LFG.HU

Slezák Diána
novellaCimkek

A hófátyol szárnyak tollcsonkjait
szürke habbá törte az ébredés.
Szálkákig szakadva mostam mozdulatlanná
a belső napok súlytalanul keringő holdjait,
mégsem olvadt nyugalommá
ez a szerzett szédülés.
Végzetté szabta magát érthetetlen
sorsvonalamon a fénytelenség táplálta
szomjúság, és bár ártatlanok még
a gézbilincsek,
öltözhet időtlenül is, selymes bíborba
ez a megszokott nyomorúság.

Szavaiddal gyógyít a csend,
hangjait néma szádról olvasom,
és ugyanarra a lehelet-láncra kötöm,
amit az ajkak vélt megújultsága
ragaszt erre a megszokott fonalra.
Már rég nem tőlem függ, hogy meddig
tart életben ez a szánalom,
és meddig lélegzem még a te levegőd.
A fák már elfogadták, hogy
ez a választott ősz soha nem válthat
át örök tavaszba.
Az öröklétbe zsibbadt levelek közt
találtam menedéket,
és hiába követnél:
még nem jött el a te időd.

Fullánkjait a hold és könnyeit a nap,
dobozba zárva adta, még az első
virágzás idején.
A tükörkertből száműzött
és a holdligetben nevelt üvegszirom
képtelen életet hajtani
az árnyéknak hátat fordító
felszínén.

Ha engedsz ostyáim közé omlani,
és ölelésedből víztükörként szakadni,
ha engedsz a tükrökkel szembenézni,
már nem lesz miért maradni.
Hagyd beteljesülni ezt az idők kezdete óta
testfalak közt táplált reményt,
hagyd végre semmissé oltani szomjamat.
Nem kell ahhoz lélegeznem és pulzálnom,
hogy éljek, csak
halkítsd alig láthatóvá a fényt…

… és bonts szirmokat…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához