LFG.HU

druid
RPGCimkek

- Vigyázzon! – a gyerekhang bántón hasította fel az utca csendjét. A férfi, aki után a suhanc a város határától caplatott a kicsapódó íj gyorsaságával vetette magát a levegőbe. Az orvlövész tollatlan nyílvesszője elcsúszott meglebbenő köpenyén, és az egyik mélabús viskó ajtajába mart. Az idegen férfi gurulva ért földet, az ócska zsindelytető elrejtette merénylőjétől. Meredten nézett az utca közepén álló fiúcskára, akinek elkerekedett szemei még mindig a tető árnyékában lapuló orvlövészre tapadtak. Szívdobbanásnyi idő telt el csupán, de a három magányos emberből kettő már tisztában volt a befejezéssel. Csak a gyerek állt ott, az időben megfagyott szoborként az elhagyatott utca kövén. Nem mozdult, mikor az árnyék a tetőn felemelkedett, és újabb vashegyű halált helyezett a számszeríj vájatába. Akkor sem, mikor az idegen tekintetét végig az ő szemén tartva kipördült fedezékéből, és jobbjából fénytelen pengét dobott a tetőn álló nyakába. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy az meginog, és arccal az utca kövére esik. Alig pár lépésre tőle…

Sosem felejtette el, ahogy a férfi visszaszerezve tőrét villámgyorsan átkutatta a halottat. Azt sem, ahogy fölé hajolva homlokán a vívódás fellegei ültek.
- Sherrata awgat gon Shul’Raugh – a szavak semmit sem jelentettek neki, de a kezébe nyomott szögletes ezüstpénz már visszarántotta a valóságba. Mikor a férfi elindult, szótlanul a nyomába szegődött. Amaz egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, majd vállat vont, és az ugráskor az út szélére esett csomagját a suhanc kezébe nyomta. Soha nem vitázott az elrendeltetett dolgokkal…

* * *

Az ereni kisvárosból a suhanc és különös mestere észak-nyugatnak tartott. A fiú semmit sem hagyott hátra. Szüleit nem ismerte, az utca volt otthona. A farkastörvények még igazi barátokat, gyerekkori játszótársakat sem hagytak neki.
A lakott területek fokozatosan elmaradtak mögöttük, a vadonban megtett többnapi gyaloglás végül egy völgyben rejtőző, nagyon is eleven falucskában ért véget. Az idegen arcán mintha komor belenyugvás terült volna szét: – Gawret ra Via Shen…

A gyerekből Nar lett, újonc az Via Shen-i embervadászok között. Az idegent a faluban is idegenként kezelték, bár mint kiderült, közel húsz éve élt közöttük. Az ő ajánlásával érkező fiút szó nélkül vették fel a tanítványok közé. Az Arius nevet adták neki, ezzel lezárva mindent, ami a múltja volt. Az idegen Sul-Raugnak nevezte, – mint később kiderült – a kráni szélben lakozó démonok a Shul’Raughok után, akik figyelmét semmi sem kerülheti el.
Ahogy a gyerek elsajátította a közös nyelvet, és persze mikor a folyamatos edzések és oktatások között volt ideje, mindig az idegen társaságát kereste. Hallgatta a történeteket, melyeket a mester mesélt neki hazája, a távoli Gorvik akcentusával fűszerezett hangján. Mesélt neki félelmetes tájakról, Ranagol fanatikus követőiről, a messzi Kránról, és a kitartásról. Mesélt az egymással háborúzó corga-król, a délvidék félelmetes fejvadászairól, és a becsületről. Történeteiben felbukkantak a dzsadok homoksivataggal körülvett városai és a Sheral hófödte csúcsai. Szó esett Erion nyüzsgő városáról, és Toron elnéptelenedett falvairól. Gondolataiban ő is bejárta ezeket a tájakat, ahogy akkor régen mestere tette. Álmaiban ő is visszautasította a Birodalom hívását, amiért menekülnie kellett Gorvikból, hogy végül itt, a messzi Északon megtelepedve, ha nyugalmat nem is, de belső békét nyerjen…

A fiút tanítói jó alapanyagnak találták, minden szükségesre megtanították az évek folyamán, ami az embervadászokat megkülönböztette a közönséges földi halandóktól. Hitvilágukat, nézeteiket elsajátította, tiszta szívéből vallotta. Ez volt a legkevesebb, amivel kifejezhette háláját, hogy életének értelmet adtak. Ez volt Weila akarata.

Mikor tizennyolc telet látott már, a gorviki mester bejelentette rá igényét a tanács előtt. Bár csoporttársai már kisebb bevetéseken vettek részt, az ő képzése még nem ért véget. Ekkor adta kezébe mestere a két, keresztmarkolattal ellátott rövidkardot. Látni még sosem láthatta őket, de azonnal felismerte a messzi történetek híres kobrakardjait. Ettől kezdve egész nap a kardokkal gyakorolt. Kezdetben rövidkardként forgatta az egyiket, a másik alig volt több felesleges vasnál a kezében. Az idő haladtával mesterétől megtanulta a keresztmarkolat használatának módjait, a támadások, hárítások, kipörgetések végeláthatatlan kombinációit. Megtanulta érezni a pengéket, szinte beleszeretett halálos muzsikájukba.

Felnőttkorának első évében, Via Sen-től távol, egy erdei tisztáson folytatódott a tanulás. Mikor a gorviki mester szertartásosan kibontotta uticsomagját, és megpillantotta a fekete, enyhén hajlított, belső felén is élezett különleges kardot, enyhe borzongás futott végig rajta.
- Mara-sequor – a kifejezés tiszteletet parancsolóan reccsent a tisztás békéjébe. A könyörtelen, hideg precizitású halál ígéretét hordozta magában.
Sosem látott még ehhez fogható fegyvert, mégis valahogy vonzódott hozzá. A forgatását megtanulni nem volt nehéz, de jól forgatni – az más lapra tartozott. Hónapokon át tanulta a módját, bokenekkel imitálva az élethalálharcot, de a mester mindig meglepte valamivel. A kobrakardok forgatása kellően bonyolult művelet volt, de a kráni kardban olyan lehetőségek rejteztek, amiket még hosszú tanulás után is inkább csak ösztönösen, mintsem tudatosan használhatott ki néha.
Mielőtt odahagyták az erdő nyújtotta magányt a mester magához intette tanítványát. Előtte a tábortűz mellett a pokrócon halálos eleganciájában a Mara-Sequor feküdt, mellette a két, gondosan odahelyezett kobrakarddal. – Érted? – Nem a kardok forgatásának számonkérése volt ez, hanem a két fegyver által képviselt felfogás, a két életstílus, a szeszélyesen szabadon suhanó keresztmarkolatú rövidkardok, és a könyörtelen precizitással, gátlások nélküli hatékonysággal lesújtó ívelt hosszúkard által képviselt eszméké. – Értem, mester. – a válaszban benne volt a megértés. A felkínált lehetőség, az érzelmektől mentes kráni tökéletesség elutasításának megértése. És az elfojthatatlan vágyé is, ami egykor örökre egy fiatal gorviki, és most az ifjú ereni lelkébe égett…

* * *

- Vigyázzon! – a kiáltás egy pillanattal azelőtt harsant, hogy az útszéli avarból kirobbanó alak fekete-fémes villanással a gorvikira vetette magát. Két pár kobrakard vágódott elő rejtett tokjából és vette fel a támadó-védő pozíciót. Két pár kobrakarddal nézett farkasszemet a mandulaszemű támadó, de az egyik pár kissé bizonytalanul állt. Az idős férfi ingjének elején vörös folt növekedett megállíthatatlanul. Mindkét embervadász egyszerre engedte szabadjára összes mentális energiáját, belesűrítve mindent egyetlen vágásba. A fiú azért, hogy elejét vegye az idegen újabb, mesterét célzó támadásának, az idős pedig azért, hogy ebben megelőzze…

Miután mesterének megadta a végtisztességet, visszatért Via Shen-be. Egyedi felkészítése miatt a tanács kalandozó ügynöki megbízással látta el: nyitott szemmel, szabadon jár a világban, de ha kell, bármikor klánja rendelkezésére áll…


Húszas éveinek közepén járó ember férfi. Mogyorószín szemei, megnyerő vonásai, állandó jókedve népszerűvé teszi ismerősei között. Barna haját vállig növesztette, klánjára jellemzően fém homokpánttal fogja össze a rakoncátlan tincseket. Kiemelkedő fizikuma mellett már-már emberfeletti ösztönei teszik az északi embervadászok méltó tagjává.
Az oldalára csatolt hosszúkard forgatásához kiválóan ért, de hátizsákjában, gondosan elcsomagolva ott lapulnak igazi fegyverei, a gorviki kobrakardok is…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához