LFG.HU

HammerTimeCafe
Stoki
ismertetőCimkek

A Gyönyörű mocsokságok kritikájában fejtegettem, hogy Stephen Frears nem fenegyerek, a dán Lars von Trier-re viszont nagyon találó ez a szó. Von Trier szinte mindig valami ellen készít filmet, ő az örök lázadó – kevésbé szépen fogalmazva az európai filmművészet beszólogató embere. Munkái szinte mindig megosztják a közönséget, a kritikusokat viszont általában két vállra fektetik: a Dogma’95 szabályai szerint készült polgárpukkasztó Idióták és minden musical antitézise, a Táncos a sötétben is számos szakmai díjat nyert – ez utóbbi többek között a cannes-i Arany Pálmát. A legújabb von Trier-film, a Dogville – amely most éppen Amerikát kezdi ki – azonban bemutatása óta meglehetősen vegyes kritikákat kapott, sok recenzor a rendező egyik leggyengébb munkájának tartja (jelen sorok írója is).

A film történetét Brecht Koldusoperájának híres Kalóz Jennyje ihlette. Jennyt ezúttal Grace-nek hívják (Nicole Kidman), és valakik elől menekül valahol a Sziklás-hegységben. Bujdosás közben ráakad egy nevenincs amerikai kisvárosra, ahol a lakók befogadják, és elrejtik az üldözők elől. Azonban hamarosan kiderül, hogy a látszólag kedves városiak valójában végtelenül erkölcstelen emberek, akik minden szempontból egyre durvábban használják ki Grace-t, gyakorlatilag szolgává, rabszolgává, végül csak rabbá alacsonyítva őt. Grace-t végül üldözői mentik meg, a folytatást pedig Kalóz Jenny dalából ismerhetjük …

A sztori tehát egyszerű, és tartalmánál sokkal érdekesebb a megvalósítása. A forgatókönyvet is jegyző Von Trier ugyanis nemcsak az inspirációt kapta Brechttőt, hanem a brechti színház egyes elemeit is egy az egyben átemelte a vászonra. Egyetlen hatalmas műteremben forgatta a filmet, minimális, jelzésszerű díszletekkel. Nicole Kidman és a városiakat alakító – és játékukkal a filmet kis híján megmentő – színészek (többek között Lauren Bacall, Paul Bettany, Ben Gazzara, James Caan) is úgy viselkednek, mint akik deszka- és papírdekorációk között mozognak, és nagyon sokszor csak imitálják a cselekvéseket (például kapa nélkül kapálnak). A néző így végig tudatában van annak, hogy csak egy színielőadást lát, és ha a Dogville-ben nem lennének vágások, néhány funkcionális kameramozgás és nagytotál, az alkotás valóban semmiben nem különbözne egy színházi rendezéstől. Mondhatni, von Trier kifejezetten háttérbe szorította a film filmes eszközeit. Kérdés, van-e értelme a színházat ilyen direkt formában moziba vinni? A próbálkozás mindenképpen figyelemre méltó, de úgy vélem, von Trier kissé túllőtt a célon. Nem kísérletez a filmes boszorkánykonyha receptjeiből merítve, mint a III. Richárd vagy a Titusz – itt maga a színdarab a kísérlet; az, hogy elviseli-e a celluloid. Jelentem, nem viseli el. Három órában, színtiszta színházi eszközökkel (ráadásul brechti módszerekkel) rendezve semmiképpen nem. “Ha színházba akarok menni, majd megyek színházba” – mondta egy dühös néző, ahogy jöttünk ki a moziból. Tökéletesen igaza volt.

Dogville; 2003.
forgalmazó: Best Hollywood
bemutató: 2003. 12.04.
rendezte: Lars von Trier
forgatókönyv: Lars von Trier
fényképezte: Anthony Dod Mantle
díszlettervező: Peter Grant
vágó: Molly Malene Stensgaard
177 perc

szereplők:
Grace — Nicole Kidman
Tom Edison — Paul Bettany
Gloria — Harriet Andersson
Ginger mama — Lauren Bacall
Mrs Henson — Blair Brown
Mr. Henson — Bill Raymond
Liz Henson — Chloë Sevigny
Bill Henson — Jeremy Davies
Vera — Patricia Clarkson
Chuck — Stellan Skarsgård
Jack McKay — Ben Gazzara
Tom Edison Sr — Philip Baker Hall
Kalapos ember — Jean-Marc Barr
Kabátos ember. Udo Kier
A Nagy Ember — James Caan
Narrátor — John Hurt

A másik buktató, amit a film nem vesz sikerrel, a bevezetőben említett Amerika-ellenesség. Lars von Trier U, S and A (más forrás szerint USA: Land of Opportunities) címmel trilógiát tervez forgatni az általa oly gyűlölt országról, és ennek a szériának az első darabja – az U betű – lenne a Dogville. Csakhogy a filmben bemutatott negatívumok korántsem USA-specifikusak. Mert ugyan ki merné állítani, hogy a filmbéli városhoz hasonló betegesen zárt kisközösségek, torz jellemek nem léteznek Amerikán kívül? Grace ugyanígy pórul járhatott volna egy európai országban is – esetleg éppen Dániában. Ha pedig az egész egy nagy szimbólum akar lenni – ez esetben ugye a kisváros lenne Amerika -, roppant erőltetett, és szintén nem csupán az USA-ra igaz párhuzamokat lehet csak vonni. Ebből a szempontból nagyon kevés igazán jó villanással bír a film (ezen ritka jelenetek egyike, amikor a színesbőrű városlakó rabszolgaként dolgoztatja a fehér Grace-t – nem lehet nem észrevenni benne az iróniát). Von Trier is érezhette, hogy kevés lesz ez így, ezért a lehető legolcsóbb módon próbálta menteni a helyzetet: a film végére odavasvillázott pár percnyi amerikai vágóképet Trumantól Reaganig. Mivel semmi közük a filmhez, határozottan olyan benyomást keltenek, mintha a rendező azt mondaná: “Nesze, néző! Még egy csomó szimbólum, emésszed!” Jóérzésű néző azonban nem hajlandó ezt még lenyelni sem. A Dogville tehát nem érte el von Trier célját, arrogáns és rosszul sikerült blöff kerekedett belőle. Ha pedig elvonatkozatunk az USA-tól, csak egy művészieskedő, és meglehetősen unalmasan moralizáló színdarabot kapunk – a vásznon.

Lars von Trier egyébként sohasem járt az Egyesült Államokban, mivel fél a repüléstől.

      Brecht színháza

      Bertolt Brecht az 1920-as és 30-as években újította meg a XX. századi drámát azzal, hogy megteremtette a színház epikus formáját. A brechti színházban a néző beleélése, a katarzis a legrosszabb dolog, ami történhet – a színház célja, hogy eljuttassa üzenetét a néző tudatáig, ezért minden eszközzel meg akarja akadályozni a közönség beleélését. Az epikus színház ezért szemlélővé teszi a nézőt: narrátort, feliratokat, esetenként betétdalokat használ, a díszlettervezőtől és a színészektől pedig visszafogottságot vár el.
      A Dogville-ben nagyon szépen megfigyelhetők ezek az elemek. A prológust és a kilenc apró “felvonást” magyarázó feliratok választják el egymástól, és narrátor (John Hurt hangja) köt össze egyes jeleneteket. A társasjátékra emlékeztető város-alaprajz és a többi díszlet éppen hogy csak jelzi a környezetet, a színészi játék pedig kimondottan diszkrét. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, nem merülhetünk el a látványban – valóban nem vonja el semmi a figyelmünket a film tartalmi részétől. Jár az agyunk, gondolkodunk 3 órán át.
      Brecht-rajongók előnyben.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.