LFG.HU

Hanna
ismertetőCimkek

(kevés kihagyással)

A fenti címet egyértelműen megdöbbentő ereje kedvéért választottam. A rá adott reakciók tömeget vonzanak, még ha csupán kíváncsi nézők gyűlnek is össze, akik azért jönnek, hogy sajnálkozhassanak, és azért maradnak, hogy bekiabálhassanak. A régi karneváli mutatványosok, akik keresztül-kasul utazták az országot, gőzorgonát, dobot és feketelábú indiánt használtak, hogy a tátott szájú figyelmet biztosítsák maguknak. Remélem, elnézitek nekem, ha én is hasonló céllal használom a ZENt, legalábbis az elején.
Mert a végén rá fogsz jönni, hogy egyáltalán nem tréfálok.
De csak fokozatosan térjünk rá a komoly dolgokra.
Most, hogy itt állsz a dobogóm előtt, milyen szavakat mázoljak fel vörös festékkel, három méteres méretben?
MUNKA.
Ez az első.
LAZÍTÁS.
Ez a második. Utána pedig még két szó:
NE GONDOLKOZZ!
De hát mi köze van ezeknek a szavaknak a Zen buddhizmushoz? Mi közük az íráshoz? És legfőképpen, mi közük hozzád?

Először vessünk egy hosszú pillantást erre a kissé taszító szóra: MUNKA. Végtére is, ez az a szó, ami körül a karriered egész életedben forogni fog. Most, a kezdeteknél ne a rabszolgája légy, hanem a partnere. Amint valóban társa leszel a munkádnak, a szó is elveszti riasztó vonásait.
Hadd álljak meg itt egy pillanatra, hogy feltegyek pár kérdést. Miért van az, hogy egy puritán gyökerekkel rendelkező társadalomban ennyire vegyesek az érzéseink a munkával kapcsolatban? Ha nem csinálunk semmit, ugye, bűntudat kínoz bennünket? Ha viszont túl sokat gürcölünk, úgy érezzük, hogy bemocskolódtunk.
Én csak azt tudom mondani, hogy sokszor az unalom elkerülése végett kész munkákba, hamis ügyletekbe fogunk. Vagy ami még rosszabb, még mindig azt az elképzelést dédelgetjük, hogy a pénzért dolgozunk. A pénz lesz a tárgy, a cél, a megoldás, a mindent megoldó és mindenre választ adó lényeg. Ezért a munka, mint egyszerű eszköz a cél felé, unalommá alacsonyodik. Akkor ne is lepődjünk meg, ha gyűlöljük.

Ugyanakkor az önbizalommal bőven megáldott irodalmárok között sokan úgy vélik, hogy az ihlet szeszélyétől függően elég egy toll, egy pergamen, egy nyugodt óra déltájban és egy kevés kecsesen papírra cseppentett tinta. Az említett ihlet legtöbb esetben a Kenyon review vagy más irodalmi folyóirat legutóbbi száma. Óránként pár szó, naponta pár szépen metszett bekezdés és voilá! – teremtő vagyok! Vagy még jobb: Joyce, Kafka, Sartre!
Semmi nem áll távolabb a valódi kreativitástól. Semmi nem lehet pusztítóbb, mint a fenti két hozzáállás.
Miért?
Mert mindkettő egyfajta hazugság.
Hazugság, ha azért írsz, hogy pénzzel fizessenek érte.
Hazugság, ha azért írsz, hogy hírnévre tegyél szert az intellektuális folyóiratokban szereplő sznob félirodalmi csoport szemében.
Kell-e mondanom, hogy tele vannak az irodalmi lapok olyan fiúkkal és lányokkal, akik azzal áltatják magukat, hogy alkotnak, miközben semmi mást nem tesznek, csak Virginia Woolf, William Faulkner vagy Jack Kerouac műveit és szóvirágait majmolják?
Kell-e mondanom, mennyire tele vannak női magazinjaink és egyéb tömegeknek szóló kiadványaink más fiúkkal és lányokkal, akik szintén azt hiszik, hogy alkotnak, pedig csak Clarence Buddington Kelland-ot, Anya Setont vagy Sax Rohmert utánozzák?
Az avantgárd hazug azzal csapja be magát, hogy emlékezni fognak rá tudálékos élete miatt.
A sorozatgyártó hazug azzal csapja be magát, hogy ha ő ferde úton jár, az csak azért lehet, mert az egész világ megdőlt; hiszen mindenki ferdén jár!

Szeretném azt hinni, hogy akik ezt a cikket olvassák, azokat nem érdekli ez a kétféle hazugság. Ti, akik kíváncsiak vagytok a kreativitásra, szeretnétek kapcsolatot teremteni magatokban azzal a résszel, amely valóban eredeti. Te is vágyakozol a hírnévre és a vagyonra, de csak a jól végzett munka jutalmaképpen. A híresség és a zsíros bankszámla csak azután jöhet, hogy már mindent elvégeztél. Ez azt jelenti, hogy még csak nem is szabad gondolni rájuk, amíg az írógép előtt ülsz. Az, aki észben tartja ezt a kettőt, az egyik hazugságot választja a kettő körül: vagy egy aprócska közönségnek akar megfelelni, amely csupán agyonverni képes az Ötletet, vagy pedig egy nagynak, amelyik akkor sem ismeri fel az Ötletet, ha az belé harap.
Sokat hallunk arról, hogy valaki a piacra ír, de arról már kevesebbet, ha az irodalmi klikkek kedvéért hazudik. A végső elemzéskor mindkét megközelítésről kiderül, hogy szomorú választás, ha egy író ezek szerint akarja élni az életét. Senki nem emlékszik egy hazug történetre, senki nem említi meg, senki nem beszél róla, legyen bár zsebhemingway vagy sokadszorra lerágott Elinor Glyn.

Mi a legnagyobb jutalom, amiben egy írónak része lehet? Az a nap, amikor valaki odarohan hozzád, az arcáról süt az őszinteség, a szemében lángol az elismerés, és így szól: “Az új története nagyszerű volt, egyszerűen csodás!”
Ekkor, és csakis ekkor érdemes írni.
Az intellektuális divatőrültek nagyképűsége egyszeriben szertefoszlik. A reklámmagazinoktól begyűjtött tiszteletpénz hirtelen megszűnik fontosnak lenni.
A kereskedelmi írók legszívtelenebbje is imádja ezt a pillanatot.
A legmesterkéltebb irodalmár író is ezért a pillanatért él.
És Isten az ő végtelen bölcsességében gyakran felvillantja ezt a pillanatot még a legpénzsóvárabb firkász vagy figyelemhajhász irodalmár előtt is.
Mert eljön az idő a mindennapi teendők közepette, amikor a jó öreg megélhetési író annyira beleszeret egy ötletbe, hogy vágtázni, fújtatni, zihálni, tombolni kezd, és akaratlanul is szívből ír.

A lúdtollal cikornyázó írót is ledönti egyszer a láz, és a bíbor tintát forró verejtékre cseréli. Utána tucatjával írja ronggyá a tollakat, és órákkal később romokban emelkedik ki a teremtés ágyából, mintha lavinát eresztett volna keresztül a házán.
Megkérdezheted, mi történt? Mi okozta, hogy ez két kényszeres hazudozó végre az igazat kezdte mondani?
Hadd mutassam fel ismét a tábláimat!
MUNKA.
Teljesen nyilvánvaló, hogy mindketten dolgoztak.
A munka pedig egy idő után ritmust szül. A gépiesség eltünedezik. A test kezdi átvenni az uralmat. A falak leomlanak. Mi történik ekkor?
LAZÍTÁS.
Ezután pedig ezek az emberek megfogadták utolsó tanácsomat.
NE GONDOLKOZZ.
Ami még több lazuláshoz és még több gondolattalansághoz vezet, és így nagyobb kreativitást eredményez.
Most, hogy sikerült teljesen összezavarnom téged, hadd álljak meg egy pillanatra, hogy halljam csalódott kiáltásodat.
Lehetetlen! mondod. Hogyan lehet egyszerre dolgozni és lazítani? Hogyan teremthetsz anélkül, hogy idegronccsá válj?
Meg lehet tenni. Minden év minden hetének minden napján akár. Az atléták képesek rá. A festők képesek rá. A hegymászók képesek rá. Még a zen buddhisták is képesek rá a kis íjaikkal és nyilaikkal.
Még én is képes vagyok rá.
Márpedig ha én képes vagyok rá, sziszeged minden bizonnyal összeszorított fogakkal, akkor te is képes vagy rá!

Rendben, sorakoztassuk fel ismét a táblákat! Valójában bármilyen sorrendben elhelyezhetnénk őket. Állhatna elöl a LAZÍTÁS vagy a NE GONDOLKOZZ, vagy kerülhetnek egymás mellé, és utánuk jöhet a MUNKA.
Az egyszerűség kedvéért azonban maradjunk ennél a sorrendnél, és egészítsük ki egy negyedik táblával:
MUNKA. LAZÍTÁS. NE GONDOLKOZZ. MÉG TÖBB LAZÍTÁS.
Elemezzük az első szót?
MUNKA.
Már dolgoztál, ugye?
Vagy amint végzel ezzel a cikkel, összeállítasz magadnak egy időbeosztást?
Milyen időbeosztást?
Valami ilyesmit: Az elkövetkező húsz évben minden nap ezer vagy kétezer szó. Az elején elég, ha hetente egy novellát, vagyis évente ötvenkettőt irányzol előre, az elkövetkezendő öt évre. Mielőtt kényelmesen beleszoknál ebbe a közegbe, sokat kell írnod és fiókba rejtened, vagy elégetned egy csomó anyagot. Akár most is nekifoghatnál, hogy elvégezd a szükséges munkát.
Mert biztos vagyok benne, hogy idővel a mennyiség minőségbe csap át.
Hogyan?
Michelangelo, da Vinci, Tintoretto milliónyi vázlata felkészítette őket a későbbi egyedülálló, hihetetlen tudást és minőséget ötvöző vázlatokra, portrékra és tájképekre.
A nagy sebész több ezer testet, szövetet és szervet boncol szét és rak össze, hogy a mennyiség felkészítse arra az időre, amikor a minőség számítani fog – ha eleven lény lesz a szikéje alatt.
Egy atléta tízezer mérföldet fut, hogy felkészüljön egyetlen száz méteres szakaszra.
A mennyiség tapasztalattal ruház fel. És minőség csak tapasztalatból születhet.
Minden művészet, legyen bár kicsi vagy nagy, a felesleges mozdulatok leépítését jelenti a tömör nyilatkozat javára.
A művész azt tanulja meg, mit hagyjon ki.
A sebész tudja, hogyan jusson el egyenesen a baj gyökeréhez, hogyan kerülheti el az időpocsékolást és a komplikációkat.
Az atléta megtanulja, hogyan őrizze meg erejét, és hogyan használja fel hol itt, hol ott, hogyan mozdítsa ezt az izmát a másik helyett.
Az író vajon más lenne? Nem hiszem.
Legnagyobb művészete sokszor abban áll, amit nem mond ki, amit kihagy, hogy egyszerű érzelmekkel ki tudja fejezni, merre megy.
A művésznek olyan keményen és sokáig kell dolgoznia, hogy az agya szinte az ujjaiban fejlődik ki és kel életre.
Ugyanígy a sebésznek is, akinek keze végül, akárcsak da Vincié, életmentő ábrákat metsz az emberi bőrre.
És ugyanígy az atlétának is, akinek a teste végül mindent megtanul, és önmagában álló elme lesz.
A munkával, a mennyiségi tapasztalással az ember felszabadul minden más kötelezettség alól az épp előtte álló feladaton kívül.
A festőnek nem szabad a kritikusok díjaira vagy a pénzre gondolnia, amit a festményeiért kap. A szépségre kell összpontosítania, mely az ecsetjében lakozik, kiáramlásra készen.
A sebész nem gondolhat a hálapénzre, csak a keze alatt lüktető életre.
Az atlétának ki kell zárnia tudatából a tömeget, és hagynia kell, hogy a teste végigfussa a versenyt.
Az írónak engednie kell, hogy az ujjai megírják a karakterei történetét, akik, mivel emberek, és tele vannak különös álmokkal és rögeszmékkel, boldogan nekilódulnak.

A munka, a kemény munka tehát előkészíti az utat a lazítás első szakaszaihoz, amikor az ember kezdi megközelíteni azt a fázist, amit Orwell Ne gondolkozz! paranccsal jelez. Mint ahogy az ember gépelni tanul: egy napon a különálló a-s-d-f és j-k-l betűk szavakba olvadnak.
Ezért nem szabad lenéznünk a munkát és a negyvenöt vagy ötvenkét történetet, amit első évben megírtunk, sem tekinthetjük kudarcnak. A kudarc az, ha feladod. Egy folyamat közepén vagy. Még semmi nincs veszve. Minden megy tovább. A munkát elvégezted. Ha jól végezted, tanulni fogsz belőle. Ha rosszul, még többet okulsz. Az elvégzett és magad mögött hagyott munka megtanulandó lecke. Nincs kudarc, csak ha valaki abbahagyja. Nem dolgozni egyet jelent a megszűnéssel, a feszültséggel, az idegességgel, és ez pusztító erejű az alkotó folyamatra nézve.
Ugyanis nem a munka kedvéért dolgozunk, nem a termelés kedvéért termelünk. Ha ez lenne a helyzet, jogosan emelhetnéd elszörnyedve az égnek a karjaidat, hogy elfordulj tőlem. Amivel mi próbálkozunk, az, hogy valahogy szabadjára engedjük az igazságot, amely mindegyikünkben lakozik.
Mostanra már minden bizonnyal észrevehetővé vált, hogy minél többet beszélünk a munkáról, annál közelebb kerülünk a Lazításhoz.

A feszültség a tudatlanságból, vagy a tudás keresésének elhagyásából ered. A munka, mely tapasztalattal lát el bennünket, újult önbizalommal és végül ellazulással végződik. Az a fajta dinamikus lazulás ez, mint a szobrászatban, ahol a szobrásznak nem kell tudatosan megmondania az ujjainak, mit tegyenek. A sebész sem közli a szikével, mit tegyen. Az atléta sem ad tanácsokat a testének. Egyszer csak beáll a természetes ritmus. A test önmagtól gondolkozik.
Tehát a három tábla. Tedd őket össze tetszőleges sorrendben! MUNKA LAZÍTÁS NE GONDOLKOZZ. Egyszer külön-külön. Most pedig a hármat egy folyamat részeként. Mert ha valaki dolgozik, végül ellazul, és felhagy a gondolkozással. A valódi alkotás ekkor, és csakis ekkor következik be.

A munka megfelelő gondolkozás nélkül azonban majdnem hasznavehetetlen. Ismétlem önmagam, de az írónak, aki meg akarja csapolni magában a felsőbb igazságot, először el kell felejtenie Joyce, Camus és Tennessee Williams irodalmi folyóiratokban szerepeltetett kísértését. El kell feledkeznie a tömegtermelésben rejlő pénzről. Fel kell tennie magában a kérdést: “Mit gondolok valójában a világról, mit szeretek, gyűlölök, mitől félek?”, majd a papírra kell öntenie.
Akkor az érzelmein és a hosszú időn át tartó folyamatos munka eredményein keresztül az írása kitisztul; ellazul, mert helyesen gondolkozik, és mivel ellazul, még helyesebben gondolkozik. A kettő egymással felcserélhetővé válik. A végén pedig elkezdi látni magát. Éjszakánként belsejének foszforeszkálása hosszú árnyékokat vet a falra. Végül a munka, a nem gondolkozás és a lazítás egyvelege olyan lesz, akár a testben folyó vér, mely azért folyik, mert folynia kell, egyenesen a szívből áramolva.
Mit akarunk feltárni ebből a folyamból? Azt a személyt, aki pótolhatatlan ezen a világon, akiből nincs még egy. Téged. Mint ahogy csak egyetlen Shakespeare, Moliére, Dr. Johnson volt, te is ritka árucikk vagy, egyéniség, amit egységesen mindannyian hirdetünk, s ami a nyüzsgésben mégis gyakran elvész vagy elveszítik.

Hogyan veszhet el valaki?
Ahogy mondtam, ha helytelen célokat kerget. Ha túl gyorsan akar irodalmi hírnévre szert tenni. Ha túl gyorsan akar pénzhez jutni. Ne felejtsük el, a hírnév és a pénz olyan ajándékok, melyeket csak az után kapunk, hogy már megajándékoztuk a világot legjobb, magányos, egyéni igazságainkkal.
Mit gondolsz a világról? Te vagy a prizma, mely felméri a világ fényét; az átég az agyadon, hogy teljesen más spektroszkópot sugározzon a fehér papírra, mint bárki más.
Hadd égjen keresztül rajtad a világ! Vetítsd a prizma fehéren izzó fényét a papírra! Készítsd el saját spektroszkóp-képedet!
Akkor majd felfedeznek, táblázatba rendeznek és elneveznek téged is, mint új elemet.
Akkor, csodák csodája, akár még az irodalmi lapoknál is népszerű lehetsz, és egy napon már igényes polgárként lenyűgözhet és boldoggá tehet, ha valaki őszintén felkiált: “Bravó!”
A személyek alsóbbrendűség-érzése sokszor tapasztalat hiányából eredő mesterségbeli hiányosságot tükröz. A munka megszerzi ezt a tapasztalatot, s így könnyedén írsz majd, ahogy az úszó fennmarad a víz színén.

Csak egyféle történet van a világon. A te történeted. Ha a saját történeted írod meg, bármelyik magazinnak eladhatod.
Nekem voltak olyan történeteim, amiket a Weird Tales visszadobott, de aztán eladtam őket a Harper’s-nek.
Voltak olyan történeteim, amiket a Planet Stories elutasított, aztán a Mademoiselle megvette.
Miért? Mert mindig a saját történetemet akartam megírni. Ragaszthatsz rá akármilyen címkét, hívhatod tudományos-fantasztikusnak, fantasy-nek, misztikusnak vagy western-nek. De végeredményben minden jó történet egyféle történet, amit egy egyéniség írt egyéni igazságából. Ezt a fajta történetet bármilyen magazinba be lehet illeszteni, legyen bár Astounding Science Fiction, Harper’s Bazaar vagy The Atlantic.

Itt sietek hozzátenni, hogy az utánzás természetes és szükséges a kezdő íróknál. A későbbi évek során az írónak ki kell választania azt a területet, ahol úgy érzi, hogy az ötletei kényelmesen kifejlődhetnek. Ha a természete Hemingway filozófiájára emlékeztet, nem baj, ha Hemingwayt utánozza. Ha a példaképe Lawrence, akkor Lawrence imitálásának időszaka következik. Ha Eugene Mmarlowe Rhodes western történetei voltak rá hatással, az megmutatkozik a munkájában. A munka és az utánzás a tanulás időszakában együtt járnak. Az ember csak akkor akadályozza meg a valódi kreativitás kifejlődését, ha az utánzás túlnő természetes szerepén. Egyes íróknak évekbe, másoknak hetekbe telik, mielőtt rálelnek magukban egy valóban eredeti történetre. Amikor huszonkét éves voltam, több millió majmolt szó után következett be nálam az áttörés egy eredeti “tudományos-fantasztikus” történettel, amely teljes egészében az “enyém” volt.
Ne feledd, a terület kiválasztása, amiben írni fogsz, teljesen más, mint csalni ugyanezen a területen belül. Ha nagy szerelmed a jövő világa, természetes, ha energiáidat a tudományos-fantasztikumra fordítod. Szenvedélyed megvéd majd attól, hogy a megengedett tanuláson felül pózolj vagy imitálj. Egy terület sem lehet kárára egy írónak, ha eléggé szereti. Csak a területen belüli affektálás árthat igazán.

Miért nem írnak és adnak el több “kreatív” történetet manapság, vagy bármikor az idők során? Én úgy gondolom, főleg azért, mert a legtöbb író nem is tud erről a fajta munkáról, amiről beszélek. Annyira hozzászoktunk az “irodalmi” és a “kommersz” közti ellentéthez, hogy nem címkéztük fel, sőt, számításba sem vettük a középső utat, mely a mindenki számára legmegfelelőbb alkotófolyamathoz vezet, és a leginkább serkenti a sznobokat és firkászokat egyaránt kielégítő történetek teremtését. Mint mindig, azzal oldottuk meg a problémát, vagy véltük megoldani, hogy mindent két, külön névvel állátott dobozba szórtunk. Ami egyikbe sem illik, az sehová sem fér be. Mindaddig, míg így gondolkozunk, az íróink tovább béklyózzák magukat. Az arany középút a kettő között vezet.
Most pedig – meglepődtél? – komolyan tanácsolom neked, hogy olvasd el a Zen az íjászat művészetében című könyvet Eugen Herrigeltől. Itt a MUNKA, LAZÍTÁS, NE GONDOLKOZZ és a hozzájuk hasonló szavak több nézőpontból és különböző helyzetekben szerepelnek.

Pár héttel ezelőtt még semmit nem tudtam a zenről. Ami keveset tudok, mivel minden bizonnyal kíváncsi vagy, miért ezt a címet választottam, az, hogy az íjászat művészetében hosszú éveknek kell eltelnie, melyek során az ember csak a felajzást és a nyílvessző húrra illesztését sajátítja el. Ezután következik a gyakran fárasztó és idegesítő folyamat, hogy felkészüljön a húr és a vessző elengedésére. A nyílnak útra kell indulnia a cél felé, amire viszont soha nem szabad gondolni.
Nem hiszem, hogy a hosszú cikk után szükséges lenne rámutatnom a kapcsolatra az íjászat és az írásművészet között. Már korábban intettelek attól, hogy a célra gondolj.
Évekkel ezelőtt ösztönösen tudtam, milyen szerepet fog játszani a Munka az életemben. Tizenkét évvel ezelőtt tintával a jobb kezemre eső géppapírra felírtam: NE GONDOLKOZZ! El tudnál ítélni, amiért ennyire örülök, amikor ösztönös megérzésem igazolására leltem Herrigel zenről írt könyvében?

Eljön az idő, amikor a karaktereid írják meg számodra a történetet, amikor az érzelmeid, megszabadulva az irodalmi frázisoktól és a kommersz torzításoktól, szétszaggatják a papírt, és megmondják az igazat.
Ne felejtsd el: a cselekmény csak lábnyomok szövevénye, amit a karaktereid hagytak, miután hihetetlen céljaik felé elrohantak. A cselekményt inkább az események után veszi észre az ember, s nem előttük. Nem előzheti meg a cselekvést. Ez a térkép marad hátra, miután a tettek lezajlottak. A cselekménynek nem is kell másnak lennie: szabadjára engedett emberi vágy, mely halad, és eléri célját. Nem lehet gépies, csakis dinamikus.
Tehát állj félre, felejtsd el a célokat, hagyd, hogy a karakterek, az ujjaid, a tested, a véred és a szíved cselekedjenek.

Ne a köldöködet tanulmányozd, hanem a tudatalattidat, s mindezt Wordsworth szavaival élve “bölcs passzivitással”. El kell érned a zent, hogy megtaláld a választ a gondjaidra. A zen, akárcsak a többi filozófia, olyan emberek lábnyomának követése, akik ösztönösen megtanulták, mi a jó nekik. Minden esztergályos, minden szobrász, aki érdemes a márványra, amit megmunkál, minden balerina gyakorolja a zen tanításait, anélkül, hogy akár egyszer is hallották volna ezt a szót.

Bölcs az az író, aki ismeri a saját tudatalattiját. S nem csak ismeri, de meg is szólaltatja, hogy úgy beszéljen a világról, ahogy egyedül ő látja, és ahogy ő alakította a saját igazságához.
Remélem, nem voltam olyan, mint valamiféle kultusz híve? Egy kumkvaton, kukoricapelyhen és mandulán élő jógi a fügefa alatt? Hadd nyugtassalak meg: csak azért beszélek erről, mert ötven éve működik a számomra. S úgy hiszem, számodra is működhet. A valódi próba menet közben dől el.
Legyél gyakorlatias. Ha nem tetszik, amilyen irány vett az írásod, próbát tehetsz a módszeremmel.
Ha megteszed, hamarosan új meghatározást találsz a Munkára.
És ez a szó a Szeretet.

1973


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához