LFG.HU

telge
VegyesCimkek

Karakternézőpontból írt krónika a Hóvihar január tizenkettedikén című Kard és Másodteremtés kaland első tesztjáték-alkalmáról, telge tollából. Játszódik a harmadkor 2959. esztendejének januárjában, az Öt Sereg Csatája után bő tizenhét évvel, a Rhovanionnak is nevezett Vadonföld legészakibb határvidékén. Az elbeszélő egy bakacsinerdei ember, a Tudós Heort. Vigyázat, RONTÓCVESZÉLY! Potenciális jövendőbeli játékosok ne olvassák el, mert még találkozhatnak vele szerepjátékos rendezvényen!

 Az aggodalom szárnyakat adott, és bár a varjú röpte szerint alig haladtunk, tán mérföldeket hagyhattunk magunk mögött, ahogy a farkas szalad. Éppen elértük az őrtornyot, mielőtt ránk sötétedett volna.
Öt vörös szakállú törp ücsörgött a tűz körül.
– Köszöntlek benneteket – kezdtem –, örül a szívem, hogy ilyen messze a Hegytől is Durin ismerős népébe botlottunk. Ereborból vagy a Vasdombokból jöttetek?
– Egyikből sem – felelték a törpök –, mi itt élünk a Szürkehegységben. Mindig is itt éltek az őseink a nagy törp városban, Égicsarnokban, amíg Knút, a hidegsárkány ki nem kergette őket onnan.
– Érdekes lehet a népetek története – bólintottam. – Szívesen hallanánk többet is belőle, csakhogy sürget minket az idő. Nem járt erre egy lossoth gyermek? Egy tízévesforma fiú. Elkóborolt a hóemberek táborából, és most segítség nélkül járja a vidéket.
– Jól teszed, hogy udvariasan szólsz a népünkről idegen, mert könnyen eljár a kezünk, ha valaki a nemzetségünkön gúnyolódik. Ilyenek vagyunk mi, a Vörösszakállúak Klánja. De hogy a kérdésedre válaszoljak, nem járt erre egy embergyerek sem, vagy legalábbis mi nem láttuk. De várj csak, te ott nem egy beornfi vagy? Éppen azok, akiket kerestünk!
– Egy beornfi vagyok, az már igaz. De mi dolgod van neked velem, te törp?
– Elszaporodtak a környékünkön a hótrollok, és zsoldosokat keresünk, akik megritkítják őket. Jól megfizetnénk a munkát.
– Hát, lehet róla szó – vakarta a fejét a beorning –, de előbb persze ki kell töltenetek a megfelelő kérvényeket. Elvisszük őket Beornnak, aztán vele megbeszéljük, mi legyen.
– Durin szakállára, hát már benneteket is megront a bürokrácia? – kiáltott fel az egyik törp kétségbeesetten. – Mióta lettetek ti ilyen papírtologatók?
– Nézd, vöröszakállú, mifelénk így intézzük a dolgokat, ha nem tetszik, irtsd ki a hótrollokat magad.
– Jutalmat emlegettél – kapaszkodtam a szalmaszálba –, mekkora lenne mégis? Egy hótroll megöléséért.
– Öt aranyat fizetünk mindegyikért.
– Nahát! – csaptam le az ajánlatra. – Mi épp az imént nyújtóztattunk ki egyet. Lemondunk a jutalomról, cserébe segítsetek a keresésünkben.
De a törpöknek ugyan beszélhettem.

Walda maradni akart éjszakára, különösen, hogy a hóvihar is kiújult, de Astorethnek és nekem mehetnékünk volt. Aggódtunk a gyerekért meg a lindoni tündékért is. Egy beorningot a törpökkel hagytunk, hogy elsimíthassák az ügyrendi nehézségeket, és szigorúan ráparancsoltunk Dalcopra, hogy el ne merjen mozdulni a toronyból amíg vissza nem jövünk vagy érte nem küldünk.
– Akkor a befagyott tavon át? – kérdezte Walda berzenkedve.
– Tóvidéki létedre ugyancsak fázol a víztől – ugratta Astoreth.
– Majd ha beszakad alattad a jég, te is fázni fogsz tőle – morogta a kovács.
– Főnök, viszem én a fegyvereid – ajánlottam fel – úgy talán jobban megbír a jég.
Összekötöttük magunkat, és a hóember vezetésével megindultunk. Rémálomba illő út volt, a süvöltő szél hódarát vágott a képünkbe, a lábunk csúszkált a jégen, és Walda egyszer valóban be is szakadt. Kihúztuk, de a nadrágja jéggé fagyott. Mire átértünk a túlpartra, nekem már jégcsapok lógtak a szakállamon, szegény Bogár pedig koloncként hurcolta a bozontos bundájába fagyott havat.

Éjfél is elmúlt már, mire betántorogtunk a beomlott bánya bejáratán. A tündék éppen valami rituálé közepén jártak, egy kis darab vasat kalapáltak-hajtogattak, közben énekeltek és kántáltak. Astoreth és Walda odaálltak nézni, én közben az előcsarnokban őrködtem, mert féltem, hogy a futni hagyott gazfickók addig törnek ránk, amíg a lindoniakat lefoglalja a rituálé.
Amikor a tündék végre végeztek, szóba elegyedtek Astoreth-szel sindarin nyelven. Az udvariasság ugyan azt diktálta volna, hogy nyugoriul folyjon a társalgás, amit a többiek is értettek volna, de ezek a lindoniak láthatóan nem voltak valami előzékeny népek. Így aztán odaléptem én is, és súgva fordítottam Waldának mindent, ami elhangzott.
Először Astoreth figyelmeztette a tündéket a rájuk leselkedő veszélyre. Azok nyugodtan fogadták a rossz hírt, és mondták, hogy még nem járt erre semmilyen sápadtképű. A lossoth gyermeket sem látták, ami nekünk volt igazán rossz hír, ezen a ponton már kezdtünk kifogyni a reményből. Végül magukra a lindoniakra és különös szertartásukra terelődött a szó.
– Mit csináltatok ezzel a fémdarabbal? És mi hozott benneteket el ilyen távolra otthonról?
– Neked elmondjuk – felelték a lindoniak –, mert rokonunk vagy, ha távoli is. Ez a vas hozott minket ide, és az imént azt vizsgáltuk, hogy megfelelő-e számunkra. De sajnos ennyi nem elég.
– Van valahol több is?
– Lehet.
– Ebben a bányában?
– Ebben a bányában nincsen.
Így folyt tovább a beszélgetés, és a lindoniak egyre elutasítóbbá váltak.
– Hazudnak – morogta Walda újra és újra. – A nyakamat rá, hogy valamiről hazudnak.
El kellett ismernem, hogy a tündék tényleg furcsán viselkednek. Ezt Astoreth is érezte, és egyre türelmetlenebbül és udvariatlanabbul faggatta rokonait. Végül megelégelte, és egy undorodó fejrázással félrevont minket.
– A szemükbe néztem, de elzárkóztak előlem. Nem csak a szavaikat őrzik, de az elméjüket is fal veszi körül.
– Mondtam, hogy valami bűzlik – így Walda. – De mit titkolnak?
– Valami van ebben a bányában, amit nem akarnak, hogy megtaláljunk.
– Nem vagyunk tolvajok – jegyeztem meg –, ha azt a különös vasat meg akarják tartani maguknak, felőlem tegyék.
– Talán van valami köze a vashoz, de ez nem az egész – válaszolt Astoreth. Aztán vállat vont. – De az ő dolguk, ha valamit titokban akarnak tartani. Itt végeztünk. Induljunk tovább a suhatagiak táborához.
Walda azonban másként gondolta.
– Azt hiszem, felderítem ezt a bányát – jelentette be fennhangon nyugoriul. – Sosem tudni, miféle gonosz fajzat bujkál a tárnákban, nem igaz? Időnként egy-egy nagytakarítás még egy ilyen elhagyatott helyre is ráfér.
A lindoniak azonnal felpattantak.
– Ez egy veszélyes hely – mondta az egyikük.
– Nagyon veszélyes – helyeselt egy másik.
– Sziklaomlás, vermek, bányalég – sorolta egy harmadik.
– Kedves, hogy aggódtok – válaszoltam sindarin nyelven –, de tudunk magunkra vigyázni.
Az előcsarnokból kiinduló főfolyosóról számos mellékjárat nyílt, de ezek egytől egyig friss deszkafallal voltak ellátva. Waldával levettük a hozzánk legközelebb esőt, és megvizsgáltuk a mögötte húzódó folyosót.
– Itt semmi sincs – állapítottam meg csalódottan egy fertályóra múlva, amikor a tárna végére értünk.
– Hadd titkolózzanak – Astoreth továbbra sem akarta rokonait megsérteni. – Nekünk most fontosabb dolgunk van. Meg kell keresnünk a fiút, emlékeztek még?
Nem hallgattunk rá, és levettük a második deszkafalat is. A lindoniak nem éppen barátságos pillantásokkal méregettek minket, de nem próbáltak megállítani. Csakhogy ebben a járatban sem találtunk semmi említésre méltót, és ez is vakon végződött.
– Neked volt igazad, értelmetlen ezzel töltenünk az időt – sóhajtott végül Walda. – Hát akkor menjünk.
Astoreth azonban feszülten hallgatózott.
– Nem! Nektek volt igazatok! Hallga!
Ahogy elcsendesedtünk, a mi kevésbé éles fülünket is megcsapta valami halk nyöszörgés. Egyértelműen a harmadik deszkafal mögül jött.
Egyetlen rántással letéptük ezt a falat, és mögötte megpillantottunk egy apró, összekötözött alakot.
– Viggu! – kiáltotta lossoth vezetőnk, aki eddig csak a vállunk mögül nézelődött.
Astoreth szemében veszedelmes fények gyúltak. Miután ellenőriztem a gyermek érverését, és bólintottam, szó nélkül sarkon fordult, és mint a vihar rontott rá a lindoniakra.
A fegyvereit nem húzta éppen elő, de a sindarinnal kevert erdőtünde szitoközönből ítélve, amit a nyugatiakra zúdított, nem állt messze tőle. Mögötte Walda is megállt, arcán vészjósló mosollyal, kezét a kalapácsa markolatán nyugtatva.
– Mégis mi a fene ez? – érdeklődtem a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, amikor Astoreth végre kifogyott a szuszból.
– A gyerek alkudozni akart velünk – mondta az egyik lindoni vállat vonva.
– Követelődzött – mondta a másik.
– És ezért megkötöztétek?!
– Volt valamije, ami kell nekünk.
– Nem akart elvezetni minket a csillaghoz.
– Ez csak egy állat.
– És nem akarta nekünk adni, ami a miénk.
– Mégis mi szükség lenne arra, hogy nektek adjon valamit, ami már a tiétek?!
– A miénk.
– Eol örököseié.
– Csak mi vagyunk méltóak rá.
– De nem tudjuk hol esett le pontosan.
Eol? Csillag? Lehullott? Úgy éreztem, hogy a Hagyományok ismerőjeként illene értenem, hogy miről beszélnek, de csak homályos emlékfoszlányokat hívtak elő ezek a szavak, az egész történet nem állt össze. Walda azonban szerencsére elkötelezett kovács volt, és jól ismerte a mestersége történetét.
– Eolról beszéltek, a Sötét Tündéről, aki Anglachelt és Angristot kovácsolta. Nagy tudású kovács volt, valóban, de gonosz véget ért. Elbájolta Turgon király húgát, a szép Aredhelt, fogságban tartotta, és végül akaratlanul is végzett vele, amikor mérgezett lándzsáját a közös fiuk ellen fordította. Tetteiből csak bánat és gyász fakadt. Kisebb mesterek vagytok, mint Eol, egy kisebb korban, de ahogy ezzel a gyermekkel bántatok, az nem kevesebb gonoszt szülhet végül. Most elvisszük ezt a fiút, vissza apjához és anyjához, akiktől elragadtátok őt. Ha azt akarjátok, hogy elvezessen benneteket a drágalátos meteorvasatokhoz, akkor a lossothok táborában találjátok majd. Nem kétlem, hogy a történtek után drágább árat szab majd a segítségéért, mint amivel korábban beérte volna.
A tündék a késeikhez kaptak, de ekkor elővillantak Astoreth pengéi, és a minket kísérő beorning is fenyegetően felmordult. A lindoniak vasvillatekintettel meredtek ránk, de nem mertek fegyvert rántani.
– Az a csillag minket illet – mondta az egyikük makacsul.
– Senki más nem tud úgy kovácsolni, mint mi.
– Mi tudtuk, hogy le fog esni.
– Ezért utaztunk ilyen messze keletre.
– Ami a kovácsolást illeti – mosolyodott el gonoszul Walda –, azt hiszem, a Szürkehegység törpjei sem válnak a mesterség szégyenére. És ha már itt tartunk, magam is meg tudom különböztetni az üllőt a kalapácstól. Én a helyetekben igyekeznék a bocsánatkéréssel és az ajánlattétellel is, mielőtt még valaki nálatok jobb üzlettel áll elő.
Ezzel otthagytuk őket, és a lossothok tábora felé vettük az irányt. Astoreth szinte felrobbant mérgében. Amilyen nagyon aggódott a lindoniakért korábban, most kétszer annyira haragudott rájuk.
– Egy tehetetlen gyermeket! – mormolta újra meg újra miközben a havat tapostuk. – Összekötözni és deszkák mögé zárni! A saját népem!
– Ha jól emlékszem – mondta Walda egy idő után –, a suhatagi kereskedők tábora útba esik. Mehetnénk először oda?
– Jól emlékezni – válaszolt vezetőnk. – Miért oda menni először? Gyerek meglenni, de szülei aggódni.
– Nem töltünk el sok időt, ígérem. Csak szót akarok váltani a földijeimmel, és figyelmeztetni őket a veszélyre. Ők még nem tudják, hogy egy gyilkos haramiabanda garázdálkodik a környéken.
– Odavezetni – felelte a lossoth, és egy kicsit változtatott az útirányunkon. Órákon keresztül gyalogoltunk némán a hóesésben, és így köszöntött ránk január 13-a.

– Nini, hát ez meg Walda! – köszöntöttek minket a suhatagiak fárasztó menetünk végén. – Mi szél fújt erre?
– Egy Dalcop nevű, de nem szél, csak széllelbélelt – nevetett a kovács.
– Ismerjük, ismerjük! Miatta kellett idén a szokásosnál két nappal korábban elindulnunk – somolyogtak a kereskedők. – Nem gondoltuk volna, hogy így is eljön. Sajnáljuk, ha ezzel bajt okoztunk nektek.
– Hát szó, ami szó, szép kis kalamajkába kevertetek. De most már itt vagyunk, és jó is, hogy így történt – feleltem én.
Walda előadta nekik eddigi hányattatásunk történetét. Amikor a tündék lehullott csillagjáig jutott, a vidám suhatagi arcok hirtelen elkomorodtak.
– Egy hullócsillag, azt mondod? Melyik nap?
– Nagyjából hetedikén? – válaszolt Walda zavartan. – De mi baj vele?
– Az asztrológiai táblázatok – magyarázta az egyikük sebesen egy könyvben lapozgatva – nem sok jót ígértek eddig sem. De ha még egy csillag is lehullott…
Odaléptem, hogy a könyvébe pillantsak a válla fölött. Hirtelen nekem is elszállt a jókedvem.
– No, mi az? – kérdezte Astoreth.
– Egy sárkány – válaszoltam komoran.

– Eddig nem voltunk biztosak benne – mondták később a kereskedők, miközben megosztoztak velünk egy bogrács teán. – De a hullócsillag elég egyértelmű jel. Itt fog felébredni a környéken. Talán már fel is ébredt.
– Járhatunk megint körbe – morogtam rosszkedvűen –, hogy mindenkit figyelmeztessünk a veszélyre. Legalább az őrtoronyba el kell mennünk, hogy a törpöknek szóljunk.
– Törpöknek? Vannak itt törpök?
– Igen, őslakosok itt a Szürkehegységben.
– Nagyszerű! Ha egy sárkányt kell megtalálni, arra pont a törpök a megfelelőek! Mondjátok majd nekik, hogy jöjjenek ide, üzletet ajánlunk nekik.
– Majd megemlítjük – válaszolta Walda az egyik sátorból kilépve. – Köszönet a száraz ruháért – biccentett az egyik kereskedőnőnek.
– Nem tesz semmit. Csoda, hogy abban a jéggé fagyott nadrágban idáig eljutottál.
– Csoda bizony. Az ott tea? Merjetek nekem egy bögrével. Úgy-úgy, ne sajnáld belőle a szeszt sem! Na, hát akkor Bard királyra! És most gyerünk tovább, a lossothok várnak!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához