LFG.HU

Alyr
hírekCimkek

Közeleg a tél. A Nagy Konklávé bejelenti a nyár végét, miközben Westeros földjén magasra csapnak a polgárháború lángjai Robert Baratheon, a törvényes király halála után. A Starkok és Lannisterek viszálya megfékezhetetlen; Eddard Stark örököse bosszúra szomjazik. Háromszáz év óta előszörÉszak újra királyt emel maga fölé Robb Stark személyében, de az újdonsült uralkodó helyzete nem könnyű. Lánytestvéreit túszként tartják fogva, országát mindenhonnan ellenségek veszik körül, miközben egy ősi, sértett családnak északra fáj a foga.

Mások is játékosként lépnek a Hatalmasok játszmájába. A néhai király fivérei unokaöccsük – sokak szerint vérfertőző kapcsolat gyümölcse – trónjára törnek, de egymás iránt sem dúl bennük a szeretet.
Az Éjszakai őrség a Falon túlra lovagol, hogy végére járjon az északon történő különös eseményeknek, ám ezen a kietlen, rémek járta vidéken könnyen lehet a vadászból vad.
Viharbanszületett Daenerys Targaryen, vérvonala utolsó leszármazotta megkezdi a Targaryenek elvesztett királysága, Westeros fele vezető utat. Új barátokra és ellenségekre lel, de a kettőt nehéz egymástól megkülönböztetni, hisz sokaknak csak sárkányaira, az egyedüliekre a földön fáj a foga.

George Martin sorozata, a Jég és tűz dala az epikus fantasy legnagyobb teljesítményei közé tartozik, olyan ritka mű Tolkien követőinek sorában, ami méltó a A Gyűrűk ura teljesítményéhez. A sorozat második része, A királyok csatája elődjénél is magasabbra helyezi a mércét, megjelenése igazi esemény a magyar fantasy életben.


(részlet)

A társaság közepén, a küzdőket buzdítva és nevetgélve, ifjú királynéjával az oldalán aranykoronás kísértet ült.
Nem csoda, hogy az urak olyan odaadással gyűlnek köréje, gondolta az asszony. Maga a feltámadt Robert. Renly jóképű volt, ahogyan egykor a bátyja is: hosszú lábak, széles váll, ugyanaz a finom és egyenes szálú, szénfekete haj, ugyanaz a mélykék szem, ugyanaz a könnyed mosoly. A homlokán viselt vékony diadém remekül illett hozzá. Lágy aranyból készült, és gyönyörűen megmunkált rózsákat ábrázolt, elején arany szemekkel és arany aganccsal ékesített, sötét jádekőből formázott szarvasfej emelkedett ki.
A király zöld bársonytunikájának mell-részére is koronás szarvast varrtak aranycérnával; a Baratheon címert Égikert színeiben. A fiatal lány, aki mellette ült a főhelyen, szintén Égikert szülötte volt, az ifjú királyné, Margaery, Lord Mace Tyrell leánya. Catelyn tudta: az ő házasságuk a habarcs, amely összetartja az óriási déli szövetséget. Renly huszonegy éves, a leány nem lehetett idősebb Robbnál. Nagyon szép volt szelíd őzszemeivel és göndör barna hajával, ami lusta fürtökben omlott vállára. A mosolya félénk volt és kedves.

Odalenn a mezőn újabb ellenfél veszített a szivárványos lovaggal szemben, és a király elismerően kiáltott fel a többi nézővel együtt.
-Loras!- hallotta Catelyn a kiáltását. – Loras! Égikert!
A királyné izgatottan tapsolt.
Catelyn odafordult, hogy lássa a végét. Már csak négyen maradtak a küzdelemben, és nem férhetett hozzá sok kétség, hogy a király és a köznép kinek a pártján áll. Cartelyn még sohasem látta Ser Loras Tyrellt, de még a messzi északon is híre járt az ifjú Viráglovag vitézségének. Ser Loras ezüstszerszámú magas, fehér csődörön lovagolt és hosszúnyelű csatabárdot forgatott. Sisakja közepén aranyozott rózsaminta futott végig.
A két másik még harcban lévő lovag összefogott. Megsarkantyúzták a lovaikat, és a kobaltkék páncélt viselő lovagra vetették magukat. Abban a pillanatban, hogy két oldalról odaértek hozzá, a kék lovag keményen megfékezte a lovát, törött pajzsával egyik támadója arcába sújtott, fekete paripája pedig kirúgott a másik felé acélpatkós lábával. Egyetlen szempillantás alatt a két támadó közül az egyik kiröpült a nyeregből, a másik pedig megingott. A kék lovag a földre dobta törött pajzsát, hogy felszabadítsa bal karját, s a Viráglovag máris rajta volt. Úgy tűnt, a páncél súlya alig befolyásolja Ser Loras kecses mozgását és gyorsasságát, szivárványszínű palástja örvényként kavargott körülötte.
A fehér és a fekete ló úgy keringtek, mint a szerelmesek az aratótánc közben, csak itt a lovasok csók helyett acéllal borították be egymást. A hosszú bárd villant, a csatacsillag suhogott. Mindkét fegyver tompa volt, mégis iszonyúan csengtek, ahogy egymásnak csapódtak. A kék lovag, lévén védtelen, sokkal rosszabb helyzetben volt. Ser Loras ütései csak úgy záporoztak a fejére és a vállaira a tömeg ütemes “Égikert!” kiáltásai közepette. A másik lovag csatacsillagával felelt, de valahányszor a golyó ütésre lendült, Ser Loras három aranyrózsával díszített, megviselt zöld pajzsa útját állta. Amikor a csatabárd visszakézből eltalálta a kék lovag karját, és kiröpítette belőle a csatacsillagot, a tömeg úgy bődült fel, mint egy párzó vadállat. A Viráglovag felemelte a bárdját a végső csapásra.

A kék lovag azonban nekirontott. A csődörök összeütköztek, a tompított élű csatabárd az összevissza karcolt kék mellvértnek csapódott… de a kék lovagnak valahogy sikerült megragadni a nyelét acélkesztyűs ujjaival. Kitépte a fegyvert Ser Loras kezéből, a harc hirtelen puszta kezes dulakodássá vált, és egy pillanattal később lefordultak a nyeregből. A lovak eltávolodtak egymástól, ők pedig rettenetes erővel csapódtak a földhöz. Loras Tyrell szenvedte meg ezt jobban, ahogy alulra került a zuhanás közben. A kék lovag hosszú tőrt rántott elő, és felpattintotta Tyrell sisakrostélyát. A nézősereg túl hangosan ordított, így Catelyn nem hallotta, mit mond Ser Loras, de leolvasta a szavakat a lovag felrepedt, véres ajkáról. Megadom magam.
A kék lovag bizonytalanul talpra állt, és Renly Baratheon felé emelte a tőrét, a bajnok tiszteletadásaként királyának. Apródok rohantak a küzdőtérre, hogy felsegítsék a legyőzött lovagot. Amikor levették a sisakját, Catelyn meglepetten látta, milyen fiatal. Nem lehetett több két évnél közte és Robb között. A fiú ugyanolyan szemrevaló lehetett, mint a húga, bár ezt most a felhasadt száj, a kóválygó tekintet és a kócos haján át csordogáló vér miatt nehezen lehetett megállapítani.
- Jer elém! – kiáltotta Renly király a bajnoknak.
A lovag bicegve megindult az emelvény felé. Pompás kék páncélja közelről már kevésbé tűnt pompásnak. Mindenhol karcolások tarkították, a buzogányok és harci pörölyök mély horpadásokat, a kardok hosszú barázdákat hagytak rajta, a zománcozott mellvértből és a sisakból pedig itt-ott egész darabkák hiányoztak. A köpönyege cafatokban lógott, és mozgásából ítélve a páncélban rejtőző embert sem viselte meg kevésbé a küzdelem. Néhányan “Tarth!” ordításokkal üdvözölték, mások furcsa módon azt kiáltozták felé: “Szépség! Szépség!”, de a legtöbben csendben maradtak. A kék lovag letérdelt a király színe előtt.
- Felség! – a hangját eltompította a horpadt sisak.
- Mindaz, amit nemes atyád állított rólad, igaz – harsant Renly hangja a mező felett. – Már láttam egyszer vagy kétszer, ahogy Ser Lorast kiütik a nyeregből… de ily módon még sohasem.
- Ez nem is volt rendes kiütés – tiltakozott egy közelben álló részeg íjász, mellén a Tyrellek rózsájával. – Aljas trükk volt lerántani a fiút.
A tömeg oszlani kezdett.
- Ser Colen! – szólította meg Catelyn a kísérőjét. – Ki ez a férfi, és miért ilyen barátságtalanok vele?
Ser Colen összevonta a szemöldökét.
- Mert nem férfi, úrnőm. Ő Tarth-i Brienne, Lord Selwyn, az Esthajnalcsillag leánya.
- Leánya?! – szörnyedt el Catelyn.
- Úgy nevezik, Brienne, a Szépség… bár nem szemtől szemben, különben még küzdelemben kellene felelniük a szavaikért.
Az asszony hallotta, hogy Renly király Lady Brienne Tarth-ot kiáltja ki a keserűhídi kézitusa bajnokának, aki utolsóként maradt állva a száztizenhat lovag közül.
- Bajnokként bármilyen kedved szerint való ajándékot kérhetsz tőlem. Ha a hatalmamban áll teljesítenem, megkapod!
- Felség! – felelte Brienne. – Tisztelj meg azzal, hogy helyet adsz nekem Szivárványőrséged soraiban. Hét védelmeződ egyike lennék, életemet a tiédhez kötném, oda mennék, ahová te, az oldaladon vágtatnék, és megóvnálak minden bajtól és veszélytől.
- Legyen! – mondta Renly. – Kelj fel, és vedd le sisakod!
A lány úgy tett, ahogy parancsolta. És amikor a sisak lekerült a fejéről, Catelyn megértette Ser Colen szavait.

Szépségnek nevezték… gúnyból. A sisak alól előbukkanó haj leginkább egy mókus mocskos szalmából épített fészkére hasonlított, az arca pedig… Brienne szeme nagy volt és nagyon kék, egy fiatal leány szeme, bizakodó és őszinte, a többi azonban… a vonásai szélesek és durvák voltak, a fogai kiállóak és szabálytalanok, a szája túl széles, az ajkai olyan teltek, hogy már szinte duzzadtnak látszottak. Az arcát és a homlokát ezernyi szeplő pettyezte, az orra pedig már többször eltört. Catelyn szívét szánalom töltötte el. Van-e a világon szerencsétlenebb teremtmény egy csúnya nőnél?
Mégis, amikor Renly levágta a válláról a tépett köpönyeget, és helyére felerősítette a szivárványos palástot, Tarth-i Brienne egyáltalán nem látszott szerencsétlennek. Az arca ragyogott a mosolytól, a hangja pedig erős volt és büszke, amikor megszólalt:
- Az életemet a tiédért, felség! A régi és az új istenek nevében fogadom, hogy a mai naptól kezdve a pajzsod leszek!
Fájdalmas volt látni, ahogy a királyra nézett – ahogy lenézett rá, hiszen jó egy arasszal magasabb volt nála, bár maga Renly is közel akkora volt, mint bátyja egykor.
- Felség! – Ser Colen leugrott a lováról, és gyalog közelített az emelvényhez. – Engedd meg! – Letérdelt. – Az a megtiszteltetés ért, hogy elhozhattam eléd Lady Catelyn Starkot, aki fiának, Robbnak, Deres urának követeként jár el.
- Deres ura és Észak királya, ser – javította ki Catelyn. Ő is leszállt a nyeregből, és Ser Colen mellé lépett.
Renly király meglepettnek látszott.
- Lady Catelyn? Látogatásod nagy örömünkre szolgál. – Az ifjú királynéhoz fordult. – Margaery, kedves, ez itt Lady Catelyn Stark Deresből.
- Légy üdvözölve nálunk, Lady Stark! – A leány csupa szelíd udvariasság volt. – Sajnálom a téged ért veszteséget.
- Kedves tőled – bólintott Catelyn.
- Hölgyem, esküszöm neked, hogy a Lannisterek felelni fognak a férjed meggyilkolásáért – jelentette ki a király. – Ha elfoglaltam Királyvárt, elküldöm neked Cersei fejét.
És az visszahozza az én Nedemet?gondolta az asszony.
- Elég lesz a tudat, hogy igazságot szolgáltattál, uram.
- Felség! – javította ki Kék Brienne élesen. – És térdelj le, ha a királlyal beszélsz!
- Az “úr” és a “felség” közti különbség igen kicsiny, hölgyem – jegyezte meg Catelyn. – Lord Renly koronát visel, ahogy a fiam is. Ha óhajtod, ácsoroghatunk itt a sárban, és vitatkozhatunk rajta, kit milyen tisztelet és címek illetnek meg, de úgy vélem, ennél fontosabb dolgunk is van.
Renly egyik lordja dühösen felhördült erre, a király azonban csak nevetett.
- Jól beszéltél, hölgyem. Elég időnk lesz a felségezésre, ha vége a háborúnak. Mondd, mikor szándékozik a fiad Harrenhal ellen vonulni?

Amíg nem volt tisztában vele, hogy ez a király barátjuk, avagy ellenségük-e, Catelyn Robb terveinek legkisebb részletét sem kívánta felfedni.
- Nekem nincs helyem a fiam haditanácsában, uram.
- Amíg hagy nekem néhány Lannistert, nem panaszkodom. Mit tett a Királyölővel?
- Jaime Lannistert Zúgóban tartják fogva.
- Még életben van? – Lord Mathis Rowan kiábrándultnak tűnt.
Renly zavartan így szólt.
- Mintha a rémfarkas szelídebb volna az oroszlánnál.
- Szelídebb a Lannistereknél – mormolta Lady Vassszív keserű mosollyal -, szárazabb a tengernél.
- Én ezt gyengeségnek nevezném. – A rövid, szúrós, szürke szakállú Lord Randyll Tarly hírhedt volt nyers beszédéről. – Nem akarok tiszteletlen lenni veled, Lady Stark, de helyénvalóbb lett volna, ha Lord Robb maga jön el esküt tenni a királynak ahelyett, hogy az anyja szoknyája mögé bújik.
- Robb király háborúzik, uram – felelte Catelyn jeges udvariassággal -, nem pedig lovagi tornákkal múlatja az időt.
Renly elvigyorodott.
- Csak lassan, Lord Randyll, attól félek, itt alulmaradsz! – Odaintett egy Viharvég címerét viselő intézőt. – Keress helyet a hölgy útitársainak, és tegyél róla, hogy semmiben sem szenvedjenek hiányt. Lady Catelynnek saját pavilonomat bocsátom a rendelkezésére. Mivel Lord Caswell volt olyan kedves, és felajánlotta a kastélyát, nekem nincsen szükségem rá. Hölgyem, miután kipihented magad, megtisztelnél, ha megosztanád velünk ételünket a lakomán, amit Lord Caswell ad ma este. Búcsúlakoma. Attól tartok, őlordsága már hátulról szeretné látni éhes hordámat.
- Ez nem így van, felség! – tiltakozott egy sovány fiatalember, aki nyilván Caswell volt. -Ami az enyém, a tiéd.
- Valahányszor valaki ezt mondta a bátyámnak, Robertnek, ő a szaván fogta az illetőt – jegyezte meg Renly. – Vannak lányaid?
- Igen, felség. Kettő.
- Akkor adj hálát az isteneknek, hogy én nem Robert vagyok! Szeretett királyném az egyetlen asszony, akit kívánok. – Renly kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Margaeryt. – Megint beszélünk, ha volt alkalmad felfrissülni, Lady Catelyn.
Renly elvezette a feleségét a kastély felé, az intézője pedig a király zöld selyempavilonjába kísérte Catelynt.
- Ha bármire szükséged van, úrnőm, csak kérned kell.

Catelyn nehezen tudta volna elképzelni, mire lehetne még szüksége, amit eddig nem kapott meg. A pavilon tágasabb volt, mint sok fogadó nagyterme, és el volt látva minden kényelemmel. Volt benne tollas ágybetét, alvóbundák, fából és rézből készült üst, amelyben ketten is elfértek volna, parázstartók, hogy elűzzék az éjszaka csípős hidegét, felfüggesztett bőr tábori székek, íróasztal lúdtollal és tintatartóval, több tálban barack, szilva és körte, egy kancsó bor hozzáillő ezüst kupákkal, Renly ruháival megtömött cédrusfa ládák, könyvek, térképek, játéktáblák, egy hárfa, egy magas íj és egy nyílvesszőkkel teli tegez, egy pár vöröskarmú vadászsólyom, függőleges fegyverállvány tele finom fegyverekkel. Ez a Renly semmit sem tagad meg magától, gondolta az asszony, amikor körülnézett. Nem csoda, hogy a serege ennyire lassan halad.
A bejárat mellett a király páncélöltözéke állt őrt. Zöld lemezes páncél volt, az illesztékeket arannyal cizellálták, a sisakot hatalmas arany agancsok koronázták. Az acélt olyan fényesre csiszolták, hogy Catelyn látta a saját tükörképét a mellvértben, mintha az mélységes mély, zöld tóból bámult volna vissza rá. Egy megfúlt asszony képmása, gondolta. Vajon bele lehet fulladni a bánatba? Gyorsan elfordult, és haragra gerjedt saját törékeny mivoltán. Most nem volt idő az önsajnálat fényűzésére. Ki kell mosnia a port a hajából, és át kell öltöznie egy olyan ruhába, amely méltó egy király lakomájához.
Ser Wendel Manderly, Hollófa Lucas, Ser Perwyn Frey és kíséretének többi előkelő tagja kísérte a kastélyba. Lord Caswell erődjének nagytermét csak udvariasságból nevezték nagynak, de azért valahogyan találtak helyet Catelyn embereinek a zsúfolt padokon Renly saját lovagjai között. Maga Catelyn az emelvényen foglalt helyet a vörös képű Mathis Rowan és a zöldalmás Fossoway-ekhez tartozó, szívélyes Ser Jon Fossoway között. Ser Jon tréfálkozott, míg Lord Mathis udvariasan édesapja, fivére és gyermekei egészsége iránt érdeklődött.
Tarth-i Brienne-t a magas asztal túlsó végébe ültették. Nem úgy öltözött fel, mint egy hölgy, inkább a lovagi díszt választotta: vörössel és azúrkékkel osztott bársonymellényt, nadrágot, csizmát és egy míves kardtartó övet viselt. Új szivárványszín palástja a hátán omlott alá. Semmiféle öltözet nem rejthette el azonban csúnyaságát: a nagy, foltos kezeket, a széles, lapos arcot, kitüremkedő fogait. Páncél nélkül a teste idomtalannak tűnt. Széles csípője, vastag végtagjai, hajlott, izmos vállai voltak, említésre méltó keblek híján. És minden mozdulatából kitűnt, hogy Brienne tisztában van ezzel, és szenved is miatta. Csak akkor szólalt meg, ha kérdezték, és ritkán emelte fel a tekintetét az ételéből.
Étel viszont volt bőséggel. A háború érintetlenül hagyta Égikert legendás gazdagságát. Miközben a dalnokok daloltak, a mutatványosok pedig zsonglőrködtek, a vendégek borban pácolt körtével kezdtek, sóba és sült morzsába hengergetett apró, pikáns halacskákkal folytatták, majd áttértek a hagymával és gombával töltött kappanra. Hatalmas szelet barna kenyereket hoztak, nagy halomban állt a petrezselyem, az édes kukorica és a borsó, roppant szalonnákat, sült libákat és sörben meg árpaszószban sült, szafttól csepegő vadhússal teli fatányérokat szolgáltak fel. Édesség gyanánt Lord Caswell szolgálói nagy tálcákon hordták a különböző tésztaféléket a kastély konyhájáról: krémes hattyúkat, pergetett cukor egyszarvúkat, rózsaformájú citromos süteményeket, fűszeres mézes kekszeket és szederlepényeket, ropogós almás süteményeket és nagy tekercs zsíros sajtokat.

Catelyn gyomra émelygett a gazdag étkektől, de nem mutathatott gyengeséget éppen most, amikor annyi minden múlott az erején. Keveset evett, s közben azt az embert figyelte, aki király akart lenni. Renly balján a felesége, jobbján pedig az asszonyka fivére foglalt helyet. A homlokán fehérlő vászonkötéstől eltekintve Ser Lorason nem látszott, hogy megviselte volna a mai balszerencsés küzdelem. Valóban olyan jó kiállású volt, amilyennek Catelyn elképzelte; tekintete élénk volt és értelmes, barna fürtjeinek mesterkéletlen zuhatagát sok leány is megirigyelhette volna. Rongyos bajvívó köpönyegét újra cserélte, amely szintén Renly Szivárványőrségének pompázatos, csíkos selyempalástja volt, és Égikert arany rózsájával fogatta össze.
Renly király időnként Margaery szájába dugott egy-egy, a tőre hegyére tűzött finomabb falatot, vagy odahajolt, hogy könnyű csókot leheljen az arcára, a legtöbb tréfát és bizalmas szót azonban Ser Lorasszal váltotta. A királynak láthatóan ízlett az étel és az ital, nem látszott azonban sem nagyevőnek, sem iszákosnak. Gyakran és jóízűen nevetett, és egyformán barátságosan szólt az előkelő urakhoz és az egyszerű szolgálóleányokhoz.
Néhány vendége azonban kevésbé volt mértékletes. Az asszony úgy érezte, túl sokat vedelnek, és túl harsányan dicsekednek. Lord Willum fiai, Josua és Elyas heves vitát folytattak arról, melyikük jut át elsőnek Királyvár falain. Lord Varner egy szolgálóleányt lovagoltatott, dédelgetett az ölében. Az arcát a nyakába fúrta, miközben a keze felfedezőútra indult a lány ruhája alatt. Zöld Guyard, aki előszeretettel képzelte dalnoknak magát, egy hárfával bajlódott, és előadott nekik egy verset arról, hogyan kell az oroszlánok farkára csomót kötni. A dal néhány helyen még rímelt is. Ser Mark Mullendore egy fekete-fehér majmot hozott magával, és a saját tányérjáról etette, Ser Tanton a piros almás Fossoway-ek közül pedig felugrott az asztalra, és megesküdött, hogy párviadalban öli meg Sandor Clegane-t. Az eskü talán ünnepélyesebben hatott volna, ha elhangzása közben Ser Tanton egyik lábával nem egy tál pecsenyelében áll.
A mulatság akkor érte el a tetőfokát, amikor megjelent egy aranyszínűre festett bádogba öltözött, kövér bolond egy abroszból kivágott oroszlánfejjel, majd a földre feküdt. Ekkor egy törpe tűnt fel, aki elkezdett vizet tölteni a szájába. Renly király végül megtudakolta tőle, miért hagyja, hogy itassák.
- Hát mert én vagyok a Királytömlő! – felelte a bolond.
- Az Királyölő, te ostoba bolond! – világosította fel Renly, és az egész terem zengett a kacagástól.
Lord Rowan Catelyn mellett nem vett részt a mulatságban.
- Mindannyian olyan fiatalok – jegyezte meg.

Ez igaz volt. A Viráglovag még nem érhette meg második névnapját, amikor Robert végzett Rhaegarral a Három Folyónál. A többiek sem voltak sokkal idősebbek, még csecsemők lehetettek Királyvár kifosztása idején és kicsiny gyermekek, amikor a Vas-szigetek Balon Greyjoy vezetésével fellázadtak. Még nem ontottak vért, gondolta Catelyn, miközben figyelte, ahogy Lord Bryce arra ösztökéli Ser Robart, hogy zsonglőrködjön egy marékra való tőrrel. Az egész csak egy nagy játék a számukra, nagyszabású lovagi torna, és nem látnak benne mást, csak a lehetőséget dicsőségre, hírnévre és prédára. Daloktól és legendáktól megrészegült kölykök, és a kölykökhöz hasonlóan halhatatlannak hiszik magukat.
- A háborútól majd megöregszenek – mondta Catelyn. – Ahogy velünk is történt.
Kislány volt még, amikor Robert, Ned és Jon Arryn felemelték zászlóikat Aerys Targaryen ellen, és asszony, mire a háború véget ért.
- Szánalmat érzek irántuk.
- Miért? – kérdezte Lord Rowan. – Nézz csak rájuk! Fiatalok és erősek, teli élettel és vidámsággal. És vággyal, igen, annyi bennük a vágy, hogy nem is tudják, mit tegyenek vele. Sok fattyú fogan ma éjjel, azt mondom. Miért szánnád őket?
- Mert ez elmúlik majd- válaszolta Catelyn szomorúan. – Mert ők a nyár lovagjai, és közeleg a tél.
- Tévedsz, Lady Catelyn – Brienne szeme olyan kék volt, mint a páncélja. – A hozzánk hasonlók számára sohasem jön el a tél. Ha csatában halunk meg, dalolni fognak majd rólunk, és a dalokban mindig nyár van. A dalokban minden lovag hős, minden leány gyönyörű, és a nap mindig süt.
A tél mindannyiunk számára eljön, gondolta Catelyn. Számomra akkor jött el, amikor Ned meghalt. Számodra is eljön, gyermekem, és hamarabb, mint szeretnéd. Nem volt szíve, hogy ezt ki is mondja.
A király mentette meg.
- Lady Catelyn! – kiáltott oda neki Renly. – Egy kis levegőre volna szükségem. Sétálnál velem egyet?
Catelyn azonnal felállt.
- Megtisztelsz vele.
Brienne is azonnal talpon volt.
- Felség, egyetlen percet kérek, hogy magamra ölthessem a páncélomat. Nem maradhatsz védelem nélkül.
Renly elmosolyodott.
- Ha Lord Caswell kastélyában, a saját seregemtől körülvéve nem vagyok biztonságban, egyetlen kard nem sokat számít… még ha az a tiéd is, Brienne. Ülj le, és egyél! Ha szükségem van rád, érted küldök.
Látszott, hogy a szavai súlyosabb sebet okoznak a lánynak, mint bármely csapás, amely aznap délután érte.
- Ahogy óhajtod, felség. – Brienne lesütött szemmel ült vissza. Renly belekarolt Catelynbe, és kivezette a teremből. Elhaladtak egy ücsörgő őr mellett, aki olyan hirtelen egyenesedett fel, hogy majdnem elejtette a lándzsáját. Renly megveregette a katona vállát, és tréfával ütötte el a dolgot.
- Erre, hölgyem. – A király egy alacsony ajtón át egy torony lépcsőházába vezette. Ahogy megindultak felfelé, így szólt hozzá: – Ser Barristan Selmy nincsen egészen véletlenül a fiaddal Zúgóban?
- Nincsen – felelte az asszony meglepetten. – Hát már nem Joffrey mellett van? A Királyi Testőrség parancsnoka volt.

Renly megrázta a fejét.
- A Lannisterek azt mondták neki, hogy túl öreg, és a Vérebnek adták a palástját. Úgy hallottam, elhagyta Királyvárt, és megesküdött, hogy az igaz király szolgálatába áll. Azt a köpönyeget, amit ma Brienne kért tőlem, Selmynek tartogattam abban a reményben, hogy esetleg felajánlja nekem a kardját. Amikor nem bukkant fel Égikertben, arra gondoltam, talán Zúgóba ment helyette.
- Mi színét sem láttuk.
- Tényleg öreg már, de remek ember. Remélem, nem esett baja. A Lannisterek nagy bolondok. – Megmásztak még néhány lépcsőfokot. – Robert halálának éjszakáján felajánlottam a férjednek száz fegyverest, és arra biztattam, hogy ejtse foglyul Joffreyt. Ha akkor rám hallgat, ma régens lenne, és nem lett volna szükség rá, hogy magamnak követeljem a trónt.
- Ned visszautasított téged. – Nem kellettek Renly szavai, hogy tudja.
- Megesküdött, hogy megvédelmezi Robert gyermekeit – folytatta Renly. – Nem volt elég erőm hozzá, hogy egymagam cselekedjek, ezért amikor Lord Eddard elutasított, nem maradt más választásom, mint hogy elmeneküljek. Ha maradok, tudom, a királynő tett volna róla, hogy ne sokkal éljem túl a bátyámat.
Ha maradsz, és segítesz Nednek, talán még ma is élne, gondolta Catelyn keserűen.
- Szerettem a férjedet, hölgyem. Tudom, hű barátja volt Robertnek… de nem hallgatott a jó tanácsra, és nem hajlott az okos szóra. Erre, szeretnék mutatni neked valamit.
Elérték a lépcső tetejét. Renly kinyitott egy faajtót, és kiléptek a tetőre.
Lord Caswell erődje alig volt olyan magas, hogy toronynak nevezhették volna, de a környék alacsony volt és sík, így Catelyn mérföldekre ellátott minden irányban. Bármerre nézett, tábortüzek világítottak. Úgy borították a földet, mint lehullott csillagok, és a csillagokhoz hasonlóan megszámlálhatatlanok voltak.
- Számold meg őket, ha kívánod, hölgyem! – mondta Renly csendesen. – Amikor keleten meghasad a hajnal, te még mindig számolni fogsz. Zúgó körül vajon hány tábortűz ég ma éjjel?
Catelyn hallotta a Nagy Csarnokból kiszűrődő halk zenét. Nem merte megszámolni a csillagokat.
- Tájékoztattak, hogy a fiad húszezer karddal a háta mögött kelt át a Nyakon. – folytatta Renly. – Most, hogy a Három Folyó urai is csatlakoztak hozzá, talán negyvenezer embernek parancsol.
Nem, gondolta az asszony, közel sem vagyunk annyian, veszítettünk embereket a csatákban és az aratás miatt is.
- Nekem kétszer akkora seregem van itt – mondta Renly -, és ez csak egy része egész erőmnek. Mace Tyrell Égikertben maradt másik tízezer katonával, Viharvéget is erős helyőrség védi, és nemsokára Dorne népe is csatlakozik hozzám teljes erejével. És ne feledkezz meg a bátyámról, Stannisről sem, aki Sárkánykőt tartja, és a keskeny tenger urainak parancsol.
- Nekem úgy tűnik, inkább te feledkeztél meg Stannisről – jegyezte meg Catelyn élesebben, mint szerette volna.
- A követelésére gondolsz? – nevetett Renly. – Legyünk őszinték, hölgyem! Stannisból borzalmas király válna. Nem is valószínű, hogy az lesz. Az emberek tisztelik Stannist, sőt félnek tőle, de igen kevesen szerették valaha is.
- Attól ő még az idősebb fivéred. Ha bármelyikőtökről elmondható, hogy joga van a Vastrónra, az Lord Stannis.
Renly vállat vont.
- Mondd, Robert bátyámnak milyen joga volt valaha is a Vastrónra? – Nem várt a válaszra. – Ó igen, szóbeszéd járta a Baratheonok és a Targaryenek közötti vérrokonságról, száz évvel ezelőtti házasságokról, másodszülött fiakról és idősebb leányokról. Senki sem törődik ezzel a mestereken kívül. Robert a harci pörölyével szerezte meg a trónt!

Végigmutatott a látóhatárt egyik szélétől a másikig betöltő tüzeken.
- Íme, az én trónigényem. Legalább olyan megalapozott, mint Roberté volt. Ha a fiad támogat engem, ahogyan az apja támogatta Robertet, nem leszek szűkmarkú. Boldogan megerősítem minden birtokában, címében és tisztségében. Úgy uralkodhat Deresben, ahogy kedve tartja. Még Észak királyának is nevezheti magát, ha úgy tartja kedve, amennyiben térdet hajt, és hűséget fogad nekem, mint urának. A “király” csak egy szó, de a hűbéresküt, lojalitást, szolgálatot… ezeket meg kell kapnom.
- És ha nem hajlandó megadni őket neked, uram?
- Király kívánok lenni, hölgyem, és nem egy szétszakadt birodalom királya. Ennél egyszerűbben nem tudok fogalmazni. Háromszáz évvel ezelőtt egy Stark király letérdelt Hódító Aegon előtt, amikor látta, hogy nem győzhet. Az bölcs tett volt. A fiadnak is bölcsen kell cselekednie. Ha csatlakozik hozzám, a háborút voltaképpen meg is nyertük. Együtt… – Renly hirtelen zavartan elhallgatott. – Ez meg micsoda?
Lánccsörgés jelezte a csapórács felhúzását. Odalent az udvaron szárnyas sisakot viselő, tajtékos paripán ülő lovas vágtatott át a rácsok alatt.
- Hívjátok a királyt! – kiáltotta.
Renly felugrott egy lőrésre.
- Itt vagyok, ser!
- Felség! – A lovas közelebb rúgtatott. – Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam. Viharvégből. Ostrom alá vettek bennünket, felség! Ser Cortnay ellenáll, de…
- De… ez nem lehet! Értesítettek volna, ha Lord Tywin elhagyja Harrenhalt!
- Ezek nem Lannisterek, uram! Lord Stannis áll a kapuid alatt. Vagyis most már Stannis királynak nevezi magát.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához