LFG.HU

Jámbor Attila
novella

“Beauty dies of beauty
Love of love”
Elend: Charis

I.

Az álom birodalmában szinte minden lélek csak alattvaló. Éjjelente remegve lesik az ismeretlen király akaratát, aki mintha csak szeszélye szerint szórná szét történeteit a trónusa elé járulók között. A kiszámíthatatlanság, a káosz azonban csak látszat. A birodalom ura, kinek valódi arcát vigyorgó – vagy talán vicsorgó – aranymaszk rejti, jól tudja, kinek mi a járandósága. Sőt, néha másoktól tanácsot is elfogad. Néhány léleknek megadatik a megtiszteltetés, hogy a trón mellé álljon, és óhaját az aranymaszkos úr fülébe súgja. És ekkor a király, ha tetszenek neki tanácsosa szavai, másfajta álmokat csepegtet az előtte tisztelgők homlokára.

Az álmok voltak azok, melyek még jobban megkeserítették mostanában Zsolt amúgy is zavaros életét. Ugyanis nem hitt bennük. Gyermeteg dolognak vélte az álomfejtést, akár csak a többi hókuszpókuszt: ezotéria, mágia, new-age, alternatív gyógymódok; mind gyenge emberek menedéke a valóság elől. Ennek ellenére szórakoztatatták az efféle kétes szellemi kalandok, talán ezért is dolgozott egy ismert ezoterikus könyvkiadó lektoraként. Akik igazán ismerték, kissé furcsállották a munkáját, de ő azzal vágott rendszerint vissza, hogy elvégre egy meggyőződéses ateista is eladhatja a lelkét az ördögnek némi készpénz fejében. A szakmai felkészültsége első osztályú volt, az elkötelezettsége pedig megfelelő. Legalább is utóbbiról ezt gondolták munkatársai, akik elől a hideg, racionális elme évek óta sikeresen rejtőzött a visszafogott csodaváró jelmezében.

Azok az álmok! Már egy hete minden egyes éjszaka ugyanaz a torokszorító érzés: Zsolt álmai tele voltak vágyakozással, beteljesüléssel – és bűntudattal. Sokszor nem is emlékezett a részletekre, de másnap reggel úgy ébredt a valóságra, mint akinek a szívét tépték ki a mellkasából. Máskor csak pillanatfelvételek maradtak az egészből, melyek elkísérték még napokig. Férfiak és nők, ismerősnek tűnő és vadidegen arcok vegyesen. Nappali káprázatként ott lebegtek a szeme előtt miközben metróra szállt, a munkahelyén a monitor felé görnyedt, vagy éppen elveszetten bolyongott egy bevásárló központban. A legnagyobb kérdés Zsolt számára az volt, hogyan hasonlíthatnak az álombéli részletek annyira egymásra, és miért kísérik az ébredéseket szinte azonos hangulatok szinte minden alkalommal. Nem tartotta normális dolognak, ösztönösen érezte, hogy életében először most olyannal találkozott, ami túlmutat az ő világképén. Ennek pedig végkép nem örült.

Máskor, és máshol, az éjszaka egy bizonyos órájában két nő beszélgetett a kő-, és üvegrengeteg mélyén. Értették és ismerték egymást jól; nem bántak hát pazarlóan a szavakkal. Valaki bajban volt és ők segíteni akartak.
- Megtörtént?
- Igen, anyám. Felrajzoltam az első kört, benne az angyalok neveivel.
- Mindet? Michael…?
- “…virtus dei. És a többit is: Gabriel: fortitudo, Emanuel Paraclitus, és Raphael: medicina dei.” Nem hibáztam.
- Jól van. És a hatása?
- Már van, amit lát, de még nem emlékszik.
- Azt is fog. Hamarosan. Légy türelemmel, lányom!
- Türelmes vagyok, anyám.
- És készülj a második kör megrajzolására! De csak, ha itt az ideje. Nekünk, Diana leányainak nem szokásunk mágikus köröket használni. Óvatosnak kell hát lennünk.
- Minden a te útmutatásod szerint fog történni.
Annak a bizonyos királynak ott az álmok birodalmában valaki súgni kezdett, és ennek a valakinek erős és a régmúltból feltámasztott érvei voltak rá, hogy a király új álmokat bocsásson egy már amúgy is nyugtalan lélekre, hogy az lásson és emlékezzen.

Egy varázsló. Atilius, Madaurából. A kívülállóknak azonban csak egy sikeres ügyvéd, s szerencsés flótás, aki mégis nagy bajba került. Egy fiatal leány, Pudentilla jegyese, és a frissen örökölt hatalmas vagyon egyik leendő haszonélvezője. A lány szülei nemrég hirtelen meghaltak, s az egyetlen gyermekre szállt minden gazdagságuk, na meg a közeli rokonok irigysége. Perbe fogták a leendő férjet, remélve, hogy őt eltávolítva szép haszonnal gyámkodhatnak majd Pudentilla. és öröksége felett. Atilius, a rokonok vádja szerint maleficiumot űzött, és mohóságában titkos és ártalmas tudományával ölte meg leendő anyósát, s apósát, hogy a házasság után rátehesse kezét a családi vagyonra.

Ó, a két balga és kapzsi rokon, Rufinus, és Aemilianus! Ha csak sejtették volna, hogy vádjuk igaz! Legalábbis annyiban, hogy ő, Atilius, valóban ismert mágikus praktikákat, habár azokat más célra használta, mint amivel ellenségei vádolták őt. Ártatlan volt, és mégsem volt ártatlan. De hát mit törődik ő velük, tudatlan senkikkel. Jóllehet a vádak súlyosak voltak – akár halállal is sújthatták volna, ha bűnösnek találtatik -, nem izgult. Már előre tudta, hogyan végződik a per.
Inkább Pudentilla körül járatta gondolatait. Bájos volt, és még alig töltötte be a tizenötödik esztendőt! Kívánta bársonynál puhább bőre érintését, fiatalsága frissességét, és végletekig fokozott rajongását. Atiliust, a szenvedélyek koldusát kellemesen érintette, hogy a leány forrón epekedett iránta, a szerelemtől már nem sokat remélő érett férfi iránt, és kész volt családjával is szembefordulni őérte.

Nem sokára a per is lezajlott, és Atilius védőbészede porig alázta vádlóit. Minden vádpontról fölényes retorikával bizonyította be, hogy gyenge kísérlet csupán az ő bemocskolására. A bíróság felmentette, immár semmi sem állhatott a házasság útjában.
Végre újra találkozhatott Pudentillával! A lány szerelme ragyogásában sütkérezhetett a varázsló, ő pedig viszonzásul minden szavával aranyló mézt csepegtetett Pudentilla lelkére. Egyik nap azután a lány odaajándékozta magát jövendőbeli férjének, nem vártak az esküvőig. Atiliust elbódította a szűz test puhasága és végtelen szenvedélye. Pudentilla úgy érezte, addigi rövid életének ad értelmet ez az első és megismételhetetlen szerelem.

Mikor egybeforrt testük, a varázslót mérhetetlen diadalérzett járta át. A talizmán, melyett Mercuriusnak készített, becsülettel helyt állt. Megmutatta a jövendőt és azzal együtt a módot, mellyel ő, Atilius hozzá juthatott a két legfontosabb dologhoz: mérhetetlen vagyonhoz, és szerelemhez. Milyen kár, hogy ez utóbbi nem fog sokáig tartani! Azt is látnia kellett, ahogy csupán néhány évvel idősebben Pudentillát gyászolja majd, aki gyermekük születésékor hal majd meg. De most nem akart a gyászra gondolni! Pudentilla szerelme a legfontosabb, s ha már ő nem képes szeretni, legalább hadd érezze, hogy más szereti őt! Bár Pudentilla törékeny teste nemsokára hideg földben pihen majd, de szívének lángolását örökre megőrzi majd! Azért is vésette bele jeggyűrűjükbe: “Memini tui, memento mei.” “Emlékszem Rád, emlékezz rám!”
A túl sokat tudó, de túl keveset érző varázsló teste szorosan simult a jövőről mit sem sejtő lány testéhez. Úgy érezték, nem fognak szétválni, valami mintha örökre egybeforrasztotta volna lelküket. Örökre. Még nem tudták, mit jelent ez a szó.


A délutáni homályban, egy szobában két alak fonódott össze kétségbeesett ölelésben. Az egyik fiatal nő: szerelem, vágy, befogadás és becéző lágyság. A másik házasságtörő férfi: szerelem, feszítő vágy, önvád, és bűnbánat. Szeretkeztek.

Petra úgy érezte, a szerelmük felette áll minden emberi törvénynek, és örökké fog tartani. Igazán örökké. Zsolt nem hitt már az örök szerelemben, és magában sem. Eddig mindenkinek csalódást okozott. Most például a feleségének, Annának is, bár ő még nem tud róla, hál’ istennek. De akkor is akarta Petrát, és nem tudott lemondani róla. Egy, a kiadó által szervezett összejövetelen találkoztak először. A ritka alkalmak egyike volt, mikor Zsolt – a látszat kedvéért – részt vett ilyesmin, és ezt nem bánta meg azóta sem. És ezerszer megbánta már. Egyszer csak ott találta magát Petra mellett, és ott is ragadt egész este. A lány majdnem tíz évvel volt fiatalabb nála, egyetemre járt még, de megértették egymást tökéletesen az első perctől kezdve. Azután találkoztak, és sokat beszélgettek újra és újra. Hónapokig. Habár kerülték a témát, de tudták mindketten hogy úgy lesz, mert csak egyféleképpen teljesedhetett ki, ami kettejük között volt: szeretők lettek. Petra, az addig elveszett lány megtalálta e szerelemben élete értelmét, Zsolt pedig élete legcsodálatosabb poklát. Elméje küzdött a kapcsolat ellen, azonban mindhiába: amíg az ösztönök harsogták dalukat szívében, addig a ráció hallgatott. Betöltötte a szerelem és mardosta a bűnbánat: a felesége becsapása miatt, és Petra miatt is: kevésnek találta, amit így adhat a lánynak.

A férfinek a legbékésebb pillanatait mérgezte meg az önvád. Most is, miután lecsendesedett bennük a szenvedély, és Zsolt Petra meztelen hasán kettejük verejtékébe rajzolt az ujjával értelmetlen ábrákat, látszólag nyugodt volt, mégis lelkében a démonaival harcolt. A lány odabújt hozzá.
- Megbántad. – Harag nem, csupán féltés volt a hangjában.
- Nem. Nem tudnék nélküled élni. Csak nem tudom…
A lány felkönyökölt, hogy a szerelme szemébe nézhessen.
- Mit?
- Hogy meddig bírok hűséges lenni hozzád. És hogy mikor doblak el magamtól, mint a többit.
Inkább felpattant és kisietett a konyhába. Nem a fürdőbe ment, mert nem tudott szembenézni magával a tükörben. Megbolondult a lányért, magát viszont utálta. A keserűség szorongatta a torkát, és nem akarta, hogy Petra vigasztalja. Így hát nem hallhatta a lány válaszát.
- Nem veszíthetlek el soha. Most is egymásra találtunk, ahogyan oly sokszor ezelőtt.

II.

“Krisztus nevében, ámen. Itt kezdődik Atiliusnak, a titkos tudományokban igen jártas varázslónak és tiszteletre méltó bölcsnek könyve az angyali talizmánokról, melyek által különféle igen vágyott dolgok nyerhetők el…”
Mióta kereste ezt az incipitet Vincent! Hány fóliánst és kódexet nézett át, válogatás nélkül, remélve, hogy valamelyik közepén a teológiai, jogi, vagy orvosi kommentárok között, esetleg a filozófiai traktátusok mellett elrejtve megleli ezt a szöveget is. Madaurai Atilius könyve az angyali talizmánokról, Vincent – végső reménye! Háromévnyi kutatás, egyre nagyobb elkeseredéssel, és egyre kisebb lángolással. És most végre rátalált!

Egy könyvárusnál látott mindenféle kacatot az egyetemen. Csak akkor nézte meg jobban a rossz állapotú fóliánsokat, mikor a többi bámészkodó diáknak az árus többször is Richard de Fournivale nevét említette, mint portékái eredeti tulajdonosát. A hallgatók hitetlenkedő mosollyal böngészték az írásokat, kételkedtek abban, hogy a szakadozott lapoknak bármi közük is lenne a híres tudóshoz, és könyvgyűjtőhöz. Vincent azonban hinni kényszerült az árusnak: ott volt előtte a régóta keresett könyv. Kósza hírek terjengtek ugyanis arról, hogy Richard de Fournivale szép számú mágikus írást is összegyűjtött – ezért is tett egy próbát a nem túl bizalomgerjesztő fóliánsokkal – és a szóbeszéd most már biztos, hogy igaz.
A szája száraz volt, a keze remegett, miközben alku nélkül kifizette a pénzt – egy egész havi koszt és szállás árát! – a könyvért. Társai összesúgtak a háta mögött, tán bolondnak is tartották, de őt már nem érdekelte. Sebesen elindult a szállása felé. Itt fogja hagyni az egyetemet és Párizst, visszatér Auvergnbe, az apró családi birtokra, és végre megszerzi Héloise-t magának.

Hiszen azért kezdett bele egyetemi tanulmányaiba is. Héloise szerelmét akarta elnyerni, és ha már természetes úton nem sikerült, azt akarta, hogy a titkos tudományok legyenek ebben a segítségére. A lány finnyás fajta volt ugyanis, kék vérű, büszke teremtés, aki nem láthatta meg soha a nemes létére foltos ruházatú Vincent epekedő pillantásait, hiszen lefelé a piszokba sosem néztek halványzöld szemei. A fiú pedig nem volt csúnya, sőt észnek sem volt híján, mégsem remélhetett. Amikor a káplán ajánlásával lehetősége volt elmenni Párizsba, és az egyetemen tanulni, egy percig sem habozott; túl sok csalódás érte már otthon. Az is Párizsba vonzotta, hogy vidéken a népek sokféle furcsa dolgot beszéltek az egyetem diákjairól. Az még bocsánatos bűnük, hogy klerikus létükre borisszák és megfordulnak gyakran a szép asszonyok után, de az Úr legyen irgalmas hozzájuk, varázslók is ráadásul! Addig mennek egyesek Isten kísértésében, hogy démonokat idéznek, és mindenféle gyarló vágyaik kielégítését parancsolják nekik. Azt is mondják mások, hogy az egyetemi könyvtár tele szentségtelen irományokkal, amelyekbe hívő keresztény nem vetne egy pillantást sem. Már az inkvizíció is érdeklődik a könyvek iránt, de a nagy tekintélyű rektoroknak eddig még sikerült elkerülni a szégyent, hogy a győzedelmes egyház legvitézebb katonái éppen a teológia fellegvárában kutassák az istenkáromlás és eretnekség nyomait.
Ha nehezen is, de Vincent megtalálta hát, amiért Párizsba jött. Nem érdekelte tovább a tanulás, pedig ha maradna még egy kicsit, megszerezhetné a baccalaureatusi fokozatot, és később taníthatna is akár az egyetemen. Értelmének ragyogása azonban nem versenyezhetett szíve lángolásával. Haza akart menni az ő Héloise-ához, és azt akarta, hogy végre szerethessék egymást.

Megszorította óvatosan a hóna alatt tartott fóliánst. Most már sikerülni fog!
Sikerült valóban, az akkor már házas Héloise beleszeretett, hála Atilius egyik talizmánjának, ami éppen a vágyott nő szerelmének elnyerését szolgálta. Vincent biztos volt a sikerben, mert egy másik talizmán segítségével már látta a jövőt álmában. Megálmodta a napot, mikor Héloise és ő egymásra találtak, és vágyaik beteljesültek. Vincent akkor boldogan ébredt, és elhatározta, hogy az a két varázslat elég a boldogságához: többet nem fog élni a pogány Atilius mágiájával. Hiszen angyalokat kellett megidéznie a könyvben megadott ábrák – igazából varázskörök – segítségével. Félt tőlük; gigászok voltak! Talán nem is angyalok, hanem démonok! Különben is, Atilius honnan ismerte volna az Úr angyalainak igaz nevét. Tán később arab mágusok is beleszerkesztettek a könyv végleges formájába, és akkor már bizonyos, hogy nem jóságos szubsztanciák jelennek meg a varázsló kérésére. Vincent nem volt ugyan buzgó hívő, de félt a kelleténél jobban kockáztatni a lelki üdvét. A célját elérte, és ezután jónak látott félretenni talizmánt, varázskört, vagy bármiféle kárhozatos irományt. Ő a szerelem hevében és nem a pokol tüzében akart lángolni. Pedig jobban tette volna, ha tovább használja a talizmánt és más éjszakákon is a jövendőt kutatja álmaiban. Akkor talán figyelmeztetésnek veszi, amit lát, és elkerülte volna az őket fenyegető veszedelmet.

Vincent bátyja, Guillaume nem örült öccse hazatértének. Nem elég, hogy mióta itthon volt, semmivel sem foglalkozott, de tudálékosságával lépten-nyomon meg is alázta őt, aki az elmúlt években nem párizsi bordélyokban mulatta idejét, hanem hűbérurának seregében szolgált! Mindenre ráadásként még el is hódította Héloise szívét. Héloise-ét, akiért ő az életét adta volna! Nem értette, hirtelen miért kezdett epekedni a szép és gőgös leány az öccse után, aki még mindig ugyanolyan szegény volt, mint azelőtt. Nagyon rossz sejtések gyötörték, amelyeket nem igazán bánt: ha beigazolódnak: akkor Vincent nem rontja tovább a levegőt körülötte. Nem tűrte, hogy a taknyos kölyök felborítsa a vidék megszokott rendjét, és saját reményeit is megmérgezze. Guillaume-nak nem volt nehéz dolga. Egyszerű és hatásosnak ígérkező terve volt, arról már igazán nem tehetett, hogy másként alakult minden, mint ahogy remélte.

Elég volt Vincent szobáját átkutatni távollétében, és máris kezében volt a bizonyíték: a veszett kölyök malefiumot űzött! A fóliáns biztos máglyahalált jelentett az inkvizíó szemében. Elégedetten mosolygott a bajsza alatt, mikor a Párizsból érkező tisztelendő atyák parancsára elfogták a katonák az öccsét. Hát mégsem csalt a szimata; a fiú megrontotta Héloise lelkét, a lány nem saját döntéséből adta oda magát. Csak akkor döb-bent meg, mikor az eljárás második napján – éppen amikor a dominikánus atyák amúgy istenesen belekezdtek volna annak a pondrónak a kínvallatásába – megjelent az inkvizíció előtt Héloise és magára vállalt minden bűnt, amit csak tudott. Nem törődött vén férje tehetetlen haragjával, sem a rokonok megvetésével.
Vincent-ban minden maradék jóérzés tiltakozott az ellen, hogy szerelmét a bajban hagyja, de két nap Isten kutyáinak – ez volt a dominikánusok elterjedt gúnyneve – társaságában elég volt ahhoz, hogy az életöszön minden más érzést elnyomjon benne. Mindent beismert, igen Héloise volt a varázsló, ő a könyvet csak őrizte, de nem is tehetett mást, hiszen a lány szentségtelen praktikáival kormányozta értelmét és érzelmeit. Tudja, hogy megsértette az Urat, de őszintén bán mindent, és vissza akar térni az Egyház keblére.

Megbocsájtottak neki, de Héloise-nak nem járt kegyelem. Őt csak szerelme épsége foglalkoztatta, a saját sor-sával már nem törődött. Amikor a szerencsétlen fiú újra látta a lányt, az már végleg elveszett az élet számára: éppen a máglyára kísérte a hóhér. Hosszú fehér lepel volt rajta, haja lenyírva, fején süveg: az eretnekek szo-kásos öltözéke haláluk előtt. Amikor a lány mepillantotta az első sorok között kétségbeesetten sodródó szerelmét, arca felragyogott, és boldognak tűnt. Vincent szívét mérhetetlen bűntudat mardosta, de félt a haláltól, pedig tudta, neki kéne ott állnia a máglyán.

Azután a nap után már ő sem volt ugyanaz az ember. Héloise arca kísértette minden nap, az italtól remélt hát feledést. Inni kezdett, és kocsmák bolondja lett, aki egy kevés ecetes borért bármit megcsinált, a pórok röhögése közepette. Nem akart már élni, de meghalni még mindig nem mert. Végül egy részeg katona kardja hozta el a megváltást számára egy koszos sikátorban. Ahogy a mocsokban heverve elszállt belőle az élet, utoljára azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg akkor ott a máglyán Héloise helyett.

A harmadik alkalommal bukott le Zsolt a főnöke előtt. Három este maradt bent a kiadóban, és vetette bele magát az archívumba, hogy találjon végre egy olyan könyvet, amely segíthet ott, ahol a józan esze cserbenhagyta. Nem kapcsolta fel a villanyt, csak az ajtót tartotta mindig kissé nyitva, és a folyosóról beszűrődő fénynél, tolvaj módjára a félhomályban kutatott. Tétován lézengett ide-oda a polcok között, néha leemelt egy kötetet, a fény felé tartva belelapozott, aztán másikat keresett. Már zúgott a feje a rengeteg hasonló címtől. Mind csodát, titkok leleplezését, vagy csupán harmonikus életvitelt ígért. És ő még mindig szkeptikus volt. Egyre nagyobb kétségbeeséssel és egyre kisebb figyelemmel lapozta fel a könyveket, hogy aztán ügyetlenül visszagyömöszölje őket a zsúfolt polcokra.
Éppen az egyik polc mellett állt tanácstalanul, amikor valaki szélesre tárta mögötte az ajtót. A növekvő fénycsík a falon figyelmeztette a jövevényre. Mihály volt az, a kiadó tulajdonosa és vezetője. Deresedő, rövidre nyírott haj, keskeny arc, borosta. A szemüveg mögül barátságos, meleg tekintet irányult Zsoltra.
- Mit keresel, Zsolt?
A meglepett férfi nem tudta palástolni zavarát.
- Ó, hát én… Nem is tudom… Egy könyvet, de nem fontos, hagyd csak! Csak érdekelne, hogy…
Mihály lassan megcsóválta a fejét.
- Zsolt! Mit keresel?
Nem tudott értelmes feleletet adni. A szíve szerint pedig nem mert beszélni. A főnöke a vállára tette a kezét és megpróbált a szemeibe nézni. Nem volt egyszerű feladat. Zsolt zavartan tekingetett ide-oda a szobában, csak ne kelljen válaszolnia a leleplező pillantására.
- Ezek a könyvek azoknak íródtak, akik hisznek. Egy hitetlen itt nem fog a problémájára gyógyírt találni.
Most a két férfi tekintete végre találkozott. Az egyikében csak nyugalom és derű, a másikéban a zavar mellé meglepetés is társult.
- Tudtad, hogy én… Hogy én nem hiszek itt ezekben?
Mihály elmosolyodott, és kényelembe helyezkedett egy széken.
- Már szinte az elejétől. De nem is mondtam, habár nem is kérdezted, hogy hinned kéne. Sem mint munkaadó, de főleg, mint ember nem várom el senkitől, hogy higgyen abban, amiben én. Ellenben jól szórakoztam az álcádon, amit itt a kiadóban használtál. A többiek bevették, szerintem.

Csend. Aztán egy megadó sóhajtás. Zsolt összetörten Mihály mellé ült. Nem volt értelme titkolni tovább semmit. Elmondta az álmokat, és elmondta a házasságtörését is. Mihály akkor lett először teljesen komoly.
- Had adjam meg egy barátom telefonszámát. Keresd fel minél előbb! Kérlek!
Zsolt fáradtnak érezte magát az ilyesmihez.
- Pszichiáter, vagy léleklátó?
A kiadó főnöke ismét elmosolyodott.
- Egyik sem, te örök ateista! Egy nagyon kedves ember, aki segíthet. Nem, ne is mond! – emelte fel a hangját Zsolt arckifejezése láttán. – Nem szokta magát hirdetni, nem megélhetési varázslást folytat. Majd meglátod, csak tegyél egy próbát! Kérlek!
Zsolt üres tekintettel figyelte, ahogy Mihály tolla egy papírra felkanyarítja a számot. Ahogy átvette főnökétől a darab papírt lemondóan elmosolyodott. Nem mondta ki, mit gondolt.
“- Rendes vagy, de… Úgysem fogok elmenni a te jó barátodhoz.”
Azonban csak egy újabb éjszakának kellett eltelnie, hogy meggondolja magát.

Ismét máshol, más időben egy törékeny alak hajolt egy méretes kartonlap felé. Nagy műgonddal egy kört igyekezett egy másik kör belsejébe rajzolni. Keze nyomán egyre több helyen lepték el a fehér felületet friss tintától vöröslő jelek. A második kör, benne újabb, még nagyobb hatalmat rejtő titkos angyalnevek: Michael, Muriel, Purerl, Fanuel, Sarpiel, Yserie, Paclas, és Sambas. Mikor kész lett teljesen az ábrával, a fiatal nő átöltözött; könnyű, makulátlanul fehér köpenybe bújt, azután fanyar illatú füstölőt és négy gyertyát gyújtott, melyeket a földre terített lap négy sarkára helyezett. Miután mindennel elkészült, a lap elé térdelt, és néhány percig lehunyt szemmel várt. Amikor úgy érezte, felkészült az idézésre, határozott hangon belekezdett az előre betanult szövegbe:
“Conjuro vos angeli, qui scripti sunt in secundo circulo isto per nomen creatoris, qui solus fuit, est, et erit. Rogo vos, gubernatores omnium somniorum, ut michi revelare debeatis et compleatis peticionem meam, ut veniat ad effectum.”
Nemsokára a gyertyák füstje sűrűsödni kezdett, és a kékes homály mögül e világon túli teremtmények körvonalai kezdtek felfényleni. A nő bátortalanul elmosolyodott: az idézés ismét működött; angyalok várták szavait.

Mihály barátja egy régi körfolyosós házban lakott. A legfelső emeleten. Miközben Zsolt a lépcsőfokokat mászta, egyfolytában azt kérdezte magától, hogy mit keres ott. Pedig már igazán a végére akart járni a dolognak. Elviselhetetlennek érezte a problémáit. Azok pedig minden egyes nappal vadabbul ostromolták a lelkét, aminek védőművei már nem tarthattak ki sokáig.
A csengetésre kinyílt a kopottas, zöldre festett ajtó egyik szárnya, és egy kedves, hatvan év körüli hölgy lépett ki. A haját nyilvánvalóan festette: ragyogó gesztenyebarna színe volt. A szemei smaragdként villantak az előtte bizonytalanul topogó férfire, és ahogy elmosolyodott ezernyi apró ránc gazdagította vonásait. Attól a kedves, várakozó pillantástól Zsoltnak eszébe jutott, hogy be kéne mutatkozni.
- Jó napot, én…
- Zsolt, ugye? Ezt még varázslat nélkül is ki lehet találni. – Újabb elragadó mosoly, és újabb, eddig rejtőző ráncok. – Mihály már jelezte a jöttét. Én Erzsébet vagyok. A jó barát, tudja. Fáradjon be, kérem!

A férfi nem erre számított. Egy tágas, és világos polgári lakásba vezette be őt a hölgy, ahonnan hiányzott minden színpadias kelléke a jósnőknek, és a varázslóknak: nem látott talizmánokat, amuletteket, kristálygömböt, gyertyákat, de még füstölőket, vagy egy pakli jóskártyát sem. Nem tudta, hogy mit gondoljon, és ez csak még inkább hallgatásra késztette. Erzsébet törte meg a csendet.
- Ha önnek is megfelelő, talán üljünk ehhez az asztalhoz, így. Én önnel szemben fogok ülni. Furcsának találhatja, hogy nem egy szokásos “jósbarlangba” jött, de tudom, ha úgy lett volna, már régen sarkon fordul.
- Nem is fog nekem jósolni?
- Hát azt nem. Jósolni nem fogok. De talán lenézhetek a lelke mélyére és segíthetek meglátni olyan problémákat, melyeket eddig tudatosan nem vett észre. Nem lesz szükség ehhez semmire. Csak azt kérem, hogy fogja meg a kezeimet, csukja be a szemeit, és lazítson.
Zsolt bizonytalanul meredt az asztalon keresztül feléje nyújtott törékeny öreg kezekre. Az idős hölgy érezte a férfi tétovázását.
- Bízzon bennem! Legalább egy kicsit.

Egy sóhaj kíséretében a két ember kezei egymásba fonódtak. Az idős májfoltos kezek szilárdan tartották az évtizedekkel fiatalabb férfi erőtlen kezeit. Aztán hosszú-hosszú percekig csend volt. Erzsébet lehunyta a szemét, és látszólag megszűnt számára létezni minden a külvilágból. Zsolt mereven ült, egyre inkább kényelmetlenül érezte magát. Arra gondolt, hogy elhúzza a karját, felpattan és elrohan. De nem bírta rászánni magát. És akkor az idős hölgy kinyitotta újra a szemeit. Egy pillanatig még szemöldökét ráncolva nézett maga elé, mintha összegezné magában az addig tapasztaltakat, azután pedig mélységes szeretettel a szemben ülő férfire emelte a tekintetét
- Kedves Zsolt! Sok mindenről kellene most beszélgetnünk. Kezdve azzal, hogyan nehezíti meg a saját életét a halogatásával, és a kishitűségével, azután folytathatnám a szüleivel való kapcsolatával, de ez most nem a legfontosabb. Ami most a lelkét marja, azok az álmai és a válságba jutott házassága.
- Mit tud a házasságomról?
- Tudok a két nőről, akik miatt őrlődik már hónapok óta: a feleségéről, és a szeretőjéről. Viszont sajnos ebben nem tudok sokat segíteni. Hiába vár, hiába halogat. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor látszólag nem dönthetünk jól; így is – úgy is fájdalmat okozunk. És ami még fontosabb: senki sem fogja a döntést meghozni helyettünk! Ugye érti?

Valami megváltozott benne. Erzsébet szavai hallatán először azt gondolta, ellenkezni fog, magyarázkodik, hogy az idős hölgy igazából téved és ő neki nem is ez a gondja, de megadta magát. Hiszen itt tisztán és mellébeszélés nélkül az igazat hallhatta. Nem akarta már a hazugságait tovább cipelni. Ezért csak bólintott: persze, hogy értette.
- És az álmok? Az álmaim?
- Önnek ezt nehéz lesz elfogadni, de azt kell mondanom, hogy ezek nem idegen és minden ok nélküli álmok. Ugye ismerősek a szereplők önnek?
Alig észre vehető újabb bólintás.
- Néhány kép és arc, és most én…
- Nem tud mit kezdeni velük, ugye? Mert rossz helyen keresi a megoldást. Azt hiszem, magában kellene kutatnia. Mélyen. Nagyon mélyen. Az emlékek évszázados rétegeiben.
Erzsébet szavainak hátborzongató jelentése volt. Főleg egy olyan ember számára, aki a lelket is csak pszichológiai fogalomként értelmezte egészen az elmúlt percekig.
- Azt akarja mondani, hogy azok a dolgok is… velem történtek meg?
- Láttam a lelkében azokat a képeket. A lelke emlékszik, csak a tudata nem akarja ezt elfogadni. Pedig jobban tenné.

A férfi szinte megsemmisült a hallottaktól. A sokktól úgy érezte, mintha test nélkül lebegett volna a szobában. Bizonyára még mindig harcolhatott volna, de már nem volt ereje. Az igazsággal találkozott szembe, amíg azonban a lelkét csupán hazugságainak szánalmas papírmasé játékvértje védte, addig az igazság valódi kétkezes pallossal vagdalkozott.
- Mégis, miért álmodom ilyeneket?
A döbbenet rekedtséget csalt a hangjába, a szemei elé pedig fátylat eresztett. Talán ezért nem figyelt fel a hölgy tétovázására, aki most először ügyelt rá, hogy óvatosan fogalmazzon.
- Valaki így akar segíteni önnek, Zsolt, bár szerintem hibázik, mert csak összezavarja ezzel önt. Valaki akarja, hogy lássa ezeket az álmokat.
- Ki?
- Nem mondhatok többet. Meg fogja tudni, nem is olyan sokára. Mindenre fény derül majd, de attól tartok, addigra késő lesz.
Zsolt most mosolyodott el először, mióta belépett Erzsébet ajtaján. Már meg sem ijedt a rosszat sejtető jóslattól.
- Azt, mondta, nem fog jósolni nekem.
- Füllentettem. Nézze ezt el egy vénasszonynak, kérem!

III.

Már hetek óta máglyák füstjei kormozták az eget, és a városban mindenhová belopta magát az a keserű pernye. Az emberek mintha megbolondultak volna, vagy talán magának Istennek az elméje borult el. Bárhogy is volt, a pokol költözött be Nürnbergbe, a Sátán csatlósai ellepték a várost, és lelkesen kutattak újabb és újabb áldozatok után. Hedwig néhány alkalommal végig nézte, ahogy barna és fekete-fehér csuháikban álszent arccal, bánatot és részvétet mímelve kísérik a szerencsétleneket utolsó útjukra, de egy idő után elege lett. A lelke legmélyéig borzongott, és émelyítő félelem fogta el, akárhányszor is részt vett az égetéseken. Nem, nem is igazán az elítéltek szenvedése volt az, amely elborzasztotta, hanem azoknak a pokolravaló inkvizítoroknak a látványa. Amikor meggyulladtak a máglyák, levetkőzték minden képmutatásukat: tekintetük kárörvendő mohósággal itta a fuldokló, majd meggyulladó emberek látványát, orrcimpáik kéjesen remegtek az orrfacsaró bűzben. Pokol ez, mi más.

És az égetéseknek nem akart vége szakadni. Egyre több ember keveredett boszorkányság gyanújába, és csak néhány szerencsésnek sikerült tisztáznia magát, a többiekre szörnyű kínhalál várt. Hedwig nem értette, mitől kapott vérszemet az inkvizíció és már a városi tanács is. Ahogy tudta, boszorkányokat régebben is küldtek máglyára – tán tízévente egyet -, de arra azelőtt nem volt példa, hogy maga a tanács bátorítsa a gyűlölt inkvizítorokat, hogy köztiszteletben álló, és nyilvánvalóan ártatlan polgárokat pereljenek be és égessenek meg. Nem is lehet más magyarázat, mint hogy a Sátán uralja már a földet és az emberek szívét.

Különben is, a csuhások vádaskodásai egyre képtelenebbé váltak: ezek az állítólagos boszorkányok – férfiak-nők vegyesen – éjszakánként repülni tudtak, undorító lakomákkal egybekötött bujálkodásokon vettek részt a Sátán oldalán, és csecsemőket faltak fel! Hagymázas őrültek fejében születnek csak ilyen gondolatok! Azonban még ezt sem bánta volna, ha ennek az őrült korcsnak, a keresztények istenének csahos kutyái nem martak volna bele Diana örököseibe. Hedwig nővérei és húgai, a régi istennő követői közül is máglyára kerültek páran, a többiek pedig futottak, amerre tudtak.

Ő húszéves létére maradt, pedig volt mit vesztenie, mégsem törődött a meneküléssel. Meg kellett mentenie néhány értékes iratot, amelynek még közösségük később hasznát veheti. Kereskedő férje portékái között figyelt fel néhány kézzel írt fóliánsra, amelyek fura ábrákat is tartalmaztak. A férfi, Johan nem tudta mit szerzett be, igazából csak mint egzotikus érdekességet akarta eladni a könyveket sok más keleties kacattal együtt, melyeket Velencében vásárolt, ahová pedig tudja a kobold, hogyan kerültek. Hedwig viszont értett latinul – a könyvek szeretetét a tudományokat és művészeteket pártoló apjától örökölte, akit örömmel töltött el egyetlen, jóllehet leánygyermeke tudásszomja -, sőt nehezen még arabul és héberül is olvasott valamelyest, éppen ezért megismerte a könyveket, és az ábrákat. Varázskönyvek voltak, köztük Atilius nagyhatalmú talizmánokat leíró műve is. Diana leányai szorult helyzetben voltak, ezért minden segítséget ki kellett használniuk. Ingrid Anya tehát megkérte Hedwiget, hogy másolja le és javítsa ki a rossz állapotú fóliánsok szövegeit, és ha elkészült, helyezze azokat biztonságba a közösség rejtekhelyén.

Hedwig tehát maradt, és minden erejét feláldozta a feladat elvégzése érdekében. Tudta, hogy nincs sok ideje, és sietnie kell. Sokszor könnyeivel küszködve másolt, mikor eszébe jutottak nővérei és húgai, és Ingrid Anya, kik már a máglyán végezték, holott soha senkinek nem ártottak, csupán réges-régi hagyományaik – Diana istennő és a természet törvényei – szerint akartak élni. De amíg nem végzett a feladatával, nem eshetett kétségbe. A lány azt akarta, hogy ez legyen a bosszú minden halott nővére nevében: végül nem győznek a csuhás sátánfajzatok, mert fenn fognak maradni a mágikus szövegek, és nem csak a keresztény törvények szerint fognak élni az emberek!

Az emberek megbolondultak, lelküket megszállta a Sátán. Hogyan is magyarázhatná Hedwig másképpen, hogy éppen a saját férje adta őt az inkvizíció kezére? Ahogy az elfogásakor gyűlölettől elfúló hangon a lány arcába hörögte, tudta már egy ideje, hogy boszorkánysággal foglalkozik Hedwig, de a szerelem erősebb volt a hiténél. Azonban mikor elvonult hetekre azokkal a kárhozatos könyvekkel, ő, Johan nem tétovázhatott tovább, érezte, hogy Hedwig varázsolni fog az ő és még ki tudja hány ember elveszejtésére. A lány nem ismert rá férjére, annak máskor halványzöld szeme smaragdként izzott a tébolytól.

Nem akart tiltakozni, és már ereje sem volt hozzá. Valahogy a lelke mélyén érezte, hogy ennek így kell történnie. Már a haláltól sem félt, csak a perzselő lángoktól, és a borzasztó fájdalomtól. Legalább annyiban reménykedett, hogy a hóhér – ahogy a szerencsésebb elítélteknek szokták megkönnyíteni a szenvedését – megfojtja majd, vagy átdöfi a szívét, mielőtt meggyújtanák alatta a máglyát. Miközben feltaszigálták a szurokkal leöntött farakás tetejére, úgy érezte, nem hagy itt senkit és semmit, akiért, vagy amiért bánkódnia kéne: a könyvek már biztonságban vannak, és a férjét megfertőzte a ferencesek, és a domonkosok ragálya. Aztán mégis valami mérhetetlen szomorúság győzte le belsejében a bölcs lemondást. Az első sorban álló férjére nézett, és rájött, hogy még mindig, és mindennek ellenére szereti. Nem akarta őt itt hagyni, vele akart újra lenni!
- Szeretlek!
A kegyetlen tömeg lármájában Johan bizonyára nem hallotta felesége búcsúzását, de ajkairól leolvashatta szavát, mert egy kegyetlen mosoly kíséretében valamit válaszolt elárult hitvesének. Hedwig szeméből nagy kerek keserű könnycseppek kezdtek el peregni, mikor felfogta mit mondott férje.
- A lángok majd megtisztítják a lelked, boszorkány!
Élete hátralévő perceiben már sem füsttől, sem tűztől nem szenvedett ennél jobban.

Vajon a víz lemossa az ember lelkéről is a szennyet? A hinduk szerint igen, habár ahhoz egy Gangesz kell. Ami pedig a zuhanyrózsából kifolyik, valószínűleg kevés lesz ahhoz Zsoltnak, bármennyi ideig álljon is a vízpermet alatt, hogy ne érezze mocskosnak magát. Ezen gondolkodott, miközben zuhanyozott, és a feleségére, Annára várt. Volt, amikor későn ért haza; orvos-látogatóként jórészt maga osztotta be a munkaidejét. Zsolt is a maga belátása szerint gazdálkodhatott az idejével, így könnyen tudta akkor felhívni magához Petrát, amikor Anna távol volt. Összeesküvők voltak: rejtve találkoztak, a hitvesi ágyban szeretkeztek, ugyanott ahol Zsolt a feleségével is, megmérgeztek egy házasságot.

A gyermek arról álmodik, hogy majd felnőtten végre azt teheti, amit akar, közben pedig nem tudja, hogy sosem lesz már annyira boldog, mint akkor kisgyermekként a képzelt kötöttségek és az álmok valósága közepette. Mert van, amit a felnőttkor kegyetlenül kiszakít az ember szívéből: hitet az álmokban, a pillanat örömét, és legfőképpen az ártatlanságot. Sokan már a hiányát sem érzik ezeknek a kincseknek, akik meg igen, azok közül is rengetegen reménytelenül elvesztek a hétköznapok fullasztó ködében, és már tanácstalanok, nem tudják, hogyan kaphatnák vissza azokat. Zsolt is menthetetlennek érezte magát; huszonévesként éveken keresztül arra törekedett, hogy egyszer végre igazán felnőjön, azután pedig, mikor ráébredt, hogy ez hová vezetett, már késő volt. Ellopták tőle az álmait: a boldogságba és az örök szerelembe vetett hitét. Azonban önmaga volt a tolvaj, senkit sem okolhatott, csak saját magát, és ez végtelen szomorúsággal és kiábrándultsággal töltötte el.
A zuhanyzófülke függönye suhogott, és egy puha kéz simította meg a férfi hátát.
- Szia!

Anna volt az. A haja mézszínűn hullott gömbölyű vállára, halvány bőrét a fáradság pírja festette meg az arcán. A szürkéskék szemek mégis boldogan kacagtak, mikor szerelmére nézett. Ő egy bánatos mosolyt küldött felé viszonzásul, és úgy vizesen megcsókolta őt. A nő is vizes lett, de nem bánta. Sokatmondó pillantással kezdte levetni ruháit, hogy férje mellé bújjon a zuhany alá. Zsolt csak lassan hangolódott rá Anna közelségére, habár egyáltalán nem volt ellenére, ami várt rá. Csupán a hazugságai fojtogatták a szívét. Mert már megszólalnia sem kellett; minden tettével és gondolatával hazudott. Hazudott, amikor Petra melleit csókolgatva Anna testének hiánya kísértette, és hazudott, mikor a felesége izmos combjaiba kapaszkodva a szeretőjének törékeny alakja utáni vágy sajgott benne. Reménytelenül összekeveredett benne minden.
Mégis jól kitanulta a házasságtörők szerepét, mert Anna nem vett észre semmit miközben szeretkeztek. De utána, mikor jóleső fáradtsággal hevertek az ágyon, már nem bírta volna állni felesége tekintetét. Inkább szorosan magához ölelte őt, és lehunyt szemmel Anna mézszínű hajába temetkezett. Gondolatában mégis valaki más halványzöld szemei villantak ravaszul, és kócos fekete fürtök virágillatát érezte az orrában. Habár nem könnyezett, a lelke zokogott.

Anna a jegygyűrűjével játszott. A gyűrű belső oldalán egy felirat: “Memini tui, memento mei.” Néha lehúzta az ujjáról, tapogatta, nézegette. Mikor megházasodtak az egyik legkedvesebb semmittevésének számított ez, később egyszerű, jóllehet még mindig örömteli szokásává vált.
- Szeretsz?
A legkegyetlenebb kérdés: izzó vasabroncs Zsolt amúgy is már beteg szívén.
- Igen.
A legkegyetlenebb válasz: lassan ölő méreg a boldog odaadás nektárjában.
Aztán még egy csók is, Anna vállára.
Júdás csókja Krisztus arcán.
Kiáltani szeretett volna.
” Nyisd ki a szemed, csak a boldogság kísérteteibe kapaszkodsz! Már nem úgy szeretlek, ahogy te képzeled, inkább fuss, hagyj itt egyedül! Nem érdemlek mást, felejtsd el ezt a hat évet, én leromboltam a szerelmünket! ”

Mégsem szólt. Már nem volt szükség rá. A karikagyűrű beszélt helyette. Elgurult, ahogy Anna játszadozott vele, be az ágy alá. A feliratnak a gyűrűn még mindig különleges ereje volt: emlékezni segített. És ezzel az összekuszálódott sorsok fonalát is újra elkezdte kibogozni egy ismeretlen égi kéz.
Zsolt az ágy másik oldalán hajolt le a gyűrű után, azután úgy maradt. Kezét ott felejtette a fekvőhelyük és a padló közötti keskeny résben. Nem a gyűrűt találta meg. Valami kartonlap akadt a kezébe.
- Mi a fene ez, mit tartasz az ágy… alatt?
A meglepetés egy pillanatra a torkán nyugtatta a súlyos ujjait; nem tudott megszólalni.
Anna gyanútlanul fordult a nagyméretű lapot bámuló férfi felé.
- Mutasd, mi az.
Két döbbent tekintet találkozott. Zsolt homlokán verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni. Egy mágikus kört tartott a kezében.
- Ezt te csináltad?
- Nem! Azt sem tudom, mi ez.

Zsolt nem akart hinni a szemének, miközben a lapra rótt jeleket vizsgálta, csak lassan találta meg a megfelelő szavakat.
- Ez egy… Na ne, ilyen igaziból nincs! Anna biztos, hogy ezt nem te készítetted? Jól van, ne nézz így rám, mit gondoljak, ki más jár még a lakásunkban?! Szóval, ez… Hát egy varázskör… A kiadóban már láttam ilyeneket, de azok valahogy komolytalanabbaknak tűntek. Ebből meg itt süt a hatalom. Én nem tudom…
Anna még a férjénél is tanácstalanabb – és ijedtebb – volt.
- De hát ki rakhatta ezt ide, pont az ágy alá, és mit akart vele? Járt itt valami ismerősöd a kiadóból, vagy…
- Dehogy is, ki járt volna itt?! Nem jön ide senki. Pláne mit akarna bárki is az ágynál…
Zsolt nagyon hirtelen hallgatott el. Már tudta. Azonban nem mondhatott el semmit Annának. Gyorsan felöltözött. A nő kétségbeesetten figyelte férje szótlan készülődését.
- Mégis, most mi van, Zsolt? Mondj már valamit! Hová akarsz menni, mi ütött beléd? Válaszolj már, az istenért!
- Semmi baj, van egy sejtésem, de most nem mondhatok semmit. – Zsolt közben már a cipőit is felkapdosta. Az idegességtől remegett a hangja. Az ajtóban állt. – Majd jövök, ne idegeskedj, megoldok mindent.
Azzal eltűnt, magára hagyva minden félelmével a nőt.

Anna kábultan próbálta összeszedni magát, és valamiféle magyarázatot keresni az elmúlt tíz perc eseményeire. Nem értette, miért nem akar elmondani semmit a férje, és hogy hová is mehetett. Hiszen először ő is megdöbbent, látta rajta. Aztán találgatni kezdtek, és Zsolt egyszer csak rájött valamire. De vajon miből? Éppen az ágyról akart mondani valamit. Hogy mit keresne bárki is abban az ágyban, vagyis ágynál…
Döbbenten a fekvőhelyükre nézett, szeretkezésük helyszínére. Látta az összegyűrt lepedőt és takarókat. Igen, kettejük ágyában! Mit akarhatott ott egy harmadik? Zsolt tudja a választ. És most már ő is.

A rovarok, ha veszély fenyegeti őket, halottnak tettetik magukat. Anna most ugyanazt akarta tenni. Halottat játszani. Érezte már a veszélyt, habár még nem volt teljesen tisztában annak részleteivel. Azonban azt tudta, hogy mindkettejüket érinti, és talán megváltoztat majd mindent. Rádöbbent, hogy el fogja veszíteni a szerelmét. Úgy érezte, mintha valaki kegyetlen erővel összepréselte volna a szívét. Halottat játszani. Le akart feküdni a földre, és nem akart mozdulni többé. Nem akart érezni többé fájdalmat. Lerogyott a padlóra az ágy mellett, testét zokogás rázta. Éjféli zápor voltak a könnyei.

IV.

Zsolt végletekig zaklatott lélekkel utazta át a várost. Nem figyelte, hol jár, szinte öntudatlanul szállt fel a buszra, a metróra és a villamosra. Nem látott, és nem hallott; fülében vére vad ütemet vert, szemei előtt egyre csak a varázskör részletei jelentek meg. Egy név visszhangzott a fejében.
“Petra!”
Amikor megérkezett az apró garzon ajtajához, azt sem tudta, hogy dörömbölni kezdjen, vagy a csengőt nyomja egyfolytában. Végül úgy döntött, egyszerre fogja csinálni mindkettőt. Szerencséje volt: Petrát otthon találta.
Amikor kinyílt az ajtó, nem szólt egy szót sem a lánynak, csak vádlón maga elé emelte a kartonlapot, amit magával vitt otthonról. Petra arcán nem vett észre meglepetést. Szótlanul mentek be a lakásba, és ültek le egymástól távol. Azonban a csend függönye mögött már ezernyi gondolat tolongott kimondásra várva. Zsolt kezdte végül.
- Tudod, miért vagyok itt. Ne pocsékold az időmet, magyarázattal tartozol!

A lány végtelen szerelemmel nézett rá. Tekintetében több volt annál, mint ahogy egyetlen ember vágyakozhat egy másik után. Tucatnyi életek félben maradt, azután újra elkezdett szerelme rejlett a pillantásában. Tengernyi vágyakozás, odaadás, beteljesülés, végül megcsalattatás, újra és újra.
Petra szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg; kárászéletű remény csillogott benne, remény a boldogságra, arra, hogy talán most már minden jóra fordul, és nem kell többé elszakadnia attól, akit annyira szeretett életek hosszú során.
- Ha láttad az álmaid – márpedig láttad őket -, akkor mit mondhatnék még?
- Miért tetted?
Zsolt nem engedte magához közelebb a lányt. Tekintetében és hangjában fagyott víz, és a hideg csak kúszott egyre lejjebb a szíve irányába. Nem értette szerelmének indítékait, nem akarta érteni.
- Mert úgy éreztem, itt az ideje, hogy te is megértsd, miért szeretjük egymást, és mi köt össze minket.
- Miért, mi?
Csend – dohos, nehéz szövet. A lány könnyeivel küszködve próbálta elkerülni a férfi pillantását. Petra nem számíthatott megértésre; Zsolt lelkét halott vizek mosták.
- Szóval, mi köt össze minket szerinted?

A lány még mindig nem találta a szavakat, így hát a férfi folytatta.
- Amiket álmodtam… azok szerinted velünk történtek mind, ugye, veled, és velem, és… és azt hiszed, hogy mi… egymásnak rendeltettünk. Jól mondom? És ez a te varázsköröd álmomban megmutatta nekem mindezt?! Az előző életeinket?!!
A férfi már őrjöngött. Fel-alá járt a szobában, nem bírt egy helyben maradni. Nem akarta elfogadni, hogy mindaz, mit álmában látott igaz. Túl nagy teher lett volna, túl sok vétek, túl sok árulás. És mindez az ellen, akit úgy szeretett, és aki őt is szerette. Egyszerűbb volt dühvel leplezni a félelmét
- Ugye ezt te sem hiszed el? Hát így akarsz megtartani, mindenféle hókuszpókusszal? Hát nem tudod, hogy…
“…hogy e nélkül is a tiéd vagyok?!” Ezt Zsolt már nem mondhatta ki. Valami fojtogatta, és elcsendesítette a benne tomboló vihart. Visszaült a székbe. Kétségbeesetten nézett szerelmére, de ő továbbra is könnyeivel birkózott. A sírás ellenében Petra állt vesztésre.
- Istenem, Petra, ha még igaz is, én ezzel nem bírok szembe nézni! Varázsló voltam, te szerettél – én kihasználtalak; azután egy kis senki voltam, rászedtelek, elértem, hogy szeress, azután tulajdonképpen megöltelek; végül már a férjed voltam – és megint csak elárultalak! Miért?! Én nem tehettem mindezt! Éppen veled!
A lány hevesen rázta a fejét, mégiscsak sikerült megszólalnia.
- Szerelmem, én is elárultalak, egyszer máglyára küldtelek, én voltam Johan, és te Hedwig! Már megfizettünk mindenért, nem kell tovább vezekelnünk!

Zsolt nem akart hinni a fülének.
- Hogyan?
- Én voltam Johan, én árultalak el. – A lány hangja könyörgés. – Szerethetjük egymást!
Zsolt visszaült, a varázskör jeleit bámulva próbálta kitalálni, mit kellene tennie.
- Miért nem mondtad el ezt te magad, mire volt jó a varázslás?
- Úgy sem hitted volna el. Azt gondoltam, látnod kell a múltunkat, hogy megértsd honnan jöttünk, és hogy csak egymást támogatva, együtt tanulhatunk meg szeretni igazán. Láthattad, még így is nagyon nehéz, és azt hiszem, meg kell becsülnünk, amit elértünk.
Petra sírástól vöröslő szemeiben még egyszer utoljára a remény ezüstje villant. Szipogva nyúlt szerelme kezéért.
- A kör pedig, a varázskör, végtére is a te munkád gyümölcse, az alapjait te alkottad meg, sőt később kétszer is megmentetted az enyészettől, ezért úgy illő, hogy igazán segítsen végre neked is.
A férfi hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem segít semmin ez az egész, még így sem hihetem, amit mondasz. Az én világomban nincs helye a mágiának, én nem vagyok – és nem is voltam – varázsló, sem pedig boszorkány. Talán neked így könnyebb elviselni a tragédiánkat, azt, hogy nem álltam ki teljesen melletted, és nem tudtam miattad elhagyni Annát, és ezzel megaláztalak téged és a feleségemet is, de nekem így sem könnyebb, sőt! Ha hinnék mindebben, csak még nehezebb lenne!
- Szerelmem, nem tragédia, ami közöttünk történt, és ahogy történt. – A lány abbahagyta a sírást, és kiegyenesedett ültében. – A döntés, vagy annak hiánya a tiéd volt, és én elfogadtam azt. Az álmok pedig… talán hibáztam, és elsiettem a dolgot, de már annyira szerettem volna, ha mellettem maradsz. Végre egy életre, és nem csak hetekre, hónapokra, vagy évekre. Igen, mohó voltam. De még annyi minden vár ránk, még mindennek csak az elején vagyunk, és egyedül olyan nehéz!

Zsolt ismét felállt a helyéről- immár végleg. Lelkében démonok hada bömbölt győzelmi dalt. Egy pillanat alatt minden olyan távolinak tűnt, mintha csak egy filmen keresztül nézte volna magát és a környezetét. Minden szívdobbanása az elkövetkező pillanat ellen tiltakozott, de tudta, hogy ki kell mondania. Remegett a hangja.
- Igen, talán elsietted. De nekünk már nincsenek közös dolgaink. Ez nem valami eleje, hanem a vége. Elmegyek, Petra.
Petra ülve maradt, a lábai úgysem engedelmeskedtek volna neki. Azt hitte, hogy felkészült erre a pillanatra, de tévedett. Újra kövér könnycseppek kezdtek lefolyni az arcán. Már csak egy mondatra tellett az erejéből.
- Ha menni akarsz, el kell, hogy engedjelek.
Még nagyon sok mindenről akart Zsolt beszélni, de úgy érezte, semmi sem változtatna a tényen, hogy – talán most sokadszorra – cserbenhagyta a lányt. Hosszú volt az út az ajtóig, pokoli hosszú. Holt léleknek érezte magát Kharón ladikján, és előtte a túlpart, ahonnan nincs visszatérés a fénybe.

Kilépett az ajtón. Tudta, még nem fogja fel, mit veszített, és sokáig fog reménykedni, de azt is tudta – a belső hang súgta -, hogy meddő minden remény. Elvesztette Petrát.
Petra néhány nap múlva beszámolt az eseményekről az Anyának, a legidősebbnek Diana leányai közül. Egyben vissza is adta azt a több száz éves fóliánst, melyet kölcsön kapott a rendjétől. Többé nem volt rá szüksége. Soha többé nem akart angyalokat idézni, és álmokkal a jövőbe látni. Mert ő is álmodott a jövőről, sokat is. Nem hitt az álmainak, de azok beteljesedtek. Most még nem maradhatott a szerelmével, azonban bízott benne, hogy a többi álom is igazat mondott, és így a következő újjászületésük után végleg egymásra találnak. És akkor már csak egyetlen varázslat fogja betölteni az életüket: szeretni fogják egymást.

Az álmok birodalmában a király egyedül maradt. Trónusa mellett már nem állt senki, az álmok elvesztették a súgó számára a jelentőségüket. A király azonban nem bánkódott, birodalma nem lett sem különb, sem hitványabb azáltal, hogy kegyesen megengedte valakinek egy lélek látomásainak formálását néhány éjszaka erejéig. Sokan voltak kérelmezők már előtte is, és még sokan jönnek majd ezután is. Nem számítottak. Ő az álmok ura volt, azok pedig örökre vele maradnak, és engedelmesen simulnak bele szendergő lelkek magányába minden éjjel.

Tudta, érezte, hogy abban a sűrű és otromba másik világban, ami sokkal messzebb van a valóságtól, mint az ő birodalma, most két lélek ismét – sokadszorra – elszakadt egymástól, és magányosan, sebzetten bolyonganak tovább. De nem baj ez sem. Majd újra találkoznak, azután újra és újra, amíg meg nem értik mindketten, miért kötötte egybe sorsukat a Mindenek Feletti. Addig is még millió éj fog elmúlni; még milliószor járulnak trónusa elé, mint alattvalók, és eközben majd szerény eszközeivel, vagyis az álmokkal tanítja őket élni, és Emberré lenni ő, az aranymaszkos úr.

Ott ült hát egyedül ismét a trónján, mozdulatlan, és látszólag közönyösen, mint valami félelmetes ősi istenség. Aranymaszkját továbbra is betöltötte a széles vigyor, vagy vicsorgás. Külsőleg nem változott semmi, belül mégis elégedett volt. Azok a hónapok a két lélek életéből új álmokká lesznek. Múlt, jelen, és jövő szikrázó, vagy éppen fullasztó homállyal teli szövedékévé. Álmodók lezárt szemeit fedi majd vele.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához