LFG.HU

ellike
novellaCimkek

Gyermekek a kút mélyén

Hazugság a lét,
de hogy miért?
A hallgatásért.

Erőre kapok, álmodozok
s belül egyre csak születnek a gondolatok:
derű, kín, remény
sosemlátott cselekmény.

Az átkozott világ mégis
pengét szegez torkomnak:
gondolatid pusztuljanak!

Ezalól egy kibúvó akad csupán;
ha nem vagy egy közösség kínpadján.
Hisz ott fenntartások nélkül
semmit sem közölhetsz
legyen az mégoly kicsinység
el azonban mégsem mondhatod;
körbevesznek meglepett és rökönyödött arcok.
Hallgatni, legalábbis elhallgatni
megtartani, megőrizni annak
ki mindezt józanésszel feléri.

Azonban végzetes lépést teszek:
a szárnyaló elme nyakába hurkot vetek
egyre csak zuhan, soká, mélyre
ám testvéreit vonzza halálos zenéje

Megrándul az arcom
komorság ül homlokomon
belül csend honol…
A gyilkosság néma csendje

Régóta peregnek a homokszemek
mire visszhangok rázzák meg a köveket.
A köveket, mik a mélybörtön őrei
agyszülemények temetői.
De egyre csak remegek
izgágaságukkal porrá zúzzák a fedelet.
Vakító fény talál utat a múltba
kézen fogva vezeti elő a holtakat újra.
Hűség, szeretet.
Megremegek.
Hisz gyermekeimet pusztítám el
döntém porba, dobám kútba.
Kötődnek hozzám; a béklyó
legerősebb mind közül.

Újra helyet követelnek…

Szívem melegség önti el.

Győztek
Halhatatlan változtatásvágyakkal
feltörték a jeges szívet.
Szívemet, mit a lélek kötött gúzsba.
De a felgyülemlett gyermeksereg
egyszerre özönli el elmémet.

Szaladok, szabályokat itt hagyok.
Szabad vagyok, szokásokon átgázolok.
De tétovaság nélkül a világba kiáltok:
“Sokak ellen vétek, de végre máshogy élek!”

Talán bolond vagyok.


Széllel kiáltó

Bolond vagyok?

Zúg a fejem, kémlelem az eget,
azonban arculcsap egy szellőrettenet,
s mire megfordulok
a hátamba mintegy késszúrást kapok.

Az eddig békésen játszó gondolatok
játszi könnyedséggel ugranak egymás nyakának
A sokaság elégedetlenségnek táptalaja:
Lám az egyik már kardját forgatja.

A rám szakadt tudathadak
percnyi nyugodalmat nem hagynak;
a cél, hogy összezavarjanak.

“Vége!”
Kiáltom végre.
Egyet sem hagyok,
a szél szárnyán délre
vagy napkeletre eresztem őket.
Hagyjatok…
egyedül
…vagyok

Csak állok tátott szájjal
de torkomon egy monoton
hang sem jön már elő.

Elkezd forogni a világ.
Nem, az elképzelések
rajzanak köröttem
repülő csatarendben.
Emelkednek csendben
ponttá zsugorodni látom
szabadon szerzett helyem.

Tüdőmből az utolsó korty
éltető levegőt is kipréselem
minden átkozott elmeféreg vesszen!
Elpusztít
Nem, mégsem.
Feltár, kinyit.
Az üresség a legnagyobb tisztaság,
most, legalábbis belül.
Felüdít.

Visszatér az élet
és én is beleférek.
Nem tudom hol vagyok,
csak süvít a szél,
de már nem kiáltok.
Megnyugodtam lélekben,
csend s nyugalom honol testemen.

A fáradságtól ösztökélve
pilláimat lecsukja az éj sötétje.
Szemeim zárta
álmot lehel a lélekpusztára.

Benépesíti megint
újra csak gondolatokat hint
s a kúton kívül marad még mind.
Sokszor a sok az kincs
de az álcámat nem számítva
nincs olyan kilincs
mi a nyugalom csarnokába
zárhatná őket.
Így választhatok:
egy rejtő fátyoltetőzet
avagy éberen is bolond vagyok.


A józanész álarca

Szemtől szemben
mégis üres tekintettel néz fel rám.
Ajkára odafagyott a mosoly.
Gondolatim porhüvelye
könnyei niagarájában fürdik
megsemmisülésre várva.

Igen.
Szélnek eresztem ajakim vöröslő ketrecéből
az utolsó ép gyermekem.

Torzulásra váró elmém az
üresség diabolikus tüzében ég;
Megperzselve a halomnyi hantot
megolvasztva a gyászharangot.

Harsonák zúgják álmom fényes képét
karonfogva vezesse a józanész végképp.
De mit tehet, ha porba tiporva fekszik?
Csak néz rám, torkomat metszik
vágyakozó karmai; satuként kívánja
vadságom szobrának arcát szorítani.

De csak táncolok, a széllel kiáltok
a csendes nirvánára vágyok.
Vágtázok, szárnyalok a szabadság egén,
de minduntalan szívembe mar
az eltaposott álarc gyötrődő tekintete.
Magához vonz.

Ráébredek a pusztaságban:
Egyedül vagyok,
mert szabad vagyok.
“Dobd el, dobd félre”
kiáltja a maszk a messzi éjbe.
“Tenmagad nem élhetsz,
mások közé pedig csak velem léphetsz.
Gyermekeid fantazmagóriáját raktározd,
hogy a jók közt majd kiáltozd.
De addig is dekadens lelked
most nyert egy szabad percet,
merített az élet ízéből,
édes illata ringassa zsenge álomba.”

“Örökre?” hörgöm csendben.
“Nem, nem, nem” zúg a hang fejemben.
“Csak a jóknak, csak…”

Rámfeszül, csatt.
Arcomon marad.
Ím, nyugodt vagyok,
nem tétovázhatok.
Halkan susog.
“Az érdemeseknek tartsd meg lázadó lelked”
mi bűnös tisztaságában
csáberejét vetíti
csak…
csupán…
“Várd ki!”
Anélkül mit sem ér.

A türelem.
S úgy nem lesz temető a kútverem.
Gyötrődik lelkem,
úgy érzem
bolond vagyok,
hogy sokszor semmiért
mindent adok.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához