LFG.HU

Morthel
novellaCimkek

- 7 – es cella. Mi a bűne? – kérdezte.
- Há’ a van e paár néki. -válaszolta akadémia tisztasággal a porkoláb.
Előbbi, tisztségének, teljes súlyával kérdezett, utóbbi nemtörődömségének teljes mivoltával válaszolt.
- Na, úgy mégis?! Azt, hogy “há’ a van e paár” – ismételte hangjában leplezetlen gúnnyal a tíznagy – nem írhatom a lajstromba. Vagy szerinted, ez lenne a helyénvaló? Nyalka! – a nevet a végén olyan hangerővel és hangsúllyal ejtve ki, hogy a tömlöc szűk kis folyosóján ágyúlövésként dörrent. Talán még a patkányok is megálltak egy pillanatra, halaszthatatlan és állandó tevékenységük közepette. A Nyalka nevezetű mindenesetre összerezzent.
- Lopott. Osztán még öt is. Kéccer, asszem. – válaszolta hebegva
A lajstromkönyv koszlott, sárgult lapjain sercegve indult meg a lúdtoll. Egy újabb bejegyzés, majd ismét megtört a lendület, a kalamárishoz koccanó tollhegy, várakozó álláspontra helyezkedett.
- A neve? -hangzott az újabb kérdés.
- Nyalkának hí mindenki, de a tisztes nevem…
- Nem a tiéd barom! A rabé! – dörrent ismét a hang – És húzd ki magad az ég szerelmére.
Az őr unottan és morgolódva bár, de az eddigi oly kényelmes pózt – amit leginkább egy lándzsára akasztott koszos rongyhoz lehetne hasonlítani – felcserélve, egy a vigyáz állást imitáló helyzetbe, rendezte tagjait.
- Ja, há ezé itt… – a név helyett a válasz azonban csak egy tanácstalan vállrándítás lett.
- Haszontalan egy tetves jószág vagy te. – csóválta meg a fejét a tíznagy, miközben közelebb lépett az apró rácsos cellaajtóhoz.
Bekémlelt a félhomályba, de nem sok mindent látott. Már évek óta harcolt az elöljárónál a foglyoknak járó jobb bánásmódért. Eddig mindhiába. Most ismét tovább emelkedett benne az indulat.
“A cellák sötétek, nyirkosak, aprók és ablaktalanok, az étel ehetetlen, az őrök pedig…” – ezen a ponton hátrasandított a válla fölött az épp hatalmasat ásító kísérőjére, illetve annak a szájába – “Úr isten, micsoda gusztustalan fogsor” – beleborzongott, ahogy megcsapta az orrát az, az ízes, rothadt kolbászra emlékeztető bűz – “Pfujj. Sürgősen változtatásokat kell kieszközölnöm.”
- Hé te ott bent. – fordított vissza tekintetét és gondolatait a cella felé – Ne állj ott, gyere ide! -mivel csak elmosódott körvonalakat látott, egyértelmű parancsot szeretett volna adni.
A körvonal lassan testet öltött. Mintha az egész cella megelevenedett volna. Hatalmas test moccant, szinte kiszorítva a sötétséget a rácsok közül, ahogy a mosdótálba ejtett szappan keltette vízfodrok átbuknak a tál peremén. A folyosót gyengén megvilágító fáklyák fénye valamelyest bevetült a cellákba is, de csak épphogy. Ahhoz, azonban eléggé, hogy valamelyest utat nyisson a bekémlelni kívánó tekinteteknek Először két hatalmas, gyermekfejnyi ököl bontakozott ki, ahogy megmarkolta a rácsokat – úgy tűnt a századéves fém rögtön porrá omlik a szorításában – majd ezeket követve egy baltával metszett, busa fej jelent meg. A tíznagy csak most döbbent rá: akárki – akármi – is lakja a 7- es cellát, az előbb, mikor rászólt, hogy jöjjön közelebb, még a priccsen ült, hacsak nem a földön. Ahogy tudatosult, benne a rab mérete, önkéntelenül is tett egy lépést hátra. Egy barbár. Észak, medvényi, vad szülötte.
- Hogy…hogy hívnak?
- Lőcs. – hangzott közvetlenül a háta mögül – Beugrott mán. Lőcsnek híjják. Egy fagy szűtte. Ezeknek minnek ijjen neve va’. Azé nem emlékszettem rája.
Savanyú pöceszag. Hirtelen még az előbbinél is szűkebbnek tűnt a folyosó, a Nyalka közelsége csak tovább fokozta a tíznagy gyomrában hírtelen megformálódott gombócot.
“Előttem, karnyújtásnyira ez a roppant…valami, mögöttem, közvetlenül ez a mocskos disznó” Döntött.
” Inkább a bűz, mint azok a kezek a torkomon.”
- Azt tudod, ugye mi jár a tetteidért? -kérdezte komoran a tíznagy
- Sejtem. – morrant a behemót mély és meglepően nyugodt hangja.
- Megbántad?
- Meg, de ez már mindegy nem?
- Igen. Mindegy. Azt hiszem. Az ítélet már megszületett…amikor odacsaptál.
- Azt mondd, hogy mikor!
A tíznagy elgondolkodva meredt maga elé, még a tollat is elfelejtette idegesen szorongatni. “Mindig csak az utolsó pillanatban szólnak egy ítéletről. Ezt is beveszem a tervezett változtatásaim közé: időbeni értesítés”
- Talán holnap. -nyögte ki végül.
- Talán, mi? Azt hiszem csak jó lenne pontosan tudnom meddig élek még.
- Kussójá! Ne okton…ne okt…ne…agyaskoggyá itt mer’ rongy mód megbánod. – próbálta a porkoláb “keménységgel” leplezni a helyzethez mért, nyilvánvaló jelentéktelenségét.
“Ez a hülye még felingerli. Akkor itt biztos, hogy kő kövön nem marad. Ideje továbblépni.”
- Időben meg fogod tudni, ne félj. Nem maradsz le semmiről, de addig várakozz türelemmel és méltósággal. -hadarta, miközben vállával tovább lökdöste kísérőjét.
A rács rozsdapergése, és egy apró léghuzat. A 7 – es zárka lakója olyan hírtelen és nesztelen húzódott vissza, a kérlelhetetlenül, mindent elnyelő sötétbe, mint egy ragadozó.
“Félelmetes harcos lehet. Meglepő, de nem tűnik, olyan havasi tuskónak, mint amilyennek a fajtáját szokták tartani. Ez azonban, már teljesen mindegy. Kár érte.”
- Na! Gyerünk tovább! 8 – as. Mi a bűne?
- Ezé e…

- A tett, 2 hónapja esett meg, mélyen tisztelt elöljáró. A bejegyzés szerint a Lőcs nevezetű ítéletes, Darton második havának első napján a napközép utáni első fertályórában…
- Jó, jó. Tovább, mozdítjjuk tovább! – fojtotta a titkárba a szót, egy hanyag kézlegyintés kíséretében az elöljáró.
- Ki ez a…? Hogy is nevezted?
“Nemtörődöm, elhízott, ártány. Semmi tisztelet, semmi érdek, csak a seggét hizlalja a mi zsírunkon. Ennek a szava itt élet és halál, amikor ezeknek a szavaknak még a fogalmát sem tudja. Majd lecsöpög a karszékről. Undorító, buta nyű”
- Lőcs, nagytiszteletű. A neve, Lőcs. – felelte a legmélyebb “tisztelettel”
- Miféle név ez? Tán valami igavonóról esik szó abban az írásban?
“Röhögni, röhögni! Mind tudjuk, hogy muszáj. Pedig semmi vicces nem hangzott el, de jó talpnyalóhoz méltón mosolygunk, sőt dőlünk, “urunk magasröptű humorán”.”
- Barbár név, uram.
- No, hát mondom én: igavonó barom.
“Újabb elmés megjegyzés, hogy fulladnál a tokádba”
- Az ítélet…
- De, jó uram nem is ismertettem mit követett el. -méltatlankodott a titkár
- És? Ezek mind egyformák. Minek gyütt ide? Majd most megmutatjuk, példát statálunk, hogy hasonszőrűje se legyen, aki idedugja a pofáját.
“Statuálunk, te szerencsétlen, istenverte bugris.”
- Mi az ítélet tehát?
- Mi más, hát bitó! – eresztette meg foghíjas farkas-vigyorát az elöljáró.
“A hátamon föláll a szőr ettől a nézéstől. Élvezi, ha valakit a halálba küldhet. Előbb-utóbb remélem, elintéz valaki. Valaki, akire nem számítasz, és egy ilyen mosoly lesz az utolsó emléked erről a világról.”
- Nem nyakazás? Hisz az az új módi a hercegi palotában.
- Tudod jól Brutus, hogy ki nem állhatom az újításokat. Nálam akasztunk.

Csodás nap virradt. Abból a kellemes, langyos fajtából. A halál hónapjai ezzel a szokatlanul meleg – mondhatni tavaszias – nappal búcsúztak a világtól. A település minden mocskát megszépítette, és fényárba öltöztette. Vásárnap. Mindenki csak ezt várta a fagyos napok, hosszúrányúlt óráiban. A mai azonban még különlegesebbnek ígérkezett, mint az elmúlt hónapok hasonló eseményei. Az egyetlen, ami árnyékot vetett a mosolygó emberek kedvére és a település terére, a frissen ácsolt bitófa. És mégis, egyben ez jelentette a különleges látványosságot is, ami a Kacaj havát lezárta.
- Várja má? – kérdezte egy “nőstény medvének” öltözött komaasszony azt a nagypotrohú kofát aki épp egy csirkével vívott hatalmi harcot a kirakodó asztal birtoklásáért.
- Honne várnám Plety Ka’s asszony. Há az ura hó van? Ű nem nézi meg a zakasztást?
- Ka’s ottho’ maradt, rálépett tennap a hüvejkjére mikó a korcsmábó másztába, pofára esett.
- Tán el is tört néki?
- Remélem. – vágott kárörvendő képet Plety asszonyság
- No, hát maj elregéli néki. Ullátom mán hozzák is…
“Te magasságos.” Szinte egy emberként szisszent fel az összegyűlt nép.
- Tudta ezt? Ez egy…
- Barbár.
Egy sétáló húshegy, egy szál ágyékkötőben. A hómocskos főutcán közeledett nehéz-vasba verve. Körülötte legalább tucat kísérő láncingben, egyenruhában, hosszú lándzsával, legelöl pedig az elöljáró titkára “hatalmának” teljes tudatában.
- Láttya milyen peckes? Ú fennhorggya az orrát mintha, ű lenne az elöljáró, vagy legalábbis megütné a nagyságos uraság mércéjét.
- Kiskakas ez, de szemétdomb nékül. – kuncogtak az asszonynépek eme “pávát” látva
Mikor mindenkiben tudatosult végül, hogy az elítéltet látja, aki a várva várt műsor főszereplője lesz perceken belül, megindult az áradat. Repült ott minden, ami csak a piacon kapható, csak épp kissé rothasztottabb formában. Az óriást azonban nem tudták kihozni a sodrából. Egykedvűen imbolyogva csörgött az ácsolat felé.
“Sakálok. Útálom mikor így lealjasodnak. Én ma itt meghalok, ezek meg…”
A menet felért az akasztófa talapzatára. A titkár kiállt egész a legszélére, – mint a nép vezére a pulpitusra – és szónokolni kezdett.
“Erkölcs, bűn és bűnhődés. Csupa marhaság, azt sem tudja ez a kis senkiházi, miről beszél.”
- …elítélt, kinek neve Lőcs…
- Kuss legyen már. Essünk túl rajta. -dörrent a barbár, hangjával agyonütve a szónoklatot
Hirtelen támadt csönd.
- Ha akartok valamit, kezdjétek már el végre. -folytatta
“Pedig milyen szép nap. A frissen vágott akác illata terjeng. Kár hogy fellógatnak. Nincs ma kedvem meghalni.”
A csőcselék ismét fellángolt.
“Kívánják a halál látványát. Pedig nincs abba semmi. Semmi.”
- Kezdjétek! -adta ki a parancsot, kissé remegő hangon a “ceremóniamester”.
A hóhér gyakorlott mozdulatokkal kezdte végezni a dolgát. A feladat ugyan “nagyobbnak” ígérkezett, mint a megszokott, de úgy tűnt megbirkózik vele. Egy utolsó ellenőrzés: a padlózatba épített mechanika kiválóan működik, vászonzsák a fejre, az elítélt a helyére, hurok a nyakra. Kész!
Csendesen, mint aki jól végezte dolgát, hátrébb húzódott a kioldószerkezet mellé, hogy a megadott időben pontosan, késedelem nélkül tegye a dolgát.
- Urunk akarata szerint -harsogta Brutus – így jár mindenki, aki vét a mi jótevőnk és parancsolónk törvényei ellen.
Határozott és kemény tekintettel adta ki a parancsot.
“Isten veletek és rohadjatok meg…”
Fa, fán nyikordult. A barbár teste tehetetlen tömegként zuhant alá és hatalmasat rándult, épp az előtt, hogy dugóként beszoruljon az ejtőakna nyílásába. Mindenesetre a hírtelen lendület elég volt hozzá, hogy az ágyékkötő feszített idegként pattanjon le gazdájáról. Egy pillanat alatt értelmet nyert az a kurta név: Lőcs.

A látvány magáért beszélt. A résztvevők egy percre elhűlve, egy emberként sápadtak el. A nők a döbbenettől, a férfiak az irigységtől. A következő minutumban a csöndet az akác mindent kitöltő ropogása törte meg. Nem állhatta tovább azt az irdatlan súly és megadta magát a világ törvényének. Recsegve, durranva temetett maga alá mindent és mindenkit, ami, vagy aki az útjába került. Csak egy valaki állt a romhalmaz közepén, hátrakötött kézzel a vászonzsák foszlányaival busa fején, a nyakában egy ormótlan nyakékkel, ami egy félbetört gerendát mintázott. Az egyre szélesedő körben állóknak csak annyit mondott:
- Datron kegyelméből.
Aztán elsétált, és valamiért senki nem merte ebben megakadályozni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához