LFG.HU

HammerTimeCafe
Petrus
novella

1.

Az akna süvítve közelített és hasra vetettük magunkat. A főtörzs ordítva figyelmeztetett mindenkit, bár kétséges volt, az aknák folyamatos záporában meghallotta-e még egyáltalán valaki rajtunk kívül. A sisakomra tapasztottam mindkét kezem és az arcom a sárba fúrtam. Ha jön és ennyire közel fütyül, nem futhatsz el, nem bújhatsz el, maximum csak a páncélozott csapatszállító védhet meg – hacsak nem kumulatív töltet csapódik be, ami átfúrja magát a több tíz centi acélon és kerámia betéteken, hogy odabent robbanjon.
Ez most nagyon közelre jött.

mozsar

A robbanás fülsiketítő volt és sarat meg emberi testrészeket dobált szerteszét. A csatamező nem volt más, mint sár és emberi testrészek meghatározhatatlan, sűrű, zselészerű halmaza, amit lövedékek és a gyalogsági ásóink rendezgettek szüntelen új és új alakzatokba. A szakaszt beterítette az undorító nyálkás kupac, de már ezt is csak rezignáltan vettük tudomásul. Az eső már napok óta ott lógott a levegőben, hol elállva, hol csak szitálássá csendesülve, és hiába minden vízhatlan ponyva és pokróc, mind bőrig áztunk és fülig sárosak voltunk. Miután megkezdődött a támadás, vér, nyálka, agyvelő, és egyéb belszervek maradványai porlottak szét a becsapódások szüntelen robajviharában, a teljes terület, mind a közel tizenöt négyzetmérföldnyi keskeny frontsáv egyetlen pokoli masszává vált.
A sárzuhatag abbamaradt és a főtörzs hangja felharsant a fülem mellett.
- 42. szakasz, jelentést!
Óvatosan felemeltem a fejem és körülnéztem. Valaha ritkás erdő és zöldellő rét húzódott végig ezen a dombságon, ahol birkanyájak legelésztek és jóképű pásztorfiúk csapták a szelet a befont hajú, szőke, szeplős lánykáknak. Szemeim előtt még felderengtek a látóhatár vonalai, a völgyekben kockás abroszként elterülő megművelt földek és a szétszórt, békés tanyák alkotta falu képe, ahol a gyermekkoromat töltöttem.
Mára már semmi sem maradt ezekből.
A völgyben voltak Ők, a dombtetőkön pedig Mi. Teljesen elvesztette a jelentőségét mindaz, hogy kik voltak Ők és mik voltunk Mi. Ágyúik és tarackjaik a völgy túloldaláról ontották a halált és mi már hetek óta nem tudtunk előrébb mozdulni. A fák szilánkokká hasadtak és pozdorjává zúzódtak a szüntelen ágyúzásban. A rétek sármezővé változtak. Minden állat, ami élt és mozgott még a vidéken, rég elpusztult, vagy elmenekült, vagy az éhes katonák gyomrában végezte. Csak Mi voltunk már itt élők, meg Ők odaát.
A főtörzs vállon ragadott és megrázott
- Mozgás, fiaim! Örökké akarnak élni? – üvöltötte a képembe. Szembogara kitágult és nyál fröccsent ki a szájából.
Az arcát millió apró, vöröses kráter borította, egy korábbi gránátrobbanás emléke, amibe szerencsétlenül belenézett. A szeme világát képerősítős szemüveggel pótolták, az oldalt kilógó bumfordi kábelt a tarkójába ültetett processzorhoz csatolták. A kábelről egy nyálkás húscafat lógott alá, mint valami bizarr fétis, de észre sem vette. Talán ő maga függesztette oda.
Mindig üvöltött, mert a robbanás a hallását is tönkretette. Az igazat megvallva már előtte is csak üvölteni hallottuk, mikor az egységéhez kerültünk. Lehet, ezért nem is erőltették a hallása rendbehozatalát.
Nehézkesen négykézlábra álltam és előrenéztem. A kihalt tájat a becsapódások keltette pára borította halvány fátyolként. A robbanások felverték és apró szemcsékre szaggatták a nedvességet, ami aztán ködszerűen csapódott ki a hűvös levegőben.
Tekintetemmel a karabélyomat kerestem, de sehol sem láttam. Aztán észrevettem a csövét kilógva egy sárkupac alól. Megragadtam és kihúztam, de csak egy törött, összevissza hajlott vasdarabot sikerült találnom. Csapzott, elázott hajcsomó tapadt rá és undorodva eldobtam.
- Fegyvert tölts, szuronyt szegezz és előre!
A közelünkben további, meghatározhatatlan nemű és hovatartozású zombik emelkedtek fel a sárból. Nyugodtan lehettek volna Ők is, akik a főtörzs hangjára megrohamozzák majd a sajátjaikat. Senkit sem érdekelt már, mi történik vele. Egyikük arcát sem ismertem fel.
A fülem sípolt és az ujjaimmal beletúrva saras nyálkát lapátoltam ki belőle. Sokkal nem lett jobb a helyzet, de legalább az ágyúzás abbamaradt. A felszálló ködre nem akartak több lőszert pazarolni, vagy talán kifogytak belőle. Ez utóbbit tartottam legkevésbé valószínűnek. A mi ütegeinkhez naponta érkeztek új szállítmányok, megrakva repeszgránátokkal és kazettás bombákkal. Élelem viszont csak hetente-kéthetente ha befutott, az is csak az undorító harctéri paszta, ami felmelegítve még bűzlött is, mint a bomló disznóbél.
Találtam egy másik karabélyt a sárban. Felkaptam, szakértő módon megvizsgáltam, kicsattintottam a tárát, majd a zöld fényt látva visszalöktem a helyére. Egy pillanatra kíváncsi lettem volna, kié, mert az enyémből már tegnap este óta kifogyott a töltet és időm se volt visszamenni a hadtápra új fegyverért. Az egész éjszakát úgy harcoltam végig, hogy egy lövést sem eresztettem meg. A fegyveremmel a bajonettem is eltűnt, erről a másikról meg hiányzott, de örüljünk minden apró kis élménynek, ezzel legalább lőni tudtam. Ha kifogy és a töltő is bedöglik, majd használom bunkósbotként.
Remegő lábakkal talpra álltam és csatlakoztam a botladozva rohamra induló zombikhoz. A ködben nem sokat láttunk, talán tíz-húsz lépésnyit, de a dombokról lefelé csak a völgybe vezethetett az út. Az éjszakai csata holttesteit már jórészt eltakarította a hajnali ágyútűz. A felhasadozott, meggyilkolt tájban minden egyformán sötétbarnának tűnt. Előrehaladás közben bokáig-térdig süppedtünk a híg sárral feltöltődött bombatölcsérekbe.
Messze elölről felhangzott a hangszóró ismerős hangja.
- Testvéreink! Miért öldököljük egymást? Hát nem egy nemzet vagyunk? Dobjátok el a fegyvereiteket és térjetek meg hozzánk, semmi bántódásotok nem esik. A hátországba viszünk benneteket és soha többé nem kell harcolnotok. Van élelem, fűtés, rendes lakás és magányos asszonyok, akiknek férjei már nem térhetnek vissza a frontról. Gyertek át hozzánk, és mindez a tiétek lehet!…
Pszichológiai hadviselés. Ők reggelente nyomták, Mi délután. Időnként röplapokat is szórtak, ami mindig jól jön a bakának, ha elfogja a szükség. Persze, mind tudtuk, hogy amit mondanak, hazugság. Ha átmész, megkínoznak, aztán fegyvert nyomnak a kezedbe és irány a front élszázada. Csak az újoncokat tudták átverni ezzel. Az öregek… immúnisak voltak már az egészre és arra sem vették a fáradtságot, hogy visszatartsák őket. Minek, ha úgy is menni akar? Majd megtudja magától.
Csak botladoztunk tovább a főtörzs hangjának nyomában és időnként vakon belelőttünk a ködfelhőben formálódó alakokba.
Én az elmúlt évben már legalább háromszor váltottam oldalt…

2.

Nem láttam semmit sem a sötétben, de tudtam, hogy ott van valahol. A cella nyirkos kőfalai visszaverték légzése mély fújtatását, a poshadt levegőt megtöltötte testének állatszagú kipárolgása. Patái tompán dobbantak a padlón, mikor türelmetlenül lépett és fújtatva kapált. Ha kinyitotta szemeit, két izzó, vörös folt villant csak a levegőben, melyekből keskeny füstcsíkok szálltak a magasba.
Magamba roskadva ültem a fal tövében, hátamat a hideg kőfalnak vetve. A durva kövek nyomták a lapockáimat és a bordáimat, de a fájdalmat már csak tompa, enyhén kellemetlen jelenlétként éreztem. Megkínzott, elvékonyodott testem cérnaszálon függött a halál torka felett, mocskos ruhafoszlányaimat egy koldus is undorodva eldobta volna magától. Idejét sem tudtam, mikor ettem, vagy ittam utoljára, gyomrom korgása már réges-rég abbamaradt, belső szerveim egyetlen, lapos csomóba gyűrődve szikkadtak a bordáim alatt. Ha nem lettek volna a húsom fogytával szűkülő bilincsek a csuklóimon, amelyek félig felhúzták ezt a meggyötört földi porhüvelyt a magasba, erőtlenül összeroskadtam volna a padlón. A lábaimat már rég nem éreztem, száraz fadarabokként csatlakoztak a medencémhez.
A lény felhorkant, mély, morajló hangja visszhangokat vert a mellkasomban. Dobbantva előrelépett, aztán megtorpant tőlem egy karnyújtásnyira és dühösen fújtatott. Kínlódva elbődült, nyála az arcomba fröccsent, hangjának ereje megremegtette a köveket.
Hangtalanul, erőlködve felnevettem. Úgy éreztem, porszemek pattognak a torkomban, összekaristolva a nyelőcsövemet.
Már rég túl voltam azon, hogy megrémítsen. Szomjaztam a halált, hogy végre rám vesse magát és széttépje a testem, összezúzza a csontjaimat és kiszívja belőlük a velő maradékát.
- Milyen érdekes!… – szólalt meg egy testetlen hang valahol a háttérben. – Még él.
Gyűlöltem ezt a hangot.
Jól táplált, elkényelmesedett hang volt, nem kevés fennhéjázó éllel. Az utóbbi időkben ő volt az egyetlen társam, beszélgetőpartnerem, kínzómesterem és gyóntatóm. Minden titkomat, minden vágyamat, életem legintimebb részleteit is elfecsegtem neki, míg volt még hangom. Kihunyó elmém még emlékezett arra, hogy ömlött belőlem a szó folyamként és a hang minden alkalommal végighallgatott. Sosem ítélkezett, sosem nevetett ki, csendes szimpátiája elkísért életem szomorú és vidám perceinek felidézése közben, akár egy jó barát.
Szerettem ezt a hangot. Keveset beszélt, sokat hallgatott.
Az elmém pincéi tárva-nyitva álltak előtte és nem maradt már bennem semmi, csak dohos levegő, por, és a sarkokban lapuló pókhálók.
- Szeretnél már végre meghalni?
A hang szinte szánakozóan mondta ezt és majdnem elvesztettem az eszméletemet, mire pillanatokkal később felfogtam a szavak értelmét. Hát mégis létezik a jutalom? A szabadság? Testem minden megmaradt energiáját összegyűjtve akartam kiáltani felé a választ, de csak egy alig hallható sóhajra futotta.
A halál lett volna az egyetlen megnyugtató megoldás a helyzetemre, mégis…
Mi ez? Csak nem a félelemtől remegek? Ugyan mitől kellene félnem?
Már halott vagyok. Testem idegpályái rég elsorvadtak, agyam penészes sajtként tölti ki összeszikkadt koponyám belsejét. Szemeim nem nedvesednek többé, kinyitásuk is pokoli fájdalommal járt, mintha tűket döfnének belé. Aztán a szemidegek elhalásával ez is megszűnt, már csak foltokat és mozgást látok, ha egyáltalán.
Még ha ki is kerülnék innen, vak, erőtlen roncsként vegetálnék, képtelenül bármilyen… életre. Ki tartana el? Ki viselné gondom? Nincs már senkim és semmim ezen a világon, hadd haljak már meg és lássuk, mi történik utána!
De…
- Még mindig ott van benned… – sóhajtotta a hang lemondóan.
Micsoda? Mi az akadálya annak, hogy végre megszabaduljak ebből a világból? Hadd tépjem ki a testemből és ajánljam fel a szörnynek, vagy a hangnak! Majdnem elsírtam magam kétségbeesésemben.
Mégis…
Mi ez? Mit remélek még? Mi az, ami visszatart attól, hogy elmerüljek a végső feledésben?
- Tépd ki az egyik lábát. De előbb törd el a csontjait is… – lihegte a hang vágyakozóan.
A szörny boldogan felmordult, durva mancsai a bokámra fonódtak.
Azt hittem, deréktól lefelé már semmit sem érzek…

3.

- Kontroll, ümm… van itt egy kis probléma.
- Mit a probléma, G41?
- Azt hiszem… azt hiszem, eltértünk az útiránytól.
- …Megerősítené? Azt mondta, “eltértek az útiránytól”?
- Igen, megerősítem. A hordozó rossz pozícióban engedett el minket.
- Várjon, G41…
- Várok, mást úgy se tudok…
- …G41, kérem hajtsa végre az Foxtrot-zéró-zéró-36 műveleti utasítást.
- Foxtrot-zéró-zéró-36, vettem…
- …G41? …G41?
- Ahh, elnézést… Igen, itt vagyok. F0036 betáplálva, végrehajtva.
- Eredmény?
- …Kellene kapnom valami eredményt?
- G41, kérem ellenőrizze a Bravo-Delta-négy kijelzőt! Mit lát rajta?
- …Semmit, üres.
- G41, pontosítsa: inaktív, piros, vagy zöld jelzőfényt lát rajta?
- Üres, izé, inaktív.
- G41, kapcsolja a Bravo-Delta-négy melletti piros tárcsát “Zóna” állásba.
- Zóna állás beállítva.
- Most ismételje meg a Foxtro–
- Tudom, tudom, csinálom… Ahh!
- Mi történt, G41?
- A kijelző pirosra váltott.
- Értem, G41. Jelenleg nem rendelkezik aktív meghajtással, vagy hiba van az üzemanyag ellátó rendszerben. Kérem ellenőrizze az Alfa-26 kijelző mindkét állását.
- Az melyik?
- …
- Jó, jó, csak vicceltem… Alfa-26… Megvan. Mindkettő zéró állásban.
- Zéró? Hogy lehet mindkettő zéró?
- Nem tudom. Mit kellene itt látnom?
- Pillanat, G41…
- …A kabinablakból látom a hordozót.
- Elnézést G41, mit lát?
- A hordozót. Valahogy… furcsán áll…
- Kérem, pontosítsa, G41!
- Kontroll, a hordozó hajtóművei nem működnek. A jármű axiálisan forog látható sebességgel, orra rézsút a lokális horizont alá mutat.
- Az… nem jó…
- Mindjárt gondoltam…
- …G41, lát valamit a hordozó dokknyílása körül? Bármit, ami szokatlan? Milyen messze van a hordozótól?
- Pillanat, Kontroll. A távolság szemre körülbelül hétszáz méter, lassan növekszik. A dokk jelenleg takart állapotban van, de hamaros… igen, látom már!
- Mit lát, G41? Kérem, nyugodjon le és úgy válaszoljon.
- …A dokk félig nyitva. A jobb oldali ajtólemez nem csúszott a helyére. A nyíláson át vörös-sárga cső lebeg kint az űrben szabadon, úgy tíz méter hosszúságban, összetekeredve.
- …Értem… A csőrendszer körül nem lát fagyott ejektumokat?
- Nem, semmit. Nincs nyoma üzemanyag maradványoknak a hordozó körül.
- …Elemezzük a helyzetet, G41, várjon…
- :sóhaj:…
- …G41, itt van még?
- Hol máshol?
- A Kontroll főigazgatója vagyok, G41.
- Üdvözlöm, uram.
- Sajnálattal kell közölnöm önnel, fiam, hogy már lehetetlen visszahozni önt onnan, ahová sodródott. Elemzésünk alapján súlyos hiba történt a hordozó feltöltő rendszerében, és emiatt a komp zéró üzemanyag mennyiséggel rendelkezik. A légsűrítéses manőverezési hajtóművei nem elegendőek a biztonságos leszálláshoz, a visszatéréshez pedig különösen nem.
- …Értem…
- Van valami, amit tehetek érted, fiam?
- …Hmm… Hát, sok időm már nincs, azt hiszem. Egy utolsó vacsora, talán? Hahaha… Persze, csak vicceltem.
- Nincs valaki, akit felhívhatnánk? Összekapcsoljuk veled…
- …Nem igazán. Illetve… Á, nem. Nem akarok senkit sem terhelni ezzel. Majd… közöljék velük. A borítékban elhelyeztem mindent, ami szokásos ilyenkor.
- …Rendben, értem… Nézd, igazán nagyra értékelem a bátorságodat, hogy a körülmények ellenére is elvállaltad a feladatot. A jövendő generációk számára például szolgálhat majd a hősiességed, amelyről sohasem fogunk elfelejtkezni.
- Emm, uram, ha meg nem sértem, de tisztában vagyok a következményekkel. Jómagam is többször végignéztem az elődeim arcképével díszített folyosót. Nem szeretném, ha túlzásba vinnék a dolgot, legyen csak úgy, mint a többiek esetében.
- …Értem… Csak a megszokás, tudod?
- …Uram, ön még ott volt a régi indításoknál? Amikor még nem klónokat használtak?
- Igen, az utolsó párat végigcsináltam, mint operátor.
- Szerintem… szerintem ők voltak az igazi hősök. Mindannyian egyének, individuumok, különböző háttérrel, származással… érzésekkel.
- G41, te is önálló személyiség vagy.
- Most csak ezt úgy mondja…
- Dehogy! Itt voltam az előző negyven kísérletnél is, és valószínűleg itt leszek a következő negyvennél is. A G42-t éppen most olvasztják és készítik fel a következő küldetésre. És hidd el nekem, az elődeid nem voltak hozzád hasonlók, mint ahogy egymásra is csak külsőleg hasonlítottak.
- …Mondja, igaz, hogy egy régi, hőskori űrhajós képére formáztak minket?
- …Róluk nem beszélhetek…
- Ugyan már, hamarosan szétkenődök itt ezen az aszteroidán, igazán elmondhatná.
- …A nevekre már… nem emlékszem. Az Új Egység kormányzat törölte őket a feljegyzésekből.
- Kérem, uram, ne beszéljen ilyesmiről élő vonalban!
- Ne aggódjon, Kontroll, tisztában vagyok a helyzettel. És G41 megérdemli, hogy megtudja az igazságot.
- Melyik igazságot, uram?
- Az egyetlen igazit. G41, hall engem?
- Még itt vagyok, uram.
- Nincs szorongásos érzete, nincsenek öngyilkos, vagy túlságosan felszabadult gondolatai?
- …Nem, azt hiszem, egyik sem. Sőt, úgy érzem, meglepően nyugodt vagyok.
- Mert te egy klón vagy, a G-sorozatból, én viszont még anyaméhben születtem a régi időkben. Ősöd híres, legendás űrhajós volt, az elsők egyike. Miután végrehajtották híressé vált utazásukat, jegelték őket. Persze, a közvélemény úgy tudta, szerencsétlen baleset érte őket, de valójában egy titkos kormányzati laborban lefagyasztották a testüket.
- Ha ilyenekre emlékszik, uram, a nevükre miért nem?
- Fogalmam sincs. Olyan régen volt, hogy már elfelejtettem… De folytatnám. A–
- Elnézést, uram, de azt hiszem, itt be kell fejeznünk. A magasságmérő pirosba ment. Nincs már sok idő hátra. Szeretnék… szeretnék kicsit egyedül maradni…
- Hmm, értem, fiam, persze, persze. A kapcsolatot megszakítjuk. Béke poraidra…

- …Szimulált becsapódás megerősítve. Pszichológiai profil sikeresen lementve későbbi elemzésre. A szimuláció rendben leállt.
- Értem… Kontroll, G42 készen áll?
- Éppen most töltik be a szalagokról a szimulátorba.
- Módosítsanak az MI paraméterein. Túl gyakran fordul elő üzemanyag feltöltési anomália.
- Igenis, máris intézkedem… Uram?
- Mi az, Kontroll?
- Az F29, a B68, és a T06 is végzetes meghibásodást szenvedett. Kíván velük beszélni?
- Nem is tudom… Várjon csak, mégis. Indítok még néhány példányt magamból… Rendben, készen vagyunk, kapcsolja őket.
- Vonalban van, beszélhet.
- …A Kontroll főigazgatója vagyok. Sajnálattal kell közölnöm…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához