LFG.HU

taverna
Virág Attila
novella

Sötétség. Éjszakai sötétség mindenütt.
A Shirez alatti kazamaták nedvesek, dohosak, mi több bűzösek voltak, de mindenekelőtt sötétek. Ám ezek a tények még csak megtorpanásra sem késztették a három férfit.
Az élen haladó tolvaj – a Tetováltak alvilági klánjának feltörekvő tagja – kis túlzással ebben a labirintusszerű járatrendszerben élte egyáltalán nem irigylésre-méltó életét. Ennek ellenére biztos nem cserélt volna senkivel – kivéve a klánbeli rangsorban felette állókat.
A tolvaj mögött a halálmágia – a mágia minden ága közül a leggonoszabb – beavatottja lépkedett egyenletes tempóban. Léptei némák voltak, ám embermagas botja halkan koppant valahányszor a kőhöz ért. Valamilyen praktikát alkalmazott, mert látott a sötétben. Fekete köpönyege denevérszárnyként lebegett mögötte.
A sort ő maga zárta. Neki pedig, nos, elválaszthatatlan barátja volt a sötétség, de nem a lételeme.
Talán egy órája voltak a föld alatt, Shirez utcáit még napfény járta át odafenn. Az emberek azt hiszik csak éjszaka zajlanak véres rajtaütések, mintha megegyezés szerint az lenne a vérontás ideje. Badarság. Mindig az adott körülmények számítanak. Ellenfelük sebezhetőbb nappal, és évek óta csak nagyritkán hagyja el a város épületeitől elkülönülő kastélyát.

A kapzsiság, a hatalomvágy és a bosszú a sötétség élő kreatúrája ellen
- gondolta Azzin si-Saidem.
A tolvaj megállt egy jobbra és balra forduló elágazásnál.
- Ez a járat már a kastély alatt vezet, végén csapóajtóval – mohóságtól vibráló hangját elnyelték az évezredes falak. – A klán szerint mágikus csapda van itt.
A halálmágus szó nélkül előrelépett. Saidem érdeklődve figyelte koncentrációjában a külvilágról tudomást sem vevő férfit. Hosszú percek teltek el mire változást tapasztalt. Bonyolult vonalakból álló, számára ismeretlen rúna lobbant fel haragoszölden a járat torkában.
- Erős tiltórúna az Óidőkből – hangja köpönyegénél is sötétebb volt, szinte belemart a körülötte állókba. – Nélkülem nem jutnátok át. A te papod igencsak belemerült a régiek feketemágiájába – nézett kútmély szemeivel Saidemre.
- Csináld! – vágta el a felesleges szócséplést.
A halálmágus vállat vont, majd mormolni kezdett a többiek számára érthetetlenül. Eközben botját a rúna középpontja felé mozdította. Az érintkezési ponton a mágus botja felragyogott, színe még sötétebb zöld lett, mint a rúnáé. Ezután – immár némán – lassú és megfontolt mozdulatokkal haladt a rúna vonalain, középről kifelé. Miután végzett, felsóhajtott.
- Szabad az út!

A tolvaj már ment is, arcán kapzsi mosoly. Tudta, hogy klánjából még soha senki nem járt erre. A másik két férfi jóval óvatosabban követte.
Az egyenes járatban, mely kihaltabb volt az eddigieknél – még patkányok neszezése sem hallatszott – rövidesen elérték az alacsony mennyezeten nyíló csapóajtót. Csak a tolvajnak nem kellett meggörnyednie, ő viszont már nyúlt is a zár felé, jobbjában egy apró tárggyal – Saidemnek fogalma sem volt mi az.
- Állj! – sziszegte a feketeköpönyeges. – Azt hiszed itt már nincs mágikus védelem?
A tolvaj villámgyorsan visszahúzta kezeit és hátrább lépett.
- Figyeljétek a csapóajtón a repedéseket! Egyetlen rúnát alkotnak – élvezte, hogy okíthatja az általa természetesen lenézett, alantas tolvajt és harcost. Pedig tudta nagyon jól, hogy Saidem nem egyszerű fegyverforgató.
Most – állandó és érthetetlen mormolás kíséretében – jobb mutatóujját húzta végig a repedéshálózaton. Az – enyhe recsegés után – összehúzódott, nyom nélkül eltűnt. Valamivel hosszabb ideig tartott, mint a tiltórúna megtörése, és láthatóan jobban ki is merítette a halálmágust. Talán ezért nem közölte társaival, hogy milyen mágikus védelmet tört meg. Bólintására a Tetováltak tagja munkához látott.
- Kettős zár – okított most ő – és hopp! – hirtelen félreugrott – Egy kis csapda – mutatott kuncogva a hüvelyknyi tűpengére, amely ott állt bele a kőbe, ahol az előbb még ő volt. – Minden bizonnyal azonnal ölő méreggel preparálták – azzal ismét a zárral foglalkozott. Zsebéből kis üvegfiolát vett elő, amelyben sárgás folyadék lötyögött. Ezt a sarokvasakra és a zárra vitte fel nagy műgonddal. Olaj, hát persze. Tolvajnak elsőrangú a fickó.
Egy pillanat múlva szinte észrevehetetlenül kattant a zár, zajtalanul nyílt a csapóajtó. A tolvaj önelégülten mosolyogva meghajolt és a feltáruló négyszög felé intett.

Saidem egyetlen mozdulattal a járat feletti helyiségben termett. Guggolva, harcrakészen fülelt a sötétben. Rágcsálók és rovarok halk neszezése zavarta csak a csendet. Lenyújtotta jobbját, a mágus megragadta, majd egyetlen nekirugaszkodás és ketten voltak fenn. A tolvaj nem kevesebb sietséggel követte őket.
A rajzok, melyeket az elmúlt napokban tanulmányozott – és amelyekért csengő aranyakkal fizetett -, nem hazudtak: egy földalatti raktárhelyiségben álltak, ahol kisebb-nagyobb hordók töltötték ki a tér nagy részét. Saidem már a kétszárnyú ajtó felé tartott, míg társai felmérték a helyet. Remélte, hogy a kastély emberi és nem emberi szolgái étkezés utáni sziesztájukat töltik – vagy valami hasonlót -, így talán eggyel sem akadnak össze. A hitehagyott pap úgyis elég nagy falat.

Résnyire nyitotta a bal ajtószárnyat és kilesett. A szűk átjárót a falon függő fáklyák fénye világította meg, táncoló árnyékokat varázsolva a komorszín mennyezetre. Szemközt két rosszarcú fegyveres fordult épp jobbra – a tömlöcök felé. Távolabb pedig egy lépcsősor alját látta, mely a kastély földfeletti szintjeire vezetett. A toronyig még hosszú út várt rájuk, az idő pedig mindig komisz úr, ezért hát nem is habozott tovább, kilépett az ajtó mögül. Két ugrással az elágazásnál termett, ott leguggolt és a fegyveresek után kémlelt. Azok mit sem sejtve haladtak előre. Maga mögé intett, majd folytatta útját. A többiek síri csendben követték.
A lépcsősor meredek volt, egy igen masszívnak látszó faajtóval a végén. Saidem már a felénél járt, mire társai elérték az első lépcsőfokot. A faajtó előtt bevárta őket, majd némán utasította a tolvajt, hogy nyissa ki. A halálmágus ért fel utoljára, és ő volt az egyetlen, aki a megerőltetéstől enyhén lihegett.

A Tetovált pillanatok alatt végzett az ajtó kinyitásával, csapda ezúttal nem akadályozta. Innen volt igazán veszélyes a játszma, tudta ezt Saidem, minthogy azt is: nincs visszaút. A maga választotta ösvényen, a maga választotta társakkal, végig kell mennie. Több oka is volt rá.
A kastély egyetlen földfeletti szintjén álltak immár, a falhoz lapulva. Hosszú átjáró és két terem választotta el a torony csigalépcsőjétől, és a hely korlátlan urától, akitől nemcsak Shirez polgárai, elöljárói és hercege, de az egész királyság félt – a kevés még nagyobb hatalmút kivéve.
Sietve, ám óvatosan haladtak Saidem vezetésével. Jó tízlépésnyire lehettek az átjáró végétől, amikor tőlük jobbra nyílt egy ajtó és álmatag tekintetű, nagydarab szolga lépett eléjük. Őket meglátva a férfi arcvonásai görcsberándultak, nyáladzva vicsorgott, és kezeit maga elé kapva, begörbített ujjakkal azonnal Saidemre rontott. Ő sem olyan magas, sem olyan szélesvállú nem volt, mégsem jelentett neki gondot a váratlan támadás. Balra kitért, jobbja a szolga állát, balja a tarkóját célozta, és egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát.

Kémleltek, füleltek, de senki más nem zavarta őket az átjáróban.
- Hová rejtjük a testet?
- Sehová. Nincs időnk – azzal Saidem már ugrott is a torony felé vezető ajtóhoz.
Az első terem: ablaktalan, félhomályos, baljós hangulatú helyiség. Amolyan kétszer is meggondolja az ember féle. Mindhárman érezték: itt a számvetés ideje.
Kék fénnyel égő fáklyák árnyékai járták kísérteties táncukat a falakon, néma előadásukba bevonva a terem közepén lévő fehérmárvány szobrot. A szobor teste egy férfié, minden tagja mozogni látszott, de csak állt rendületlenül. Majd háromméternyire magasodott a kupolás mennyezet középpontja felé, két irtóztató fejet hordozva bikanyakán. Az arcok nem voltak emberiek, talán a halálmágus megmondhatta volna miféle démont ábrázol, de Saideméknek nem volt kedvük megkérdezni. A szobor átlátszó, kék zafírszemei tűntek a legélőbbnek. Arcvonásai a kegyetlen gonoszság kőbe merevült mása.
A tolvaj felnyögött.
- Talán tovább kellene állni innen – jött a fekete köpönyeg mélyéről.
Teljes volt az egyetértés.

A második terem: természetes fényben úszó, megnyugvást keltő. Saidem ezzel ellentétben a gyanakvás élő mintaképe volt a jelen pillanatban. Nézte a festett üvegablakokon beáradó, lágyan elomló napfényben fürdő ágyat a terem közepén, és érezte szíve gyorsuló verését.
A fehér fátyollal sejtelmesen eltakart ágyon egy nő feküdt vörös, feltűnően lenge öltözékben. Méghozzá micsoda nő! Nedzseb kán több ezres, válogatott háremében nem találni efféle drágakövet. A Tetovált már az ágy mellé is lépett, a mágus a torkát köszörülte.
Az ágy maga díszesen faragott, sötétbarna fából készült, csupán a négy lába volt fémből. Mindegyik láb felső végén ezüstszín rúnák kezdtek fényleni. Mozdíthatatlannak tűnt, a mágikus felíratok talán a szökés ellen biztosították a házigazda egyik kincsét.
A tolvaj félrehajtotta a fehér, átlátszó fátylat, így láthatóvá vált a nő nyakában a borsónyi, szivárványszín gyémánt. A kapzsiságnak nem tudott ellenállni.
Az ezüstszín rúnák egyre fényesebben ragyogtak, de a szemét a drágakőre szegező társuk nem látta ezt. Azt sem, hogy a nő szeme résnyire nyílik, és a résen elemi erejű ölniakarás tekint a világba.
Saidem ezt vette észre, a halálmágus pedig rájött mit is látnak. Egyszerre felcsattanó figyelmeztetésük azonban már elkésett.

A szem teljesen felnyílt: egy fehérje és pupilla nélküli vörösség meredt a megbabonázott tolvajra, aki már képtelen volt menekülni. Megnyúlt, karomban végződő ujjak ragadták meg a férfit, hófehér tépőfogak haraptak a tehetetlen arcba. A Tetovált emberfelettien vékony hangon sikoltozott, vergődve próbált szabadulni, ám a karmok a testét szaggatták, a fogak a húsát marcangolták. Vére beszennyezte a fehér fátylat, vörösbe borította az ágyat és környékét. A törtszín napfény átitatott minden egyes vércseppet, mintegy felizzítva azokat. A kapzsiság színe - gondolta Saidem.
- Egy sukhr – a halálmágus elismerően biggyesztette le ajkát. – Felettébb nehezen kezelhető és felettébb halálos fegyver.

A karmok között a tolvaj szétszedett teste az utolsókat rángta. A sukhr vörös szemei, vértől csöpögő tépőfogai egyenesen rájuk meredtek, fogva tartva őket egy pillanatig.
- A rúnák nem engedik, hogy ránk vesse magát.
- Mindegy. Felfedeztek – Saidem sokmindent látott már élete során, de az ágyon heverő kettősség felkavarta gyomrát. Bal tenyerén élessé vált szent szimbóluma, az Ezüst Sárkány, majd egy kardmarkolat jelent meg ujjai között. A rövid, rúnákkal díszített keresztvas fölött erős, fekete bőrrel volt bevonva a kéttenyérnyi markolat, ennek végén ezüst foglalatban diónyi vérkő ragyogott.
Az első teremből recsegés-ropogás hallatszott, mintha…
- A sukhr nem mozdulhat, de a szobor igen! Irány a csigalépcső!
Megint elkéstek. A lépcső felől feketeálarcos, mérgezett pengét forgató fanatikus harcosok nyomultak a terembe. A kastély urának hírhedett testőrsége és orgyilkosai. Az, hogy a torony felől jöttek, a végső bizonyítéka volt annak, a behatolás terve idő előtt kitudódott.

A szobor léptei komor visszhangokat vertek Saidem fejében. Elnyomott magában egy káromkodást és teljesen kivonta fegyverét. A látszatra fegyvertelen ember tenyeréből hirtelen kicsusszanó huszonöt hüvelykes penge láttán az álarcos gyilkosok megtorpantak egy pillanatra.
A penge háromujjnyi széles volt, haloványan átlátszó és kék, mint a fagyott víz. A vércsatorna helyén ujjnyi széles mélyvörös sáv, mely nem vezeti, hanem magábaszívja a vért, ezzel is növelve a fegyver erejét. Mindennek ellenére nem kívánta a vörös életnedvet. Nem evilági lények kovácsolták, de nem hiú istenek.
- Csak előre, fel a toronyba! Nincs visszaút! – azzal Saidem már támadott is. Mozgását – bármennyire is képzettek voltak – nem tudták követni ellenfelei. Egy csuklóból lemetszett kéz és egy átvágott torkú álarcos: Saidem már a lépcsőnél járt.
A halálmágus egy pillanat múlva követte. Botjával védett egy középmagas csapást, támadóját pedig azonmód le is terítette a jobbjából előtörő mélykék villanással.
- Fedezlek. Légy óvatos! – szólt neki Saidem.
A fekete köpönyeg el is tűnt a fordulóban. Saidem hárított egy alacsonyra sikerült szúrást, majd hátrálni kezdett. A másik terem iszonyata nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót. Nem akart azokba a zafír szemekbe nézni, elég volt egy utolsó pillantás az ágyon heverő vörös ragyogásba. Hármasával vette a lépcsőfokokat, mögötte az álarcosok.

A torony felső, kiszélesedő részén tárva-nyitva várta egy fémajtó. Belül ott volt a halálmágus, így gondolkodás nélkül belépett és a súlyos ajtót az üldözőire csapta. Csak ezután fordult meg. Nincs visszaút!
Viszonylag tágas szoba volt, kényelmesen berendezve. Körbe a falakon bőrkötéses könyvek és tekercsek sorakoztak, kellemes illat – valami vadvirág – terjengett. Egyáltalán nem erre számított és nem így képzelte el a kastély urát sem. Ott állt kettejükkel szemben arany köntösében, jobbjában varázsbotjával, mely utóbbi díszesebben faragott, rúnákkal zsúfoltabb volt, mint a halálmágusé. Ápolt ősz szakáll és haj, szinte ránctalan arc, ravasz mosoly. Szeme a tengerek kékjét idézte szürke felhőkkel pettyezve: a kitörni készülő vihar. Termete egyezett Saidemével, tartása egyenes, korát a királyság varázstudói is csak találgatni tudták.
- Köszönöm, hogy megetettétek házi kedvencemet – mély, parancsoláshoz szokott hangja volt.
- A másik mindjárt itt lesz.
- A teremben marad – mosolya még szélesebb lett.
- Megöli álarcosaidat – Saidem torka kiszáradt.
- Őket nem bántja. A harcosok a parancsomra várnak az ajtóm előtt, de rájuk sincs szükségem.

Önhittséged lesz halálod.
- Már vártalak titeket…- folytatta volna a kastély ura, de a halálmágus ezt a pillanatot választotta a támadásra. Házigazdájukat azonban nem érte váratlanul a kitörni kész mágia. Egy hörgéshez hasonló szó a bot egy dobbantásával kísérve megakasztotta a feketeköpönyeges mágiával telített szavait. – Nincs többé hangod! Nincs többé hatalmad sem! – amaz sikoltott volna, de nem tudott. Teste a kirobbanni készülő mágia szökőkútja volt. – Pusztulj! – mutatott az aranyruhás botjával a halálmágusra, akinek testét a kitörő elemi tűzhullám hamuvá égette. Sötét mágiája pedig enyhe robbanás kíséretében szökött a semmibe. – A hatalmamat akarta, hát élete utolsó pillanatában ízelítőt kapott belőle.
Saidem részvétlenül nézte a hamukupacot. Még az égett hús bűzét sem lehetett érezni. Elbukott hát a hatalomvágy is.
- Téged vajon mi szél hozott a kastélyomba, hosszúéletű?
- A bosszú.

Tengerkék és fellegszürke szemek csatája.
- Ahhoz kevés lesz a vérkardod.
- Talán.
- Irigylem magabiztosságod és önfegyelmed – kuncogott az aranyköpönyeges.
- Én nem irigylem önhittséged.
A kuncogás elhalt.
- Miért vagy hát itt, hosszúéletű?
- Mert azt hiszed bántatlanul ölhetsz és pusztíthatsz, mint e királyság határainál két esztendővel ezelőtt, mikor sok más emberrel együtt megölted az öcsémet is. Azután visszahúzódsz erődöd mélyére, ahol sebezhetetlennek hiszed magad, hitehagyott! – az utolsó szót erősen hangsúlyozta, mire öccse gyilkosa elkomorult.
- Mit tudsz te erről, nyomorult!
- Hak al Vokrah, a Tűzisten volt papja, eljöttem, hogy véremért a véredet vegyem!
- Még te is kevés vagy ahhoz!
Azzal a bot lesújtott ismét, elemi tűzzel borítva el Saidem mellkasát, aki meg sem próbált elugrani a csapás elől. Bízott szövetségesében.
Nem hiába. Az elemi tűz hulláma úgy pattant le a hosszúéletű mágikus védőpajzsáról, mint gyöngyök a fémfalról. Az eltérített erő a könyvekbe, tekercsekbe kapott, meglepően nagy pusztítást okozva, mert az írások ereje is elszabadult.

A torony megingott.
Hak al Vokrah dühödten ordított fel.
Saidem pedig támadott. A vérkard úgy szelte ketté a hitehagyott védelmét, mintha ott sem lett volna. Igen fájdalmas sebet ejtett: gyomron szúrta.
A volt pap összegörnyedt fájdalmában, botja elgurult, térdreesve nézte a sebére szorított ujjai közül kicsorduló vért. Képtelen volt arra is, hogy a szolgáit hívja.
- Sokmindenért kell felelned – azzal Saidem letépte nyakából a mindeddig rejtett, lobogó lángot formázó függőt, és mellmagasságban Vokrah felé dobta. A függő félúton megállt a levegőben, egy pillanatig lebegett. Majd narancsvörös anyaga megfolyni látszott, és élő lánggá változott. Gyorsan terjedt a levegőben, míg emberi alakot nem öltött.
A hitehagyott némán felsikoltott.
- Úgy van, rettegj! – szólt mennydörgő hangján a Senner, a Tűzisten leghatalmasabb alattvalóinak egyike. – Sok bűn terheli lelked, amit uram nevében követtél el. Ismered a vértüzet. Ez lesz büntetésed!
Vokrah kerekretágult szemmel nézte, amint vére cseppenként tűzzé válik, egyre közelebb sebéhez. Egy percen belül a leghátborzongatóbb sikoly rezegtette meg Saidem bensőjét, amit életében hallott. Nem a test, a lélek sikolya volt ez.
- Nincs több dolgunk egymással – fordult a lángarc a tetőtől talpig megborzongó hosszúéletű felé, majd oly váratlanul, ahogy megjelent, semmivé lett a Senner evilági alakja.
Vége. Ideje vagyon a bosszúnak, és ideje vagyon a gyásznak. Most már tiszta szívvel elmehetek a sírodhoz, testvér!
Ismét látta öccse – vére – halott arcát.

Szemében holt fénysugár
ismeretlen tájra ragyog már…

Azzin si-Saidem pusztítva hagyta el a kastélyt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához