LFG.HU

HammerTimeCafe
Kámán Gábor
novellaCimkek

A vér íze a számban.

A törött fogak fájdalma, ahogy az állkapcsomba nyilall.

A nyúlós feketeség lassan szétoszlik, helyébe zúgás és fájdalom tolakszik.

Érzések (fájdalom), ízek (vér), szagok (benzin).

Kinyitnám a szemem, de csak az egyiket sikerül. A másik szemhéjamat valami szinte odaragasztja a szememre. Még túl kábult vagyok, hogy odanyúljak (a kezemet sem érzem). Krákognék, hogy száműzzem a számból ezt a… sós ízű ragacsot (a vérem), de helyette csak a hányingerrel kell megküzdenem. Az orromon veszek levegőt, és elég erőt gyűjtve, harákolva, öklendezve-nyögve magam elé köpöm a tartalmat – pár törött foggal együtt. Élesen a fejembe nyilall a friss, hideg levegő, egy pillanatra eltompítva a kiömlött benzin émelyítő szagát.
Visszahanyatlok a hátamra, birkózva a rámtörő érzelmek (emlékek) és érzések (fájdalom-átkozott fájdalom) tömegével.
A jobb kezemet, mintha csak egy bot lenne, felemelem. Nézem a bal szememmel. Mozgatom az ujjaimat. A jobb szememhez emelem, és eltávolítom a rátapadt szennyet – vért, mit mást. Kitapintom a homlokomon az ujjnyi hosszú sebet, amit belepett a rászáradt vér. A nyelvemmel érzem, hogy egy csomó fogamat elharaptam… mikor is?… Egy bevágott gránát…. a géppuskás lehanyatlik…
Tehát túléltem. A romokban heverő tank belseje szörnyű látványt nyújt. A személyzet rajtam kívül eső része véres cafatokban… Lehet, hogy ők azért haltak meg, hogy én életben maradhassak? Nem akarok erre gondolni. Nem is tudok, hisz megőrjít a hasogató fejfájás. Légnyomás…

Lassan kikászálódok a gépből (szinte óráknak tűnik). A hátsó nyíláson kibújva közönyösen várom, hogy egy sorozat köszöntsön, de a sivár táj csak csenddel felel (zúgó csenddel).
A tanknak támaszkodva szellőztetem a fejem egy darabig. Rágódnék az előzményeken, a folytatáson, de csak kavarog bennem minden.
Hirtelen még egy hirtelen hányingernél is erősebben tör rám az éhség.
Fanyar tudatossággal sulykolja belém, hogy talán több órája feküdtem kábultan, ájultan, és a szegényes háborús koszt nem nyújt annyit, hogy napokig az éhség bármilyen nyoma nélkül átvészeljem. A tankba inkább nem mászom vissza (a testek), utamat fáradt léptekkel a legközelebbi, szétlőtt ház felé veszem.

Amerre megyek, roncsok. Emberi, és gépi roncsok. Testek. Törmelékkupacok. Olvadt műanyag, égett hús, olajos fém szaga. Törött fák, derékba tört testek. Rommá lőtt házak, és gyilkosaik – tankok, ágyúk, gyalogosok. Egy lélek sem mozdul. Különös. Sem nyögés, sem ordítás. Nincs lánctalpcsörgés, se motorbőgés. Füst száll az ég felé a torzókból, egymás hegyén hátán
acél-beton-hús-tégla-vér.

Kiüresedtem. Tompa vagyok. Bárki lelőhetne, mint egy kutyát. Persze egy tankosnak nincsenek meg azok a harci érzékei, mint mondjuk egy rohamosztagosnak. Nem tudnék ruganyosan fedezékbe vetődni, 50 m-re gránátot dobni, nincsenek meg azok a kifejlett érzékeim, amik a közelharchoz szükségesek. Amit tudok, amire kiképeztek, amibe kénytelen-kelletlen beletanultam, az az, hogy hogyan szúrjak ki egy fémkasztniból kipislogva egy beásott tankelhárító-üteget, hogyan rejtsek el 10 tonnányi acélt néhány kopár domb között, hogyan verjem ki a szükséges lőszer,- lángszóró,- és páncéltörő lövedék mennyiséget a hadtáposokból.

Halálra gázolni gyalogoskatonákat, eltiporni ütegeket, repeszlövedék az embereknek, páncéltörő a gépeknek. Tölts, célozz, lőj, és állj odébb. Mozogj. Rejtőzködj. Tágulj a tűzvonalból. Áss be egy tankot a földbe 1,5 m mélyen, és hozd ki onnét percek alatt, ha szükséges.

Néha nem sikerül. Lerobban a harckocsi, szétlövik egyes részeit, egy lövedék átüti a páncélt és széttépi a bent tartózkodókat. Kigyullad a lőszer, és szétveti a tankot, ha sikerült is kimászni, a gyalogosok agyonlőnek. Számtalan halálforma van kitalálva egy tankosnak. Szerintem sokkal több fajta, mint egy gyalogosnak. A tank csupán apróbb védettséget nyújt – amíg nyújt. Utána csak egy mozgásképtelen roncs, egy célpont, ami morbid sziluettjével kirajzolódik az ég hátterére. Vonzza az aknákat, a gránátokat, a lövegeket, az ellenséges tankokat – amíg ki nem ég.

Olyan üres vagyok, mint a földön heverő rengeteg üres töltényhüvely. Ha történne is valami hirtelen (egy puskalövés-egy sorozat) az sem érdekelne. De nincs ilyen. A háború visszavonulót fújt erről az elátkozott csatatérről. Magára hagyta a haldoklókat, a roncsokat, a holtakat. Kitörölte ezt a területet. Szó szerint – eltörölte.

Csak én vagyok itt, meg a sivár csend. A talpam alatt ropogó törmelék. Zarándokutam végén a szétlőtt ház mögött egy kiirtott szakasz maradványai. A testek a szélrózsa minden irányában szétszórva, középen egy bombatölcsér. Átkutatom a testeket, összeszedek néhány konzervet. Keresek egy nyugodt helyet, gondolom, és elköltöm. Olyan lesz, mint egy halotti tor – gondolom komoran.

Letelepszek egy rom szanaszét heverő bútordarabjaira. A kanálgép szakavatott mozdulatokkal szinte helyettem nyitja ki a konvervdobozt. Tompa örömöt érzek afelett, hogy legalább ezen nem kell gyötrődnöm, hogy hogyan bontsak ki egy konzervet – a beidegződött mozdulatok különösebb koncentráció nélkül teszik a dolgukat. Itt legalább a hullabűz (az égett hús orrfacsaró szaga) nem zavar – de van helyette füstszag, ami egy kiégett tankból jön.

Gépiesen rakom számba a falatokat. Belevág, szel, felszúr. Száj kinyit, harap. Rág, nyel. Valahol legbelül érzem – tudom – hogy ez valami sokk-szerű dolog lehet. De nem érdekel.
Valami mozgás a rom belsejéből – s hirtelen a drogszerű kábulat szétreped, mint egy buborék, aztán vissza is tér, ahogy szinte látom, hogy álomszerűen lassú mozdulattal nyúlok a pisztolytáska felé, kipattintom a fedelet, előrántom a fegyvert, és kába mozdulattal fordítom a romos falnak támaszkodó alak felé. Talán ez a nyúlós csiganyálszerűen rátelepedő lassúság az oka, hogy nem lövöm le rögtön, hogy félúton a beletörődés felé (hogy nem vagyok egyedül – nem maradtam egyedül) regisztrálom, hogy a másiknak nincs is fegyvere. Mintegy mellékesen tudom be, hogy az ellenséghez tartozik.
Ellenség? Hol? Ebben a hozzám hasonlóan kiüresedett testben, aki réveteg, pillantás nélküli tekintettel bámulja a földre esett konzervdobozt, és a kiborult ételt?
Háború? Ebben a csak az ezernyi halott lélek és maroknyi élő által “lakott” faluban, ahol nem maradt egy ép lakóház?
Csata? Ez a hely már megvívta a maga csatáját. Megvívta az idővel, ami hagyta, hogy felépüljön, hogy benépesedjen, hogy lakói éljenek, üzekedjenek, épüljenek es temetkezzenek tán századokon keresztül. És végül elbukott. A vég eljött ide is, nem törődve a sok kínnal es akarással ami által ilyen és így lett. És eltörölte.

Fáradt eszmefuttatásom közben csendben veszem észre magam, hogy a jövevény még mindig a dobozt bámulja. Nyögve visszaereszkedem, és felkotrom a földről a vacsorámat. Visszafordítom tekintetem a… tankosra. (te jó Isten! Talán pár órája még rám célzott a célkereszttel – mióta magamhoz tértem most lepődtem meg először.)
Csendben nézzük egymást. De én inkább kerülöm a tekintetét, és felmarkolva egy konzervet és a kanálgépet, közelebb lépek hozzá és egy roncs fotel maradványai közé helyezem őket. Aztán visszaülök a helyemre, a pisztolyt a combom alá nyomom, és újból az ételnek szentelem a figyelmemet. A hasadó konzervdoboz hangja, ahogy enged a kanálgépnek, gyászos nyögésekkel tolakszik a csendbe.

Eszünk. Rágódunk a húson, a pépen. Rágódunk talán a történteken, talán az eljövendő dolgokon. Talán hálát adunk, hogy ehetünk, hogy bár fásultan és kábán, de itt vagyunk. Még.

A tankos, mikor végzett, feláll, és fájdalmas, elfojtott nyögéssel elindul keresztül a romos utcán. Nekem egy bólintás jut, neki szintúgy, nem is vágyok többre, kevesebbel is beérném, talán ő is. Felragadok egy széklábat a törmelékből és egy szilánkot hasítva belőle fogpiszkálót faragok. Csendben, az ételmaradékot piszkálva nézem, ahogy a másik egy hullacsoport körül nézelődik, néha le-lehajol, kutakodik. Felegyenesedve az oldalát lapogatja, majd egy faldarabra telepszik, megoldja kabátját és görcsös-ügyetlen mozdulatokkal leoldja az átvérzett kötést a mellkasáról. A hulláktól szerzett kötszerrel próbálja ellátni magát több-kevesebb sikerrel.

Hirtelen véletlenül beleszúrok egy törött fogvégbe. A fájdalom, akár egy áramütés, felráz a szemlélődésből. Nagyot sóhajtok, majd az alkalmi fogpiszkálót elhajítva egy közeli baráti tank felé veszem az irányt. Félig egy házba fúródva és faltörmelékkel betemetve, de a hátsó kijárat nyitva. Bemászok, a benti látványra akarattal nem fordítok figyelmet, majd visszatérek a sebesült tankoshoz. Tenyeremen felé nyújtom a szerzett fertőtlenítő-hintőport, de nem veszi el. Rám bámul, majd a hintőporra. Tekintetében kérdés, üresség, zavarodottság. Átveszem tőle a kötszert, és a kezébe nyomom a gyógykészítményt. Átkötöm a mellkasát. Csak később regisztrálom, hogy milyen gépies mozdulatokkal dolgozom, mintha már ezerszer csináltam volna. Felegyenesedve kiegyenesítem a hátam, megropogtatom, majd meglepődve veszem észre, hogy a tankos kezéből eltűnt a fertőtlenítő, de van helyette más.

Cigaretta! Ez a krapek egy isten. És ez az első mosoly (az első érzelem) az arcunkon, mióta “összefutottunk” ezen az istentől eltaszított helyen. Húzok egy szálat, suta mozdulattal tüzet is ad, a szál gyufát a cigarettásdobozból varázsolja elő. Hosszasan tüdőzzük le a füstöt (végre másfajta füst) és fújjuk a lőporfüsttől és égett üzemanyagszagtól terhes levegőbe. Elindulunk, át az omladékokon, kikerülve a hullákat, átlépve az elszórt fegyvereket. Mindig is érdekelt hogy néz ki egy ellenséges tank belülről, de most inkább kihagyom a belső vizitet. Felmászok egyre, vizsgálódom, a páncélzatot méregetem. A másik hadar valamit az anyanyelvén. Rápillantok, de semmilyen kifejezést nem tudok a törődött arcról leolvasni. Talán valami specifikáció akar lenni, amit mondani akar.

Továbbmegyünk. Meglátok egy honi tankot, aminek le van szakadva egy méter hosszan a lánctalpa. A roncsolódás körött korom és égett festék, összecsavarodott fémdarabok, de egy kiadós csere után még használható. A tank belseje üres. Rendezett. Tiszta. Furcsának tűnik a kinti káosz és a testek-gépek pokoli összevisszasága helyett.

Kiszállok, már jóval tisztábban, mint amikor a saját tankunkból szálltam ki, de most ugyanúgy ki kell szellőztetnem a fejem, mint ugyanakkor. Rendet kell tennem valahogy ebben a belső káoszban. Hirtelen pillantásom a másik tankosra vetül, ahogy összeszűkülő tekintettel, szakértő szemmel vizsgálgatja hol a tankot, hol érdeklődően, kissé felvont szemöldökkel engem.
Tekintetem elidőzik alakján: kissé görnyedt hát – mintha sokat hajolt volna munka közben. Kérges tenyér – talán csavarkulcsok és fogók markolásában edződött volna. Az arcán a korom és az izzadtság csíkjai… mintha… akárcsak otthoni falumban az autószerelő. Szinte hallom ahogy megszólal: “-Látom megint jól tönkreverted a verdát, öcskös!”

És meg is szólal. Nem értem persze, de megpróbálkozom egy hörgősre sikeredett “Do you speak english”-hel. Az állkapcsom fellázad a hirtelen megpróbáltatástól, belenyilall a törött fogak gyökere is. De a fájdalom ködén át is eljut a tudatomig a rekedt “Yes, a little bit”.
Mondatról mondatra, törve és a ragokat kerékbe törve dűlőre jutunk. Lassan forgó nyelvem megadja magát, a fájdalomtól zúgó fejem gondolkodásra késztet.

Ahogy állunk, csapágyátmérőkről és villáskulcsokról beszélünk és mutogatunk, megoldásokról és a javítás apróságairól vitázunk hol angolul, hol az anyanyelvünkön, egy pillanatra az agyamba villan mire fel ez az egész, de a fejemben uralkodó fáradtság, kábaság, fájdalom, és a dac: a tenni akarás, és a bizonyítás vágya, bizonyítás a Halálnak, hogy még mindig itt vagyunk és tesszük amit lehet, azonnal el is söpri ezt a gondolatot. Mindegy, csak csináljuk. Jussunk ki, menjünk el innen, mindegy milyen irányba, mindegy, hogy hadifogság vagy hadikórház, hátország vagy hátba lövés, csak el!

Lehet hogy mégis van tovább?
De hova? Az agyam tudja a választ.
Egy másik elhagyott csatatérre.
Egy másik holt kisvárosba.
De mindegy. Csak el innen.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához