LFG.HU

Raffy4
novellaCimkek

Hercegnő: hazudtam

- Beng? – kérdeztem.
- Ahogy mondja. – felelte, és akkorát vágott a tarkómra, hogy ott helyben elájultam.
Egy masszív fűtőtesthez bilincselt kézzel a világ merőben másmilyennek tűnik. A bútorok sokkal nagyobbnak látszanak innen, a padlóról nézve; a parketta is sokkal keményebbnek érződik a bordáim alatt – mégis, a legnagyobb különbséget belül észlelem.
Anyám politikusnak akart nevelni – szerencsére én már tizenöt évesen beláttam, hogy egy kulturális keveredés (egy amerikai-japán vegyesházasság) gyümölcseként ilyen pályára egyik hazámban sem lesz lehetőségem. Aztán különös módon épp a másik oldalon kötöttem ki: a globalizáció, a korrupt állami tisztviselők, a környezetszennyezés, és az emberi szabadságjogok korlátozása ellen emeltem fel a hangom, mind a négy oktáv terjedelmében.

Tegnap éjjel negyvenezer fiatal jött el a koncertünkre: negyvenezer kéz csápolt Tokyo Dome-ban, negyvenezer üvöltő száj skandálta velem a megváltást ugyan nem ígérő, de radikális változtatásokat követelő szövegeinket. Aztán hulla fáradtan magamba döntöttem két liter ásványvizet, elköszöntem Kotaniéktól, kimentem az – elvileg – őrzött parkolóba. Elővettem a csipogós kártyát, kinyitottam vele az ajtót, felkapaszkodtam a Hummer ülésére, becsuktam az ajtót, a kártyát a leolvasóba illesztettem és végighúztam. Ilyen sorrendben történt, néhány másodpercet vett csak igénybe – aztán a visszapillantó tükörbe néztem, és megláttam a férfit, aki épp felegyenesedett a hátsó ülésen, és egy pisztolycsövet nyomott a halántékomhoz.
Megtehettem volna, hogy dudálok, hogy rálépek a gázpedálra, vagy kockáztatva egy fejlövést kiugrom az ajtón. Ehelyett elmosolyodtam, és azt kérdeztem:
- Beng?
- Ahogy mondja. – válaszolt a férfi, jókora ütést mért a fejem hátsó részére a pisztoly nehéz agyával, és ettől kezdve nem emlékszem semmire.
A lakás másik végéből halk zaj szűrődött felém, mintha egy ajtó nyílt volna ki és csukódott volna be; röviddel ezután a férfi elhúzta a szoba tolóajtaját, és fekete zokniban, kezeiben két hatalmas papírzacskót egyensúlyozva, közelebb lépett hozzám. Letette a zacskókat az alacsony dohányzóasztalra, majd odatérdelt mellém, és egy kis kulccsal kinyitotta a bilincseimet.
- Fáj a feje? – kérdezte.
- Nem jobban, mint máskor fellépések utáni reggeleken. – feleltem.
- Délután négy óra van.
Komoly, sértődött pillantást vetettem rá.
- Igen, nekem ez a reggel.
Törökülésbe helyezkedtem a padlón, és most csodálkoztam el rajta, miért és tűnt olyan keménynek: nem tatamival borították, hanem szalagparkettával; az újabb építésű lakásokban ez divatos, de ez egy régi lakótelepi lakás, még az ezredforduló környékén épülhetett. Tudomásom szerint akkoriban kezdtek el radiátorokat telepíteni a panelekbe, előtte kotacuval fűtötték a szobákat.

A férfinek határozottan európai arca és amerikai akcentusa volt, bár tőmondataiból úgy éreztem, elég jól beszélhet japánul. Talán évek, évtizedek óta él itt, és saját pénzéből újított be szalagparkettára, klasszikus formájú és méretű, nyugati bútorokra – egyedül a szobát a szomszédos helységtől elválasztó papír-tolóelemeket hagyta meg. Felkeltem a földről, kinyújtóztam, majd elhelyezkedtem egy nagyon puha bevonatú, öblös fotelbe, és magamhoz húztam a lábaimat. Elrablóm közben kirámolt egy csomó mindent a bevásárlószatyrokból: narancsot, banánt, karambolát, sós mogyorót, toast-kenyeret, instant ramen levest, dobozos tejet.
- Nem tudtam, mit szeret, ezért hoztam mindenfélét. Az újságokban azt olvastam, hogy nem szereti a gyorséttermi kaját, de ha ez csak kitaláció, akkor szívesen lemegyek ide szembe, van a sarkon egy McDonalds.
- Egyébként attól, hogy megvetem Mr. McDonald-ot a világot elárasztó mosléka miatt, időnként én is beugrom egy hamburgerre, ha sietek valahová és nincs időm várni az ételre.
- Akkor hozzak valamit? – kérdezte, és közben a tolóajtó felé mutatott hüvelykujjával.
- Nem, kösz, ez megteszi.

Leült velem szemben és letört a fürtről két banánt, majd azokat is kettéválasztotta, az egyiket hámozni, majd enni kezdte. Én egy karamboláért nyúltam, és a legkisebb habozás nélkül beleharaptam a csillag formájú végébe.
- Tudja – mondta a férfi, miközben lejjebb húzta a sárga héjat a banánon – nagyon megkönnyíti a helyzetemet. Örülök, hogy nem rendezett jelenetet, nem próbálta meg a radiátort kiszakítani a falból, vagy nekiesni a szememnek a körmeivel. Gondolom, azért sejti, mit keres nálam.

A zöld csillagra néztem a kezemben, és a körmömmel megpiszkálgattam a héját. Nagyon savanyú volt.
- Valamelyik multi megharagudhatott ránk az egyik számunkért, vagy Kozue miniszter megunta a poénkodásunkat, csak erre tudok gondolni.
- Persze, honnan is tudhatná… – kissé oldalra fordította a fejét és felnézett, majd folytatta: – A tegnapi koncert után a tömeg nem akart szétoszlani, lovas és gyalogos rendőröket vezényeltek a helyszínre…
- De hát így is tele volt minden zsarukkal! – csattantam fel.
- … aztán nekiestek a rajongóknak, gumibottal és könnygázgránáttal. Erre a felbőszült tömeg válaszképpen felgyújtotta a lovak farkát, feltépték a Dome-ban a székeket, és tömegverekedést kezdeményeztek. Száznyolc ember halt meg eddig, több félig agyontaposott, megszurkált vagy félholtra vert embert ápolnak kórházban, úgyhogy a szám valószínűleg növekedni fog.
- Szent szar….
- Ahogy mondja. A megbízómnak ez kapóra jött, ezért körülbelül két perccel azelőtt, hogy beszállt volna abba a dög nagy járgányba, felhívott és közölte: változik a terv, ne lőjem le, csak “iktassam ki” pár napra, és várjak a további utasításáig. Így, hogy maga eltűnt, már nem a mártír, hanem a bujtogató szerepében fog feltűnni az emberek szemében.

Letettem a dohányzóasztalra a félig megrágott gyümölcsöt, és egészen elsápadva ránéztem – ő továbbra is egykedvűen ette a banánját.
- Kozue volt a megbízó?
- Ha tudnám se mondanám meg. Névtelenül jelentkezett, visszakereshetetlen számláról utalta a pénz első felét.
- Mennyit kapott? – kérdeztem, közben akaratom ellenére is könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam gyengének látszani, vagy kimutatni, hogy félek, de ez volt az a pillanat, amikor elindult bennem a lavina.
- Ezt hadd ne mondjam meg.
- Hadd de. Szeretném tudni, hogy mennyit ér az életem másoknak.
- Negyven.
- Negyven mi? Negyvenezer dollár?
- Én yenben kapom a fizetésemet. És milliós nagyságrendekben.
- Ez az első részlet vagy az egész?
- Az első részlet.

Elismerően füttyenteni akartam, de addigra már az egész arcom eltorzult, bevörösödött, és hatalmas cseppekben, szédületes gyorsasággal elkezdtek folyni a könnyeim.
- Ne sírjon. – a banán héját összehajtogatta, és egy reklámújságra fektette a dohányzóasztalon, majd közelebb hajolt hozzám. – És ne haragudjon rám. Személy szerint nagyon szeretem a zenéjüket, és egyetértek a mondanivalójuk többségével, de ez a pénz elég lesz arra, hogy végleg kiszálljak, ezért vállaltam el.
- De gondolom a végén akár így, akár úgy, de meg fog ölni. – hüppögtem.
- Az egyáltalán nem biztos. A helyzet mostani állása szerint maga és a csapata annyira kompromittálódott, hogy el fognak tűnni a süllyesztőben. Senki sem fogja maguknak bérbe adni a koncerttermét, egyetlen kiadó sem vállalja majd a lemezeik gyártását, egyik csatorna sem vetíti majd a klipjeiket. Több, mint száz ember meghalt – ennyiből akár a metróban is robbanthattak volna pokolgépet.
- Nem tudtam. Én… én nagyon sajnálom… nem gondoltam volna, hogy ez lesz…

Beletemetkeztem az óriási, meleg fotelba, és ott sírdogáltam tovább. Közben valamennyire érzékeltem, hogy a férfi kiviszi a banánhéjakat a reklámújsággal együtt, aztán visszajön a szatyrokért, visszapakolja bele a közszemlére tett étkeket, majd kiviszi őket a másik helységbe. Feltételeztem, hogy annak egyik szögletében lehet a konyha, de nem láttam el odáig, hiába hajoltam abba az irányba hogy kikémleljem, mit csinál.

Váratlanul bukkant fel újra a nyitva hagyott tolóajtóban, két bögrével a kezében, az egyiket letette elém a dohányzóasztalra, a másikkal leült velem szembe és lassan kortyolgatni kezdte. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy a bögre, vagy a lassan barnulásnak induló karambola után nyúljak – végül a bögrét választottam, és nem is bántam meg.
- Majdnem olyan jó teát főz, mint a mostohaanyám. – jelentettem ki.
- Úgy értesültem, nem tartja a kapcsolatot a családjával. – mondta a bögréjébe bámulva.
- Nocsak? És még miről értesült? – kérdeztem kíváncsian, de inkább megrovó hangon.
- A magánéletével kapcsolatban elég sok mindenről. Az anyja egy őshonos portlandi család egyetlen leánya, az apja a Sony konzolokat gyártó leányvállalatának igazgatója, és ugyancsak több száz évre tudja visszavezetni a családfáját. Megismerkednek a bostoni egyetemen, összeházasodnak, 2016-ban megszületik maga, négy év múlva elválnak, Vancouverben jár iskolába, a nyarakat Yokohamában tölti a papánál. Aztán a középiskola után elszúrja a felvételit, anyuka minden protekciója ellenére sem tudja bejuttatni a jogi karra, eljön Japánba nyaralni és itt is marad. Összeismerkedik Kotani Kinyával, aki épp a saját stílusát igyekszik megtalálni, és zenekart alapítanak. Akkoriban még Kotani énekelt, és maga billentyűzött.
- Na ja.
- A pletyka szerint egy pár is voltak.
- Kotani meleg.
- Én is valami ilyesmire számítottam, a zenész párok nem szoktak ilyen tartósan együtt dolgozni. Aztán valahogy rájönnek, hogy az embereket már nem érdeklik a szerelemről, összeveszésről, különválásról, a lélek mélységeiről és a személyes tragédiákról szóló számok – ezért aztán azt adják a népnek, amire vágynak, kimondják helyettük azt, amit ők nem mernek kimondani.
- Milyen szépen megfogalmazta. Tudja, hogyan indult el ez az egész? Láttam egy filmet a tévében egy ausztrál delfináriumról, és eszembe jutott egy ugyanolyan tévénézős pillanat tizenkét éves koromból. Szerdai nap volt, emlékszem: a Greenpeace bejelentette, hogy a Csendes-óceánban az ázsiai partvidéken kipusztultak a delfinek, elsősorban a japán halászoknak köszönhetően.

Megittam a tea maradékát, tényleg nagyon ízlett. Nehezen tudtam elhinni, hogy egy külföldi ilyen jól el tudja sajátítani a maccsából való teafőzést. Elmosolyodtam, és egy halk köszönömöt súgtam neki.
- Még a nevét sem tudom – biggyesztettem el durcásan az ajkam.
Áthajolt az asztal fölött, és a jobb kezét nyújtotta nekem.
- Nem is fogja tudni. De szólítson Samnek.
- Junna Kiryu. Rajongóknak csak Kirijun. – megszorítottam a kezét, és ő is az enyémet; meglehetősen határozott kézfogás volt, és nagyon puha is férfi létére; az irodai alkalmazottaknak ilyen a keze.
- Akkor maradok a Kirijunnál.

Mindketten egyszerre dőltünk hátra, én a fotelben, ő a kanapén; és egész egyszerűen úgy éreztem, kedvelem ezt az embert. Nagyon tiszta tekintetű, szürke szemei voltak, és elegáns vágatú arcéle; egy jól eltalált frizurával és fénybeállítással reklámozhatott volna macsó férfiparfümöt is. Nem tűnt bérgyilkosnak, sokkal inkább egyetemi tanárnak; de ahhoz túlságosan is gajdzsin volt, hogy Japánban az élet bármilyen területén labdába rúghasson.
- Mégis, mivel foglalkozik, amikor épp nem ezt csinálja? – kérdeztem.
- Ne nevessen ki, ha megmondom.
- Nem fogom.
- Virágüzletem van.
- Tisztára mint a Weiss Kreuz-ban. – mosolyogtam.
- Az micsoda?
- Az egy klasszikus, régi anime. Négy bérgyilkos srácról szól, akik virágbolti eladónak álcázzák magukat, vagy ilyesmi. És jól megy az üzlet?
- Csak zsebpénz. Ha a japán férfiaktól függene, akár éhen is halhatnék, cserébe rengeteg ikebana-klub vásárol nálam alapanyagot. A japán nem az az udvarlós fajta, ha arra kerül a sor.
- Maga udvarlós fajta?
- Én sem vagyok udvarlós fajta. Én lélekben japán vagyok, erre már akkor rájöttem, amikor a szüleim hatévesen beírattak aikidóra. Először a harcművész szellemiség fogott meg, aztán mind többet kezdtem el olvasni Japánról. Rajongtam a haiku-költészetért, a szusiért, az apró termetű, mandulaszemű nőkért. Elhatároztam, hogy japán feleségem lesz, és pechemre el is vettem az első utamba kerülő japán lányt, akiről azonban pár hónap után kiderült, nem az a csöndes, otthonülő fajta, aki hazaérkezésemkor elém teszi a vacsorát, és két méterrel mögöttem jön a járdán.

Elnevettem magam, aztán bocsánatkérően intettem neki, hogy folytassa, de a nevetésem kissé megbántotta.
- Így aztán elváltunk.
- És hogy kezdett el ebben a szakmában dolgozni?
- Ezt nem fogom elmesélni.
Letette a bögrét a dohányzóasztalra, az üveglap kissé megremegett alatta.
- Ha elmondja, én is elmondok egy titkot, amit nem tud senki. Komolyan.
Feltűrtem a pólóm ujját, és a csuklóm alatt csavargatni kezdtem a bőrt, amely bármennyire is igazinak látszott, nem volt igazi; aztán az orvosi rögzítő kapcsokat is kioldottam és lecsatoltam a kézfejemet, majd letettem elé az asztalra.
- Hogy szerezte? Illetve, vesztette el? – kérdezte a csonkba épített fém- és műanyag csatlakozókra bámulva.
- Amikor megalapítottuk a zenekart, és apám tudomást szerzett róla, otthon óriási botrány tört ki, Kotanihoz költöztem. Az első lemezünk ráadásul nem is úgy fogyott, ahogyan vártuk, a kölcsönt viszont, amit felvettünk rá, vissza kellett fizetni.
- Ugye, nem akarja azt mondani, hogy annyi esze sem volt, hogy ne a jakuzához forduljon?
- Mondja meg, kihez fordultam volna? Munkanélküli zenésznek a bankok sose adnak kölcsönt! Mivel nem tudtuk határidőre visszaadni a pénzt, nekem csuklóból levágták a kezem, Kotanit meg bezárták egy szobába, és ráeresztettek néhány koncert-hangszórót. Azóta, mióta félig megsüketült, nem énekel – én meg fél kézzel inkább nem zongoráztam tovább. Persze, utána megeskettek minket, ha erről bármikor bárkinek is beszélünk, akkor csúnya dolgok fognak történni. Most maga jön.
- Nincs mit mondanom. Mint már mondtam, hatéves korom óta aikidózom, aztán kipróbáltam más harcművészeteket is, négy évet lehúztam a tengerészgyalogságnál, ott azért megtanul egy-két dolgot az ember. Ilyen múlttal egyenes út vezetett a testőrködésig, és onnantól már csak egy ugrás volt…
- A főnöke csak úgy megkérte egyik nap, hogy intézzen el valakit?
- Persze ennek is voltak fokozatai. De nyilván látott már ilyet moziban, az én esetem sem különbözik a nagy kliséktől.
Ráhajoltam az asztalra, felvettem a kezemet, és visszacsúsztattam az illesztéshez, aztán a helyére simogattam a bőrt is, amely éppolyan színű volt, mint a sajátom; nem is lehetett szabad szemmel érzékelni a különbséget.

*

- De hát… – a hangom egy könnyel teli csuklásba fulladt.
- Hazudtam, hercegnő. – rám nézett fátyolos szemeivel, és felemelte a karját.
Ha négy napig össze vagy zárva valakivel éjjel és nappal, elkerülhetetlen, hogy valami ne induljon el kettőtök között. Történetesen megeshetett volna, hogy a második nap végére, mikor már ismerjük a másik óvodai jelétől kezdve az első szerelme kedvenc háziállatának utánozhatatlan trükkjét is, hogy a kapcsolatunk megreked a fogoly/foglár szinten. Nem rekedt meg.
Kora este ébredtem fel a telefonja csörgésére – ő rutinból, még álmában nyúlt ki érte az éjjeliszekrényéig, felkapta, felpattintotta a fedelét, és a füléhez emelte, a hangjából a fáradtság minden szikrája eltűnt.
- Igen? Igen. Értem. Megértettem. Igen, produkálni fogom. Igen. Viszhall.

Összecsukta és visszatette a helyére, aztán az oldalára fordult, a hátát mutatva nekem. Én is megfordultam, közelebb húzódtam hozzá, a lábammal átkulcsoltam a lábát, és apró csókokat nyomtam a lapockájára.
- Ki volt az? – kérdeztem.
- A megbízó.
- Mit mondott?
- Hogy a feladat törölve van. Akár most rögtön kisétálhatsz az ajtón és hazamehetsz.
- Igazán?
- Igazán.
Megragadtam a vállát és a hátára fordítottam, fölé hajoltam és a szemébe néztem – nagyon sötét volt a szobában, csak a fényeket láttam a pupillája tükrében. Csöndben szeretkeztünk, aztán sokáig nem váltunk szét. Kezdett hideg lenni, bebújtam a paplan alá, ő közben kiment a zsebkendőnyi fürdőszobába. Én eleinte csak némán vacogtam, aztán bekapcsoltam a falon függő plazmatévét. Sorozat, sorozat, közvetlen ajánlat, reklám, reklám, sorozat, hírek. A híreknél megálltam felfelé váltogatás közben, és döbbenten meredtem a képernyőre, amelynek jobb felső sarkába az én fotómat ollózták be. Az ismerős bemondónő részvétteljes arccal bámult ki a kamerába:
- Lakásában holtan találták Junna Kiryu rockénekesnőt, az Icemen zenekar frontemberét. A “rock hercegnőjének” is becézett Kirijun valószínűleg öngyilkosságot követett el, de a rendőrség még nem zárta ki egy esetleges gyilkosság lehetőségét sem. A zenekar csütörtök esti koncertje után kitört tömegverekedésben száztizenkét ember vesztette életét, amely egyedülálló…

Ebben a pillanatban felkattintotta a lámpát a szobában, majd egy lépéssel a tévé mellett termett, és kikapcsolta. Megállt a képernyő előtt, a dereka köré tekert törölközőben, a kezében pisztollyal. Magam elé húztam a takarót, hogy eltakarjam vele a meztelenségemet – valójában inkább a lelkem, meztelenségét akartam eltakarni előle. Nagyon buta kislány voltál, gondoltam magamban.

És a nagy butaságomon, a nagy reményeimen, a nagy érzelmeken felbuzdulva újra csak elsírtam magam. Szamuráj volt; nem az amerikai romantikus filmek hőse; szabályok, és nem érzelmek szerint élt – mégis, az arca remegett, a szemeiben ott bujkált valami, ki nem mondottan.
- De hát… – és elakadt a szavam.
- Hazudtam, hercegnő. – azzal felemelte a jobb kezét.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához