LFG.HU

Virág Attila
novellaCimkek

Ezüst fénypászmák szűrődtek be. Selymes fényük sejtelmes homályt gyújtott a nehéz bársonyfüggönyök mögötti szobában. Hideg fénnyel izzott fel egy kecses ívű ruhásszekrény lófejet ábrázoló bronz fogantyúja. Átellenben egy alacsony ágy terpeszkedett, elfoglalva a helyiség majd harmadát. Rajta hófehér, csipkeveretes szélű, tisztaságszagú ágynemű gyűrődött hegyeket-völgyeket idéző ráncokba. Az ezüst hold sugarainak fény-árnyék játéka kitágította a képzelet határait.
A valóság és a képzelet alkotta matéria alatt pedig maga az Élet bújt meg, már-már világokon túli nyugalomban. Világosbarna, kócos tincsek borultak egy angyali arcra. Az enyhén nyitott, húsos ajkak bal sarkából ezüstösen csillogó, apró nyálcsepp indult rövid útjára, hirdetve a békét és kiszolgáltatottságot. Egyenletes, alig hallható szuszogás jelezte, hogy az Élet él, és élni akar.
Az ötéves forma kislány balján – szintén gondosan, nyakig betakarva – egy baba aludta nyitott szemű álmát, kipihenve a nappal fáradalmait. Gondosan kidolgozott, nemeskisasszonyok törékeny kezébe szánt játék volt, a drágább fajtából. A lelkeket formálni képes holdfény életet lehelt az idegen vonású, meglehetősen szemrevaló babaarcba. Az íves csúcsban végződő fülek, a mandulavágású szemek messzi tájak hírét hozták el a gyerekszobába. Holdsugár játszott barnára festett íriszű szemében.

Az Álmok Asszonyának ideje volt ez. És a Halálé.
A babaszemek megvetően és gyűlölettel telten villogtak az ágy jobb oldalán álló, a függönyök árnyékába húzódott feketeruhás alakra. A férfi csak Dahkmához, a Szerencse Mérőjéhez imádkozott magányos perceiben, de a Pusztulás és Halál útjának hatékony hirdetője, már-már prófétája volt. Nem tehetett róla. Azzá tették, ami.
A szomszédos szobában – melyet ajtó kötött össze ezzel – egy tízéves forma fiú álmodja immár örök álmát. Megfojtotta.
Egy másik helyiségben nemesi pár – e gyermekek szülei – fekszenek görcsös helyzetbe merevedve. Kihűlt testüket saját és egymás hidegvörös vére borítja, beszennyezve az élet és ártatlanság szentélyét.
De a parancsot még nem teljesen hajtotta végre. Az előtte fekvő test még lélegzik.
Könyökben behajlított karokkal, a fojtás pózába merevedett ujjakkal állt, mozdulatlanul. Valami megpattant benne. Nagyon mélyről tört fel belőle a tiszta undor, elviselhetetlenül megkeserítve szája ízét. Vihar tombolt benne, gyenge házakat rombadöntő, életeket kioltó. Mocskos tüzek hunytak ki és új lángok lobbantak fel.
Eddigi életének tagadása nem volt új keletű érzés a számára, de mindig visszaszorította a hercegi orgyilkos énje. Félt, hogy nem marad szilárd talaj a lába alatt, hisz csak amennyi a munkájához szükséges, annyira ismerte a többi ember mindennapjait. A tettei keltette belső tisztítótüzet fokozatosan elfojtotta – egészen a következő parancsig. Ám most semmi nem állta útját, sőt, ő maga szította, hogy kiégesse magából azt a szennyet, mely soha nem éghet ki. Izmai még próbálták tenni évtizedes dolgukat, de immár a lélek parancsa uralkodott a hercegi parancs felett.
Teljesen meghasonlott.

Árva volt, mint mostanra az édesen alvó kislány. A város fertőjéből emelték ki kisgyermekkorában, az éhhalál érte kinyújtott száraz kezei közül. Az életét köszönhette a herceg emberének. Azóta azonban adósságát kamatostól lerótta. Négy évtized a kastélyban, állandó társaságban a halállal. Évei számának gyarapodásával egyre többször kívánta, bárcsak hagyták volna elpusztulni a sötét sikátorok mélyén, saját ürülékében.
Életben hagyták, és mocsokból álló téglákból, a félelem és a feltétel nélküli parancsteljesítés habarcsával összeragasztva építették fel gyermeki testét és szellemét. Korán megtanulta mi a fájdalom és az alázat. Fiatalabb éveiben a világot tette felelőssé szenvedéseiért, igyekezett minél nagyobb kínt okozni mindenkinek. Csak fegyvermesterére, no meg a hercegi családra hallgatott. Előbbire csak addig, míg mindent meg nem tanult vagy el nem lesett tőle, utóbbira a saját józan esze sugallatára, hisz élete függött tőlük.

E korszak rövid volt, és barátokat nem szült. Később csak ellenfelein élte ki saját sorsa miatt érzett dühét. Az utóbbi években már saját magán.
Húszéves korában mondták neki, hogy nagy dolgokra hivatott, sokra viheti még a hercegi udvarban. A nagy dolgok nemesek, testőrök, ellenséges orgyilkosok megölését jelentette. A herceg elsőszámú orgyilkosa lett.
De soha nem kellett még gyerekeket ölnie, ez volt az utolsó csepp a kristálypohárban. A fiú esetében még az évtizedes beidegzések uralták testét, az álmodó lányt azonban megérinteni is képtelen volt. Talán a baba szemei, talán a lány szuszogása vagy az ezüst fénysugarak, netán bensőjének majdnem halálsikolya, esetleg mindez egyszerre állította meg halálosztó kezeit.
Vagy Irien, az Álmok Asszonyának érintése.

Hosszú percek óta nem mozdult helyéről, holdsugarak mosdatták bőrcsizmájának orrát. Hangok ütötték meg érzékeny fülét, amiből éles kiabálás lett. A hálószoba véres fátyla felfedte igazságát.
Tudta hogy menekülnie kellene a helyiségből, a városszéli palotából, a városból, sőt, a királyságból is. Nincs többé maradása. Talán sehol sem. Tudta azt is, hogy bármerre menne, menekülne, a hercegi gyilkosokat, a bosszúállókat is csak ideig-óráig tudná lerázni, saját lelkiismerete elől viszont egyetlen pillanatra sem bújhatna el. Belülről fogja elemészteni, míg kikezdett éberségét kijátszva nem végeznek vele valahol a világban. Vagy bevégzi feladatát és visszatér kárhozatos otthonába.
Nincs jó és rossz választás. Csak rossz és még rosszabb közül választhatsz.
A görcs megszűnt karjaiban, lazán leeresztette őket teste mellé. A szomszéd szobából zajok szűrődtek be. Mindjárt itt lesznek. Légzése egyenletes, teste ugrásra kész. Ki kellett jutnia innen, de ölni nem akart, még életét védve sem.

Az átjáróajtót szinte feltépték. Egy deresedő szakállú fegyveres nyomult be rajta, kivont pengével. Látszott, hogy hevenyészve kapkodta magára ruháit, vértre nem volt ideje. Az ágy mellett egyenes derékkal álló feketeruhás, feketemaszkos férfi láttán megtorpant. Arcán a fájdalom és tehetetlenség grimasza, szemében olthatatlan lángok. Lélegzetvisszafojtva nézett a gyermek arcára, majd összehúzott szemekkel ismét az orgyilkosra.
- Életben van – alig tudta kinyögni a két szót a meghalt nemes testőrkapitányának, akiről azt beszélték, a barátja is volt az arisztokratának.
- Te… – a harcos hangja rekedt volt a visszafojtott érzelmektől. Nem is tudott többet mondani.
A hegy-völgy ráncos ágynemű megmozdult. Álmosbarna szemek pislogtak a mezítelen pengén megtörő ezüst fénypászmákra.
- Mi…
- Gyere ide leányom! – a testőrkapitány már ura volt hangjának. Szavaiból féltés és elszántság sütött.

Az orgyilkos szemeivel követte a lány álomittasan bizonytalan mozgását, ahogy az a deresedő szakállú férfi felé sietett, nem engedve messzi tájakat idéző babáját. A lány csupasz talpa cuppogott a hideg kövön, amikor lelépett az ágyat körülvevő, süppedősen puha szőnyegről. Melléhez szorított babájával sem látszott riadtnak, inkább kíváncsinak.
Maga az Élet. Jól döntöttem végre! Valamiféle megkönnyebbülést érzett. Visszakapaszkodhat az élet rögös lejtőjére, feltéve, ha megéri a hajnalt.
- Menj leányom, ki a szobából, és keresd meg az őrséget!
- Miért? – le nem vette a szemét az álarcosról.
- Ne kérdezz most semmit, menj!
Szófogadó gyermeknek nevelték, csak más eszközökkel, mint a meggyilkolására küldött férfit. Kiment hát a szobából.
Egy pillanat múlva három újabb fegyveres lépett a helyiségbe. Testükön vért, kezükben kivont penge, egyiküknél sima lángokkal lobogó fáklya. A lágy hullámokban elömlő vörös fény háttérbe szorította az ezüst izzást.
- A gróf és a grófnő halott – a szavak agyat betöltő gongszóként gurultak szerteszét.
A testőrkapitány egyetlen rezzenéssel sem jelezte, hogy hallotta vagy tudomásul vette volna az elhangzottakat. Szíve mélyén sejtette az igazságot, már akkor, amikor benyitott a fiú halálszagú szobájába. A meglepetést a lány életbemaradása jelentette.

Az orgyilkos férfi lassú mozdulatokkal levetette maszkját. A három vértes felszisszent, amiben döbbenet és félelem is volt. Parancsnokukat nem lepte meg a merénylő kiléte.
A férfi nem volt rosszarcú, csak megkeseredett. Seszínű haja csapzottan és izzadtan tapadt fejére, szája tőrpenge vékonyságú, mereven összeszorított. Kék szemeiben vörös pöttyök tükröződtek a fény hatására, jobb szeme alatt egy apró izom rángatózott.
- Nem akarok ölni – a maszk nesztelenül hullott a szőnyegre.
A deresedő szakállú harcos ismerte az orgyilkos történetét. Tudta honnan jött, és hová tart. Még nem szabad meghalnia. Súlyos döntés volt, talán nem is a legjobb, de nem azért lett testőrkapitány, mert az érzelmei uralkodtak a tudata felett, hanem mert megzabolázta őket. Nagyot fújt.
- E házban a mai nap a gyász napja – kardjának oldalra lendítésével szabott gátat emberei esetleges kirohanásának. – De holnaptól a nyomodban leszek Véreb, és addig nem nyugszom, míg meg nem öllek!
Két szempár, egy bólintás. Lehetőség könnyíteni a lelkén. Élni a jók oldalán, ha létezik ilyen. Akár csak egy napot is.

Gyakorlott mozdulatokkal nyitotta ki az ablakot, és visszapillantás nélkül lépett ki a párkányra. Hűvös éji szellő simított végig arcán, az ezüst hold ragyogott rá a maga teljességében. Először életében.
- Miért engedjük, hogy elmenjen?
- A szoros pórázon tartott Véreb elszakította láncait – eresztette le pengéjét a testőrkapitány. – Mostantól nem öl ártatlanokat. Mostantól a gazdájára fáj a foga. Bosszúnk egyik részét végrehajtja ő maga. Megöli azt, aki a gróf családjára kimondta a halálos ítéletet. Mi pedig utána elkapjuk és levágjuk a halálos fegyvert.
A vértesek hallgattak. Megértették parancsnokuk észjárását és tervét.
A deresedő szakállú testőrkapitány kilépett a szobából, hogy parancsokat osszon, majd visszavonuljon magányába, és szabad folyást engedjen gyászának.

A kastélyba egy titkos ajtón keresztül jutott be. A herceg, és három legfőbb orgyilkosa ismerte csak ezt a titkot.
A szolgák által használt alsó szinten árnyékként suhant végig. A felső szinten is elkerülte az őrséget, csak a belső testőrség előtt mutatkozott. Ismerték, tisztelték és félték ezek a fanatikus harcosok. Tudták, hogy urukhoz megy, közölni vele a parancs végrehajtását. Joga volt éjszaka is felébreszteni a herceget, reggel pedig ők is megtudják majd, hogy ezúttal kinek a nyaka körül szorult össze a Véreb állkapcsa. Mindig így történt.
Igyekezett magabiztosan, a külvilágról tudomást sem véve elhaladni a testőrök előtt. Bár meg nem szólították soha, mindig figyeltek. Láthatták sérülésmentes ruháját, de észrevehették izzadó tenyerét vagy a különös fényt a kék szemekben. Nem vették.
A herceg lakosztályának ajtajába különleges rúnákat véstek a Jelmágia avatott mesterei. A kastély urának legbensőbb körén kívül más nem juthatott büntetlenül az ajtón belülre. A rúnák belevesztek a cikornyás díszítésbe, nem is tudott róluk más a hercegen és a két máguson kívül.

A Véreb büntetlenül léphetett be a magánszentélybe. Gyógyfűillat és enyhe horkolás fogadta. A helyiség sokkal díszesebb, pazarabb volt a gróf hálószobájánál, őt mégis taszította világéletében. Mivel urára nem haragudhatott – ezt még az első években kigyomlálták lázongó lelkéből -, átruházta haragját a lakosztályra. Ám most már ez is mellékes volt. Mindent rázúdíthatott az ágyában fekvő, teljesen kiszolgáltatott emberre.
Mégsem végzett vele álmában.
- Uram, ébredj!
A halk szavak nem tették meg hatásukat, hát megismételte őket kissé hangosabban, és enyhén megrázta a herceg vállát.
- Mi van?! – ébredt fel azonnal, és felülve pislogott az álmát megzavaró feketeruhás alakra. – Ja, te vagy az?
Az orgyilkos bólintott és hátralépett. Tudta mi fog következni. Az ura kuncogva felkel, apró lámpást gyújt, melynek fényében ősz szakállú, vigyorgó arca egy elmeháborodottra fog hasonlítani. Óbort tölt kristálypoharába, és élvezettel kortyolgatva hallgatja meg gyilkosa részletes beszámolóját, kéjelegve a képzelete által kiszínezett szavakban.
Úgy is lett.
- Mondd el részletesen, mi történt! – kortyolt egyet vörös nedűjéből. Neki azonban nem volt kedve beszélni. – Na mondd már!

Egy izzadságcsepp gördült végig a halántékán. Ideje volt végleg szakítani eddigi életével. Ideje elmenekülni ebből a sekélyes világból.
- Végrehajtottam a parancsot…majdnem.
A hercegnek kis híján torkán akadt a bor és a kuncogás. Arcán a harag pírjával nézett fel első orgyilkosára.
- Hogyhogy majdnem?!
- A gróf és a grófnő halott. A kisfiú halott – nem folytatta.
- Akkor mi van? – könnyebbült meg a herceg. – Mi van a lánnyal?
- Életben van.
- Mi az hogy életben van?! – pattant fel gyilkosára rivallva. – A parancs egyértelmű volt! Az egész családnak meg kell halnia! – hangja fröcsögött a dühtől, de ez nem zavarta a Vérebet. Sőt! Félmosollyal vette tudomásul, hogy végre egyszer ellentmondhat urának. – Te mosolyogsz rajtam? – döbbent meg a herceg. Többre nem is volt ideje.
Acélos ujjak tapadtak a szájára. Meglepetésében a drága, messze délen szőtt szőnyegre öntötte szintén nem olcsó borát. Két kézzel kapott a száját betapasztó bal után. Mintha egy ősöreg tölgyet próbált volna kimozdítani helyéből.

A Véreb belenézett a herceg félelemtől rettegő, öreg szemeibe. Amit azokban látott, eddig csak áldozatainál tapasztalta. Áldozat lett hát szinte mindenható ura is. Az utolsó áldozata.
Kőmerev arccal, teljes erőből döfte tőrét a herceg hasába. Fájdalmat akart neki okozni. Valamit visszaadni az őt ért szenvedésből, és az általa másokat ért szenvedésből. A tőr könnyedén hatolt át a puha hasfalon.
- A kimondott parancsodra öltem meg sokakat. Most a sokak által ki nem mondott parancsra öllek meg téged! – Újból döfött. Érezte, ahogy a meleg vér végigfolyik az ujjain. – De legfőképp magamért teszem, te disznó!
Az ujjai közül kibuggyanó gurgulázó hangok egyre inkább halkultak. Ő pedig döfött és döfött, mígnem a herceg holtan rogyott az ágyára. Vére beszennyezte hálóruháját, tiszta ágyát, drága szőnyegét és megtisztította a Véreb tudatát.

A lelkét nincs ami megtisztítsa.
Olajozott mozdulatokkal törölte meg véres tőrét. Ivott egy hosszú kortyot a vörös nedűt rejtő kristálypalackból, majd az ajtó felé indult. Már csak ki kell jutnia.
Kilépett a folyosóra és szó nélkül indult, amerről érkezett.
Az ajtónál posztoló testőrök ízig-vérig harcosok voltak. Megérezték a szobából kilibbenő édeskés szagot. Egyikük nedves foltot vélt felfedezni a Véreb ruháján, hastájékon. Befelé menet még nem vette észre.
- Minden rendben van, uram? – szólt az orgyilkos után.
Igyekezett nem túl gyorsan távolodni, megállni, netán válaszolni végképp nem akart. Baljával intett csak.
A testőr fanatikus volt, de nem elvakult. Az aznapra érvényes jelszóval próbálta felhívni magára ura figyelmét. A Véreb a jelszót meghallva azonnal futásnak eredt, nem törődött már semmivel. Máris tenyerébe simultak alkartokjukban rejtőző dobótőrei.
- Árulás! A Véreb megölte a herceget!
A kastély felbolydult.

Már a lépcsőn rohant lefelé, mikor a nyomába értek a legközelebbi testőrök. Egyetlen pillanatra állt meg, míg útjukra bocsátotta dobótőreit. Egyik üldözője holtan bukfencezett lefelé pár lépcsőfokot, majd összegabalyodott végtagokkal terült el a lépcsőfordulóban, torkában az egyik dobótőrrel. A másik harcos gyorsabb volt, így csak a vállát érte a fegyver, ám a fájdalomtól kissé lelassult.
A lépcső aljánál kivont pengék várták. Lendületből átugrott a testőrök felett, azután villámgyors mozdulattal fordult és támadott. Egy döfés, egy hárítás és egy csapás.
Bal felkarjából vér fakadt, de nem törődött vele. A szolgákat félrelökdösve haladt a rejtekajtó felé az alsó szinten. Nem volt már fiatal, de tapasztalata és helyismerete átsegítette az őrök még be sem zárult gyűrűjén. A bal combja is vérzett, mire elérte a titkos járatot.
Kint hevenyészett kötést készített ingujjából combjára és karjára, majd a lehető legnagyobb tempóban menekülni kezdett a város mindent elnyelő mélyére.
Az ezüst hold világította meg útját.

A fél város őt kereste, mégsem találtak rá.
A herceg Viserac főhercegének unokaöccse volt, az uralkodócsalád tagja. Gyilkosának fejére magas vérdíjat tűztek ki, riasztották a besúgókat és az alvilágot. És ott volt a meggyilkolt gróf testőrkapitánya az embereivel. Róluk sem feledkezhetett meg.
Tíz napot bujkált ott, ahonnan annak idején a herceg embere a halál kezei közül ragadta ki. Most a haláltól óvta a város sikátorainak mélye.
Ide csak nagyon nyomós okból szállt alá az ember. Deyennum pokla volt ez, ahol nyomorékok, halálraítéltek, tehetetlenek, számkivetettek tengették felettébb rövid életüket.
Az évtizedek alatt sokszor járt itt. Megszokta a bűzt és a nyomort, a veszély pedig amúgy is életeleme volt. Rejtekhelyet készített itt magának, bár megmondani sem tudta miért cselekedett így. A lehetőségekhez mérten ellátta sebeit – nem súlyos, inkább fájdalmas sebek voltak, de ez a fájdalom nyomába sem ért a bensőjéből fakadónak.
Átalakult. Seszínű haját leborotválta tőrével, arcszőrzetét viszont hagyta nőni, így igyekezett egy vándor szerzetesrend tagjává válni. Világosabb színű ruhákba bújt, hátára jókora zsákot kötött – benne fegyverei és kevés egyéb holmija. Embermagas botra támaszkodva bal lábára sántaságot színlelt. Így indult útnak tíz nap után a kikötő felé, arcára állandó mosolyt erőltetve.

Bensőjében folyamatos harcát vívta új énje a puszta fennmaradásért. Évtizedes beidegződéseket kellett visszafojtania, egyensúlyt keresve az új életben. Tűz marta belülről, szabadjára engedett lelkiismeretének mindenbe belekapó lángjai. Vezekelnie kell majd bűneiért, de fogalma sem volt hogyan. Azt sem tudta mihez kezd majd odaát.
Eddigi élete tévedés volt, bűneire talán nincs is bocsánat. Az isteni kegyelem pedig kiszámíthatatlan és válogatós. Ha létezik egyáltalán ilyesmi.
Talán reményt sem kap az útra. De akkor is mennie kell.
Talált egy hajót délre, a Hystor-szigetek felé. Volt ellenőrzés, de az őrök fiatalok, tapasztalatuk kevés. Némi örömmel látta, hogy a herceg pribékjei nem hitték: a Véreb elhagyja a várost. Lehet, hogy sikerül.
Mi lesz a szigeteken? Mihez kezd az életével? Továbbáll a szárazföldre? A kérdések csak elméje felszínét érintették. Saját vihara talán örök életére felkavarta elméje mélyét, nem adva helyet másnak, csak a lelkiismeret furdalásnak.
Javában folyt a berakodás. Dolgos kezek sürgölődtek körülötte, matrózok készítették fel a vitorlást az indulásra. Közeledett a dagály, úgy hallotta fertály óra még.
Az orr felépítményén állt a korlátnak dőlve, a látóhatárt kémlelte. Mit hoz számára az ismeretlen?

A Nap égi pályájának nyugvó szakaszában volt, narancsvörösbe öltöztette a végtelen habokat. Megbabonázta a tengeri szél, a sós illat, az égő látóhatár. Az ismeretlen élet. Félt tőle.
Talán az ismeretlen igézete, talán erővel kordában tartott beidegződései miatt, de nem vette észre a szokatlan sürgölődést körülötte. Hirtelen fordult hátra, ám elkésett.
Tehetetlenül, kiszolgáltatva állt fél tucat kivont penge előtt. Vele szemközt a deresedő szakállú testőrkapitány.
- Mondtam, hogy nem nyugszom, míg el nem kaplak! – egyeneskardján a lemenő Nap vöröse játszott.
Lehet, hogy mégis létezik isteni ítélet, mely nem hagyja szökni a bűnösöket. De az ő esetében akkor tévedtek. És tévedett a testőrkapitány is. Számára az élet nagyobb büntetés lett volna, mint bármiféle halál. Azt ismerte. Azt nem félte.
Földöntúli nyugalom öntötte el. Úgy érezte, oda tud állni túlvilági bírái elé.
- Legyen hát – hangjában nyoma sem volt könyörgésnek, félelemnek. Hóhérai mögött a városra nézett. – Teljesítsd egy kívánságomat, ahogy én is teljesítettem a tiédet!

A deresedő szakállú harcos hunyorított, majd bólintott.
- Mondd!
- Testemet dobjátok a tengerbe. Egész életemet Ruyerában töltöttem. Legalább halálom után had szabaduljak meg tőle!
Néhány pillanat múlva újabb bólintás volt a válasz.
A Véreb még egyszer a városra, szenvedéseinek honára nézett. Megvetlek Ruyera! Azután ellazította izmait.
Érezte a testébe hatoló acélok okozta kínt, de tűrte.
Mozdulatlanul.
Megkönnyebbülve.
És mosolyogva.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához