LFG.HU

Slezák Diána
novellaCimkek

I. (színtelen ébredő párnák közt)

Fekszünk fénytől izzadva a fényben,
a szilánkokra metszett színek fókuszában,
ebben az üvegként összetört
és véresre szabdalt térben,
valahol a semmiben.
Bíbor hóból a jégbe fojtva, újra
és soha többé, az időn át és
köztes selyembe burkolózva,
valahol az öröklétben.
Hangtalan lépünk egymás ajkán át
a kimondhatatlanságból nyert
öntudaton keresztül,
keresve a beteljesülés adta vágy
tiszta fogalmát,
hogy megérthessük
mi kell a muszáj tökéletes törvénye ellen,
ha az elrendelt vászonszerelme testünkön
úgyis megfeszül.
Csak úgy érintések nélkül,
tudattalan sodródó visszhangfolyam
simítja fényessé összes körvonalad,
elmeséllek magamnak és átbeszéllek,
puha agyagból formába öntve
aznapi magad,
hívlak minden sóhajommal.
És Te jössz a következő lélegzetvétellel.

II. (szilánkszívű magányban)

És villamosok élénksárga szennye metéli el
hajnali takarónk fáradt magányát,
szürke függöny-karokkal kibontva
téged belőlem,
átszőve testeden törthomály szárnyát,
önző mohóság táplálta karmait.
Ma is hagyom, hogy elszakítson
és szirmokra zúzzon szét,
épp csak hogy itt felejtse
lényed idősíkokon átszaggatott
és idementett
kávéizét
és illatát.

III. (öntudatlan éberség)

Ma is kelyhéből itatja vérét
a tegnap sólyomtestű álma:
szárnyat fon az ujjaid közül hulló idő
és ereit vágja, valahol holdközelben.
Még hiszem, hogy feloldozást sző körém
fáradt, istentagadó kezed
és imákat suttog körülöttem
minden ajkad súrolta szó.

… és tér leszel és erő és menedék,
szemem ölelő forrás, tó…

Társ.
Sebezz meg!
Én akkor sem kívánhatok
soha jobbat és soha mást…
Szerezz meg!
Tűzz kopják élére,
keresztek titkait felfedőként
mutass a világnak,
húzz a napfényre és mondd
meg Istennek: arcon köpöm!
Vagy csak hagyj a sárban…
Letisztulni.
Hagyd, hogy leoldja rólam látszatbőröm
a fénytelen állag,
ez a sötét, sűrű könny…
Hagyj elindulni!
Mielőtt még megkívánlak,
elmúlás…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához