LFG.HU

telge
VegyesCimkek

Karakternézőpontból írt krónika a Hóvihar január tizenkettedikén című Kard és Másodteremtés kaland első tesztjáték-alkalmáról, telge tollából. Játszódik a harmadkor 2959. esztendejének januárjában, az Öt Sereg Csatája után bő tizenhét évvel, a Rhovanionnak is nevezett Vadonföld legészakibb határvidékén. Az elbeszélő egy bakacsinerdei ember, a Tudós Heort. Vigyázat, RONTÓCVESZÉLY! Potenciális jövendőbeli játékosok ne olvassák el, mert még találkozhatnak vele szerepjátékos rendezvényen!

 Ismét útnak indultunk. Hosszú nap és éjjel állt mögöttünk, de a meleg ital valamennyire visszaadta az erőnket, és mire a nap delelőre hágott, elértünk a lossothok táborába.
– Mi a Smaug rücskös páncéljának kell mindenkinek külön táborozni – fakadt ki Walda, amikor végre betántorogtunk a hóemberek jégkunyhói közé. – Nem egymással kereskedni jönnek ide? Akkor meg miért jó nekik az, hogy egymástól többórányi járóföldre ütnek tanyát, és minket küldözgetnek körbe-körbe?
– Gyanakvó népek ezek – vontam vállat –, és nem egészen ok nélkül. Te szívesen aludnál egy táborban azokkal a sápadt képű haramiákkal?
– Legalább rajtuk tudnám tartani a szemem – horkantott vezérünk, és Astoreth egyetértően bólintott.
A lossothok öröme határtalan volt, amikor a megkerült Viggut észrevették. A törzs vénei a saját szállásukra invitáltak minket, meleg ebéddel kínáltak, és alaposan kifaggattak. Szörnyülködtek a lindoni tündék álnokságán, szívükre vették a kószáló haramiák elleni figyelmeztetésünket, és megígérték, hogy tőlük telhetően segítségünkre lesznek.
– Mi adni vezető, mi adni szállás – válaszolták kérdéseinkre.
– Esetleg nem túl nagy kérés az sem, hogy a romos őrtoronyhoz egy üzenetet küldjetek?
– Nem, nem, mi megtenni.
Gyors üzenetet firkantottam nyugoriul a törpöknek, suhatagi nyelven Dalcopnak, és mindőjüket megkértem, hogy jöjjenek a lossothok táborába. Ezúttal a változatosság kedvéért mi dőltünk hátra egy tábor kényelmében, amíg mások a havat taposták.
Úgy látszik az idő már túl későre járt, mire a hírnökünk az őrtoronyhoz ért, mert 13-a hátralevő órái csendes nyugalomban teltek. Mivel elég fáradtak voltunk, korán aludni tértünk, és én a magam részéről 14-én reggelig ki sem nyitottam a szemem.
14-ére úgy látszik a vihar végre kiadta a mérgét, mert a reggel csodaszép verőfényes volt. Ez viszont azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a lindoni tündék hóember vezető nélkül is kimerészkedtek a bányából, és teljes létszámukban megjelentek a lossothok táborában valamivel dél előtt.
A hóemberek kifejezéstelen arccal nézték őket, amint végigsétáltak a tábor fő utcáján, de amikor valamelyik lindoni megszólított egy lossothot, az mindig hátat fordított nekik. A tündék azonban nem zavartatták magukat, hanem félrehúzódtak a tábor szélére, és a maguk nyelvén sutyorogtak egymás között.
Azután megjöttek a törpök és Dalcop is. Kétlem, hogy a tóvárosi fiatalembernél boldogabb fickó létezett a világon abban az órában. Azonnal kérdésekkel árasztott el minden lossothot, aki hajlandó volt egy fikarcnyit is figyelni rá, és nekiállt a tábor legapróbb részleteit is lerajzolni a noteszébe.
A törpök kedve már kevésbé volt jó.
– Hívtatok, hát jöttünk. Mit akartok?
– Mond neked valamit az, hogy meteorvas? – kérdezett vissza Walda.
– Mond hát.
– Nos, van egy egész nagy adag belőle a környéken – felelte Astoreth –, és mi tudjuk pontosan hol.
– Hol?! – ugrottak fel a törpök, és szemükben mohó fény gyúlt.
– Égicsarnokban, hol máshol – feleltem flegmán.
Amikor ugyanis a suhatagaiak tábora felé mentünk, felderítőnk éles tündeszeme felfedezte, hogy Viggu és vezetőnk útközben többször is megálltak, és a fiú nagyon egyfelé mutogatott. Később, már a hóemberek táborában feltettünk egy pár kérdést, és mint kiderült, abban az irányban a törpök elhagyatott városa, Égicsarnok feküdt.
– Egy hullócsillag zuhant a városra – vette vissza a szót Walda –, valószínűleg január 7-én.
– Hm – hümmögött az egyik törp.
– Szóval egy hullócsillag – mondta egy másik.
– Tehát erről beszélt… – motyogta a harmadik.
– Hallgass! – förmedt rá a másik négy.
– Azt hittük ennél lelkesebbek lesztek – jegyeztem meg értetlenkedve. – Ki beszélt erről?
– Hát szóval…
– Az úgy volt…
– Baleset.
– Véletlen.
– Félreértés.
– Miről beszéltek? – kérdeztem növekvő balsejtelemmel.
– Senki sem gúnyolódhat a Vörösszakállú Klánon.
– Azt nem tűrjük.
– És hát ő azt mondta.
– Mi meg azt hittük.
– És olyankor eljár a kezünk.
– Mert, hát, nem tűrjük a gúnyolódást.
– Szóval fejbe vertük.
– Ő meg meghalt.
– Nem kellett volna gúnyolódnia – szegezte le végül a legnagyobb szakállú törp. Majd jóval halkabban hozzátette:
– De azért sajnáljuk.
– Ti öltétek meg a remetét – mondta Walda fáradtan.
– Mit mondott az a szerencsétlen, amiért meg kellett halnia? – kérdezte Astoreth színtelen hangon.
– Azt mondta, hogy:
Vörösszakáll hull a földre
 Egy van csak, ki látta;
 Rejtett kincset olvaszt tüze,
 Messze érhet átka.” – hadarta az egyik törp.
– És én azt hittem, hogy rajtunk gúnyolódik – hajtotta le a fejét a legfiatalabb vörösszakállú –, és széthasítottam a koponyáját.
Sírni akartam, de a számon csak durva, darabos kacaj jött ki. Felálltam, és a legközelebbi jégkunyhóhoz sétáltam, majd teljes erőből belerúgtam. Nem tudom meddig rugdostam a jégfalat, de már kisebb rés tátongott rajta, amikor Walda kezét éreztem a vállamon. Lassan megfordultam.
– Törpök, tündék és haramiák… – nevettem keserűen. – Megérdemlik egymást. Hagyjuk itt ezt a völgyet, Walda. Menjünk haza.
– Nem lehet. Tudod te is, vénember. Hidd el, én is jobban örülnék, ha nem lennénk itt. De most már itt vagyunk. Belekeveredtünk. Ahogy mindig. Ez már a mi dolgunk.
Igaza volt.
– Ez a jóslat… – a dühöm lassan átadta a helyét a keserű belenyugvásnak, és az elmém fogaskerekei csikorogva újra mozgásba kezdtek. – Rejtett kincs…
– A város belsejébe esett – mondta Astoreth –, arra a helyre, ahol a kincs fel volt halmozva.
– És a kincsen ott feküdt Knút – fejezte be Walda –, és most felébredt.
– Megkeressük a családját – fogadkozott a törpök vezére menet közben –, és kárpótlást fizetünk nekik. Jókora kárpótlást. Igazságot szolgáltatunk. Biztos elégedettek lesznek.
Megvetően kiköptem.
– Nekem más fogalmaim vannak az igazságszolgáltatásról – morogtam –, és tán az tehetne elégedetté, ha fognánk egy jó erős kötelet, és felkötnénk a gyilkost.
– Hagyd, Heort – mondta Astoreth.
Persze, neki volt igaza. Egy ember meghalt, és ha még egyet megölnénk, az már nem segítene senkin. Talán tanul a hibájából. Talán jóváteszi majd a bűnét. De a valák nevére, túl sok itt nekem a talán! Nagyon szerettem volna megint megütni vagy megrúgni valamit.
Mire Égicsarnok romjaihoz értünk, ismét feltámadt a hóvihar. A lindoni tündék a lossothok tábora óta a nyomunkba voltak, de most nem tudtak tovább követni. Míg mi egy kis felszíni őrtornyot kezdtünk el keresni a hegyoldalban, amin keresztül a törpök szerint a város szívébe juthattunk, ők nekiálltak kiásni a főbejáratot.

– Sok szerencsét! – nevetett gúnyosan Astoreth. – Heten tíz-húsz év alatt talán juttok is valamire.
Egy-két óra bolyongás után végre megtaláltuk a mélybe vezető őrtornyot. Lossoth vezetőnk itt megmakacsolta magát.
– Én nem bemegy halott város. Itt vár három nap. Ha ti nem itt kijön, lehet eltéved.
– Igyekszünk majd errefelé visszajönni – biztosította Walda –, nekünk sincs nagy kedvünk ebben az ítéletidőben tévelyegni, elhiheted.
A beorningok már visszatértek a táborukba, így ezúttal csak hárman voltunk a törpökkel. Természetesen mi mentünk elöl. A Vörösszakállú Klán láthatóan elég bátor volt hozzá, hogy lemészároljon egy védtelen öregembert, de egy sárkány, nos, az egészen más lapra tartozott.
Sokáig lépcsőztünk lefelé, azután földalatti folyosók szövevényes labirintusába jutottunk. Lassan, metodikusan mindig a szélesebb járatokat választva elértünk a törpváros főútjára.
– Itt dúlt a harc a leghevesebben – mondta Astoreth miután szemügyre vette a nyomokat – de ez már nagyon régen történt. De nini! Érdekes, úgy látszik a sárkány nem a főbejáraton jutott be a városba, hanem ezen az oldalfolyosón. Ez meg hogy lehet?
A válasz a következő teremben várt ránk.
– Itt követ fejtettek – mondtam – ami azt jelenti…
– Hogy a sárkány itt rejtőzött valami földmélyi üregben. A törpök meg balszerencséjükre felébresztették.
Összeborzongtunk.
– Nagyon éhes lehetett… Ki tudja mennyi ideig feküdt előtte álomtalan álomban? Talán még a valák serege elől rejtőzött ide Morgoth bukása idején.
– De már ennek is jó ideje. Most is nagyon éhes lehet.
– Talán vissza kellene fordulnunk – javasolta az egyik törp.
– Ezek a ti csarnokaitok Vörösszakáll – mondtam neki –, a szörny a ti őseiteket falta fel, és a ti kincseiteken pöffeszkedik. És most talán lehetőségetek nyílt a bosszúra. Elszalasztanád?
A törpök nem válaszoltak. Visszaindultunk a főfolyosó felé, és követtük a pusztítás nyomait, remélve, hogy a sárkány kincseskamrájába vezet minket.

 Sokáig botorkáltunk a romos folyosókon. A törpök idővel elmaradtak, teljesen elhagyta őket a bátorságuk. Aztán Bogár is megmakacsolta magát, és a kabátujjamat szelíden a szájába véve igyekezett visszatartani.
– Közeledünk – mondta komoran Walda.
Úgy is volt. Az alagút végén betűzött a délutáni nap fénye. A napsugarak, vörösek, mint a vér, olvadt aranyon csillantak meg… és egy hatalmas, pikkelyes testen. Ámulva álltunk. Aztán Walda és Astoreth nevetve táncra perdültek.
– Ráesett!
– Eltemette!
A hatalmas csarnok, amelyről a város alighanem a nevét kapta, olyan közel volt a földfelszínhez, hogy a hullócsillag könnyűszerrel áttörte a kupoláját, az alvó sárkányt pedig föld- és kőtörmelékkel terítette be. A törmelék tetején pedig ott feküdt a hullócsillag vasszíve, amiért Eol kései követői ilyen messze keletre zarándokoltak.

Walda már meg is indult, hogy megmássza a kincshalmot.
– Vigyázz! – mondtam neki, de meg sem hallotta.
Kár lett volna az óvatlanságba belehalni, ha már ilyen messzire eljutottunk. Ha a sárkány csak tetteti, hogy meghalt, karmos mancsának egyetlen suhintásával végezhet Waldával.
– Knút! – kiáltottam a tőlem telhető legércesebb hangon. – Te ronda, csupasz gyík! Élsz még?
Ha másra nem, erre biztosan megfelel.
– Élek – sziszegett halkan a sárkány –, szabadítsatok ki, és jutalmat kaptok!
Walda óvatosan hátrébb húzódott.
– Nem hinném, hogy meg tud mozdulni – mondta.
– A törmeléket! A törmeléket kaparjátok le rólam! Annyi aranyat kaptok, amennyiről álmodni sem mertek!
– És akár egy fertályóránk is lesz élvezni, mielőtt végzel velünk – jegyezte meg Astoreth.
– Vajon valaki ki akarja szabadítani? – tűnődtem hangosan. – Azért volt a hóvihar? Vagy éppen ő maga kavarta?
– Kit érdekel? – kérdezte Walda. – Egy lándzsa kéne ide. Azzal ledöfhetnénk.
– Nem csak kincset ajánlok! – a sárkány hangja felerősödött. – Hatalom, boldogság, tudás, minden a tiétek lehet!
– Talán a főfolyosón akad egy lándzsa – gondolkodott hangosan Astoreth –, meg azok a mihaszna törpök is segíthetnének.
– Elmegyek innen – változtatott taktikát a sárkány –, megfogadom, hogy elmegyek és nem ártok nektek! Csak szabadítsatok ki!
– Jó ötlet – válaszolta Walda. – Addig én megnézem, nem lehetne a meteoritot ráhengeríteni a fejére. Hátha az szétzúzná.
– Engem érdekel a tudás, amit ajánlasz – vetettem közbe.
Astorethet elnyelte a folyosó homálya.
– Kicsi ember, szedd le rólam a törmeléket, és minden kérdésedre válaszolok!
– Bár nagyon sokat már nem lesz időd feltenni – fújtatta Walda, miközben a törmelékhalom tetejére mászott.
– Nem vagyok egészen ostoba – méltatlankodtam mindkettejük felé. – Knút, a Hagyományok ismerője vagyok, és ezer példát tudok arra mondani, hogy a sárkányok hogyan szegték meg egy embernek adott szavukat. De olyan esetre nem emlékszem, hogy egy ember megszegte volna egy sárkánynak adott szavát. Te megbízhatsz bennem, ha én benned nem is. Mondj el mindent, amit tudsz. Mindent. És ha ezt megfelelő árnak találom, kiszabadítunk, és hagyunk elmenni. A szavamat adom.
– Mindent el fogok mondani, de csak akkor, ha előbb kiszabadítasz – makacskodott Knút.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj – mutattam rá.
– Dögnehéz ez a hullócsillag – Walda már teljesen kivörösödött az erőlködésben –, emelő nélkül nyolcan se fogjuk tudni megmozdítani.
– Ahányszor leszedsz rólam egy adag törmeléket, válaszolok egy kérdésedre – Knút még mindig alkudozni próbált.
– Mondj el mindent, különben a beszélgetésünk itt és most véget ér – feleltem.
– De ha ott van a sárkány, minek mennénk oda? – hallatszott a törpök kiabálása mögülem a folyosóról. – Nem inkább elfelé kéne igyekeznünk?
– Hányszor mondjam még, hogy magatehetetlen! – kiabált vissza a futva érkező Astoreth. – Sajnos nem találtam lándzsát! A dög alaposan feltakarított a csata után.
– Sejtettem – rázta meg a fejét bánatosan Walda –, ha sárkány lennék, én sem akarnám megkönnyíteni a sárkányölők munkáját.
– Kérdezz hát, kicsi ember – a sárkány hangjába hirtelen egy ravasz felhang költözött, ami cseppet sem tetszett nekem –, tegyél fel egy kérdést, és én válaszolok. Aztán segíts leszedni rólam a törmeléket.
– Te kavartad a hóvihart?
– Kitaláltad hogyan hengerítsük a fejére a csillagot?
– Sajnos túl nehéz.
– Igen, én voltam.
A sárkány pofájának csak az elülső része látszott ki a törmelék alól, az orra, és a szájából egy rész. A szemei a kő és föld fogságában voltak. Astoreth most a szájára célzott az íjával, és elengedett egy vesszőt.
– És mire volt neked jó a hóvihar?
– Ez már a második kérdés, emberke. De válaszolok rá. Azt reméltem, hogy a vihar vándorokat terel majd be a városba, vagy hogy a szél elég törmeléket lefúj rólam. És most szedd le rólam a törmeléket! – Knút egyáltalán nem zavartatta magát az ajkáról lepattanó lövedéktől.
– Eszem ágában sincs – mondtam.
– Becsaptál – sziszegte Knút, aztán felordított amikor a következő nyíl a szájpadlásába fúródott.
– Egyáltalán nem. Azt mondtam mondj el mindent, és utána megfontolom, hogy kiássalak-e. Ügyeltem a fogalmazásra, elhiheted.
– Ne fáradj vele – intette le Walda Astorethet –, ez így örökké fog tartani. Gyere, inkább segíts a szemét kiásni.
– Jó nagy – jegyezte meg az egyik a hátam mögül szemlélődő törp, teljesen feleslegesen.
Szedd le rólam a törmeléket! Most!
 Knút bűvös hangjára ellenállhatatlan kényszer kerített hatalmába, hogy földet és köveket söpörjek le ormótlan testéről. Először a testem engedelmeskedett a sárkány hatalmának, és munkához látott, de lassan, lépésről-lépésre visszaszereztem az irányítást.
– Fogjátok le, ne csak ott álljatok – förmedt rá Walda a törpökre, amikor észrevette, mit csinálok, de addigra már újra a magam ura voltam.
– Knút, még vannak kérdéseim. Addig válaszolj, amíg teheted.
– Rendben van, Heort, a Bakacsinerdőből – mondta a sárkány a vereség hangján –, elfogadom az ajánlatod.
– Igaz, hogy Sauron visszatért Barad-dûrba? Valóban újjáéledt délen a Sötét Hatalom?
– Vigyázz, ne nézz a szemébe! – figyelmeztette Walda Astorethet, aztán félrekotorta az utolsó néhány szem törmeléket.
– Igen, Sauron visszatért.
– Mit tudsz a terveiről? Hogyan kavartad ezt a hóvihart? Hé, várjatok, ne öljétek meg, már beleegyezett, hogy mindent elmond!
Astoreth a sárkány szemébe döfött, de a penge lesiklott a pikkelyes szemhéjról.
– Nyisd ki a szemét! Feszítsd fel!
– Sokat tudok Sauron terveiről és szolgáiról. A mágiáról, a világról és az elmúlt időkről is sokat taníthatok neked.
– Ne bántsátok! Megőrültetek? Nem halljátok mit mondok? Knút, menekülj! – kiabáltam összefüggéstelenül, és teljes erőmből elkezdtem lesöpörni róla a törmeléket. – Még annyi kérdésem van!
Walda erőnek erejével felhúzta a sárkány szemhéját, Astoreth pedig teljes súlyát beleadva döfött. Mivel nem nézett oda, csak második próbálkozásra sikerült a lágy részt megtalálnia. A vér szökőkútként fröccsent ki Knút szeméből, ahogy Walda pörölye újra és újra lesújtott a kard markolatára, beljebb erőltetve a fegyvert a sárkány agya felé. Knút egy hangos sóhajt hallatott, és elhallgatott. Már csak halk és rendszertelen lélegzet jelezte, hogy él.
A törpök lefogtak, én pedig kiabálva és átkozódva igyekeztem kiszabadulni a szorításukból. De ők erősebbek voltak.
– Nem elég hosszú ez a vacak – mondta Walda undorral. – Most mi legyen, ássuk ki a másik szemét?
– Jobb híján – vont vállat Astoreth.
– Ne öljétek meg! Ez egy esély! Esély arra, hogy megtudjunk mindent az Ellenségről, amit valaha akartunk! Engedjetek el, engedjetek el, én értek a gyógyításhoz! Még meg tudom menteni! Bekötözöm! Fél szemmel sokkal veszélytelenebb lesz!
– Sajnos – mondta Walda – nem tehetjük. Ezt most be kell fejeznünk.
– Knút az igazságot kínálja nekünk! – ordítottam. – Az ő tudásával győzhetünk! Tudás és igazság, az egész életemet ezek keresésére tettem fel! Nem bukhatok éppen itt el, amikor mindezt megtaláltam!
– Heort – mondta Astoreth komolyan –, ez egy sárkány. A tudása túl mély egy embernek, az igazságaitól pedig megőrülnél.
– Ne tedd! Várj még!
De a tünde lány nem várt, és Knút, a hidegsárkány egy halk szisszenéssel végleg kilehelte a lelkét.

A tragikomédia utolsó, ízléstelen felvonása azonban még hátravolt. A sárkány halálával a hóvihar véget ért, és a lindoni tündék felfedezték az őrtoronynál ácsorgó lossothot. Követtek minket a föld alá, és eltaláltak a terembe, ahol a halott sárkány feküdt a megolvadt kincshalmon.
– Az a mi hullócsillagunk – jelentették be, miután besorjáztak a folyosón.
– Erről megoszlanak a vélemények – felelte Walda.
– Égicsarnok a mienk, és a meteorit itt van – mutatott rá egy törp.
– Azonkívül a sárkányt is mi öltük meg – tette hozzá Astoreth.
Az elmúlt órákat azzal töltöttük, hogy a nagy vasdarabot legörgessük a törmelékhalomról a csarnok padlójára. Szerintem ugyan egyszerűbb lett volna a felszínen egy darut építeni, és úgy kiemelni, de a törpök váltig állították, hogy gyorsabb lesz a folyosón kivinni a csillagot.
– Bár engem senki sem kérdezett, nekem az a véleményem, hogy elkélne a tündék segítsége – jegyeztem meg. – Egyébként a meteorvasat pont ugyanannyira szolgálták meg, mint a vörösszakállúak, és ők legalább nem öltek meg egyetlen remetét sem.
– Ki tudja, mit tettek volna azzal a gyerekkel, ha mi nem szabadítjuk ki? – morogta Astoreth. Szemmel láthatóan még mindig dühös volt nyugati rokonaira.
– Az üstökös azt illeti, aki a legnagyobb hasznát tudja venni – mondta az egyik lindoni.
– Azok mi vagyunk – tette hozzá a másik.
– Eol tudásának örökösei – szögezte le a harmadik.
– Osszuk el a meteorvasat tizenöt részre – javasoltam –, tizenöten vagyunk itt a teremben, kapjon mindenki egyenlő részt a hullócsillagból.
Természetesen ennek mindenki ellene volt.
– Miért osztoznánk olyanon, ami a mienk? – kérdezték a lindoniak.
– Miért adnánk a tündéknek abból, ami atyáink csarnokában fekszik? – érdeklődtek a törpök.
Még Waldának és Astorethnek sem volt ínyére a dolog.
– A lindoniak egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, amíg mi megöltük Knútot – mondta Astoreth.
– Én és a törpök sem – mutattam rá.
– Ha le akarsz mondani a részedről, én nem fogok az utadba állni – vont vállat Walda.
– Ha nem adjátok ide szépszerével, elvesszük erővel – az egyik lindoni a kése nyelére tette a kezét.
Ez már sok volt nekem.
– Elég legyen ebből az őrültségből! – kiáltottam. – Hát itt fogjuk lemészárolni egymást, a sárkány hűlő tetemének árnyékában? Ha nem is értünk mindenben egyet, mi azért szövetségesek vagyunk. Mind ugyanazon az oldalon állunk. Ha egymás között torzsalkodunk, az Ellenség húz hasznot belőle!
Nem volt ilyen egyszerű meggyőzni őket. Sosem volt ilyen egyszerű. Jó ideig jártattuk a szánkat feleslegesen, végre a tündék legalább abba beleegyeztek, hogy segítsenek kihozni a csillagot a felszínre. A görgetésével, az emelésekkel, és néhol a folyosó kiszélesítésével volt elég munka, és reménykedtem, hogy a tündék és a törpök talán megbarátkoznak egymással, mire végzünk, de semmi ilyesminek nem volt nyoma. Mikor két nappal később a hullócsillag végre a felszínen pihent, a két csapat pont ugyanolyan ellenségesen méregette egymást, mint korábban.
– Nos, akkor esetleg meggondoltátok az én javaslatomat? – kérdeztem, amikor már ideje volt eldönteni, hogy merre visszük a követ tovább.
– Meggondoltuk – felelték a törpök.
– És elvetettük – bólintottak a lindoniak.
Hát, legalább ennyiben egyetértettek.
– A lossothokat kérjük fel döntőbíráknak – mondták végül a tündék –, az ő döntésüket elfogadjuk, ha ti is.
– Nyilván meg akarják vesztegetni a hóembereket – morogta Walda a fülembe.
– Sok szerencsét hozzá – tette hozzá Astoreth. – Most már én is meguntam ezt a perlekedést. Bárcsak túl lennénk már rajta!
De az erők, amelyek a világot kormányozzák, ritkán vannak tekintettel a magunkfajta jelentéktelen személyek kívánságaira. Az út a hóemberek tábora felé végtelenül nyúlt el előttünk, és a nap lassan már delelőre hágott. Összenéztünk két társammal, majd hangos sóhajjal nekigyürkőztünk a munkának.

Ami ezután következett, arról valószínűleg többet tudsz, mint én magam, hiszen a naplóm tanúsága szerint január 18-án, mikor a csillagot behúztuk a havon a lossothok táborába, már magad is ott voltál. Most pedig, kérlek, elégítsd ki öreg barátod és tanítványod kívánságát, és ha találsz rá időt, hogy pár szónál hosszabb levelet papírra vess, postafordultával írd meg nekem: miért volt szükséged az én részletes leírásomra erről az esetről?
Gondolom, hogy az Ellenségnek lehet valami köze a dologhoz. Astoreth, amikor legutóbb erre járt, említette, hogy az utóbbi időkben ugyancsak megsokasodtak a Homály szolgái odafent, Északon. Bárcsak én is segíthetnétek nektek! De az öregség végleg maga alá gyűrt sajnos, és ma már az is megterhelő utazást jelent számomra, ha két faluval arrébb van szükség a gyógyítói munkámra. Ha teheted írj hamarosan, mert attól tartok, öreg barátom és mesterem, hogy ebben az életben már nem lesz sokszor alkalmunk levelet váltani.

N’i lû tôl,
Heort


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához