LFG.HU

telge
VegyesCimkek

Karakternézőpontból írt krónika a Hóvihar január tizenkettedikén című Kard és Másodteremtés kaland első tesztjáték-alkalmáról, telge tollából. Játszódik a harmadkor 2959. esztendejének januárjában, az Öt Sereg Csatája után bő tizenhét évvel, a Rhovanionnak is nevezett Vadonföld legészakibb határvidékén. Az elbeszélő egy bakacsinerdei ember, a Tudós Heort. Vigyázat, RONTÓCVESZÉLY! Potenciális jövendőbeli játékosok ne olvassák el, mert még találkozhatnak vele szerepjátékos rendezvényen!

Kedves Barátom, Radagast!

Ahogy előző leveledben kérted, a naplóm és emlékeim alapján a lehető legnagyobb pontossággal leírtam a történteket, amelyek 2959 januárjában estek meg velem és társaimmal a Hűség Völgyében. E sorok írásakor ennek éppen tizenkét esztendeje volt.

Január 12-én, amikor végre túljutottunk a Szürkehegység vonalán, és leereszkedtünk a Hűség Völgyébe, amelyben reményeink szerint a lossothok táboroztak, hóvihar lepett meg minket.

Négyen voltunk az úton az ítéletidőben, és ebből hárman inkább a meleg szobába kívánkoztunk vissza a forralt borunk mellé, de negyedik útitársunk, mindőnk közül a legfurcsább szerzet, bárgyú mosollyal az arcán bukdácsolt egyik hófedte gödörtől a másikig.
A neve Dalcop volt, és Tóváros urának különc unokaöccseként híresült el, aki néprajzi kutatásait a legkülönfélébb népekre terjesztette ki. Most éppen a lossothok, az északi hóemberek ragadták meg a képzeletét.
Mióta újra király van a Hegyen, a tóvidéken élők ismét kereskednek ezzel a messze északon élő néppel. Csakhogy a lossothok maguknak való népség, és nemigen jönnek el Ereborig – ezért aztán a suhatagi kereskedők félúton találkoznak velük, itt a Szürkehegység túloldalán. Évente egyszer kerül sor a találkozóra, és Dalcop mindenáron ott akart lenni idén, csakhogy ezúttal a kereskedők valamiért két nappal korábban indultak.
Az önjelölt kutató így aztán loholhatott vissza Tóvárosba útitársakat keríteni, mert egyedül sajnos nyílegyenes úton is képes volt eltévedni. Tóváros Ura az unokaöccse unszolásának engedve minket szemelt ki az élhetetlen fiatalember segítőiül, és mi botor módon rábólintottunk a feladatra.
Három főből álló társaságunk vezetője Walda volt, egy harcias kovács Suhatagból. Astoreth bakacsinerdei tündeként csapatunk szeme és füle volt. Én magam szintén a Bakacsinerdőből származom, de nem a szépek népéből, és többnyire a tolmács szerepét töltöm be társulatunkban.
– Heort – szólított meg Walda, amikor a hóvihar hirtelen ránk ereszkedett –, addsza a köteled, hadd kötöm össze az enyémmel. Hurkold rá te is az övedre, el ne veszítsük egymást.
Astoreth szintén hozzánk kötötte magát, aztán együttes erővel Dalcopot is biztosítottuk, egy-egy kötélvég pedig jutott derék ebemnek, Bogárnak, és Walda pónijának, Fülesnek is.
Így törtük a havat, és a völgy, amelyet az előbb már szinte mintha megérinthettünk volna, most hirtelen nagyon is messze került, és vele a tűz, a meleg étel és az emberi társaság ígérete is.
– Nem tetszik nekem ez a vihar! – kiabálta túl Walda a szél süvöltését. – Nem természetes ez így!
Ebben bizony volt valami. Sok földet bejártam, és sajnos kevés élő ember ismerte nálam közelebbről a Homály praktikáit.
– Tényleg nem az – válaszoltam neki. – Ezt a vihart valami gonosz fajzat keltette, látom a hópelyheken a munkálkodása nyomát.
– Ki lehet az? – kérdezte Astoreth.
– Nem tudnám megmondani – válaszoltam –, igen nagyhatalmú lény az, amelyik ilyen vihart tud kavarni. Ha még ráadásul távolról is kavarja, akkor a legnagyobbak közé tartozik.
Ezzel a nem túl szívderítő gondolattal tapostuk tovább a havat, egyedül csak Dalcop őrizte meg kikezdhetetlen vidámságát.
– Itt vannak előttünk! – kiabálta boldogan. – Érzem, hogy mindjárt meglátjuk őket!
Akárha varázsszóra tették volna, két alak bontakozott ki a hópelyhek közül. Prémekbe burkolódzott, alacsony emberek voltak, vágott szeműek és cserzett arcúak.
Nyugori nyelven köszöntöttem a két lossothot, mert hát azok voltak.
Az üdvözlés viszonzása helyett azonban az egyik hóember aggódó hangon a szavamba vágott.
– Nem látni gyerek? Tíz éves fiú, lossoth. Mint mi. Gyerek elmenni táborból, vihar jönni. Mi félteni.
Összenéztünk. Egy gyerek ugyan volt velünk az úton, de nem lossoth, és tíz évesnél jóval idősebb. Most éppen üdvözült mosollyal az arcán rajzolgatta a lossothokat a noteszébe, a hóviharral mit sem törődve.
– Nem láttuk – felelt Astoreth, és rögvest vissza is kérdezett. – Mikor tűnt el?
– Tegnap este elszökni gyerek – válaszolta a lossoth kétségbeesetten – Lossothok hinni azt, hogy más táborba megy. Jönni vihar, törzs aggód. Végigjár táborok völgyben. Vihar előtt innen füst felszáll. Ti táborotok?
– Nem, mi csak most érkeztünk – mondta Walda –, de a tűz nem hangzik rosszul. Veletek tarthatunk addig a táborig? Aztán ha megmelegedtünk, egy kicsit majd segítünk megkeresni a fiút, ha ott sincs. Több szem többet lát.
– Erre jönni – mondta a lossoth, és átvette a vezetést.
– Rossz hó – magyarázta nekünk a másik –, nem természetes. De mi gonosz viharban is utat talál. Más lehet eltéved, lossothok soha – tette hozzá látható büszkeséggel.
Nem kellett már messzire menni, és elértünk egy kis fenyveshez. A fenyőfák között kavargó hópihék mögül egy hosszúház bontakozott ki. A kéményén füst bodorodott ki, de ebben az időben mi bizony elmentünk volna mellette, ha a lossothok nem mutatják az utat.
Amikor be akartam kopogni, hirtelen több dolog is történt egyszerre. Elnyújtott farkasüvöltés hallatszott a közvetlen közelünkből, majd rögtön utána kivágódott az ajtó, és három megtermett beorning rontott ki rajta. A hóvihart kihasználva egy farkasfalka a nyomunkba ragadt, és mivel a szél nekik fújt, még Bogár és Füles se szagolta ki őket. Most azonban, hogy elárulták magukat, szerencsénkre azt éppen itt tették, ahol három a legádázabb ellenségeik közül tanyázott, és ezek egy pillanatig sem haboztak, amikor a farkasok gyűlölt hangját meghallották.

            A három beorning gyorsabban cselekedett, mint mi, de azért Walda és Astoreth sem maradt szégyenben. A suhatagi asszony hatalmas kalapácsával csapott szét a farkasok között, Astoreth pedig egy vesszőt állított az egyik ordasba.
Nekem rendszerint nem sok hasznomat venni a verekedéseknél, úgyhogy először Dalcopot rángattam el a kavargó csatatérről, majd ráparancsoltam Bogárra, hogy őrizze. A lossothoknak nyoma veszett, így öten harcoltak csak kétannyi farkas ellen. Az egyik medvévé változott beorning már több sebből vérzett.
Nagyot sóhajtva előhúztam a késemet. Éles, fürge szerszám, amit jó rendben tartok, de inkább tollfaragásra való, semmint vérontásra. Walda mellé álltam, aki higgadtan osztogatta csapásait, és én is táncba kezdtem az ordasokkal.
A harc rövid volt, de véres. A farkasok végül meghátráltak, de négyen közülük vérbe fagyva maradtak a csatatéren, és köztük ott feküdt egy beorning is, feltépett torokkal. Kevés ember van Vadonföldön, aki nálam többet tud az orvoslásról, de itt már semmit sem tehettem. Bevittük a halott embert, és a házban bekötöztem a két életben maradt beorningot meg Waldát. Én és Astoreth szerencsére csak könnyebb sebeket szereztünk.
Csak ekkor kerültek elő a lossothok.
– Farkas egyedül nem támadni – magyarázta nekünk az egyik –, csak ha gonosz varázsfarkas fénylő szemmel vezetni őket. Mi keresni farkasvezér, hogy megöl, de nem találni – vont vállat.
– Akárhogy is – vettem át a szót –, köszönettel tartozunk nektek, beornfiak. Nagy szerencse számunkra, hogy itt voltatok. Megkérdezhetjük mi hozott benneteket el ilyen távol északra?
– Tizenegy embert követtünk – felelte az egyikük mély hangon. – Átkeltek a földünkön, de nem fizették meg a vámot. Harminc ezüsttel és egy bocsánatkéréssel az adósaink. De ha rájuk akadunk, lehet, hogy ezüstnél többel kell majd fizetniük. Nem tetszett se a szaguk, se a szemük állása azoknak a fickóknak.
– Mi egy lossoth gyereket keresünk – mondta Walda. – Tízévesformát. Nem járt erre?
– Ők az első hóemberek, akiket láttunk.
– Segíthetnénk egymásnak – vetette közbe Astoreth. – Ilyen gonosz hóviharban mindenki nagyobb biztonságban érezheti magát, amíg együtt maradunk. Egyikünk se tudja, merre van az, akit keresünk, így akár mehetünk ugyanarra is.
– Nem fogjuk az egész behavazott völgyet egy megfagyott kölyök holtteste után végigtúrni – hangzott a válasz.
– Nem is kell – mondtam, miután lenyeltem az első, jóval élesebb választ, ami a nyelvemre tolult. – Ez a két hóember minden táborhelyet megtalál a völgyben, ahonnét a vihar előtt füst szállt fel. Ezeket akarjuk végigjárni.
– Na, és hány ilyen táborhely van? – kérdezte mogorván a beorning.
– Tündék lenni beomlott bánya, törpök lenni őrtorony – sorolták a lossothok –, lenn völgyben lossothok jégkunyhókban, meg suhatagi kereskedők romok között. És itt, kis fenyvesben udvariatlan medve-emberek. Öt táborhely. És lenni közeli jégbarlang, meg fenn hegyen remetebarlang – ott nem tűz, de vihar elől lehet rejtőz.
– A lossothokhoz nem kell elmennünk – vette vissza a szót a mi részünkről Astoreth. – Ha a gyermek visszatalált, már aligha szorul a mi segítségünkre, és a ti embereitek sem valószínű, hogy ott húzták meg magukat. Járjatok velünk végig öt lehetséges táborhelyet, és talán mindannyiunknak szerencséje lesz.
A két ember dörmögött valamit egymás között, aztán megszólalt az, amelyik eddig csöndben volt.
– Veletek megyünk.

Hamarjában haraptunk valamit, aztán nekiindultunk. Először a jégbarlanghoz mentünk, mert az volt a legközelebb. A lossothok kemény tempót diktáltak, és hegyek közé vezetett az út, úgyhogy a könnyűléptű Astorethen kívül hamarosan mind kivörösödve fújtattunk. Walda ugyan a nehezebb holmiját hátrahagyta a beorningok házában Fülessel együtt, de még így is ő cipelte a legnagyobb terhet mindőnk közül.
A jégbarlang látványa egyikünknek sem tetszett. Astoreth előrement, hogy megvizsgálja a nyomokat a bejáratnál, de meglepetten hőkölt hátra: odabenn emberek voltak. Nem vettek minket észre, éppen tüzet próbáltak gyújtani, és ez lefoglalta őket.
– Ezek azok, akiket kerestek? – kérdezte Walda súgva.
– Ezek, ezek – dörmögték a beorningok.
– Rejtőzzetek el idekint – javasoltam nekik. – Először megpróbáljuk őket szépszerével rávenni, hogy megfizessék az adósságukat.
Megkönnyebbülésemre a két tagbaszakadt ember ellenvetés nélkül megfogadta a tanácsomat. Így aztán nem is tétováztam tovább, hanem beléptem a jégbarlangba. Kivettem a tűzgyújtással szerencsétlenkedő fickó kezéből a kovát és az acélt, helyes kis szikrát pattintottam, és egy pillanat múlva már kedélyesen ropogott a tűz a bejáratnál.
– Kik vagytok, és mi szél fújt benneteket erre? – kérdeztem kedélyesen nyugori nyelven.
– Utazók vagyunk – érkezett az óvatos válasz. Némileg sértve éreztem magam, hogy meg sem köszönik a segítségemet.
– Nade mit akartok? – kapcsolódott be Astoreth.
– Ezt is, azt is. Kereskedni, meg minden.
És így folyt tovább a társalgás, mi egyre-másra kérdeztünk, ők meg egyre másra kitérő vagy semmitmondó válaszokat adtak. Már értettük, hogy miért nem tetszett a beorningoknak ez a társaság. Sunyi, hazug bandának tűntek, és nem valami szíves pillantásokkal méregettek minket. A saját állításuk szerint földijeim voltak a Bakacsinerdőből, de ezt egyikünk se hitte el.
– Egy csapat beornfi követ benneteket, és azt állítják, hogy nem fizettetek nekik vámot – terítette ki a lapjainkat Walda.
– Nincsen pénzünk – válaszolta az egyik fickó. – Nem tudunk harminc ezüstöt fizetni.
A hangulat feszültté vált, és a sápadt emberek keze a fegyvereik nyele felé nyúlkált. Jobbnak láttuk egyelőre visszavonulni.
– Nem fizetnek szépszerével – jelentettük a beorningoknak.
– Akkor elvesszük erővel – felelték ők.
Dalcopot és a két lossothot hátrahagyva benyomoltunk a barlangba. A sápadtképűek eddigre már nem voltak ott, ők is beljebb húzódtak, és csapdát állítottak nekünk egy sötét teremben. Szerencsére Bogár idejében kiszagolta őket, de így ismét csak patthelyzet állt elő. Nekünk nem akaródzott beleszaladni a teremben állított csapdájukba, nekik nem akaródzott kijönni a folyosóra, ahol csak négyen-öten fértek volna el egymás mellett.
– Adjátok ki Beorn népének, ami jár, és nincs több dolgunk egymással! – javasoltuk.
– Itt most nincs nálunk pénz – kötötték ők az ebet a karóhoz.
Végül abban egyeztünk meg, hogy egy közülük elvezet minket a raktárukhoz, ahol a pénzüket tartják. A többiek addig itt megvárnak minket. A történetük több szempontból is bűzlött, de végül úgy döntöttünk, hogy adunk még egy utolsó esélyt nekik.
A kiválasztott vezetőnk legelöl haladt, magasra és egyre magasabbra vezetve minket a kanyargós folyosókon. Bogár vinnyogva igyekezett marasztalni engem, és aztán mi is megéreztük a szörnyű bűzt, ami a kutyám orrát nyugtalanította. Az ebem ekkor már nem volt hajlandó tovább velünk tartani, de nem róttam fel neki, elvégre magam sem éppen a bátorságomról vagyok híres.
– Miféle pokoli raktár ez? – kérdezte dühösen Walda.
– Raktár – vont vállat a vezetőnk szemtelenül. – Nem akarsz inkább te elöl menni? Hogy meg ne szökhessek valami oldaljáratba ugorva.
– Te mész elöl – felelte Astoreth, és jelentőségteljesen megmarkolta a kardja markolatát. A fickó biccentett, mint akinek mindegy, majd villámgyorsan beugrott a következő folyosóra, és eltűnt a sötétben.
Óvatosan utána világítottam. A lámpás fénypászmája éppen egy szörnyű nagy, véres lábnyomra esett.
– Troll – suttogta Astoreth.
Összenéztünk. Én nemet intettem a fejemmel, a többiek igent. Az elkerülhetetlenbe belenyugodva előhúztam a késemet, és a többiek után óvakodtam.
A szörnyeteg összekuporodva aludt egy sarokban, mancsát egy ormótlan csonton nyugtatva. Lábujjhegyen közelítettük meg, körbeálltuk, majd Walda vezényszavára nekiláttunk véres munkánknak.
Az én késem elcsúszott, és csak végigkarcolta a hótroll vastag irháját, de Astoreth hosszú sebet nyitott a szörnyön, Walda csontrepesztő ütése pedig legalább három agyarát kiverte. A beorningok felöltötték medvealakjukat, és ráakaszkodtak a troll karjaira.
Ellenségünk dühödt ordítással ébredt, de még kótyagos lehetett az álomtól, vagy a karjaiba maró medvekarmok zavarhatták meg, mert ormótlan bunkójának első ütése a saját halántékát érte, másodikra pedig már nem volt ideje. Határtalan megkönnyebbüléssel rogytam le a barlang falának tövébe. A lábamból teljesen kiment az erő. Az én koromban már igazán kerülni illene az ilyen veszélyes helyzeteket.
Walda és Astoreth közben előkerítették sápadtképű vezetőnket, és hozzáláttak a vallatáshoz.
– Lásd, a csapdátok csütörtököt mondott. A troll meghalt, és mi élünk. Mondj igazat, vagy nem állunk jót magunkért!
Szóról-szóra, mondatról mondatra kellett kihúzni az átkozottból az igazságot, de végül mindent megtudtunk, amit akartunk. Ez a tizenegy ember, akit a beorningok a völgyig üldöztek, a Homály kinyújtott keze voltak, és valami sötét, iszonyatos urat szolgáltak. Ide azzal a céllal jöttek, hogy egy csapat lindoni tündét fogságra vessenek, és a másik tíz gazfickó, akiket szabadon hagytunk, kétségkívül őket keresi ebben a pillanatban is.
Viszketett a markunk, hogy végezzünk ezzel a nyomorult teremténnyel, de akármilyen urat is szolgált, mégiscsak egy ember volt, akinek a lelkében fény is lakozott a Homály mellett. Végül elvettük a fegyvereit és szabadon engedtük, menjen vissza urához, ha mer.
Az egyik lossothot visszaküldtük a táborába, hogy figyelmeztesse az övéit a szabadon kószáló gazemberekre, és hogy aztán onnan hírt küldjenek a völgy túloldalán a beomlott bányában tanyát vert tündéknek is. Nekünk egyelőre sürgősebb dolgunk volt, a lossoth gyermek már lassan egy napja eltűnt, és komolyan aggódtunk az életéért. Hogy hírnökünk frissebben szedje a lábát, három aranyat adtunk neki – a troll kincse tizennyolc aranyra, egy kisebb vagyonra rúgott, és ebből a beorningok csak három aranyat vettek el maguknak.
A másik lossoth vezetésével felmásztunk a jégbarlangtól a remete szállásáig. Igen meredek és jeges hegyi ösvény vezetett oda, Walda egyszer meg is csúszott, úgy kellett elkapnunk. Onnantól megint összekötöttük magunkat. Mire fölértünk a barlangszáj előtti sziklapárkányra, az idő csodálatos módon kitisztult, és odafönntről Astoreth tünde szemei elől kevés dolog maradhatott rejtve a völgyben.
– Látom a lossothok jégkunyhóit és a suhatagiak táborát a romok között, meg a beornfiak házikóját a fenyvesben. De nini, onnan a romos őrtoronyból is füst száll fel. Törpök, azt mondtátok, ugye? Lindoni rokonaim nem raktak tüzet a szabad ég alatt, a bánya környékén semmi mozgást nem látok. Remélem, a figyelmeztetés idejében eléri őket! A sápadtképűek csapatát meg alighanem a hegyoldal takarja előlem. Nem, sajnos a gyermeket sem látom. Jobb lesz sietni.

img_5e48f80259973

A Hűség Völgye, ahogy Astoreth látta

 A remete szállásán iszonyú meglepetés várt minket: az öregember letakarva feküdt a saját ágyán, széthasított fejjel. A jégbarlangban bujkáló gazemberek jutottak eszünkbe. A kezünk ökölbe szorult.
– És mi futni hagytuk őket! – kiáltottam dühösen. – A gyilkosokat!
– Itt már semmit nem tehetünk – mondta Walda komoran, de a szeme neki is izzott. – Ez a lélek már elveszett számunkra, de van egy másik, akit még megmenthetünk. Tovább! Tovább!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához