LFG.HU

Nera
novellaCimkek

Meleg nyári éjszaka volt, a városrész szinte kihaltnak tűnt. Szinte senki nem merészkedett már ilyenkor az utcára. Pedig nappal a hatalmas tömeg ricsajában az ember szinte a saját hangját se hallotta. Most néma csend volt. Akinek mégis valami annyira fontos dolga akadt, hogy kijött az utcára ebben a veszélyes időszakban, megpróbált teljesen hangtalanul járni, szinte még a lélegzetét is visszafojtani, nehogy bármi zajt keltsen. Persze az emberek nem attól féltek, hogy csendháborításért feljelentik őket. Ennél sokkal nagyobb veszélynek voltak kitéve, mert emberek azért akadtak az éjjeli utcákon. Rablók, gyilkosok, akik némán, láthatatlanul rejtőztek a sötétben áldozatra várva. Az idemerészkedők közül szerencsésnek mondhatta magát, aki törött csontokkal, teljesen kifosztva ébredt napokkal később egy kórházi ágyon. A velük találkozók többsége már soha nem ébredt fel.

Ezen a fülledt éjszakán egy idegen érkezett a városba, egy fiatal lány. Nem ismerte a helyet, nem tudta milyen veszélynek teszi ki magát, csak a csendet furcsállta. Valamiért senki nem támadott rá. Talán, mert még táska sem volt nála, se semmi, ami értékesnek tűnhetett, de valószínűbb, hogy azért, mert a környék bűnözői egy másik célponttal foglalkoztak. Hírtelen a lány fülét is megütötte a közelben zajló dulakodás hangja. Egy férfit vagy hatan vettek körül késekkel és pisztolyokkal a kezükben. Valami nagyon értékes dolog lehetett annál az embernél.

A lány egy pillanatig habozott, majd megindult a hang irányába. Lassan lopakodott, nem tudta, milyen helyzetre számítson. A sarkon befordulva már látta a banditák által körülvett férfit. Egy utcai lámpa fényében álltak. Óvatosan közelített, nehogy észrevegyék. Nem akart a biztos halálba rohanni, meg akarta nézni közelebbről a helyzetet. Az is megfordult a fejében, hogy esetleg kénytelen lesz elmenekülni, annak ellenére, hogy másodállású rendőrként kötelességének érezte, hogy segítsen. Közelebb érve azonban megpillantotta a körbevett férfi arcát.

Hírtelen minden óvatosságát félretéve rohanni kezdett a csoport felé. A rablók mind arra fordultak, egyikük leadott egy lövést a lányra, de a sötétben nem látta rendesen, és szinte csak a hang irányába célzott. Nem talált. Ekkor felismerve veszélyes helyzetüket, (ők jól láthatóak voltak a fényben, ellenségük pedig a sötétbe burkolódzott,) elindultak az idegen felé. Az egyikük fejében megfordult, hogy előbb végezzen áldozatukkal, de valaki nagyon sokat fizetett volna érte élve, ezért is támadták meg egyszerre olyan sokan.

A lány eközben eltűnt a szemük elől, és egy pillanat múlva az egyik fegyveres érezte, ahogy valaki megrúgja a pisztolyt tartó kezét. A fegyver a földre hullott. Egy másik a mozgás irányába lőtt, de a lány helyett a társát találta el. Két golyót eresztett a fejébe. Aztán ütést érzett a fején, és ájultan dőlt a földre. A támadója, miközben elhajolt egy késszúrás elől, kikapta kezéből a pisztolyt, felegyenesedett, és az egyik rablóra lőtt vele. Elsőre célt tévesztett, de másodikra eltalálta a vállát. Az a sebéhez kapott, és érezte, ahogy ömlik belőle a vér. A pisztoly még mindig felé meredt, eluralkodott rajta a félelem, és eszeveszetten menekült az ellenkező irányba. A lány egy pillanatig még a távozót figyelte, ám hírtelen ütést érzett a tarkóján, és a földre zuhant. A pisztoly kirepült a kezéből.

Az ütés nem volt elég erős ahhoz, hogy a lány elveszítse az eszméletét. Gyorsan a hátára fordult, hogy lássa a banda megmaradt tagjait. Két kés és egy bunkósbot meredt felé. Úgy gondolta, itt a vég. A fegyverek elindultak felé. Megpróbált elgurulni az útjukból, ami majdnem sikerült is, a bunkósbot a földet érte, és abba vágódott az egyik kés. A másik azonban elérte volna, ha a megtámadott férfi nem üti le a rablót egy kővel. A másik két rabló arra nézett, a lány pedig kihasználva a lélegzetvételnyi időt talpra ugrott, és egy gyors mozdulattal kicsavarta a késes kezéből fegyverét, majd gyomorszájon rúgta. Az a fájdalomtól összegörnyedt, ezzel időt adva a lánynak, hogy leüsse.
Eközben a férfi a bunkósbotossal foglalkozott, aki éppen egy jókora ütést mért a hátára, mikor a lány odanézett. A férfi a földre zuhant, a rabló pedig még egy gyors ütést akart mérni rá, mert ellenfele még eszméleténél volt. Ám ekkor erős ütést érzett a tarkóján. Megtántorodott, de gyorsan hátra fordult. A lánnyal találta szemben magát, aki azonnal ököllel ütött az arcába. A rabló hátraesett, beütötte a fejét a járdaszegélybe, és ott maradt a hátán fekve.
– Köszönöm – szólalt meg a lány.
– Én köszönöm – hangzott a válasz.
– Nincs mit, ez a dolgom – mondta, és közben már el is fordult, indult eredeti úti célja felé.
– Várj! – szólt utána a férfi. Valahonnan ismerősnek tűnt neki a lány hangja. Az arcát a sötétben nem látta igazán, így nem tudta felismerni.
– Tessék? – fordult vissza a lány.
– Nem ismerlek valahonnan?

A megszólított válasz helyett kilépett a lámpa fényébe. Fekete haja éppen nem ért a válláig, kék szemével a férfit nézte. Fekete, ujjatlan topot hordott, mely szabadon hagyta hasa barna bőrét. Hosszú fekete nadrágja félig eltakarta fekete szandálját. A lábbeli magas, vékony sarkát látva nem volt meglepő, hogy olyan fájdalmasak a lány rúgásai. A lány karcsú, formás alakja kifejezetten vonzó volt a férfi számára. Talán éppen ezért esett nehezére felismerni benne a régebben nem túl szép, túlsúlyos osztálytársát. Percekig eltartott, mire rájött kivel áll szemben. Végül azonban nevén szólította a lányt, aki némán, mozdulatlanul állt mit sem törődve annak veszélyével, hogy a rablók közben magukhoz térhetnek, vagy újak jelenhetnek meg.
– Rég nem láttalak, nagyon megváltoztál. Van kedved beülni valahova, és egy ital mellett elmesélni, mi történt az óta veled? – kérdezte a férfi.
– Igen, nagyon szívesen!
Azzal sietősen elhagyták a veszélyes városrészt.

Nem sokára már egy sokkal biztonságosabb városrészben, egy kis kávézóban ültek, és beszélgettek. Igazán jól éreztek magukat együtt, mint két jó barát, akik régen nem látták egymást. Az egészben a furcsa csupán az volt, hogy ők sohasem voltak barátok. Persze nem utálták egymást, és néha még pár szót is váltottak, de soha nem beszélgettek igazán előtte. Lehet, hogy a lány ugyanúgy nem volt szimpatikus neki, mint a fiúk többségének, de az is lehet, hogy észre vett valamit a lány iránta táplált érzéseiből, és ezért viselkedett távolságtartóan. Persze az is lehet, hogy szerelem miatt, amit érzett a lány félt túlságosan ahhoz, hogy közeledni merjen. Akármi is volt az ok régen, már nem számított.

Annyira jól érezték magukat, fel sem tűnt neki, hogy már hajnalodott. A lány szerelme újra lángolt, de ezúttal nem érzett elutasítást. Telefonszámot akartak cserélni, és mivel a telefonja lemerült, a lány elő akart venni egy tollat. Ahogy a táskájában kutatott, véletlenül kirántott belőle egy csomag papír zsebkendőt. Egyszerre nyúltak ketten érte, és egyszerre is fogták meg, miközben tekintetük találkozott. Egy pillanat múlva ajkuk is találkozott. A lány olyan boldog, mint még soha, ahogy élete legnagyobb szerelmével csókolódzott.
De a pillanat nem tarthatott örökké. Ahogy ajkaik szétváltak, a lány táskájáért nyúlt.
– Mennem kell – mondta – nem vettem észre, hogy már ennyi idő eltelt.
– Mikor találkozunk?
– Soha.
– De hát miért?
– Két évet késtél – válaszolta. Visszament a szállodába, összepakolt, és az első repülővel indult haza férjéhez és egyéves kislányához.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához