LFG.HU

taverna
Petrus
novellaCimkek

angel_in_armorAz angyal az égből ereszkedett alá a mocskos sikátor félhomályos és bűzhödt sötétjébe, kecses páncélzata ezüstfehéren fénylett és a szemei narancsvörösen izzottak, majd így szólt zengő hangon:
- Pontosan 24 óra múlva itt a világ vége, Jarvis, és addig te leszel a világ ura!
A félig szívott cigimről lehullott a hamu és szisszenve elhalt egy pocsolyában. A kezem még mindig felemelve tartottam, ahogy a számhoz készültem emelni a cigit, másik kezem lazán a farmerom zsebébe dugtam, és ugyanúgy támaszkodtam a téglafalnak, mint eddig, csak a döbbenettől most mozdulni sem tudtam és némán bámultam fölfelé. A keskeny sikátor összefirkált téglafalaira különös mintákat vetettek az angyal glóriájából áramló fénypászmák, a jobb kezében tartott meztelen, aranyszín kardján szinte alig látható vöröses lángnyelvek táncoltak hangtalanul, hollófekete, hosszú haja polipként kígyózott a háta mögött a levegőben, bal keze pedig rám mutatott, szinte vádlón. Jó két méter magasan lebegett előttem, olyan közel, hogy szinte meg is érinthettem volna.
- Jarvis? – Az angyal lejjebb ereszkedett, szemei egy szintbe kerültek velem, arcán mintha aggodalom és zavar furcsa kettőse jelent volna meg. – Ugye te vagy Jarvis Moreno? – A hangja korántsem volt már olyan érces, vagy zengő, inkább bizonytalan egércincogásnak tűnt.
Lepillantottam a földre és meg kellett állapítanom, hogy az angyalok is tudnak finnyásak lenni: bokáját hátrahúzta, szinte térdelve lebegett, hogy hozzá ne érjen a gyanús leveket eresztő fekete szemeteszsákok itt felejtett, évek óta rothadó halmaihoz.
- Ja, tesó – bólintottam. – Én vagyok az a Jarvis – hazudtam vihogva és beleszívtam a cigibe, észre sem véve, hogy a parázsló hamu már lehullott róla. Fogalmam sem volt, ki az a fickó, akit keres.
Az angyal arcán széles mosoly terült el és kicsit feljebb libbent.
- Jarvis! – harsant ismét a hangja erőteljesen és a kardot előbb a két vállamhoz, majd a fejemhez érintette. – Jarvis, mostantól te vagy a világ ura, míg el nem jön a világ vége… huszonnégy óra múlva.
Kis fáziskéséssel hátrahőköltem a lángoló kard elől, de nem éreztem forróságot és a hajam sem perzselődött meg.
- Igazán, tényleg? – szívtam bele a cigibe ismét és a kezem remegni kezdett. “Túl erős az anyag?”, néztem a füstöt. “Pablo felütötte valamivel?” – A világ ura? Nahát! Még egy napig? Tesó, ez baromi jól hangzik! – mondtam, de ha nincs mögöttem a fal, aminek támaszkodok, talán összerogytam volna. – És… és ez mit jelent?
- Bármit megtehetsz.
- Bármit?
Az angyal bólintott és a kardjával érdeklődve megturkálta a szeméthalmot, aztán finnyásan elfintorodott és könnyedén odébb suhant. – Amit csak akarsz, az Úr nem fog megbüntetni érte.
- De… nincs semmi zöld fénysugár? Nem esik rám egy meteor? Nem harap meg egy radioaktív pók?
- Tessék? Nem értem… – Az angyal elég zavarodottnak tűnt, hogy ne forszírozzam tovább a kérdést. Megszívtam a cigi maradékát, ledobtam a betonra és széttapostam.
- Igazán kajakul hangzik, tesó… – mondtam egy kicsit remegő hangon és megvakartam a tarkómat. – Ha kapsz még az anyagból, hozz nekem is, érdekelne.
- Mi?… Miféle anyagból?
- Na, ‘szlát! – intettem és becsuktam magam mögött a fémajtót, még a závárt is rátoltam, hogy a gyogyós nehogy utánam jöjjön.
Odabent azonnal megcsapott a tömény étel- és mosogatólé-szag, a fémzörgés, a bent dolgozó illegális bevándorlók idétlen, kacsahápogásra emlékeztető karattyolása. Leakasztottam az ajtó melletti fogasról a foltos kötényemet, a fejembe húztam a piszkos fehér sapkát és a lengőajtón belépve máris a forgatagban találtam magam. Hat-hét ember dolgozott idebent, ami egyszerre volt konyha és mosogató. A nagy fémlapokon pizzák, tészták, zöldségek sültek, a fekete rácsos sütőkben sütemények és húsok pirultak a narancsos hőségben. Oldalt három ferdeszemű állt kötényben a mosogatók előtt, kezük járt mint a motolla, a tányérokat, evőeszközöket mosták a soha ki nem hűlő, habos-mocskos vízben, még gumikesztyűt sem húztak, bőrüket vörösre áztatta a forró, vegyszeres víz. Közben be nem állt a szájuk, egymásnak makogtak valami ismeretlen nyelven.
- Jacobi, az anyád! Már megint lógsz?
Egy pohos hasú, kötényes, keskeny bajszú fickó hátrált be a túloldali lengőajtón, kezében tálcákat, ételmaradékos tányérokat egyensúlyozva.
Dünnyögve, magamban morgolódva álltam oda a fémlapokhoz, felkaptam egy széles, lapos fejű villát és tessék-lássék piszkálgatni kezdtem a nagy, kerek tésztalapokat, amelyeken mindenféle finomság – többnyire utolsó napos, vagy már lejárt – zöldségek és húsok sültek sercegve. Mindent átjárt a meleg pizzaszósz bűze elkeveredve a párás tésztaillattal és a sütőlapok hője égette vörösre az arcomat. Még csak két hete dolgoztam itt, de máris egy életre megutáltam a pizzákat.
- Gyerünk, gyerünk, mozgás, az anyátok mindenségit! – hadovált tovább a kis ember, lepakolva a tálcákat és újakat kapva fel, amelyeken már ott gőzölögtek a frissen sült ételek. – Ma is nagy a pörgés odakint, járjon a kezetek! Jacobi, ha még egyszer meglátom, hogy lógsz, ki vagy rúgva, megértetted?
- Ja, tesó – dünnyögtem magam elé egy lassú blues számot dúdolgatva, a fejemben hangzó dallamra mozogva lassú táncban, amit lehetett akár bólintásnak is értelmezni. – Ja… – kuncogtam fel. A cigi kezdett hatni és könnyed érzés tört rám, akár egy kiadós szarás után, a fejem megtelt zsongással és énekkel.
- Hé, hozzád szóltam, te feka!
Kicsit elhalkult a zörgés és a mosogatás zaja, minden fej felénk fordult. A kis ember felém lépett és hurkás ujjaival rám mutatott.
- Jacobi, mi az anyádért nem tudsz normálisan válaszolni, ha hozzád beszélek?
Mit akar ez már megint?
- Bocs, főnök – mormoltam és felé fordultam, kicsit kihúztam magam vigyorogva. Jó két fejjel magasabb voltam nála és valamiért szörnyű késztetést éreztem az iránt, hogy megfricskázzam a krumpliorrát. Látszott az arcán, hogy egy pillanatra meghökken, aztán a tenyerét a kötényébe törölte és zavartan visszafordult a lengőajtó felé.
- Na, azért mondom! – vetette még vissza a válla felett. – Még egy szó és repülsz!
- Semmi prob’, főnök – tisztelegtem neki hanyagul, aztán berogyasztottam a térdeimet és összefont ujjaimmal pisztoly formázva a háta közepére céloztam, végül csettintettem egyet a nyelvemmel, mintha elsütném a fegyvert.
Valami láthatatlan dolog átsuhant a levegőn és a fickó megtántorodott, a tarkóján ujjnyi lyuk nyílt nyálkás reccsenéssel, vérpermet csapott a lengőajtóra, majd a tálcákat elejtve nagy csengés-bongással kizuhant az étterembe. Ijedt, meglepett kiáltások hangzottak kintről, méltatlankodó hangokkal, aztán kitört a pánik, amikor meglátták a tulaj véres tarkóját és a feje alatt egyre növekvő véres foltot. Egymás lábát letaposva menekült mindenki. A konyhában lévők, akik látták az egészet, egy pillanatig kővé meredve bámultak rám, aztán fejvesztve kirohantak, végül én maradtam ott egyedül az egész pizzériában, még mindig az ujjaimra meredve.
A mutatóujjam vége füstölgött egy kicsit.
Ekkor felnevettem.
És csak nevettem…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához