LFG.HU

edem
novellaCimkek

Régen mindig imádtam a karácsonyokat. Amikor kisgyerek voltam. Nemcsak az ajándékok miatt – bár gyermekfejjel főként ez volt, amit felfogtam az egészből -, hanem a várakozással teli izgalomért, ami körüllengte az ünnepet.
December beköszöntével minden megváltozott. Lehullott a fehér hó, rövidültek a nappalok. Mindenki boldogan kezdte a visszaszámlálást, mely minden múló nappal egyre közelebbinek mutatta a karácsonyt. Reggel az emberek siettek a munkahelyükre, hogy minél hamarabb végezhessenek, és kezdhessék otthon a készülődést. Az irodákban, a boltokban felgyorsult minden: mindenki segített a másiknak, hogy az hamarabb végezhessen, és így ők is előbb befejezhessenek mindent.

Az utolsó héten minden még jobban felgyorsult. Az emberek kivették a szabadságukat, az óvodák és iskolák megkezdték a szünetet. Az édesapák elindultak fenyőfáért, az édesanyák bevonultak a konyhába. Mi, gyerekek, csapatokba verődve csatangoltunk az utcán, és találgattuk, vajon mi vár ránk a fa alatt.
Szenteste összegyűlt a család. Gyertya égett, csillagszóró szikrázott, szólt a Csendes Éj, és formás, színes dobozok vártak a kicsomagolásra. Mi, gyerekek, csak az ajándékokat fogtuk fel, de visszagondolva már akkor is sejtettük valahol legbelül: ez az ünnep a Szeretetről szól.
Aztán… valami lassan megváltozott. Akárhogy gondolkozom, nem tudok rájönni, mikor jött el a pillanat, amikor az ünnepből szokás, a szokásból megszokás, az ajándékozás öröméből az ajándékvásárlás kötelessége lett. Arra gyanakodtam, talán csak felnőttünk… de régen is voltak boldog felnőttek, és látom a mai gyerekeken: már ők sem a régiek.

Manapság a december az idegesség hónapja. Vajon mit vegyek annak a büdös kölöknek, hogy ne nyavalyogjon? Vajon mit vegyek az asszonynak, ami drágának néz ki, de nem megy rá a gatyám is? Vajon mit vegyek a férjemnek, amin nem talál semmit, amibe beleköthetne? Vajon nekem is kell-e vennem valamit a szüleimnek? Vajon mit vegyek, mi lesz divatos, mi lesz irígylésre méltó, vajon mivel tudom lefőzni a barátaimat, kollégáimat, szomszédaimat? Reggel az emberek kelletlenül mennek dolgozni, tudván, hogy munkaidő után (sőt, esetleg ebédszünetben is) folytatódik a rohanás, idegeskedés, kapkodás a jobb parkolóhelyért, olcsóbb ajándékokért, gyorsabb pénztárosokért. Otthon a gyerek bámulja a hangosan üvöltő tévét és mikor már végre sikerült a fele fizetést rákölteni a zajládában agyonreklámozott bóvlira, az a pofátlan kölök megint más vacak után bőg.
Az utolsó héten tetőzik a káosz. Az ajándékok már megvannak, kezdődik a harc a fenyőfáért. Tülekedés, dudálás, anyázás. Az okosabbak (és egyben igénytelenebbek) beérik egy műzöld műfenyővel, és míg a drótból, papírból és műanyagból összeragasztott pótszert próbálják fenyőalakúra igazítani, a többi ostoba marhán röhögnek.

Szenteste sincs megállás. Csörögnek a telefonok, pittyegnek, vijjognak, kukorékolnak a mobilok. Lázas sietség: előbb írni esemest a másiknál. Egyenmondatokból összerakott egyenszövegek továbbítása a lehető legtöbb számra, közben izzadságszagú töprengés: vajon a főnök aranyhalának a mobilja huszas vagy harmincas? A mamát is fel kéne hívni, de nincsen vonal, nem baj, majd tíz után, akkor úgyis olcsóbb. Hogy a mama akkor már alszik? De hát minek alszik szenteste?! Különben is, miért nem tudott lejönni, igazán nem kerül neki semmibe, elmúlt már hetven, fizeti az állam. Gyertyagyújtás, jajjvigyázzhovateszed, csillagszóró nincsen, még kigyullad a drága szőnyeg, inkább színes műkarácsonyfaizzók világítják a szobába állított giccstotemet. Tiszta piros, mert ez a menő. Igen, tudom, a szomszédnak kék, de az ciki. (Ciki, hogy nem nekem jutott eszembe, de hát volt is nekem erre időm?!) Izgatott ajándékbontogatás: jajj, vajon tetszik neki nem törött össze jó a méret azt mondták becserélik na megint mi a szart kapok remélem végre valami használhatót…

Aztán elmúlik ez is. A tűlevelét sírva hullató fenyő a konténer mellézuhan, a csicsás giccshalom a szekrény tetejére kerül, a drága játék egy hét után a sarokba a tavalyi mellé (a tavalyelőtti már a pincében dohosodik). Végre vége, most egy évre megint le van tudva a gond.
Már a hóesés sem az igazi.

*

Mostanában karácsonykor elmenekülök. Kikapcsolom a mobilt, kihúzom a telefont. Beragasztom a postaládát, leszerelem a csengőt. Aki kedvel, aki szeret, annak nincs szüksége egy nemzetközileg előírt időpontra, hogy ezt éreztesse velem – aki pedig nem, az legalább ilyenkor ne zargasson. Behúzott függönyöm rései közül bámulom az üres, sáros, szürke utcákat, és azt kívánom, hogy valaki vigye már el ezt a műünnepet, és hozza vissza a messzire száműzött igazi Ünnepet, amit a család együtt ült. Legyen már végre újra Fehér Karácsony.
Úgy, mint gyermekkoromban.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához