LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

Lehet, hogy tévedek, de a western, mint műfaj manapság már nem nagyon tartozik a legnépszerűbbek közé. Jó, vannak néha próbálkozások a témában, próbálják más műfajok ötvözésével felfrissíteni, lásd például a kellemesen steampunk ízű, Brisco County Junior sorozatot – vagy a hasonlóval próbálkozó, de katasztrofális Wild Wild West című rettenetet, bár ennek az őse valami régi tv sorozat volt -, esetleg a nagyszerű Firefly-t, amely egy hangulatos sci-fi western, de van egy olyan érzésem, hogy a Vadnyugat vonzereje már nem a régi.

Nem volt ez mindig így, erről nagy halom film és könyv tanúskodik. Igaz, a mennyiség messze nem jelentett minőséget; elég, ha mondjuk az alkoholizált fejű Gojko Mitic-féle NDK westernekre gondolunk, vagy az igénytelenül humorkodó olasz vackokra, amelyek Sergio Leone zseniális spagetti-westernjeinek farvizén próbáltak evickélni, és persze ott vannak a nyálasabbnál nyálasabb amerikai alkotások is. Mégis, ha egy műfajban a selejt mellett születtek olyan dolgok, mint a Kis Nagy Ember, az Unforgiven, a Hét mesterlövész, vagy – főleg! – a Leone-féle csodák, akkor ott talán lehet valami érdekes. (A Jó a Rossz és a Csúf úgy kábé a western abszolút csúcsa nálam, Leonét és Morriconét minimum illene szentté avatni ezért; ha valaki még nem látta a filmet, akkor fogadja szívből jövő szánalmamat sekélyes ifjúkoráért.) Akár még szerepjátékos megközelítésben is.
Érdekes, de meglehetősen kevés western témájú szerepjátékról hallani. Ott van ugye az egy időben rendkívül sikeres Deadlands, ami inkább western-horror; mintha lett volna egy vadnyugati témájú Werewolf kiegészítő is, illetve ha nagyon akarjuk, ide vehetjük a Buffy RPG egyik mini-settingjét is. “Tiszta” western szerepjátékot viszont csak egyet ismerek, ez az anno még a TSR által kiadott Boot Hill.

Igen, TSR, szóval ebből már sejthető, hogy a Boot Hill nem egy mai gyerek – sőt, egyike volt az elsőknek -, meg talán az is, hogy nem nagyon találkozik vele az ember manapság a boltok polcain. Az eredeti változat még úgy 1975 tájékán jelent meg, Gary Gygax és Brian Blume tollából, nálam az 1990-es, harmadik kiadás hentereg. Valószínűleg mindig is amolyan oldal-projektnek számíthatott a cégnél a pénzgyártó AD&D vonalhoz képest, talán ennek is köszönhető a relatív és érdemtelen ismeretlensége.
Ha ugyanis az ember félreteszi a mélyen gyökeredző, belésulykolt előítéleteket – ez is biztos valami AD&D klón, ahol megölhetetlen szuperhősök gyűjtik az xp-trezsör-artifactet, különben is elnyomás meg minden ésatöbbi, ésatöbbi – és el is olvassa ezt a mindössze 128 oldalas szabálykönyvet, akkor igazi gyöngyszemet talál egy kicsit öreges, de elegánsan egyszerű rendszer formájában, amely mindent megtesz, hogy visszaadja a klasszikus westernfilmek hangulatát.
A Boot Hill öt főtulajdonságot használ – erő, koordináció, megfigyelőkészség, hírnév és szerencse -, amelyek 2-20 között mozoghatnak. A tulajdonságpróbák egyszerű d20-as dobással történnek a tulajdonság értéke alá. Kasztoknak semmi nyoma, a rendszer képzettség alapú – összesen 62 van belőlük, ezekből mindössze 6-8 darab harci, a többi inkább munka-jellegű (fegyverkovácsolás, szerencsejáték, főzés, bányászat, vasútkezelés, ilyesmik), és jól lefedik azokat a szakmákat, amelyekkel a westernekben találkozunk. Semmi akadálya, hogy ne csak cowboyként, hanem mondjuk az Indiánügyi Hivatal bürokratájaként, kártyásként, vándor fogorvosként, aranyásóként vagy hivatásos csepűrágóként induljunk. Ami érdekes, hogy a képzettségek csak lazán függenek a főtulajdonságoktól – minél kevesebb a főtulajdonságaink összege, annál több képzettséget vehetünk fel (10 és 6 között), amúgy kompenzálásképpen -, induló értéküket pedig, mint a főtulajdonságoknál, kidobással határozhatjuk meg, és azokhoz hasonlóan szimpla d20-as dobással történik a képzettségpróba.

A harcrendszer nagyon kellemes, a karakterek által használt, kissé – és reálisan – megbízhatatlan dörgő vasak ugyanis meglehetősen halálosak és jól hozzák a western feelinget, ahol mesterlövész ide, főszerep oda, Bernardót is gyorsan le lehetett durrantani. A harci képzettségek a többi képzettségtől eltérően tulajdonságbónuszként működnek. Lövöldözésben az ember dob a koordináció+fegyveres képzettség összege alá egy d20-al (a mindenféle távolság-, szituációs- és egyéb módosítóktól most tekintsünk el). Ha a lövés talált, újabb d20 dobással meghatározza, hogy melyik testrészt találta el az ellenfélen, majd egy d6-os dobással eldől, hogy karcolás, könnyű seb, súlyos seb, vagy halálos-e a találat. Halálos találatnál még lehet szerencsével próbálkozni, ami ha nem jön be, akkor az ibolyák szagolgatásának meglehetősen unalmas, alulról történő módja következik. Amennyiben a sebek nem halálosak, úgy csak az akciókra adnak negatív módosítókat, belehalni nem fog a célpont, amennyiben pedig a d6-dobások összege eléri az erő tulajdonság értékét, a karakter elveszíti az eszméletét.
A pusztakezes harc megoldásai is jól emulálják a filmek kocsmai verekedéseit, a bunyók kemények de nagyon ritkán halálosak, ellenben a kés és egyéb műszerek azonnal sokkal-sokkal veszélyesebbé teszik a szituációt. Ja, és jól kezeli a rendszer a ki-rántja-elő-gyorsabban-a-stukkert jellegű pisztolypárbajokat is.

Összességében a harcrendszer korrekt, különösen, ha a korát nézzük – halálos, megvan a fenyegetettség-érzés, a lövöldözésben könnyen padlót fog az ember, de nem illúziórombolóan hamar pusztulnak meg benne a karakterek.

Kitér a rendszer a többi, westernben gyakori elemre is: bővebben foglalkozik a robbanóanyagokkal – elvégre széfeket dinamitrúddal a legjobb nyitni -, lovakkal – nekik is van egy nagyon egyszerű képzettséglistájuk, illetve van egy rövid kis szabályrész a rodeózásról és a lovak betöréséről is.
A nem játékos karakterekkel foglalkozó rész külön csemege. Amellett ugyanis, hogy egy rakás tipikus alak – a fejvadásztól a kocsmai táncosnőn át a postakocsisig – statisztikáit megkapjuk, szerepelnek itt híres vadnyugati személyek – Wyatt Earp, Dalton-testvérek, Doc Holliday stb – rövid adatai is (fejükre kitűzött vérdíjakkal). Sőt, ezek után jönnek a filmek és regények kitalált hősei is. Hálisten a Winnetou gyereket meg a társait hanyagolták, de érdekes elnézni, hogy egymáshoz képest hogyan ítélik meg az írók mondjuk a hét mesterlövész és a Ponderosa rancs lakóinak képességeit.
Ezzel a résszel kapcsolatban egy apróbb hiányérzete támadhat az embernek; a kitalált western-hírességek ugyanis rendelkeznek különleges képességekkel is, például sohasem lepődnek meg, vagy puskával is képesek a pisztolypárbaj-sebességű reakciókra, kapáslövésből is lőhet kizárólag az ellenfél fegyveres kezére amolyan jócowboy stílusban. Ezek pofás dolgok, és opcionális szabályként alkalmazva nagyszerűek lennének a rendszerhangulat további állítgatására, elvégre ezekkel meg lehetne irányozni egy valamivel kevésbé realisztikus, akciódúsabb rendszert, de nincs említés vagy szabály arról, hogyan kaphatnának ilyesmiket a játékos karakterek. Tán az eredeti Dragon cikkben szerepelt ez is, a könyvből sajnos kimaradt.

Itt jegyezném meg amúgy, hogy mítosz ide vagy oda, John Wayne statjai némileg eltúlzottak, és bár némi elégtétel, hogy a Névtelen jó eséllyel szétlőné a dagadt seggét, a lövések azonban lepattognának a vén marháról – a kinyírására ugyanis csak négy rúd dinamittól felfelé van esély – azért túlzásokba nem kéne esni, ugye. Még szerencse, hogy az efféle bónuszok nem állnak a karakterek rendelkezésére… (De hogy az Eli Wallach által játszott Calvera és Tuco ilyen alulértékelt legyen, az egyenesen emberiség elleni bűntett.)
Található még a könyvben némi fogódzó az árakról, a vadnyugati törvényekről, egy kis random encounter táblázat – meglepően jó -, valamint egy vázlatosan bemutatott kampánykörnyezet – Paradise City és környéke – és néhány egyszerű kaland a mesélő számára. Különösebb világleírás és háttéranyag nincs a könyvben, ez még azokban az időkben készült, amikor nem volt divat külön, kétszáz oldalas fejtegetések mellékelése mondjuk az elnyomott indiánok lelki válságainak mélyelemzéséről.

Kellemes darab ez a Boot Hill, tipikusan az a szerepjáték, aminek a csontig lecsupaszított rendszerét gyorsan elő lehet venni, egyszerű nekiállni játszani, hiszen a háttér gyaníthatóan mindenki számára ismert. Hogy minden pozitívuma miatt miért nem hozta annyira lázba a világot, mint amennyire esetleg tehette volna? Ott van ugye a fentebb említett népszerűség-visszaesése a műfajnak – bár nem bírom megérteni, hogyan tarthatják egyesek kemény fickónak Drizztet vagy Neót, ha egyszer látták már filmen Clint Eastwoodot, Eli Wallachot és Lee Van Cleefet -, elvégre a kovbojosdi esetleg nem lehet az a hívogató kilátás a játékosok jó részének. Más részről meg viszonylag visszafogottak a karakterek fejlődési lehetőségei is – vannak ugyan dögös képzettségek, mágikus trezsörnek elmegy egy láda dinamit is, de mindez nem versenyezhet azokkal a tápokkal, amiket D&D-ben, Magusban vagy Vampirében vehet fel a karakter. A karaktertápok szűkös lehetőségeihez hasonló okokra vezethető vissza a kiegészítők hiánya is – legalábbis nem tudok sok Boot Hill anyagról -, elvégre hihetetlen mennyiségben vannak már háttéranyagok a témában, minek fárasztaná magát a kiadó? Nem csoda, ha a Boot Hill annak idején egy kisebb rendszer maradt az AD&D-hez képest.

Arra viszont mindenképpen jó volt, hogy felébressze bennem a nosztalgiát, úgyhogy azt hiszem, elő is veszek pár filmet…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához