LFG.HU

taverna
Petrus
novellaCimkek

Az ork előrelökte az állkapcsát és kivillantotta szemfogait. Valószínűleg ez jelentette nála a vigyorgást. Kis ezüst sapka ült az egyik fog csúcsán díszként. Nem lett tőle bizalomgerjesztőbb. Meglóbálta a súlyos kardot, mintha csak egy fogpiszkáló lenne, aztán rám bökött vele. A pengén gonoszul elkent, olajszerű ívet húzott a főutcáról beszűrődő világítás egy kósza fénysugara.

- Osztán… mennyi pénz van nálad?
Aha…
A félhomályos sikátorban felkuncogtak és kissé közelebb húzódtak a társai is. Csupa sebhelyes, marcona alak, rövidre nyírt dróthajjal és ugráló izmokkal pörsenéses bőrük alatt.
- Ömm…
Próbáltam húzni az időt és fél szemmel kisandítottam a főutcára, ahol a standok és emberek forgataga nyüzsgött hangos zajongással. A színpompás éjszakai fesztivált drótokra kötözött lampionok világították meg sejtelmes fénnyel és gyerekjátékok hangos kacaja keveredett a felnőttek beszélgetéseinek morajával. A lágy, nyáresti levegőt sült húsok, tészta és ragacsos vattacukor illata töltötte meg. Valahol a távolban hatalmas dobokat püföltek félmeztelen emberek nekihevülve, ahogy az ünnepi menet tovahaladt.
Felsóhajtottam, Ginára és a gyerekekre gondoltam, akiket csak pár percre hagytam magukra. Nyeltem egyet, gondolatban sok szerencsét kívántam nekik és újra az ork felé fordultam. A hosszú köntös kellően szabad mozgást biztosított volna, de csak papucs volt rajtam. Ha futásra kerülne a sor, a sikátor tele volt szeméttel, talán üvegcserepekkel is. Ha meg kiáltanék, az a nem kívánatos alakokat is idecsalná.
- …Ötszáz… körül?
Az orkok dünnyögtek és a fejüket rázták csalódottan, a főnökük meg elhúzta a száját és legyintett.
- Ember, ne viccelj már! Most alkudozunk, vagy mi?
Újra a kardra pillantottam. Hosszú volt és súlyosnak tűnt, egyenes pengével, amit mindkét oldalán kifentek. A tompa rézszín keresztvas elég gyatrának tűnt, de ígéretesnek tűnő opálkék ékkő volt belefoglalva, akár egy bizarr, félig csukott szem.
Meghánytam, vetettem magamban, mennyit valljak be nekik, mielőtt nekiállnak kiforgatni a zsebeimet is.
- Kétezer? – próbálkoztam újra.
Az ork főnök ismét elvigyorodott.
- Na, most már beszélünk! – bólintott és a társai is helyeslően mormogtak egymás között.
A kardot a markolatával felém nyújtotta és biccentett.
- Nézd csak meg jobban, hát nem megérne akár… négyezret is?
Elvettem a kardot és két kézzel kellett odakapnom, hogy ne ejtsem rögtön a földre. A súlya az meg volt, még szerencse, hogy nem nekem kell majd naphosszat forgatni. A hosszú, egyenes pengébe nem karcoltak mesterjegyet, sem rúnákat, de ahogy közelebb emeltem a szememhez, nem láttam a gyatra sajtolású ipari fegyverekre jellemző elkent fényreflexeket sem, sőt, a szálas, szabályos szívárványszín becsillanások kifejezetten ígéretesnek tűntek és régi, hagyományos módszereket sejttettek. “Bárcsak nálam lenne most a nagyítóm!”, sóhajtottam, és a gyenge fénybe fordítva próbáltam több részletet megtudni. Megkocogtattam a körmömmel és füleltem a visszhangokra, aztán az orkok megrökönyödésére megnyaltam egy kicsit a pengét.
- Ember… fura egy ízlésed van…
- Az ötvözeteknek jellegzetes ízük van – vetettem oda magyarázatképpen. – Mint ahogy a borról is megállapítható, mikor és hol szüretelték, a fémeknek is meg van a maguk története.
- Értékes? – csillantak fel a szemei és társai is izgatottan közelebb húzódtak.
- Nem mondtam még semmi ilyesmit… – hűtöttem le a lelkesedésüket és ismét feltartottam a fénybe a kardot. Jó kiállású fegyver volt, bár az egyensúlya nem állt kézre és az arányok sem voltak méltók a pengéhez. A túl hosszú nyél és a közönséges rézvasak különböző eredetről árulkodtak. Talán a pengéhez illesztették utólag a markolatot? A csiszolt opál is inkább üvegnek, vagy hegyikristálynak tűnik jobban megnézve.
- Mégis hol találtátok ezt?
- A kőbül húzt…
Az oktalanul közbeszólót egy súlyos ökölcsapás lökte hátra a sötétségbe, ahol mozdulatlanul elnyúlt, aztán a főnök visszafordult felém és szélesen elvigyorodott a mancsait összedörgölve.
- Családi örökség… – közölte mély meggyőződéssel bizalmas bariton hangján és a többiek buzgón helyeseltek a háttérben.
Nem firtattam tovább a dolgot, csak futólag pillantottam a szerencsétlenre, akit éppen megpróbáltak feltámogatni.
- Ezeröt.
Pillanatnyi döbbent csend után az ork kitört.
- Mégis mit képzelsz?! – háborodott fel és fölém magasodott. – Egy ilyen kardért sorban állnának a nemesi beszállítók!
- Akkor add el nekik – nyújtottam vissza neki a fegyvert és nyugodtan megigazítottam a köpenyemet. – Viszontlátásra!
Sarkon fordultam és kifelé indultam, amikor súlyos mancs nehezedett a vállamra. Nem volt benne erőszakosság, egyszerűen rám tette a kezét és ettől máris megrogytak a térdeim és a földbe gyökereztek a lábaim.
- Ember… – hízelgett macskamód közel tolva az arcát. – Nem néznéd meg jobban mégis?
A hátam mögött ökölbe szorítottam a kezem az idegességtől és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
- Nincs mit nézzek rajta. Ez egy öszvér.
- Mi-szvér?
- Öszvér – magyaráztam. – Olyan fegyver, amit több különböző darabból illesztettek össze. Nem egy műhelyben készült, nincs mesterjegye. Ez egy kacat. Jó fegyver, használható, de gyűjtői szempontból értéktelen.
- …Hogy mit mondasz? – nézett végig a kardon elgondolkozva és a gyér fényben démoni maszkot öltött az arca. – Szemét lenne? A családi örökségem? – Sárga szemei most visszarebbentek rám és sértettség ült a tekintetében.
Nyeltem egyet.
- Vannak gyűjtők, akik… kedvelik az ilyesmi… antik ritkaságokat. Esetleg körbekérdezősködhetek…
- Nekem erre nincs időm, ember – rázta a fejét türelmetlen fintorral. – Adj érte hármat és keress neki új gazdát az ismerőseid között. Vagy egyszerűen elvesszük minden pénzed… – fordult felém növekvő magabiztossággal és a társai is felélénkültek.
- Ne nevettess – nevettem fel alig leplezett idegességgel. – Vattacukrot és célbalövőst ígértem a kölyköknek, nem teheted ezt velem…
- Ahh, a gyerekek… – zuhantak le a vállai és együttérzően hátba veregetett. – Ismerem az érzést… De mégsem szeretnénk üres kézzel távozni. Diegónak amott búcsúbulija lesz, holnap bevonul és elhajózik a Marsra. Valami ajándékot akartam venni neki én is, de a gyerekek… Ember! Ez a kacat biztos megér… kettőfelet?
Megnyaltam a szám szélét, ami kissé kiszáradt az elmúlt percekben és igyekeztem átgondolni a dolgot. A penge önmagában megér annyit és ha a nyél alatt mégis meglenne a mesterjegy, máris egy nullát ugrana az értéke. Ha mégsem, rendesen kikupálva és átszerelve akkor is a dupláját lehetne elkérni érte. De ha most odaadok neki kétezer-ötöt, akkor csak vagy vattacukor, vagy célbalövős lehet, a kettő együtt nem, és Lívia is biztosan összehúzná a szemöldökét és nem, nem hangoskodna, nem csapna jelenetet, de a kanapén kell majd aludnom az elkövetkező napokban… Idegesen topogtam, aztán a zsebeimbe túrtam, de sehol sem leltem a mobilomat. Aztán eszembe jutott, hogy indulás előtt megígértem, hogy most nem hozom magammal, ne tudjanak elérni a cégtől.
Megadóan sóhajtottam és előhúztam egy jelöletlen csekkrudat. Az ork szemei felcsillantak és szélesen elmosolyodott.
- Tudtam, hogy te leszel a mi emberünk!
Mélyről jövő, fájdalmas sóhajjal fizettem ki az orkot, aki üdvözült mosollyal dobta egyik markából a másikba a csekkrudat, majd a pénz, huss!, eltűnt az egyik mellényzsebében. Csak most tudatosult bennem igazán, mit tettem, és már nem csak a kard súlya húzta le a vállam.
- Hogy is hívnak, ember? – érdeklődött kedveskedve az ork.
- Arthur… – válaszoltam kókadt fejjel.
- Nézd, Arthur, nem kell szomorúnak lenni. Odakint egy nagy muri megy, menj vissza a tieidhez, töltsd velük az estét…
- …egy fillér nélkül…
- …költs egy kis pénzt és az asszony mindent megbocsájt majd, hidd el!
A vállamra ejtettem a nehéz kardot, odaintettem az orkoknak, igyekeztem valamiféle bátorító mosolyt az arcomra varázsolni, aztán visszacsoszogtam a főútra, az ínycsiklandó illatok és a hangos nevetés világába.

- Diego, ha még egyszer belepofázol az üzletbe, kitépem a torkod.
- Bocs, főnök!
Társai fejcsóválva pisszegték le a szégyenkező idiótát, miközben a főnökük elgondolkozva simogatta meg a kiálló szemfogán trónoló kis ezüstsapkát, míg a botladozó férfi el nem tűnt a sikátorból, aztán a nadrágzsebébe túrt és egy hipermodern kommunikátort húzott elő. A füléhez emelte és türelmesen várt.
- Én vagyok – szólt bele, miután felépült a kapcsolat. – …Igen, átadtuk az ügynöknek… Nem, nem volt semmi probléma, egy ezrest fizetett érte, amennyit megbeszéltünk… Viszont azt mondta, a neve Arthur és azt gondoltam, nem lesz ebből gond?… Oké, ha te mondod… Rendben, holnap a szokott helyen. Csá!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához