LFG.HU

HammerTimeCafe
Lyd
novellaCimkek

Lassan minden elmúlik. Eltűnik a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, s velük távozom én is az életből. Hogy miért? Mert ez az élet rendje. És az elmúlás mindig valami újnak a kezdete: a régi legelőről az újra vándorolunk; ha megöregszik a harcos, egy fiatal veszi át a helyét…
Valaha én is fiatal harcos voltam – még ha nem is vagyok ember -, hiszen harcra készítettetek engem is, akkor is, ha csak egyetlen csatában vettem részt. És most nekem is meg kell hajolnom ez ősi és íratlan törvény előtt, bár az emlékeim még mindig oly frissek, mintha csak tegnapiak lennének…
Az életem kezdetén nem voltam más, mint egy nem kívánt hajtás a fán, amelyen a többi ág állandóan csak köszörülte a nyelvét. A törzsem megpróbált megvédeni, hisz belőle lettem én is, de még az ő számára is csak gond, szégyen voltam. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért megerősödtem, kemény lettem, s csak azzal álltam szóba, ki nem bántott.

Jött egyszer egy ember, aki értette a fák nyelvét. Hallotta imígyen azt is, hogyan csúfolódnak velem. Felkeltettem az érdeklődését. Megnézett, körbejárt, belenézett a lelkembe. Egy ideig ellen akartam állni, de nem sikerült, így hagytam, háborítatlanul vizsgálódni. – Ó, én balga! Ma már tudom, hogy semmi esélyem nem volt – és nem is lett soha – az Ő akarata ellen. – Ugyan ezt a kapcsolatot egyáltalán nem akartam, mi több féltem tőle, valami soha nem érzett nyugalom áradt szét bennem. Úgy éreztem, bármi is legyen a célja, nem akar bántani, s eddig alkalmasnak talált a rám váró feladatra. Hirtelen megszakadt az érintkzés.
Otthagyott. Bevallom, nem értettem, hogy miért. Kétségbeestem:
- Itt hagyott örökre, annak ellenére, hogy még soha nem kerültem ilyen szoros kapcsolatba senkivel.
Mégis, e meggyőződésem ellenére is tudtam, éreztem legbelül: visszatér. Igazam lett: rövid idő múlva száraz gallyakkal a kezében érkezett. Figyeltem, mit csinál: tüzet rakott. Még mielőtt a balsejtelem szikrája gyúlhatott volna elmémben, megint elfogott az a furcsa érzés – nyugodt maradtam.

A lángnyelvek pattogva szökkentek a magasba, hogy megvilágítsák az éjszaka sötétjét. Az ég felé nyújtóztak, ahol egy-egy pillanatra belekaptak a feketeség mélyébe, majd eltűntek. A férfi halkan dúdolni kezdett. Felállt a tűz mellől. Egyre hangosabb lett az ének. Táncolt, a dal lüktetése magával ragadta. Egyre feszesebb lett a ritmus, gyorsult a tánc, amely már nem is hasonlított a kezdeti kellemes ringatózáshoz, ez inkább már csak rángatózás volt. Hirtelen vége szakadt mindennek. Ott hevert a tűz mellett a mozdulatlan test. Azt hittem halott, de tévedtem.
Reggel magához tért. Kissé kába volt, de élt, s számomra – meglepő módon – ez volt a fontos.
Furcsállottam tulajdon érzéseimet, és a helyzetet sem értettem. Én, aki azelőtt a gyanakvást tartottam a legfontosabb dolognak, most megbíztam egy idegenben, egy emberben – akitől csak rosszat várhatnak az erdő lakói -, aki belelesett a gondolataimba, és ilyen furcsán viselkedik. Aggasztott az is, hogy nem tudtam, mi volt az, amit az éjjel láttam, de további töprengésre nem volt időm, mert valami kellemes ért a kérgemhez.
Végigsimított rajtam, s így szólt:
- Te leszel a lélek. Bocsáss meg, de ezt most meg kell tennem…
Éppen szavai jelentésén kezdtem gondolkodni, amikor elért az éles fájdalom.
- Megöl! – sikoltotta elmém, mielőtt sötét fátyol takarta volna be.

Lassan magamhoz tértem. Nem tudtam, élek-e még, vagy már meghaltam. Ismerős alakot pillantottam meg: a férfi az erdőből. Vajon mit akarhat? Láttam, nincs más választásom, várnom kell. Pár pillanat múlva felém fordult a figyelme.
- Üdvözöllek! – hangja nyugodt volt, s valamiféle együttérzés csengett benne. – Jól tudom, nem értesz semmit. Remélem sikerül elmagyaráznom neked mindent, vagy legalábbis azt, amit tudnod kell. A mi népünk nemrég érkezett erre a vidékre. Ennek a településnek én vagyok a sámánja. A sámán olyan ember, aki különleges képességekkel rendelkezik. Bár valaha volt rendes nevem, de ma már csak Sámánnak vagy Táltosnak szólítanak. Számtalan képességeim egyike, hogy értem a növények és az állatok beszédét, így találtalak meg téged is.
Az urunknak hamarosan gyermeke fog születni – egy fiú. Különleges vezető lesz, akinek egy hozzá illő íjat -harci eszközt – fogok készíteni. Mire téged megtaláltalak, addigra már megvolt a többi része. – Itt egy kis szünetet tartott, hogy kellő képpen fel tudjak készülni a mondandója folytatására. – Mint már mondottam az erdőben: “Te leszel a lélek.”, te leszel az íj középső része.

Elmagyarázta, hogyan fog megmunkálni a többi darabbal együtt, s mutatott egy íjat, hogy el tudjam képzelni, milyen nagy változás lesz ez. Meglehet, akkor még fogalmam sem volt, mire használnak egy ilyen szerkezetet, de nagyon megtetszett a gondolat, hogy belőlem is ilyen szép íj lesz, s akkor majd senki nem gúnyolódhat velem.
Sámán, mikor kezded meg az átalakításom? – kérdeztem kissé tiszteletlenül az örömtől megzavarodva.
A válasz olyan volt, mikor az apa rendre utasítja a gyermekét:
- Ne olyan hevesen, még nem fejeztem be! Nem leszel hosszú életű – legalábbis, ami a használatodat illeti. Hogy aztán, miután eltörtél, mi lesz veled, az már csak rajtad múlik. – Szigorú szemekkel meredt rám, melyek néhány pillanat múlva megenyhültek. Mégis tudtam, hogy komolyan kell vennem a mondottakat. – Végig kell kísérned a gyerekkorát, egészen addig, míg harcossá nem érik. Ekkor elkíséred élete első csatájába, ahol te odaveszel. Nem a lelked hal meg, csak többé már nem leszel használható. Attól függ, hogy otthagy-e a csatatéren, vagy az élete árán is elhoz, milyen kapcsolatot tudsz kialakítani vele. Ő nem fogja érteni a nyelved, s te sem az övét, de a lelkeitek rezdüléseit igen, és ez sokkal fontosabb, mint ezer, meg ezer szó.

Nekilátott a munkának. Hosszú, fáradtságos és olykor fájdalmas időszaknak néztünk elébe. Mire elkészültem, már meg is született a kisfiú. Sámán nagy tisztelettel adta át ajándékát az istenek kegyeltjének.
Mindig mellette voltam. Sokáig a lelkem felé áradó hullámai ringatták álomba, aztán, ahogyan cseperedett a gyermek, már más dolgokra is jó voltam: megnyugtattam, megvigasztaltam, osztoztam örömeiben, bánataiban, és biztonságérzetet nyújtottam neki.
Ahogy múltak az évek, lassan növekedett a fiúcska. Ugyan egyszer-kétszer megsínylettem keze ügyetlenségét, mindenesetre szoros kötelék alakult ki közöttünk.
És eljött az a nap is, amitől kezdve már férfinak számít. Nagy ünnepséget rendeztek az emberek. Megjött a hír minden férfinak készülődnie kell, kalandozni indulnak. Megindult a nagy sürgés-forgás, készülődött mindenki. Reggel elindultunk.
Tudtam, ez lesz életem nagy fordulópontja, holnaptól kezdve megváltozik a minden…
Odaértünk a célhoz. Támadni készültünk. A régi, bevált cselhez folyamodtak a harcosok: támadás, majd menekülés színlelése.

A terv most is működött: elkezdtek üldözni bennünket az ellenfeleink. Már majdnem elértük az általunk kiválasztott csatateret, amikor egy fiatal férfi lova felbukott. Gazdám visszafordult, vágta közben ráhelyezte a nyilat az idegre, majd kihúzott, célzott – szinte tapintani lehetett mindkettőnk feszültségét -, lőtt. Meg se várta, míg a vessző eléri az ellenfél szívét, már lőtte is ki a következőt. Mindkét vessző talált. Végre odaértünk a szerencsétlen katonához, sajnos nem csak mi… Kardpenge villant a napsütésben, a gazdám pedig – az én sugallatomra – velem védekezett. Kettétörtem, lehullottam a földre. Innentől kezdve nem emlékszem semmire…
Mikor magamhoz tértem, azonnal éreztem gazdám aggódó hullámait.
- Nem hagyott ott! – könnyebbültem meg. – Itt vagyok nála, még mindig mellette.
Azóta sem hagyott el engem. Együtt öregszünk meg, együtt figyeljük a gyermekek fejlődését. Kapcsolatunk, ha lehet, azóta még jobb, még erősebb, s tudom, bár a testem már használhatatlan, én csak akkor halok meg, ha ő is itt hagyja ezt a világot.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához