ütős, talán több hely kellett volna még, esetleg némi idő, de az összhatás jó. Az itt-ott szabványdarkulós elemek és a “Minden szürke volt, csak árnyalataikban különböztek” jellegű szájbarágósdi ellenére is.

Jan van der Boomen: Kárhozottak

Ez viszont különösebben nem lopta be magát a szívembe. Közép-elviselhető szintű jelzőburjánzással, tűréshatáron csak néha túllendülő pózerkedéssel párosuló, nem túl fókuszált novella, ahol a főhősök elmennek hentelni valakit, de mivel nem találják, inkább gyújtogatnak egyet. Egy kis odafigyeléssel meg némi pluszmunkával – pl történet beillesztése – tán több is lehetne, így a könyv középkategóriás írásai közé sorolódott nálam.

A.A. Ravenwood: A hamvakból

Bár témailag hasonló jellegű, mint az előző írás – Pyarron ostroma – valamivel jobb sűrítésnek meg a visszatekintő stílusnak köszönhetően picivel ütősebben hozza a hangulatot. A kötelezően bemutatandó pózergyakorlatok hálisten itt a krónikás visszaemlékezésének a részei, amelyek így elfogadhatóbbak, mintha a komplett novella egy véjncsepmen-kópia lenne. Az egy vágással kettőbe szelt xinget így értékelhetik az egy bizonyos fajtájú rajongók, a más bizonyos fajtájú rajongók meg felfoghatják a krónikás költői túlzásának is. A kellemesen borongós hangulat lezárása kissé túllihegettnek tűnik, emiatt a végkicsengést is enyhén fals, de ezzel együtt ez is egy fogyasztható darab.

John Done: A csótány neve

Bár a cím és a kezdés talán arra engedhet következtetni, hogy ez valami Rózsa neve-jellegű dolog, a novella gyorsan valami még depressziósabb, még elborultabb formát vesz, mint az a másik alkotás. Ez sem elsősorban sztoricentrikus, viszont a háborús pusztítás utáni pillanatok utáni szétesett világot és a túlélők vegetálását nagyon jól kapja el hangulatilag. Mondjuk nem tudom, hogy a Sorquas Devastadorhoz és hasonszőrűekhez szokott olvasóknak mennyire fekszik ez a fajta stílus, nekem kimondottan bejött ez a darab is, benne van a három legjobban.

Gabriel Wayland: Bevégeztetett

Nos, ez is inkább a “fene se tudja”-kategória. Korrekt munka, amiben leginkább a lezárás az, ami kissé erőltetettnek tűnik, de egynek mindenképpen elmegy. Igazából a stílus okés, nem túlírt, olvasható, de nekem valahogy hiányzik belőle az a bizonyos szikra, ami kiemelné az átlagból. Talán majd a következő próbálkozás.

Stöckert Gábor: Túlélő

Az már mindenképpen pozitívum, hogy a szerző az egyetlen az újhusik közül, aki nem valami jól-rosszul összeütött ánglius álnév mögé próbálja rejteni a testit.
Maga a novella meg ha lehet a leginkább messzire sikerült elrugaszkodás a szokásos Magus-stílustól. Engem leginkább egy depressziósra sikeredett Rab ember fiai-változatra emlékeztetett – legalábbis ez a nádba menekülős falu motívum – és abban mindenképpen jól sikerült, hogy megmutatja, nem kellenek démonok, aquirok meg egyéb űbermonszták az igazzy komor hangulathoz. Kérdés persze, hogy erre mennyiben vevő a fantasyra vágyó olvasói törzsközönség.

No, összességében, minden rinya ellenére nálam kimondottan pozitív a könyv összhatása. Ha ez a szint legalábbis megmarad, akkor sok gond nem lesz, plusz remélhetőleg a mostani apróbb-nagyobb problémák is csiszolódnak a későbbiekben. Amúgy egyik-másik szerzőnél mintha érződne, hogy Ynev, meg egyáltalán a fantasy nem kimondottan a legotthonosabb terep számukra, szóval érdekelne, hogy mit tudnak mutatni valami számukra jobban fekvő területen.

* Ihol egy másik is, ez gilisztákról…
http://images.ucomics.com/comics/ga/1992/ga920206.gif


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához