LFG.HU

Gáspár Gábor
novellaCimkek

Lépteim visszhangzanak a hatalmas vasszerkezeten, a hideg tél eleji szél az arcomba vág. Megszédülök, hirtelen kívülről látom magam.
Tizennyolc-húsz év körüli igen vékony fiú, testalkatának tűszerűségét még jobban kiemelő fekete ruhában, lapockáig érő vörös-fekete haj, zöldes-barna szemek, lágy – szinte már nőies – vonások. Hatalmas a telihold ma éjjel, szinte szembántó erővel tükrözi vissza nagy testvérének fényét. Elmosolyodok, ha arra gondolok, milyen groteszkül is festhetek a gigászi adótorony hálószerű szerkezetén. Körülöttem az árnyékcsíkok egy pók hálóját idézik, jelképeként az életnek, amiből – mint a nyolclábú szövedékéből – nincs menekvés.

A távolban – egyre közeledőn – kék villogás vonzza a szemet. -hmm, magához tért volna az őr? Mormolom magam elé kérdőn. Öt perc nem telik bele, néhány rendőr és egy mentőautó kanyarodik be a kis őrbódé elé a füves térségre, majd kisvártatva – halálos csendben – megérkezik a Tűzoltóautó is. Leülök nézni a műsort, törökülésben, mint mindig. Lent őrült futkosás, ha jól látom valami öltönyös figura is van közöttük, mindegy. Reflektorok gyúlnak, vakító fényben fürdetve arcomat. Kíváncsi lennék az ábrázatukra, mikor valaki kerít egy távcsövet, és észreveszik az arcfestésemet.
Harlequin, a szomorú bohóc.

Mozgatják a fénycsóvákat, gondolom bemérik, hogy hogyan is juthatnának fel hozzám leghamarabb, a legkevesebbet kockáztatva, hogy lehozzanak. Egyre inkább hatalmába kerít az az érzés, hogy játszanom kell, talán a fénynek köszönhetem, de úgy érzem magam, mint egy modern színház nagyon művészi, és nagyon absztrakt díszletében: mélyen meghajolok, majd lépkedni kezdek fel s alá az egyik keresztgerendán. Némajáték. Eljátszom nekik a szerelmem, elmutogatom a döbbenetet.
Játszom az életet.

“Csak játszom a szavakkal,
Vérmocskos haraggal,
Megbomlott kacajjal
Vértelen ajakkal

Színtelen szemekkel,
Sosemvolt nevekkel,
Remegő kezekkel
Sikító lélekkel

Összetört tükörrel,
Az utolsó bűnömmel
Keserű bürökkel
Végtelen dühömmel

Haragvó anyámmal
Az igaz baráttal
Az egész világgal
S játszom a halállal”

S hogy az első percben mindenre rácsodálkozok, mint egy kisgyerek, hamar elérem a felnőttkort, hiszen alig van időm már. Alig félóra múlva már az öregkorban jócskán benne járva, vén tekintettel nézek rá megmentőm arcára, egy ideje itt lehet már, arcán könny csordul végig. Az öltönyös figura az, gondolom pszichiáter. Mikor megszólal, rekedt a hangja.
- Magának nem kellene meghalnia. – Kezdi kissé vonatottan – Egyszerűen zseniálisan játszik!

Bólintok, letelepedek, hátamat a hideg vasnak vetve, cigarettára gyújtok. Szememből el- elcsurran a könny, elkenve a festéket, fekete csíkot húz az arcomra. Hiába na, hideg a szél tényleg, a pasas meg biztos azt hiszi, hogy elsírtam magam.
- Igen tudom, – mondom kisvártatva, egy kissé fáradtan, borízűen rekedt hangon
- de honnan veszi hogy meg akarok halni? – Megrezzen, bizonyára elhitte, hogy néma vagyok, mindig elhiszik, arcára kiül az értetlenség.

Mélyen letüdőzöm a kesernyés füstöt. Ujjaim – mindig mozognak – a hollófejes gyűrűmmel játszanak, megint eltölt a reménytelenség, mint amikor elindultam ide fel. Miért is jöttem fel? Nem tudom. Egyszerűen vonzottak a vastraverzek, mint valami óriási színpad. Beint a karmester, a zenekar rázendít, haláltánc indul. Nem tudom valójában le akartam-e ugrani, sőt azt sem hogy most akarok-e. Halkan dúdolni kezdek, szinte nem is érzékelem, ahogy elkapnak, és lerángatnak. Még akkor is dudorászom, amikor rám zárják a kies cella ajtaját, egy kicsit kicsi, a kényszerzubbony is kényelmetlen, de meg lehet szokni. És végre, végre! Vidám vagyok!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához