LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
ismertetőCimkek

A Homokszem csupán c. könyv látszólag olyan, mint a többi “Mahut”-regény. Szemnek kellemes színösszeállítású borító, amelyen Brom-féle Harlekin és a már tokásodásnak induló Roger Moore keverékéhez hasonlító, kissé különös anatómiájú alak fancsali képpel, láthatóan épp vizelési kényszerét elnyomva fogdos egy különös műszert – Kacsa- vagy libaláb? Hálás vitatéma. – amely a pletykák szerint valami fejvadászkard lehet. Megfelelő távolságról nézve elfogadható és karakteres borító, semmi értelme azt elemezgetni, hogy miért hasonlít a fegyver egy Donald kacsából készült sövényvágó ollóhoz, amolyan posztmodern fantasys Flintstone család stílusban.

Szóval mondom, a külcsín nem mutat semmit a könyv igazi valójából. Korábban meglehetősen súlyos szavakkal illettem az Anyrok Alkonya és Legendák Hajnala köteteket, azok némileg nehézkes, erősen véjncsepmen-epigonkodó stílusa miatt, amely legalábbis számomra kissé nehezen olvashatóvá tette őket. Minden relatív, mondta Einstein és lám igaza volt, nekem pedig elnézést kell kérnem; a Homokszem csupánhoz képest ezek stílusa olyan könnyed és ellazult, mint egy négy napja elpusztult, oszlásnak induló tüdőbeteg danaiszlepke.

Node most egészen komolyan. A gyanútlan olvasóra már az első oldalakon olyan mindent eltipró jelzőáradat zúdul, mintha épp a Vörös Hadsereg masírozna be a szobájába, hogy ott tartsanak seregszemlét és még elnézést sem kérnek az alkalmatlankodásért. No persze, ha valaki elég mesterien forgatja a szavakat, még megúszhatja stílusosan eme nyelvtani alkatrészek láthatóan szezonvégi kiárusításokon felhalmozott készletének olvasóra ömlesztését, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy a tisztelt írónő egyenlőre nincs ezen mestertollnokok között.

Érthető és látható persze az erőfeszítés, már rögtön az első fejezetben is; itt kérem a főhős nagyon trükkösen besurran és hentelni is fog, tehát ezt sejtetjük az olvasóval. A sejtetés azonban meglehetősen delikát műfaj, amit csak mértékkel illik alkalmazni. Ha teszem azt épp horror-történet készül és a kisded szobája felé haladó anya két vércseppet pillant meg a gyerekszoba küszöbén, már feltámad az olvasóban az asszociáció, az anyában meg a bajsejtelem, hogy valami randa oka lehet a meglepően nagy csendnek. Két vércsepp. Ennyi.

Hogy érezhető legyen a Homokszem csupán igyekezete a kívánt hatás eléréséhez, talán elég az mondanom, hogy a fenti anya ebben a könyvben derékig gázolna a vérben, miközben a szoba előtt hat-nyolc élőhalott keselyű körözne kísértetiesen kavargó szárnycsapásokkal. Opcionálisan vészjósló vihogás visszhangzik mániákusan és az eltűnt dajka kétségbeesetten veri ököllel belülről a falitükör üvegét. Hm, talán készül valami? – teszi fel a kérdést az olvasó…

És persze nem ártana az sem, ha a stílus némileg gördülékenyebb volna. A nagyot akaró, de sajnos kevéssé sikeresen megvalósított mondatok körülbelül olyan gördülékenyen követik egymást, mint amikor az ember lekérdezi telefonon a banki egyenlegét és jön az a géphang (Tudjátok: Az ön. Folyószámlájának. Aktuális. Felhasználható. Egyenlege. Nyolcvan. Ezer…). A döcögő stílus körülbelül a középiskolai fogalmazványok szintjét hozza és színvonala alapján egy amatőr író első, webre kitett próbálkozásaként is kemény kritikát kapna, egy népszerű írótól – ez a hátoldali szöveg infója – ez még nehezebben elfogadható. Pláne nyomtatásban.

A nehézkes stílust nem kimondottan dobja fel a cselekmény ostobasága, ugyanis ilyen idiotisztikus behatolási manővert ilyen ostoba ellenfelekkel szemben ritkán lát az ember, mint a nyitó fejezetben, a további oldalakon pedig a helyzet csak tovább romlik, míg végül beáll egy szinten, amelyet sejtésem szerint nem fognak megénekelni a krónikák. Néha már az is felmerül az olvasóban, hogy az író tisztában van-e az általa használt kifejezések jelentésével. “A handzsár nehéz fegyver volt, nem ilyen szűk helyre tervezték, Aichon mégsem vette fontolóra a használatát.” – és a következő mondatban máris támad a műszerrel. “Unalmában a zablán kérődzött, lefittyedt ajkairól zöld hab csorgott a porba.” – félreértések elkerülése végett, itt egy lóról van szó. A legfájdalmasabbak talán azok a részek, melyek – sejtésem szerint – érzelmi viharokat, szenvedélyt meg ilyesmiket akarnak átadni az olvasónak; ez tulajdonképpen sikerül, hiszen bizonyos pontokon az ember hörögve csapkodja fejét a falnak, mert a sorokat olvasva úgy érzi, hogy csavarhúzót forgatnak a veséjében.

Nézzük például a következő részletet:
“A nő végighúzta az ujját a szemcsés fehérséggel hintett falon.
- Dér. – állapította meg. Gilbro puha orrával szopogatta a fehér anyagot. Aichon is megkóstolta. Olyan íze volt, mint a hónak. Egymásra meredtek a nővel. A férfi volt az, aki ki merte mondani.
- Azt hiszem, kijuthatunk innen.
És kijutottak.
Gyönyörűségtől telve álltak a földmélyi labirintus kijárata előtt.”

“Úgy szerette az albínót, ahogy egy ló csak szeretni képes.” - ez a főhős pacijának hozzáállása egy lótenyésztő bácsihoz. Eleinte reménykedtem, hogy annak hószín kancájáról van szó, de újraolvasva rá kellett jönnöm, nem.

Szükséges ide kommentár?

A cselekmény amúgy a szokásos párjanincs-fazonok-kínlódnak-és-néha-párjukra-akadnak-de-többnyire-csak-demonstrálják-mennyire-többek-az-átlagembernél jellegű valami, amely amúgy meglehetősen kevés húst tartalmaz az igencsak nehezen megemészthető és elméretezett mennyiségű írói-eszköz-túllihegés-cukormáz, valamint a szereplői pótcselekvés-halmazok alatt. Az ember csak valami összeszorított fogú apátiával vonszolja magát át a lapokon, és a századik oldal környékén azon veszi észre magát, hogy részint nem érdekli mi történik a főhőssel meg a lovával, részint meg arra a megállapításra jut, hogy inkább egy látogatás a fogorvosnál, mint még egy fejezet. Aztán végül eljut még a hatodik fejezethez is, de ez már elegendő teljesítmény, hogy a biztos bejutás szívmelengető érzésével írjuk ezt be a Mazochisták Világszövetségének tagjelentkezési formanyomtatványába. A könyv végén pedig, mint a Szaharát gyalog, sótablettákon túlélve átszelő szerencsétlen, már csak az élményre emlékszik, amelyet a vasvellával összehányt cselekmény mért nagykalapáccsal agyának érzőbb területeire, és ami miatt hangosabban és kétségbeesettebben fog sikoltozni álmában, mintha mondjuk a Necronomicon emberbőr kötésű eredetijét lapozgatta volna elalvás előtt.

Szóval kérem, ez a könyv rossz. Nagyon rossz. Ettõl még egy csecsemõ is hisztérikus zokogásban törne ki, már ha lenne olyan szadista állat, aki képes volna ilyesmit felolvasni egy csecsemőnek.

És igen, valahányszor kezembe veszem, hallom a könyv miatt meghalt fák dühös suhogását.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?id=2785]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához