LFG.HU

Nagy Krisztián
novellaCimkek

Úgy érzem jobb, ha naplót vezetek. Tudom, nagyon hasznos lesz ez a jegyzet később, mikor visszatér a memóriám. A nevemre, koromra és a lakhelyemre egyáltalán nem emlékszem. Az biztos, hogy a nemem férfi, de ez sem a múlt foszlányainak köszönthető. Azt sem tudom, pontosan hol vagyok, úgy vélem, valamiféle szanatóriumban.
Ma reggel fájó fejjel ébredtem a nagy fehér rengetegben. Először nem tudtam, mi az, és jó néhány percbe telt, mire ráeszméltem, hogy egy ágyban fekszem. Egy ágyban, s rajtam hihetetlen mennyiségű takaró, sőt még egy plédbe is be voltam csavarva. Megijedtem, mert azt hittem, ez egy börtön. Hirtelen felugrottam és kapálózni kezdtem. Jó 10 percig fetrenghettem, mire ki tudtam szabadulni. Akkor néztem végig először az idegen szobán. Mindenütt fehér fal, a szoba sarkában egy vaságy. Semmi bútor, semmi élet, még az ablakokon is rács. És amikor kinézek rajta, nem látok csak egy kopár hegyoldalt.

Leültem a földre. Próbáltam előhívni a gondolataim, de mindenhonnan csak a magas, csupasz falak bámultak rám. Minden egyes mozdulatom hangját a fal ezernyi torz kánonban verte vissza. Fájt a zaj, a mozgás, a gondolkodás. Úgy éreztem, figyelnek, meg akarnak támadni. Lehunytam a szemem, megpróbáltam kiszorítani mindent, ami zavart. Csak én maradtam, csak én és egy dallam. Nem tudom megmondani, hogy mi volt az. Egy nő arcát láttam a szemem előtt. Szeme és szája csukva, nem mozog, biztosan alszik. Haja barna és hosszú, arca ovális alakú, volt benne valami jellegzetes, valami eredeti. Szép volt, de én rettegtem tőle. Nem tudom, miért.
Apa! Szólalt meg mellettem valaki. Egy lány hangja. Nem akartam kinyitni a szemem. Hagyjon békén, nem akarom hallani. Reszkettem, féltem tőle. Nem érdekelt, ki keresi az apját, biztos nincs ebben az üres szobában. Megérintette a vállam. Megijedtem. Lüktető, hideg remegés futott végig a testemen. A szemem még mindig csukva volt, de teljes erővel megindultam arra, amerre a sarkot sejtettem. Olyan lehettem, mint egy állat, ami a ketrec egy eldugott zugában próbál menedéket keresni az emberi világ zajai elől. És úgy is éreztem magam. Van itt valaki, tudom, mert megérintett. Vártam és a fejemben hallottam, ahogy ver a szívem. Erős majd gyenge. Ez a páros lüktetett bennem. Az első megrázza az ember, majd a második figyelmezteti, hogy mindjárt jön a folytatás. Erős és gyenge, erős és gyenge.

Jól van, most magadra hagylak. Szólt ismét a hang, mely ennyire felkavart. Szemem szép lassan kinyitottam. A fény elvakított, ahogy az ablakon át beszűrődött. A fehér szoba pár pillanatra csodálatos sötét színekben pompázott. A kórház színű fal helyett lakkozott lambéria lepte el. Az ágyam mellett most egy régi, két és fél méter magas szekrény állt. A színe kicsit sötétebb barna, mint amilyen a szobáé, de nem ütött el tőle, hanem kiegészítette azt. “Reneszánsz” – ez a szó ugrott be róla, bár nem tudom, mit is jelenthet. Hihetetlen volt, olyan, mint egy álom. Rövid időre, de megnyugodtam. Újra becsuktam a szemem, mert már nagyon zavarta a fény. Mikor kinyitottam, a káprázat eltűnt. Nem maradt más csak a fehér szoba, a zöld vaságy és a sok takaró. Volt bennük valami gyomorforgató, valami visszataszító, valami természetellenes.

Rájöttem, hogy egyhamar nem fogok szabadulni a börtönömből. És ez az érzés újból beindította a szívem szüntelen zajos zakatolását. Erős és gyenge, erős és gyenge… Éreztem, nem bírom sokáig. Mintha mondani akarna valamit. Ez már beteges. Azt hiszem, olyannyira pánikoltam, hogy már képzelődtem. Ott, ahol az előbb az a csodálatos bútor káprázott, most mintha egy fehér fémszekrény állt volna. Valahogy elvánszorogtam az ágyig. Ott találtam ezt a füzetet és a tollat. Az első oldalakon rajzok voltak. Azt hiszem, valamiféle épület tervei, de nem foglalkoztam velük. Kitéptem minden olyan lapot, ami nem volt üres. Aztán, nekikezdtem ennek a naplónak. Most várok, hátha történik valami…

Nem tudom, hány órája várhattam. Miután abbahagytam az írást, leültem az ágy szélére és elkezdtem gondolkozni. Vagyis inkább remegni. Érdekes, hogy amíg írok, addig nem tart fogságban a rémület. Félelmetes, hogy még mindig nem tudok semmit, még azt sem, hogy milyen nyelven írok. Most hatalmába kerített az a gondolat, hogy vajon van-e értelme mindannak, amiket lejegyzek. Valahogy mindezek csak ösztönösen jönnek elő. Azt hiszem, az időérzékem is teljesen eltűnt. Azt tudom, hogy a Nap, ami az ébredésemkor még csak alig látszott ki a lepusztul dombok mögül, most már oly magasra tört fel, hogy kirepült a látótérből, mely az ablakból látható. Amíg itt ültem, rémálmom volt. Bár nem ez a legjobb szó erre, de nem tudok jobbat kitalálni. Itt van mellettem ez a fehér fémszekrény, aminek nem kellene itt lennie. Idegesített, hogy vajon mit is rejthet, de nem mertem felállni. Ahogy néztem, újra és újra elkezdett a dübögni a szívem, erős és gyenge, erős és gyenge… Nem bírtam tovább, őrültként kivetettem magam az ágyból és a padlón csúszva odahúzódtam a szekrényhez. Megint megjelent az alvó nő képe. Nagyon furán alszik, félelmetesen. Megragadtam a szekrényajtót, vagyis azt, amit annak véltem. Megálltam egy pillanatra, mert egy dallam szűrődött ki belülről. Ugyanaz, mint a múltkor. Újra kinyújtottam a kezem, de félbeszakított valaki.

“Hogy van a kis betegünk?” – hallottam egy hangot az ajtó felől. Érdekes, hogy egyáltalán nem rémített meg. Nyugodtan fordultam felé. Egy kissé termetes, idősödő hölgy volt, arca hófehér, haja rövid és fekete, az egész karaktere nyugalmat sugárzott. Elbeszélgettem vele és megnyugtatott. Elmesélte, hogy azért vagyok a klinikán, mert a túlzott alkoholfogyasztás ideggyengeséget okozott és képzelődöm. Igen, ez megmagyarázza azt a sok árnyat, amit eddig láttam. Mondta, hogy felejtsem el a hangokat, mert a lányom távol van, és feleségem nincs is. Ezt a ’nincs’ szót erősen kihangsúlyozta, gondolom, ezzel akarta elérni, hogy feledkezzem el az őrültségekről, amiket összeképzeltem. Egy pillanatra elfordultam és a hölgy el is tűnt. Érdekes, hogy milyen nesztelenül ment ki a szobából.
Most már sokkal nyugodtabban merek pihenni, tudom, hogy ez nem veszélyes hely.

Mégsem vagyok jobban! Amint abbahagytam az írást újból dobogni kezdett a szívem. Nem tudom, miért, hiszen minden rendben van, nincs mi miatt aggódnom. De nem szűnt a dobogás, erős és gyenge, erős és gyenge… vagyis nem! Miért hazudnék? Emlékszem, a hang azt mondta, hogy ’Vigyázz’; erős és gyenge, ’Vi’-’gyázz’! Ez süvöltötte egy elhaló morgó pokolfajzat, mely a szívem alatt talált menedéket. Mit akarhatott? Hisz már békére leltem, semmi sem tört az életemre. Ültem a szoba közepén, a padlón és lehunytam a szemem. Újra láttam a nőt, aki még mindig alszik. Félelmem elől menekülve úgy döntöttem, az a legjobb, ha hozzá költözöm, és én is az alvás látszatát keltem. Ott, az álomvilág határán volt lehetőségem megvizsgálni a szunnyadó nőt. Arca mozdulatlan, biztos azért, mert nem álmodik. Érdekes, hogy az ajkán kék foltok vannak, biztos, hideg lehet, amerre elbóbiskolt.

’Vigyázz’ – kilökött a hang a menedékemből. Ismét a fehér szobában találtam magam, és megint elkezdtem rettegni. Hideg volt, de nem a bőröm fázott, hanem a mellkasom, úgy éreztem, a tüdőmben megfagyott a levegő, és most minden egyes légzés olyan, mintha üvegszilánkok kaparnának, és a beömlő vértől egyre nehezebben jutok oxigénhez.
’Vigyázz’ – nem bírtam tovább a padlón felugrottam és az ágyra vetettem magam. Kutattam a külvilágot és újra megjelent a fémszekrény körvonala. Már majdnem teljesen materializálódott ebben a világban is, amikor újból belépett a hölgy. “Már megint képzelődik” – mondta és kinevetett. “Mondtam már, hogy feledje el a képeket, hisz a lánya messze van, felesége nincs! Érti?” – nem tehettem mást, bólogattam. Miközben ezeket a sorokat írom, éppen itt mászkál a szobámban. Esteledik…

Szörnyű! Mire felnéztem az írásból az idős hölgy már eltűnt! Mellettem, már megint itt van ez a két és fél méteres fehér fémszörny, ami újra és újra megjelenik. ’Vigyázz’ – üvölti végtelen dalát a szívem. És valami erő arra kényszerít, hogy nyissam ki a szekrényt. A figyelmeztető dobogás hirtelen felerősödött, és már olyan volt, mintha én suttognám. Lehet, hogy tényleg ezt mondom?
A szobaajtó lassan, nyikorogva nyílt ki. Szememet lehunytam és csak hallgattam, ahogy a belső lüktetésem mellé egy láb dobogása is vegyül. Biztos a lány – gondoltam. Nem akartam kinyitni a szemem, tudtam, hogy csak egy káprázat. Ám meghallottam a dalt. Azt a dalt, ami már reggel óta elkísér. A szemhéjam gyorsan felpattant. A hasonlóság megdöbbentő volt közte és az alvó nő között. Számat kitátottam, de nem jött ki rajta semmi. “Tetszik a hangom?” – kérdezte. “Nem gondoltam volna, hogy egy születésnapi dalocska hoz vissza.” – erre nem tudtam reagálni. Születésnapi? Miért? Miért fontos ez számomra?

“Gyere!” – mondta, és kezét felém nyújtotta. ’Vigyázz’ Elrántottam a karom. Ő erőszakosan próbált elkapni, arca egyre dühösebb lett. Ez csak egy káprázat – próbáltam észhez téríteni magam. Annyira rettegtem, hogy nem tudtam, mit teszek. Megmarkoltam a karját és végigrántottam a körmeim a belső felén. Hirtelen patakokban kezdett ömleni a vér a látomásból. Visítva szaladt ki az ajtón. Pár perccel később hallottam, amint kívülről elfordítja valaki a kulcsot.
Egyre erősebb a késztetés, hogy kinyissam a szekrényt, ami újra megjelent…

Csupa vér az egész ágy! Nem értem. Hisz csak egy káprázat volt. Már magam sem tudom. Egyszer láttam, amint az öreg hölgy bejött. Rákérdeztem, hogyan jutott be a zárt ajtón, hisz nem hallottam a nyikorgást, ami a bezáráskor megrázta a gyomrom. Elég volt egy pillanatra elfordulnom és köddé vált. Nem értem, vagyis nem akarom érteni. Becsuktam a szemem, az alvó nő immár vérben fekszik. Mindenütt csak ez a vörös méreg. A képzeletben és az ágyamon is, vagy lehet, hogy mind kettő csak bomlott elmém egy-egy szilánkja. Ki kell nyitnom a fémszörnyet. Attól tartok, tudom, mit találok benne. Ha tényleg azt, amit várok, akkor nem írok többet…

“Uram, a vizsgálat lezárult. A fogyasztó öngyilkosságot követett el, a módszert nem részletezem. Szerencsére a rendőrök, mint mindig, most is elfogadtak egy kis adómentes jövedelmet. Az üvegcsén kívül egyetlen egy bizonyítékot találtam, egy füzetet, amit már el is égettem… A szer ugyanazt váltotta ki nála, mint a többieknél. Hallucinációkat… Valószínűleg a korai stádiumban ölte meg a feleségét és a hullát elrejtette egy antik szekrényben. A lánya nem tudott erről, de a rendőrkapitány majd gondoskodik róla is… A füzet alapján arra következtetek, hogy kitalált magának egy új valóságot és egy segítséget, aki egy vénasszony személyében próbálkozott elfelejtetni a múltat… Az információk alapján az általunk előállított nyugtatót valószínűleg a születésnapján elfogyasztott vörösbor után vette be. Megjegyzés: a következő sorozaton feltüntetni, hogy tilos alkohollal keverni… Az áldozat: J. Stevenson, 40 év és 1 nap, építész, 1 feleség (elhunyt) és egy lány.”

Ezek a részletek szerepeltek a gyógyszergyártó cég ügynökének a jelentésében. Szétnézett a szobán, melyben valaha egy boldog házaspár tervezgette a jövőt. Vérfoltok és egy égett füzet hamuja, csak ennyi marad a családból. Benyúlt az ágy alá és mosolyogva előkotort egy gyógyszeres üveget. Már csak ez volt hátra. Besüllyesztette a ballonkabátja belső zsebébe. Kissé kellemetlen volt, mert így nyomta a mellkasát az üveg, de ez legyen a legkevesebb. Megindult kifelé az ajtón. Ám amint kiért a folyosóra, megtorpant. Valami, vagy valaki suttogott. Először halkan, de később egyre erősebben. Már tisztán értette mi az. Rohanni kezdett úgy, mint akinek az élete múlik ezen. A kapu előtt álló rendőrt az árokba taszította és már szaladt is végig a hajnali utcákon.
Futott és közben hallotta ott bent azt a sátáni szót, ’Vigyázz’, ’Vigyázz’.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához