LFG.HU

Nagy Nikoletta Anna
novellaCimkek

Látomás

Mondd, Lucifer, mi a bére a jónak?
Bármit ígér a hazug, le nem omlik
A földszínű álca, Te tartod a maszkot
A gólemek arcán.
Mert “jóakarattal” van kikövezve az út.
Tudja ma mind, aki tőled várna tanácsot.
Mit neki már a nagy, ősi gonosz!
Jól kitanulta a mesteri szót,
Férgek özönlenek ajkán,
Lóg ki a nyelve, hörögve okád –
Íme a műved, az új eszelős.
Hol van a stílus, a démoni szépség?
Ez csupa rossz, torz ember – utánzat.
Már csak a “tiszták” szennyes foltjai éktelenebbek.
Mondd, Lucifer, mi a bére a jónak?
Mondd, mi a célja e mételyezett,
E hazugszivü emberiségnek?
Nincs más, aki tudná ezt, Gonosz Angyal,
Senki sem éri fel őket.
Mondd, Baphomet-fejü szörny,
Mit keresel Te közöttünk?
És mit akarsz, bezabálni a csordát?
Jó hely ez itt, csak nyisd ki a szádat!
Futva keresnek majd sziveden menedéket.

Búcsú

Kivégzem a sok szót, mind, amiket neked írtam,
Kivégzem az érzést is, szabadulni akarván.
És múlnak a percek, csend remeg ágaikon…
Mert azt hiszem én, hogy könnyű feledni, de nem.
Itt ülsz a szívemben, a nagy vörös éren,
És dobbansz százezer érre szakadva.
És én, a szelíd majd tőrt ragadok kezeimbe,
Vérem sugarával mázolom össze tiédet.
De édes a bosszú nem magamat fenyegetve,
Elég, ha a véred bíbora nyílik előttem.

Ember

S mert emberré tenni nem tudnak ők,
Azzá formálnak, amik maguk.
A bennük élő üresség tétován forog,
És mindig testet ölt a kín tebenned.
Nincs miért tagadni bűnödet,
Mindünket befogad a kín s a semmi karja.
Emberülni végzetünk, s bár azzá lenni szép,
Épp elérnénk lényegét, összetört a kép.
Emberülni, szűnni vágyak, szűnni kínok.
Végül mind elolvad, hát hiába sírtok.
S kérdezed magadtól, magadba borulva:
Érdemes mindezért? Kárba vész a munka.
S hogy dicsőség emberülni, mikor vége lesz,
Épp mikor már sikerülne, elfelejtenek.
Hányj pokolra – gondolatban –
Minden embert, mert hibázik.
Vétked súlyosabb övüknél,
Hisz ember vagy, ki többre vágyna.
Fény derült a küldetésre,
Emberek csak egymásért vagyunk, s így
Leszünk föld, homok vagy tengerek.
Ha minden részek összeforrnak,
A sebzett föld a mély vizekbe fullad.
Ne várj, míg eljő a semmi, a minden,
Törj meg végre zord, gólemarcú isten.

Múltnak árnya

Fehér papír a szívem,
Fehér papírra vésem
A véres és kegyetlen
Álmot.

A föld is óvja békém,
Ha fény sikolt a mélyén,
Ha lelked átölel,
Barátom.

A tűz, amit ma raktak,
Parázs a holt anyagnak.
A csontok összetörnek,
Sírokban

Az éj a semmi kútja,
Belé, ha nézel újra,
Magad, ha benne látod,
Elveszel.

Miért tekint a múltba?
Vakon lihegve, fújva
Ha két szemét kivájja is,
Látja.

Miért akarja látni?
Miért sodorna bármi?
Mit ér, ha veszve már
A kincs?


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához