LFG.HU

nadire
novellaCimkek

“Vannak különös éjszakák,
mikor az emberek csak árnyak,
míg az árnyak talán emberek.”
Edgar Allan Poe

A hegygerincről letekintve olyan volt a völgy, mint máskor. A lenyugvó Nap sugarai vörösre festették a lent elterülő ködöt. A fák koronái szigetekként emelkedtek ki, törzsüket sejtelmes homály takarta. A sötétség előkúszott rejtekéből, elfoglalta az ormokkal körbezárt katlant, és a rőt párát előbb lilává, majd sötétszürkévé fakította. A lánynak indulnia kellett, ha el akarta érni a Forrásokat, még a teljes sötétség előtt.
Az ösvény levezette a hegyoldalon, egyenesen a mélyben lélegző erdő szívébe. A rengeteg, mint egy szunnyadó ragadozó lapított odalent és várt.
Ez az erdő volt álma és végzete. Ezeréves fák; törzsük egyik fele mélyzöld a mohától, a másik ezüstszürke, fajtájuk sajátja. Lombjuk egész évben üde, susogásuk lelkek suttogása. Tartásuk akár a mesebeli királyoké, egyenes és sudár. Tiszteltre méltó távolságban állnak egymástól, nem zavarják társaikat. A magasban összeölelkeznek, mint holtig-hű barátok.

Idelent, a kérészéletű lények világában a levegő párától terhes. A lélegzetvétel lassú, a ködben szálló erdő-illat bódító. Az alkony és a Források lehelete keveredik, antracit bársonyba burkolja a távolságokat. A lány lassan halad az ösvényen. Tudja, hogy figyelik. A Vadon lakói érzik, hogy visszatért. Lépteinek zaját elnyeli az évszakok alatt felhalmozódott avar. A tekintetek, mintha tapogató kezek volnának: nem tolakodóak, de határozottak. Talán joguk van tudni, mit hoz magával?
Semmilyen fény nem képes áthatolni az örökzöld lombokon. A lányt az ösztönei vezérlik, és a Források vonzása. Kiér a fák közül, és a látvány a szívéig hatol. Az ovális tisztás akkora, hogy a szemben lévő oldal csak elmosódott csillogás. Mindent ellep a langymeleg köd, ami így, a holdvilágban, ezüstös felhőkben hömpölyög. Foszlányai között alakokat lát, higanyként fénylő víztükrök körül gyülekeznek. Őt várják.
A Források az erdő lelke. Hevük és vizük táplálja a földet és a rajta élőket – a Vadont. A lány érzi a bőrén lecsapódó nedvességet, ahogyan kicsiny patakokban lassan lecsorog a hátán. A többiek, mint csendes közönség, elhúzódnak a Tavak partjától, helyet adnak az újonnan érkezőnek. Ő közelebb lép, egyenesen bele az egyik medencébe. Elmerül a meleg, simogató vízben, a külvilág elhalványul. Talán nem is víz öleli már, de ez nem is számít. Hazaért…

* * *

Mara törődötten ébredt. Nem hozott megnyugvást az álom, ami gyerekkora óta kísérte. Nagy sóhaj – aztán kilendítette lábait az ágyból. A mai nap fontos volt a számára: egy kiadóval találkozott. Egy igazi kiadóval! “Nem kéne elkésnem. Hogy nézne az ki?”
A reggeli gyors volt, a készülődés lázas. A gondolatai egyre csak a Nagy Lehetőség körül keringtek. Két hónapja, hogy mesélt az egyik tanítványának a különös álmokról – a fiú lelkes volt, és megkérte, írjon egy rövid összefoglalót. Ő meg nem kérdezte, mire kell. “Egy újabb lökött szerepjátékos…” Ezek a kölykök mindig mosolyt csaltak az arcára. “Fura, hogy kölykökként gondolok rájuk. Mintha nem is csak 6-8 év lenne köztünkTalán a tanítás teszi…”
Mara megírta, igaz, novella lett belőle. Mindig is szeretett írni: sosem állította, hogy nagyon megy neki, de jólesett. Meg is lepődött, amikor az iskolaújság egyik rovatában látta viszont – szerencsére álnéven. Hogy egy könyvkiadó miért olvas iskolaújságokat, és miért pont az az írás tetszett meg neki a több tucat hagymázas agyszülemény közül, arról a lánynak fogalma se volt. “De nem leszek bolond kihagyni a lehetőséget!”

A találkozó tízre volt megbeszélve. Pontosan érkezett, de késve eszmélt rá, hogy fogalma sincs, honnan fogja felismerni a fickót. Ennyit tudott róla, meg hogy kellemes, mély hangja volt a telefonban. “Nem vagyok normális! Az is lehet, hogy csak a kölykök szórakoznak velem…” Igazából azt se bánta volna. Szerette őket – meg úgy általában az egész világot. Különösen ma. Leült egy szabad asztalhoz, rendelt egy teát, és várt.
A tea megérkezett. Mara épp a citromot próbálta belefacsarni anélkül, hogy a szemébe spriccelne, mikor valaki eltakarta a fényt. A lány felnézett; az volt az első gondolata, hogy ez az ember komplett idióta. Nyár közepe volt, a forróság már így, dél előtt is fullasztó. A férfi pedig fekete farmert, és állig begombolt, hosszúujjas inget viselt. És vékony cérnából szőtt fekete kesztyűt. “Kesztyű…?” Az egyetlen, ami illett a helyhez és az időhöz, az a fekete napszemüveg volt.
- Mara? – sokkal inkább volt kijelentés. “Így élőben még mélyebb a hangja…” Lassú borzongás indult útjára a lány lábujjain.
- Igen, én vagyok. Igazán örülök! Ön bizonyára … – a mondat félbemaradt. Most döbbent rá, még a nevét se tudja.
- Seth – a mosoly nem derítette fel a szögletes arcot. – Kérem, minden íróm így szólít. A családias viszony teszi a kiadónkat olyan kedveltté – a férfi leült a szemközti székre. Mara fején átfutott a gondolat, hogy sokkal inkább elfoglalta, mintha a tulajdona lenne. A borzongás feljebb kúszott, a lány érezte, hogy kezd visszafordíthatatlanul zavarba jönni.
- Seth… – hebegte – nos, én nem vagyok egy tapasztalt író, mint azt bizonyára tudja is, és…
- Továbbá, ha meg nem sértem, térjünk át a tegeződésre – a férfi levette a sötét szemüveget, és ezúttal a mosoly mintha jobban sikerült volna. “Ilyen színű szem nincs! Biztos kontaktlencse…” A harsány zöld árnyalaton vibráló arany pöttyök annyira lekötötték Mara figyelmét, hogy nem is reagált az ajánlatra.
- Nos?
- Tessék…? Ja! Igen, persze. Azt hiszem nekem is könnyebb lesz így.
- Akkor engedd meg, hogy először én beszéljek – Marától csak egy apró bólintásra futotta, mert a borzongás közben elérte a nyakát, és lángba borította az arcát. “Fenébe! Jól előadom itt a zöldfülűt…” – A novelládat egy ismerősnél olvastam, a fia abba az iskolába jár, ahol tanítasz. Igazából ő ajánlotta. Az apa jó ügyfél, nagy terjesztő hálózattal – nem akartam megsérteni. Szóval igazi véletlen – cinikus mosoly. – Az írás jó. Tele van a kezdők hibáival, de a sztori maga érdekes, és stílus is határozottan jó.
- Köszönöm – “Most hogy mondjam el neki?” – Ez egy elég régi történet. Már sokszor le akartam írni.
- Mesélj róla!
- Tessék?!
- Azt kértem: mesélj róla. Győzz meg! A legtöbb író valami alapvető késztetés miatt ír. Szeretném tudni, hogy nem fognak elfogyni az ötleteid. Hogy elég lesz nem csak pár novellára, de több regényre is. Tudni akarom, hogy jó befektetés leszel! – a nyersesség a hangjában azt sugallta, komolyan gondolja. “Na ja! Biztos naponta találkozik hozzám hasonlókkal…”
- Hát jó.

Mara mesélt. Sorban a völgyről, a Vadonról, a Forrásokról. Seth figyelmesen hallgatta. Néha közbekérdezett; a történet gyenge pontjait kereste. És meg is találta:
- Azt akarod mondani, hogy semmit sem tudsz a Vadon lakóiról? No de ez a te fantáziád műve! Ki tudja, ha nem te? – Mara elszontyolodott. “Itt az ideje. Vagy kinevet, vagy nem.”
- Seth. Ez egy álom. Egy gyerekkorom óta vissza-visszatérő látomás. Mindig ugyanaz. Soha nem jutok közelebb, csak eddig…
A férfi tekintete megváltozott. Eltűnt belőle az évődés és a hűvös cinizmos. A találkozó kezdete óta először, Mara igazi érdeklődést látott benne. Úgy tűnt a szemek egész a lelkéig hatolnak – hirtelen nagyon kevésnek érezte a vékony nyári ruhát.
Aztán, látszólag a férfi döntésre jutott.
- Egy álom… Hm… Nem kell szégyenkezned. A legtöbb nagy művészt az álmai és a látomásai vezérlik. Minden esetre meg kell tudnunk, hogy mennyi maradt rejtve a történetből.
- Mi? Ezt meg hogy érted?
- Van egy házam. Egy elég nagy házam. Az íróink gyakran felkeresnek, ha válságba kerülnek. A városon kívül, csendes helyen fekszik, a hegyek között. Gyere el pár napra! A környezet talán segít! Vagy ha az nem, akkor majd én…
Mara érezte, hogy újra elpirul. “Ezt most úgy érti?”
- Nem is tudom… Ez nem… – Seth elnevette magát. Mara nem hitte volna, hogy képes rá, valahogy nem illet hozzá. De ettől függetlenül, vagy éppen ezért, kellemes volt hallani. A borzongás újra elindult, ezúttal azonban lefelé.
- Ne félj! Nem az erényeidre pályázom. Az olyan estekben, mint a tiéd is, gyakran segít a hipnózis. És én, mint jó pártfogóhoz illik, értek valamicskét hozzá. Csináltam már párszor, nem te leszel az első. Fogadd el! Mit veszíthetsz vele?

Mara belenézett a zöld szemekbe, és nem tudott nemet mondani. Valami kimondhatatlan megmozdult a lelke mélyén, azt suttogta, menjen. Itt volt az alkalom; sose bocsátotta volna meg magának, ha nem tesz egy próbát. Nézte a szögletes arcot, és az áruló jeleket kereste. De csak a saját belső kényszerének visszfényét látta. Vonzotta a férfi, mint éji lepkét a gyertya fénye.
- Rendben – felszabadult mosolyát a hangján is hallani lehetett.
- Akkor este hétre a lakásodnál lesz egy kocsi.

* * *

Hét óra volt, Mara a délutánt csomagolással és izgatott telefonálgatással töltötte. Először felhívta egy barátját, és elmesélte mi történt. A fiú egyből gyanakvóvá vált a meghívás hallatán. Addig nem hagyta békén a lányt, míg meg nem ígérte, hogy utánanéz a kiadónak.
Mara állta a szavát, kiváltképp, mert mostanra maga sem értette, hogyan fogadhatta el az invitálást ilyen hirtelen. Újabb hívások sokasága és némi internetes kutakodás után mindent tudott a cégről. Mert bizony Seth valós személy volt, és a kiadó környékén is minden rendben lévőnek tűnt. Adó-, cégjegyzék-, meg még ki tudja miféle számok, és engedélyek. Elégedett volt az eredménnyel. “Legalább nem a baltás gyilkos.”
Felvillanyozva járkált a lakásában. Valahogy a találkozó óta sokkal élénkebben éltek benne a Vadon képei. “Lehet, hogy van valami ebben a mesélj róla dumában…”
Megszólalt a kapucsengő. Felvette – a sofőr volt az. Mara még egyszer utoljára belenézett a tükörbe. A délutáni tekintet emlékének hatására egy fokkal vastagabb ruhát választott, a lehető legtöbbet takarta a hőséghez képest. A krémszínű anyag jól kiemelte bőre barnaságát. “Na álljunk csak meg!” Kicsit jobban szemügyre vette magát: a bőre igenis barna volt. Nem csak úgy tessék-lássék, hanem mintha komoly időt szentelt volna a szín elérésének. “De én napnak még közelében se voltam!” Tovább bámulta a tükörképét. Az arca is lebarnult kivéve a homloka két oldalán egy-egy kisebb, kör alakú foltot.

Hangos dudálás szakította félbe a vizsgálódást. “Ó, hogyaza…! Itt nem szabad parkolni…” Mara úgy döntött, később töpreng el ezen. Utazótáskáját vállára kanyarítva kilépett az ajtón.
Az elegáns, sötétkék színű autó márkáját nem ismerte fel, de nem is igazán érdekelte. A hátsó ülés kényelmes volt, az utazás a légkondicionálónak köszönhetően kellemesnek ígérkezett.
A forgalom hullámokban tört előre a főutakon, kocsijuk lassan sodródott az árral egyre kijjebb. Mara gondolatban követte az útjukat. A várost északi oldalról körülölelő hegyek felé tartottak. Fokozatosan csökkent körülöttük a tolongás, a szerpentinek kezdetekor már csak ritkán találkoztak másik járművel.
A lány önfeledten merült bele a hegyek, a zöldellő erdők és az alkonyat látványába. Városi gyerekként nem sokat volt természetben. A néhol kibukkanó kopár, meredek falak még jobban kiemelték a körülöttük burjánzó erdő életteliségét.
Majdnem kétórás utazás után, mikor Marát már lassan álomba ringatta a monoton zúgás, lefordultak a főútról. A keskeny aszfaltcsík kanyarogva hatolt egyre mélyebben az erdőbe. Újabb fél óra elteltével ódon kovácsoltvas kapu zárta el az utat, ami kinézetét meghazudtolva, hangtalanul tárult ki jöttükre. “Brrr… Tiszta horror…” A kapu két oldalán majd négy méter magas kőkerítés magasodott. Benőtték a bokrok és a fák, de még így is komoly fizikum, vagy nagyon jó felszerelés kellett volna a rozsdás dárdákkal tűzdelt tetejű, simára csiszolt mészkő megmászásához.

Az út a megszakítással mit se törődve vezetett tovább. Megtettek még félórányit belőle, és Mara aggódni kezdett. Sötét gondolatok motoszkáltak a fejében. “Lehet, hogy túl sok tévét nézek?” Az se javított a helyzetén, hogy időközben teljesen besötétedett, így már a közvetlen környezetet se látta.
A kocsi lassított, és elegáns kanyart írt le. Az ív alatt utasa ráláthatott egy meglehetősen koros kastélyra. “Méghogy van egy házam! Nekem meg van pár könyvem…” Felrémlett előtte a lakása nagyobb hányadát elárasztó gyűjtemény.
Az épület néhány ablakából fény áradt. A többség a földszintről, de akadt feljebbről is – ez alapján lehetett nagyjából valós képet kapni az igazi méretekről. “Legalább három szint. Ebben egy kisebb hadsereg is simán elférne!”
A kocsi megállt, a sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót a lánynak. Mara próbált természetesen viselkedni, de nem volt ilyen helyzetekhez szokva. Legalább a csomagját nem próbálta megszerezni. Egy inas nyitott ajtót; régi filmekben látott fekete frakkja abszurdan hatott, a keményített gallér felett fekete gombszem csillogott. “Mint egy leselejtezett Drakula.” – A lányban felengedett a feszültség, fejébe fészkelte magát a gondolat, hogy írjon valamit egy kivénhedt vámpírról, akinek nincs TB kártyája. Beóvakodott az óriási kétszárnyú bejáraton, s közben hirtelen támadt jókedvét próbálta leplezni.
A ház belül a várakozásoknak megfelelően teljesített. Hatalmas előcsarnok, homályba vesző mennyezet, freskók, faragott lépcsők, és minden, ami egy ilyen helyhez Mara szerint hozzátartozott. “Remek móka lesz!” Minél beljebb került a patinás épületbe, annál könnyebben mosolyodott el, annál gyorsabban halványultak az ideút komor emlékei.

* * *

Mara a kertben sétált. A hatalmas ház minden álmát felülmúlta. Érkezése után felvezették a számára kijelölt szobába. Kicsomagolt, elrendezte a holmiját. Épp hogy végzett, megjelent az inas, és közölte: a vacsora tálalva, Seth úr sajnos nem ér rá, de tud a hölgy érkezéséről, és étkezés után a könyvtárban várja.
A lány a szemét forgatta, és a kényszeresen kitörni készülő nevetését próbálta visszafogni. De úgy tűnt, itt ez a szokás, hát megvacsorázott. Az étel jó volt, és mellesleg rengeteg. “De egyedül kinek van kedve enni? Remélem nem sértettem meg az öreg vérszívót…”
Vacsora után kiderült, hogy Sethnek még mindig halaszthatatlan dolga van. Mara nem bánta túlságosan; a kastély teljesen elvarázsolta. A gyertyafényben imbolygó árnyékok csodás mesevilágot varázsoltak a kissé már kopott, de dúsan díszített termekbe.

Már korábban észrevette, hogy nincs villany a kastélyban, és vacsora közben rá is kérdezett. A komornyik azt felelte, hogy az áramszolgáltató szerint nem érné meg kihúzni ide a vezetékeket, mert a vadállatok és a hegyekben gyakori viharok miatt túl sokszor hibásodnának meg. Azt is megjegyezte, hogy egyébként távfűtés és telefon sincs.
Az egyik emeleti folyosóról látta meg a kertet. A klasszikus angol elrendezés, a kuszán kanyargó ösvény nyugalmat árasztott. Mara úgy döntött, hogy a nappali forróság után jól fog esni az éjszaka hűvöse, így sétálni indult.
Gondosan nyírt gyep terült el a nyers terméskőből kirakott sétány két oldalán. A pázsit keretét a távolban alig kivehető erdő adta, igazi erdő, nem holmi ültetvény. Néhol sziklakertek, bokrok, örökzöldek pettyezték a füvet, tompítva annak egyhangúságát. Mindezt a rendszertelenül elhelyezett, hol bokrok sűrűjéből elővilágló, hol egyszerűen a földre állított olajlámpások borították tompa, sejtelmes fénybe.
Már egy ideje sétált, mikor feltűnt, hogy az ösvény nem csak úgy kanyarog a kertben, mint az ilyen parkokban szokás, hanem vezet valahová. A kacskaringók újabb és újabb köröket róttak a lankásra formált szegélyek körül, de az egyik elágazásnál keskeny kőcsík indult a rengeteg felé.
Mara visszatekintve látta, hogy jócskán eltávolodott a háztól, de érdekelte hová visz az út. “Mi lehet az, amiért érdemes megtörni a kert harmóniáját?” Megmagyarázhatatlan, emésztő vágy fogta el, hogy végigmenjen a vékony oldalágon. Volt valami a sétány végén, és őt hívta.

Felgyorsított.
Az ösvény elérte az erdő szélét, de nem ért véget. Marát öreg tölgyek és gesztenyék vették körbe, a sötétség megsűrűsödött közöttük. Furcsállotta, hogy nedvességet érez a levegőben, egy pillanatra felrémlett, hogy több hete nem esett, de ez most nem tűnt fontosnak. Egyre melegebb lett. Aztán valami megcsillant egy fa törzsén, és Mara ráébredt, hogy csak a páratartalom nőtt meg.
Elöntötte a déja vu. Az erdő, a köd, a meleg – pont, mint az álmaiban. Bódultan ment tovább, és meg sem lepődött, hogy az ösvény végén egy medencét talál. Természetes hőforrás köré vájtak mélyedést, közvetlenül a hegy húsába. Vonzotta a víz csillogása, ami néhol előtűnt látható a ködgomolyok között. Odasétált az apró tó széléhez, és leült a csupasz sziklákra. Tudattalanul vette le a szandált, és eresztette lábait a vízbe.
Bőrén nem a várt forróságot érezte. Inkább olyan érzés volt, mint az édesanyja ölelése. Szeretet és odaadás áramlott a testébe, mintha sokévnyi éhezés után a legfinomabb étket adnák a szájába. Felsóhajtott, hagyta, hogy elragadja a végtelen érzése.
- Gondoltam, hogy itt talállak.

Mara sikoltva ugrott talpra. Nem hallotta Seth lépteit – valójában semmit se hallott. Egy pillanatra nem értette, hol van, és mit csinál. Csak annyit tudott, hogy megzavarták a legcsodálatosabb dolgot, ami valaha történt vele. Aztán lassan visszatértek az emlékei. Nem tudta mióta ücsörög a medencében áztatva lábait. Nem volt idő ott, ahol eddig járt.
- Én csak … sétáltam egyet vacsora után – nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát így mezítláb, vizesen, rajtakapva.
- Semmi baj. Úgyis megmutattam volna ezt a helyet. Gondoltam talán emlékeket ébreszt… – a férfi ugyanazt a ruhát viselte, mint délelőtt. Most azonban valahogy nagyobbnak, erősebbnek tűnt. És sokkal, de sokkal számítóbbnak.
- Nagyon szép hely – dadogta Mara. – Pont olyan, mint a Források – a hangja elcsuklott. Itt sokkal valóságosabbnak tűntek az álmai. És olyan furán hangzott az utolsó szó, mintha különleges értelmet nyert volna.

Újra az a csontig hatoló, mindet tudó és mindent tudni akaró tekintet. A lánynak úgy tűnt történik valami, mi csak érzékei peremén létezik. Érezte, hogy cselekednie kellene, de minden mozdulat helytelennek tűnt. Mintha egy hangtalan, de zsigereibe ordító kérdést tettek volna fel, amire érezte, hogy tudja a választ, de az mégsem jutna eszébe, vagy képtelen lenne kimondani.
A pillanat elmúlt, és Seth csalódottnak tűnt. Sőt, bosszúsnak és türelmetlennek. Mara nem tudta honnan érzi ilyen pontosan a férfi hangulatait, mikor annak még csak arcizma se rezdült.
- Menjünk vissza a házba. Holnap el kell mennem, ezért szeretném, ha még ma megejtenénk ezt a kis … szeánszot.
Mara nem ellenkezett. Eszébe se jutott. Szó nélkül sétáltak vissza.

* * *

A könyvtár falait roskadásig teli polcok takarták, rajtuk a legkülönfélébb könyvekkel. Máskor Mara szívesen töltött volna akár hónapokat is egy ilyen helyen, de most valahogy nem tetszett neki a szoba légköre. Nyugtalan volt, nem tűnt már olyan jó ötletnek a hipnózis. Rábízni magát egy idegenre – ez egyáltalán nem jellemző rá. “Most már késő visszatáncolni.”
Mióta visszajöttek, másnak látta a kastélyt. Mintha lassan ébredezne egy különösen mély álomból, mintha a lábán száradó forrásvíz tisztára mosott volna egy eddig hordott, a látását elhomályosító szemüveget. Az egész épületet kivégzőhelyhez hasonlító érzés lengte be. Félelmetes lett, komor és sötét. És hideg. Az erdőben történek óta egyfolytában fázott.
Mikor beléptek az épületbe, a komornyik és a sofőr az előtérben beszélgetett. Marának úgy tűnt, inkább alattomos sutyorgás folyhatott, aminek hozzá is köze van, mert amint észrevették őket, a páros szétrebbent. Seth egyetlen pillantásától, mint a szűkölő kutyák, behúzott farokkal oldalogtak el egy dísztelen ajtón át.
Végig, a könyvtárig vezető úton, Mara érezte, hogy figyelik. Az életét is rátette volna, hogy többen, talán egy tucatnyian is szemmel tartják – azonban senkivel sem találkoztak.

A könyvek közt már várt rájuk két, egymással szembefordított fotel. Antik darabok, akár a kastély. Hatalmas háttámla, süppedős ülőrész, az a fajta, amiben az ember órákig olvas. Tőlük kicsit jobbra kerek asztalka egy olajlámpával. A belőle szivárgó fény tócsába gyűlt a fotelok és az asztal alkotta háromszög körül. Seth letelepedett, és intett a lánynak, kövesse példáját. Mara idegesen mocorgott az óriási karfák között. Nem tudta levetkőzni az érzést; valami nincs rendjén.
- Próbálj lazítani! – a férfi pont az ellenkező hatást érte el.
- Seth! Lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet. Olvastam valahol, hogy az alany nem is emlékszik később a hipnózisban átélt élményekre.
- Bízz bennem! – Mara pont erre nem volt most képes.
- És mégis hogy csinálod? Egy lifegő órát kell néznem? – ideges nevetéssel próbálta viccel elütni a dolgot, hátha akkor megúszhatja.
- Nem. Csak néz mélyen a szemembe! – Seth hangja kemény volt, parancsoló, Mara nem képtelen volt ellenkezni.
Halványan még tudatában volt, hogy Seth leveszi a kesztyűket, lazít az ingén, és összefonja az eddig kibontva hordott haját. Az utolsó mozdulatoknál mintha valami csillogott volna a bőrén. Aztán a szemek átalakultak, sokkal inkább sárgáknak tűntek már. A környező világ elhomályosult, csak a lassan követelővé váló tekintet maradt.
Nem volt már más, csak a sötétség…

* * *

Csodálatos érzés volt, ahogyan a Forrás magához ölelte. A simogatása, ahogyan lelkét hátára vette a mindenség. Egyek voltak. Apró szikrák keltek körülötte és fényes tűzijátékban törtek ki távolodtukban. Szerette ezeket a perceket, mikor nem volt más csak ő és Forrás.
- Őz? Őz! Figyelsz Te rám egyáltalán?
Kinyitotta a szemét. Holló ugyanúgy ült a tó partján, mint mikor behunyta. A lány fekete bőre és éles tekintete híven tükrözte névadóját. A hajával keveredve növő ében tollak csak fokozták a hatást. Térdét felhúzva ült és egy fűszálat tekergetett. Fiatal volt a lakók között, hallgatag és érzékeny. Őz azért is kedvelte meg egyből, mert egykori önmagára emlékeztette. Azelőtt ő is meg akarta váltani a világot – ma már inkább csak szemlélődött.

“Miről is beszéltünk?”
Bele telt pár pillanatba, mire eszébe jutott. Hangosat sóhajtott, elszakította lelkét a tápláló Forrástól, a testét azonban a vízben hagyta. Most, hogy visszatért ebbe a valóságba, jólesett a forró fürdő.
- Persze, hogy figyelek. Hol is tartottunk?
- Kígyónál.
- Igen… – Kígyó egy újonnan érkezett volt, csak pár hete tűnt fel a Vadonban. Nem volt ebben semmi szokatlan; a Források hívását megannyi világban érezni lehetett, és mindig akadt valaki, aki elfogadta. – Nem tudom, miért aggódsz annyira. Még nem is láttam a Tavak közelében…
- Hol jártál te eddig? Épp azt mondtam, hogy Kígyó Faló! – Holló közel állt a hisztériához.
“Egy újabb Faló?” Őzet rossz érzések kerülgették. A Vadon lakói nem voltak egyformák. Mindannyian hatalmasok voltak – Őz világában varázslónak hívták az ilyeneket – a Forrásokból származó energiát használták, az éltette őket. De nem egyformán.
Legtöbben az Élők voltak. Ők a Vadon életerejéből táplálkoztak. A fákból, gyümölcsökből, a levegőből. A Források erejét csak így, átszűrve tudták kezelni. Közéjük tartozott Holló is.
Sokkal kevesebben voltak azok, akik közvetlenül kapcsolatba tudtak lépni a Forrásokkal. Ők voltak a Látók. Rajtuk keresztül áramlott az energia a Vadonba és ők továbbították ezt a mágiát más világokba is. Ők voltak a kapocs a Források és minden egyéb között.

Ő is közéjük tartozott. Régen, korokkal ezelőtt a saját hazájában manának hívták ezt az energiát. A népéből csak nagyon kevesen voltak képesek használni, és senki nem tudta úgy formálni, mint ő. Ezért kergették el. Elhessegette a letűnt idők emlékeit, most már csak a jelen számított.
Mert a lakók harmadik csoportja a Falók, csak a hús erejét tudta kezelni. Itt pedig ilyen életerőt csak az Élőkből nyerhettek. Pontosabban egy Látóból is nyerhettek volna, de senki sem mert ilyen szentségtörést elkövetni. Nem csak az egyensúly miatt, hanem mert egy Látó gyakorlatilag korlátlan erőknek parancsolt. A Források testvérüknek tekintették őket.
A közelmúltig a Falók voltak a legkevesebben. Nem okoztak problémát, hisz betartották a Vadon íratlan szabályát: “Minden Faló párt választ, olyat, aki elfogadja őt, és táplálja. Onnantól ők egyek.”

De mostanában megszaporodtak. Őz visszagondolt, és arra jutott, hogy nem is emlékszik már, hogy mikor volt az utolsó újonnan érkező nem közülük való. És ilyen ütemben nem tudják befogadni őket, ilyen gyorsan nem tudnak párt találni. És most egy újabb érkezett.
- Ne bomolj! Hisz Medve is Faló! – próbálta megnyugtatni társát. Medve az egyik leghatalmasabb Lakó volt, jó szándékú és kedves. Mindenki szerette és tisztelte.
- Ez most más! Azt suttogják, hogy a Falók táplálják Kígyót.
Őz megmerevedett. “Faló táplál Falót? A Mindenségre…!” Eszébe jutott hazája régi mondása: “Farkasok közt az a legveszettebb, mely sajátja vérét ontja.” Ha ez igaz, akkor ez a Kígyó megbontotta a Vadon egyensúlyát. A társain keresztül nem egy, hanem rengeteg Élő erejét használja. Persze minden a céljaitól függ, de nem árt az óvatosság.
Úgy döntött vége a henyélésnek. Kilépett a tóból, gondolata parancsára teste megszáradt, és nyers energiából szőtt egyszerű ruha takarta be. Holló is felkelt.
- Most mi lesz?
- Beszélek Medvével. Ő biztosan tud valamit. De jobb lenne, ha egyedül mennék – bocsánatkérően nézett barátnőjére. Holló csak bólintott. A lakók között nem voltak rangok, mégis mindenki igazodott az erő rendjéhez. Egyszerűen voltak erősebbek és gyengébbek, még akkor is, ha ide csak a világok leghatalmasabbjai tudtak eljutni. És Őz tehetsége kivételes volt, még a Látók között is.

Őz épp elindult volna, mikor zsivaj támadt. A tisztásra kisebb tömeg tódult, apró hangorkánt tolt maga előtt. A lakók körbevették őket. A lány csak annyit bírt kivenni, hogy valami borzasztó történt; ezt sem a szavakból, hanem a testekből induló érzelemcsápokból.
- Elég! Egy szót sem értek! – hangja magasra szállt a nyüzsgés fölé, hirtelen csend támadt. – Fecske! Mond el, mi történt! – a megszólított férfi fájdalmas arcot vágott, máskor oly fehér bőrét a mellkasán föld szennyezte. A hangja remegett, amikor megszólalt:
- Inkább megmutatnám… – és azzal elkezdte tolni, vezetni a lányt. A tömeg némán felsorakozott mögéjük.
Nem tettek meg nagy utat – a Vadonban a távolság más értelmet nyert. Az erdőn áthatolva egy kicsiny tisztásra értek. Őz felismerte a helyet: Veréb és Ölyv fészke volt.
A füvön feküdt valaki.
A sokaság megállt, hagyták, hogy egyedül menjen közelebb. A kedves, szürkés-barnás csíkok, az apró tollak azt mutatták, hogy Veréb az. A fiatal lány teste a hamu árnyalataira kezdett hasonlítani. Őz letérdelt mellé.

Még soha nem látott ilyet. Igazából elképzelni sem tudta, hogy egy lakóval is megtörténhet. A vékony test a szokásosnál is kisebbnek és gyengébbnek tűnt. A valaha bájos arcon mély ráncok húzódtak, a barna szemek alatt sötét árkok. Az ártatlan tekintet megtört volt, kihunyt belőle minden tűz.
Őz szeméből könnycseppek indultak, és végigfolytak az arcán. A szomorúság elöntötte, érezte, a Források vele sírnak. Néhány perc múlva, bánatát félretéve megérintette halott társát, és hagyta, hogy az energia felszabadítsa a test emlékeit. Ki kellett derítenie, hogy mi történt.

Ölyv olyan furcsa volt mostanság. Követelőző és telhetetlen. Mindig a lehető legtöbbet adta neki, hiszen szerette, de ez már nem volt elég. Eleinte azt gondolta, hogy ez csak a férfi heves, friss érzelmeinek megnyilvánulása. De tegnap túl sokat vett el. Egy időre teljesen legyengült. Ma feltétlenül beszélnie kell vele.
Lépteket hallott, és felismerte bennük a férjéét. Mosolyogva fordult a hang irányába. Ölyv ragyogott. Még soha nem látta ilyen erősnek és gyönyörűnek. Odalépett hozzá, és csókra kínálta a száját. A férfi lehajolt, és amikor az ajkuk összeért Veréb megremegett. Érezte, ahogy a kevés eddig összegyűjtött erő a férfiba áramlik. A világ elhomályosult előtte, de még látta, hogy alakok lépnek elő a fák közül. Az utolsó, ami eljutott a tudatáig egy mély, dörmögő hang volt, ahogyan azt mondja: – Hagyj nekünk is!

Őz az emlékek sokkhatása alatt hitetlenkedve nézte a tisztás szélén állókat. “Vajon tudják? Nem, nem hiszem.” Felfoghatatlan volt számára a nyilvánvaló: Ölyv és még néhányan egyszerűen felfalták a lányt. Hirtelen új értelmet nyert számára a gyilkosok neve. “Lehet, hogy már korábban is előfordult ilyen?” Meg kellett tudnia. És azt is, hogy hol van Ölyv.
- Láttátok a férjét? – a kérdésre nem érkezett válasz. – Menjetek vissza a Tavakhoz, és várjátok meg, amíg visszajövök – a lakók engedelmes birkák módjára indultak el, Őz pedig Medve vackának irányába fordult.

Ritkán használta a hatalmát. Számára nem jelentett sokat, neki csak a Források számítottak. Tudta, hogy sokan megszállottként kergetik – nem értette, de elfogadta őket. Most viszont sietett. Maga elé képzelte a hatalmas, odvas fát, ami Róka és Medve otthona volt. Hajdani világának emberei számára az út több napig tartott volna, neki csak egyetlen pillanatig.
A faóriás tízlépésnyi környékén nem tűrt meg vetélytársat. Kör formájú teret uralt, ahol a Vadon növényeiből csak a haragoszöld fű kaphatott helyet. Az ezüstszínű törzset csak féltucatnyian tudták volna átölelni, a rajta tátongó üreg kényelmes lakhelyet adott.

Az odú bejáratánál Medve ült. A máskor hatalmas barna test most görnyedt volt és aszott. A lábainál egy hajdan rőt, mostanra megfakult bundájú test hevert. Őz a mana kacskaringós, minden élőt összekötő szálain keresztül most már felismerte, hogy mit lát. Fájdalom járta át, mint akkor régen, az izzó vasaktól. De ez rosszabb volt, mert a lelkébe mart.
- Már vártalak. Azt hittem, hamarabb eljössz – a zengzetes hang fáradt volt és törődött, de így is fel lehetett ismerni Veréb emlékeiben.- Hiába, téged mindig is túlságosan lefoglalt a saját, csak általad elérhető világ.
- Miért, Medve? Miért?
- Ezt Te nem értheted. Ezt senki más nem értheti, csak mi – szomorúság áradt a hangjából. – De most már mindegy. Hiába volt…
Őz közelebb lépett. Nem azt találta, amit várt. Úgy számított Medvére, ahogyan Veréb látta Ölyvöt: frissen, üdén, jóllakottan. Nyilvánvaló volt, hogy bűnös és az is, hogy Róka halála is az ő fejére száll. “De akkor miért ilyen elveszett? És miért tette?” Letérdelt mellé. Nem félt, tudta, hogy Medve nem bánthatja, ahhoz most túl gyenge. Meg akarta érteni. A barátja volt, jóval előtte érkezett. Ősi volt és hatalmas, nem cselekedhetett ok nélkül.
- Mond el, kérlek. Tudnom kell! Értenem kell! – a hangja halk volt, mégis követelő.
- Megváltoztak a dolgok, Őz. Semmi sem olyan már, mint régen. Ha jobban figyelnél, észrevetted volna. Vigyáznod kellett volna rájuk, ránk. A te hibád – nem volt vád a hangjában. Ez tény volt, mind a ketten tudták. – De talán még helyrehozhatod.
- Én nem tudtam. Én semmit sem tudtam… – érezte, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, és ahogyan a szíve meghasad. Újra. – Segíts!
- Lassan az én erőm is elfogy. De talán a tudás elvezet a megoldáshoz. A mi fajtánk folyton éhezik. Karnyújtásnyira létezik tőlünk a megváltás, de eredendő lényünket megtagadva ellent kell állnunk ösztöneink parancsának. A többség megtalálja a lelki békéjét, nyugalmat lel egy társ mellett. De a vágyakozás mindannyiunkban ott van, kiben erősebben, kiben gyengébben.

Mikor új érkezik közénk, előhívja ezt az eredendő késztetést. Végső soron mi sem akarunk mást, csak szabadnak lenni. Mindannyian ezért jöttünk, nem? Mostanában sokan érkeztek, túl sokan. Aztán jött ő, és bőséget ígért. Nem mások pusztulásával, csak igába hajtásával. Még a legjobbak is elcsábultak, hisz egy úr lehet jóságos és bőkezű is. Az uralom nem feltétlenül jelent kizsákmányolást.
Csatlakoztunk. Mindenki. Semmi mást nem kellett tennünk, mint táplálnunk őt, hogy kellően erős legyen. Tudod te, Őz, hogy hány Faló él közöttünk? Mindenki tudja, hogy mi vagyunk a legkevesebben, de azt már nem, hogy szinte minden családban van legalább egy közülünk.
Így az erő, ami hozzá áramlott, hatalmasra duzzadt. Túl hatalmasra, egyetlen személynek. De későn vettem észre. Elvakított a lehetőség, hogy ezután egy igazságosabb korszak következik.
Páran összefogtunk, és megpróbáltuk megállítani. De ehhez erő kellett, így mindannyian ahhoz fordultunk, aki egyszer már elfogadott. Ki beleegyezéssel, ki a nélkül, azt áldozta, ami a legdrágább volt neki: a párját. Csak így juthattunk hozzá a szükséges energiához.
De nem voltunk elegen. Mind elpusztultak már, és hamarosan én is követem őket.
- És mi van a Látókkal? Nem éreztem a Forrásokon, hogy bármelyikük is hozzájuk fordult volna? Egyetlen Látó sem hagyná, hogy idáig fajuljanak a dolgok – Őz hangja kétségbeesett volt. “Hogyan történhetett? Ráadásul úgy, hogy észre se vettem?” Gyanú ébredezett benne: hosszú, nagyon hosszú ideje volt tétlen. Igazat kellett adnia Medvének, szinte el sem szakadt a Forrásoktól. “Ha ma nem jön Holló, talán sose tudom meg. Persze, Holló… Ő még olyan fiatal, nemrég érkezett, senkije sincs itt. Talán ezért tűnt fel neki.”
- A Látók? – Medve hangjában gúny csendült. – Mind olyan, mint te. Babusgatja a Forrásokat, nem figyel semmi másra. Mire felocsúdnak, végleg késő lesz. Igába hajtjátok a fejeteket anélkül, hogy tudnátok róla. Ne kérdezd, hogyan. Nem tudom. Csak azt, hogy ti lesztek a valódi eledel. Te is csak azért szakadtál ki a bűvkörből, mert egy kicsivel több köt a valósághoz. De előbb kellett volna, már nem sokat tehetsz. Harc lesz és el fogtok bukni.
- De akkor oda az egyensúly, a világok és a Vadon pusztulásnak indul… – Őz hitetlenkedve nézte barátját. Olyan abszurd volt a gondolat, hogy valaki a saját jóléte miatt ősi egységet bomlasszon fel.
- Nem, ha nem esik bántódásotok. Szerinted mi történik, ha egy Látó egy Falót választ párjául? A Látó engedelmes kapoccsá válik, elvégzi a feladatát és táplálja a társát. De uralkodni a Faló fog. Nem véletlen, hogy eddig erre még nem volt példa, de most…

Medve hangja elhalkult. Őz megérintette a karját és érezte, hogy a vékony szál, ami a lelket ide köti, hamarosan elpattan. “Nem engedhetem el! Szükségem van rá!” Utat nyitott saját testén át a Forrásokhoz. Húzta vissza a barátját, megpróbálta puszta energiával a testhez láncolni. De az erő elszivárgott, mintha valaki folyamatosan szívná ki az öregből. Minél többet merített és adott Őz, annál könnyebben folyt el mind.
Pillanatokba telt, míg rájött, hogy Medve gyilkosát táplálja. Megszakította a kapcsolatot, hagyta elmenni a barátját. Ürességet érzett. Tudta, hogy tombolnia kellene a haragtól, de képtelen volt rá. Tompa sajgás maradt csak, amit a bűntudat táplált. És az, hogy Medve még elmondhatta volna, hogyan védekezzenek, de megakadályozták.
Halk léptek zavarták meg. Felnézett, de nem ismerte fel a jövevényt. A férfi magas volt és szikár, az övéhez hasonló, nyers energiából szőtt, bő nadrágot viselt. Hosszú fekete haja a tarkóján vastag varkocsba fogva, vállán, karján és kezén szivárványszínű pikkelyek. A csillogás folytatódott a nyaka két oldalán fel, egészen az arcáig. A csontos vonások nem tükröztek érzelmet, csak az elképzelhetetlen árnyalatú zöld szemek világítottak kajánul.
“Kígyó.”

Őz felállt, és dacosan felszegte a fejét. A férfi közelebb jött, közvetlenül előtte állt meg, alig tenyérnyi távolságra. Áradt belőle az elementális erő. “Mások lopott élete.” Úgy tűnt szikrák pattognak köztük. Őzet lenyűgözte a hihetetlen fölény és nyugalom, amit a férfi palástként hordott. Tisztában volt vele, hogy nála nem lehet erősebb, de az a hétköznapi elegancia, amivel a világ tudtára adta hatalmát, bűneinek szégyentelen vállalása hatalmasabbnak tüntette fel a szemében.
“Olyan erős… Olyan könnyű lenne behódolni…” A késztetés egyre erősödött, lassan fizikai kényszert érzett, hogy megérintse a férfit. Túlságosan szerette volna. Vagy talán nem is ő akarta? Hirtelen jött a kijózanodás és a felismerés: bűvölik. Annyira rég látta az erő ilyen megnyilvánulását, hogy majdnem úrrá lett rajta. Megszokta a nyers manát, a finomabb formákat csaknem elfeledte. Érzékeivel csavart egyet a szálakon, és elmosolyodott:
- Ügyes. De nem eléggé.
- Gondolod? – a férfi kedvtelve nézegette. A varázs mintája ismét megváltozott, leheletnyit fordítva csak az eredetin. Őznek úgy tűnt, hogy értelmet nyernek a férfi cselekedetei, sőt egyenesen helyesnek találta őket. De ezúttal már figyelt. Újabb húzás és Kígyó tekintete mohón vándorolt lejjebb a lány testén. Aztán megrázta a fejét, mosolya kiszélesedett.
- Igazán szórakoztató – fejét félrebillentette, mintha hallgatózna. – De majd máskor játszunk. Még dolgom van – azzal egyszerűen megfordult, és elment.
Őz csak bámult utána. “Ezt a pimaszságot!” Mégis, legbelül valami megragadt benne. Aztán ő is észrevette, hogy valaki jön. Holló érkezett a tisztásra a hírrel, hogy megtalálták Ölyv és még hét Faló testét.

* * *

Seth nézte az önkívületben fekvő Marát. Nem tudhatta, hogy a varázs, amit a lányra bocsátott, hatásos lesz-e, de szinte bármit megadott volna érte. Évszázadok óta ez volt az első reménysugár.
A csendesen szuszogó test látványa régi emlékeket ébresztett benne. Újra látta a Vadont, újra érezte a korlátlan erőt – és még jobban vágyakozott vissza. Erősebb volt a vonzás, mint az első alkalommal. “Az első alkalom… Micsoda átverés!” Máig sem tudott keserűség nélkül gondolni arra a pillanatra, mikor bebocsátást nyert a völgybe.
Egészen fiatalon érezte meg a Források hívását, korábban, mint világában bárki előtte. Attól a perctől minden eszközzel azért küzdött, hogy megtalálja a Vadont. Sokáig nem is tudta, mit keres, és miért próbálják minduntalan akadályozni. “Irigyek voltak.”

Tanárai, mesterei szerénységre intették, azt tanácsolták: várjon. Mikor a szép szó nem használt, erővel gátolták a fejlődését. De a sürgetés túl erős volt, a vágy túl kényszerű, és az ígért díj túl csábító. Nem volt büszke a tettére, de szükségszerűnek tartotta. “Sosem bántottam őket, a saját mágiájuk lett a vesztük.”
Korokon át megszállottként kereste a Forrásokat, eszközöket, embereket, síkokat nem kímélve. Aztán megtalálta. Ott állt a Vadont övező, mérhetetlen hegység lábánál, és már csak a végső próba volt hátra. Az utolsó megmérettetés, amiben eldől, beléphet-e. És ő kiállta. “Mégis kisemmiztek!”
Mikor először nézett a Tavak mélyére, és látta a bennük hömpölygő tiszta energiát értette meg, amit a próba végén hallott: A neved legyen Kígyó, és légy Faló.

Emberöltőket töltött a Vadon kutatásával, a világokban hatalma szinte felfoghatatlan volt – és idebent, a határtalan mana völgyében egyetlen csepp sem jutott neki. “Még egy lepke is erősebb volt nálam.” Valami felsőbbrendű hatalom – talán maguk a Források – így kötötték meg a kezét. Az övét, és mindenki másét, akit valamilyen oknál fogva veszélyesnek ítéltek. “Féltek tőlem – pedig ők hívtak. Mindenki megítéltetett: az önzetlenek, tiszták és tehetetlenek Látók lettek, az engedelmesek és befolyásolhatók Élők, a többiek pedig…”
De nem azért kereste a Forrásokat, hogy aztán valaki más könyörületén múljon, mennyit kap belőlük. És bár a hely által adott külső és név minden lakó számára megmutatja viselője természetét, azért sikerült módot találnia a szabályok kijátszására. Egy ideig. Aztán találkozott Őzzel, és minden a feje tetejére állt. Gyűlölnie kellett volna érte…
Mara aprót moccant, úgy tűnt álmodik. A férfi felállt, közelebb lépett a fotelben forgolódó lányhoz. Hangosat sóhajtott, mikor meglátta a változás jeleit.

Ahogyan egyre több és több emlék bukkant felszínre a lányban, úgy került fizikailag is közelebb régi énjéhez. Most már csaknem olyan volt, mint a Vadonban. Gesztenyebarna bőre csillogott a lámpás fényében, göndör hajából kikandikáltak az időközben előbújt apró agancsok, csábító pöttyök futottak végig a nyakán és a hátán.
Kígyó elégedetten elmosolyodott. “Hamarosan…”

* * *

Hetek teletek el. A megmaradt Élők és Látók a Tavak körül üldögéltek. Napról napra fogytak. Eddig ugyan csak Élők tűntek el, de már ez is aggasztó volt. Mikor Őz visszatért, összegyűjtötte, akit talált, és felébresztette a Látókat. Nem lepődött meg, hogy a Falók és társaik nem válaszoltak a hívásra. Megpróbálta megtalálni őket a Források erejét közvetítő csatornákon keresztül, de Kígyó hatalma elég volt az elrejtéshez. Érezte őket, de nem tudta megmondani hol vannak. Azóta próbálta az összegyűlteket egyben tartani.
A kétségbeesés csápjai fojtogató gombolyaggá váltak a Tavak partján. Őz szinte fuldokolt. Sosem zsúfolódtak még össze ennyire – de nem mertek elválni. Minden nap elindultak páran, hogy hiányzó barátaikat, rokonaikat próbálják megkeresni, és mindig kevesebben tértek vissza. Nem volt képes megtiltani nekik a keresést. Hogyan is tehette volna?
Most is az éppen visszatérőket figyelte. Megint hiányoztak páran. “Daru és Nyest. Pedig nekik nem volt a rokonaik között…” Eddig jutott, mikor feltűnt neki az érkező Farkas kusza mozgása. Tétován nézelődött, mintha nem tudná, hogy kit vagy mit is keres. Odament hozzá. A fiú halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Baj van? – halkan tette fel a kérdést. Ha a válasz igen, jobb, ha a többiek nem hallják.
- Elmegyek, Őz – bátortalanul jött a felelet, könyörgőre váltó arckifejezés kíséretében. – Ne próbálj visszatartani. Már napok óta készülök rá – nem bírom nélküle.

Őz értetlenül nézte. “Ki nélkül nem bírja?” Aztán felderengett előtte Kígyó képe. A találkozó részleteit már elfelejtette, de a férfi által kiváltott érzelmeket nem. Élénken élt benne az illata, a tekintete. Az apró részletek: a pikkelyeken játszó fényfodrok, a féloldalas mosoly… És megértette, mi történik. A kimerészkedők találkoznak a Falókkal, és valami bűbáj hatására “önként” alávetik magukat az akaratuknak. Párt választanak. “Megbomlott a Vadon egyensúlya.” Ahányan már hiányoztak, minden Falónak valóságos háreme lehetett – a nem kölcsönös kötődés pedig ellene szegül minden törvénynek. Több társból nyerni erőt mérhetetlen hatalom.
A baj csak az volt, hogy Farkas Látó, ez pedig végtelenre növeli az ellenfél erejét.. “Bekövetkezik, amit Medve jósolt: már folyik a harc, és mi észre se vesszük, ahogyan elbukunk.” Aprót bólintott, és a fiatal fiú boldogan iramodott el, vissza az erdőbe. Őz kétségbeeséssel küzdve rogyott le. “Hogyan harcoljunk önmagunkkal?” Nem szólhatott senkinek, hisz a csábítás ilyen formáját mindenkinek magának kell észrevennie. “Ha egy idegen szapulja a választottad, épp az ellenkezőjét éri el: még jobban kötődni fogsz hozzá. Nem hiszed el, bármit is mondjon, vagy mutasson.” Kiutat kellett találnia.

Az éjszakát ébren töltötte a Források ölelésében. Remélte, hogy így majd elhalványodik Kígyó képe. Legnagyobb bánatára úgy tűnt, a férfi még inkább közel került. Reggelre döntésre jutott: aznap ő is bemerészkedik az erdőbe. Be kellett bizonyítania saját magának, hogy minden csak a bűbáj hatása. Ha ő megnyeri a saját csatáját, akkor már lesz alapja a többiektől is ezt kérni.
A Vadon fái barátságosan fogadták, hiszen neki is köszönhették az életet. Az átszűrődő napsugarakat zöldre festették a lombok. Ez eszébe juttatta azt az árnyalatot, amit eddig csak egyetlen helyen látott. Erővel üldözte ki a képeket a gondolatai közül.
Kiürítette a fejét, hagyta, hogy a lábai arra menjenek, amerre csak akarnak. Nem emlékezett, nem tervezett, csak befogadta a környezetét. Az erdő már az első alkalommal is lenyűgözte és azóta is mindig, amikor benne járt. Egy mesevilág volt számára, ahol a gombák manók házai, a pillangók repülő virágok és mindent puhává varázsol a Források lehelete. Megnyugodott és már várta a pillanatot, mikor Kígyó kilép elé egy fa mögül.
De hiába várt. Egész nap a Vadont járta és nem találkozott egyetlen más lakóval sem. Este nyugtalanul tért vissza a Tavakhoz. “Miért nem jött?” Próbálta elhitetni magával, hogy megijesztette. “Talán nem számít arra, hogy nyílt harcot akarok.”

Reggel újra elindult, és harmadnap megint. De hiába várta, nem bukkant fel az ellenség. És ő egyre furcsább gondolatok ellen volt kénytelen síkra szállni. “Talán már mást választott…” Saját maga számára is érthetetlen volt, hogy miért retteg ettől. Újra megpróbálta a manahálón át megtalálni a Falókat, de ezúttal sem járt sikerrel. Magában elismerte, hogy valójában csak egyet keres közülük.
Éjszaka arra ébredt, hogy mennie kell. Olyan érzés volt, mintha valaki egy zsinórt kötött volna a szívére és most húzná magához. Őz örömmel engedett a hívásnak.
Kígyó alig pár percnyire várta. Idegesnek tűnt. Háttal állt, vállán megfeszültek az inak. Őz közelebb lépett, de ellenállt a kísértésnek, hogy megérintse.
- Tehát te is érzed – a férfi hangjába átszűrődött valami keserűség.
- Igen – suttogását szinte elnyomta az éji szellő. Nem tudta, mit mondhatna még. Valami összekötötte őket, és úgy tűnt képtelenek nem észrevenni. A férfi lassan megfordult.
- Te csináltad? – a zöld szemek aranyszínű szikrákat szórtak, úgy tűnt Kígyó önmagával verekszik. Őz térde remegni kezdett, még sosem tapasztalt ilyen erőt.
- Nem – lehelete meglátszott a párában. Félt. A férfi kérdése azt jelentette, hogy ö sem ura a helyzetnek.

Kígyó megragadta a lány karját. Szorítása egyre erősödött, szemlátomást nem ezt a választ akarta hallani. A lány aprónak érezte magát, abban sem bízott, hogy a Források ereje elegendő lenne, ha Kígyó erőszakkal akarná megoldani a problémát. Pillanatokig úgy tűnt, hogy győz a tehetetlenség felett érzet gyűlölet, aztán egyszer csak lazult a fogás és ő kiszabadulhatott volna. De nem akart.
- Egyikünk sem így tervezte – a férfi hangja halk volt. – De akár ki is használhatnánk… – Őznek feltűnt a számító tekintet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kölcsönös kötés ellenére a másikat még mindig a hatalomvágy hajtja.
- Sosem jutsz a Forrásokhoz – ígéret volt. Sajgott minden kimondott szó, de a gyenge suttogás mélyebbre hatott, mintha kiáltott volna.
- Azt hiszed? Tényleg azt hiszed? – gúnyos, féloldalas mosoly – Téged ugyan nem tudlak bántani, de a többieket igen. Hány barátot, ismerőst és idegent akarsz megölni? – cinikus kifejezés ült az arcán. – A saját életed fontosabb, mint a többieké? Ha nem vagy ilyen önző, és előbb eszmélsz, talán tehettél volna valamit. De most már csak elodázod az elkerülhetetlent. És minden egyes nap, amit nélkülem töltesz, csak növeli a vétkedet – a vádak elhangzottak és Őz tudta, hogy mind igaz. A Látók közül neki volt a legnagyobb hatalma, ő volt a legfogékonyabb, neki kellett volna észrevennie a baj közeledtét. De annyira jó volt semmivel sem törődni, csak élvezni a végtelent.

A férfi hangszíne megváltozott, lágy lett, szinte már kedves:
- Te is tudod, hogy az ilyen kötés elől nincs menekvés. Megválthatod őket. Légy engedelmes, és én nagylelkű leszek – elengedte a lányt, egyet hátra lépett, és várt. Az arcán látszott, jobb szeretné ezt a megoldást. Őznek csak egyetlen lépést kellett volna megtennie. Olyan kicsi volt a távolság és olyan erős a vágyakozás. De képtelen volt rá. Harc nélkül nem adhatja fel, akkor Medve hiába halt meg.
Könnyek szöktek a szemébe miközben elfordult és futásnak eredt.

Rohant, amíg csak bírt. Nem figyelte merre, csak el. Valójában nem kerülhetett túl messze, a teste nem volt hozzászokva ilyen igénybevételhez. Szinte sosem használta ilyesmire. Mikor kifogyott a szuszból, lerogyott a fűre, hangos zihálással nyelve a levegőt.
Percek teltek el, mire valamelyest megnyugodott. A Vadon egy ismerős helyre vezette – Veréb tisztására. Mikor utoljára itt járt egy kedves lény halálát találta, most úgy tűnt az egész hely haldoklik. “Hogy történhetett?” A bűvölet, amit Kígyó használt Medve halálakor, úgy tűnt, önálló életre kelt. Létrehozott egy kapcsot köztük, amit egyikük se akart. Látott már ilyet, de akkor midig a Források akarata volt.
A Látók közül is kevesen hitték csak, hogy ezek a misztikus erőpontok önálló akarattal rendelkeznek. Őz viszont tudta is. “De miért akarták így? Oka kell legyen!” Visszamehetne a Tavakhoz, hogy alámerülve megtudja, de szégyene nem engedte. Érezte, ha megérti a Források indítékait, megtalálja a védekezés módját is. Egy másik világban tanult meditációs gyakorlatba kezdett és közben remélte, hogy a réges-régi módszer segít a gondolatait kitisztítani.

Mikor megtalálta az utat a Vadonba és először lépett a Tavak párával takart vizébe, megérintették a Források. Azóta tudta, hogy saját akaratuk van. Nem vágynak semmi másra, csak békére és harmóniára. Talán ezért volt a kapcsolatuk különleges, hiszen ő is csak a megnyugvást kereste.
Végigkövette a múlt szálait, aprólékosan megfigyelve minden olyan eseményt, amiről tudta, hogy a Források beleavatkoztak. Arra jutott, hogy sosem cselekedtek önkényesen, mindig valami egységesen fontos, utólag beláthatóan nélkülözhetetlen lépést segítettek csak elő. “De most mit akartok tőlem?”
A megvilágosodás hirtelen jött. Olyan nyilvánvaló volt az indok, annyira kézenfekvő. A Források menekültek. És mivel ők maguk nem tudtak eltávolodni a veszélytől, azt kellett minél messzebbre küldeniük maguktól. “…az ilyen kötés elől nincs menekvés. Ezt mondta. Mennyire igaza van!” Őz most már tisztán látta, hogy mit várnak tőle. Ha elmegy, Kígyónak sem lesz maradása. De elmenni? “Hogy kérhetitek ezt tőlem?! Én talán nem érdemlem meg a nyugalmat?!” Annyi küzdelem árán jutott el ide, még az életét is szívesebben adta volna, minthogy elmenjen. A keserűségtől ordítania kellett.
Egy könnyű kezet érzett a vállán. Annyira magába fordult, hogy észre sem vette a jövevényt, amíg az fel nem hívta magára a figyelmet. Holló volt. A fiatal lány arcán ugyanaz a fájdalom látszott, mint amit Őz is érzett. Nem tudta, mióta volt ott a barátnője – lehet, hogy már az ébredés óta követte – de az arcára volt írva, hogy tudja, mi történik. “De honnan? Talán több van benne, mint elsőre látszik…”
A tekintetük találkozott és létrejött egy szótlan szövetség. Mindketten adtak bele valamit: Őz a szabadságát, Holló a hallgatását és megértését.
- Vigyázz rájuk!

Mara lassan evickélt az emlékek között, nem találta a partot. Úgy érezte, elnyeli az a másik élet. Kétségbeesetten kapaszkodott a ma délután valóságába, annak segítségével próbálva úrrá lenni a káoszon. A kavargó képek lassan feloldották, elmosódtak a határok, nem érezte már másénak őket. Az érzékei kiszélesedtek, valami a belsőjében helyre került. Végre, oly sok év után először, ismét Látott. A mana halovány szálai át- meg átszőtték a teret, élőlények szíve lüktetett és nem messze a Források egy gyenge ösvénye hívogatta.
Mikor már éppen megtalálta önmagát, fájdalom húzta vissza a testébe. A szívére hurkolt láncot valaki megrántotta. A visszatérés kiábrándító volt. Ez a test szorította a lelkét, gátolta szárnyalását. Annyira érezte csak benne az energiákat, mint a fazék a benne fövő leves izét.
Kinyitotta a szemét és azt látta, amit legkevésbé szeretett volna: egy sárga szempárt.
- Vissza akarok jutni! – Kígyó hangjába az elégedettség színe keveredett.

* * *

Érezte, ahogyan keze alatt vonaglanak a lány vékony izmai. Erősebb volt nála, most nem állhatott ellen neki. Korokon át követte, üldözte őt, világok sokaságát járta be és hagyta el miatta. Gyűlölte érte és vágyott rá, lángoló haraggal pusztította volna, de még megperzselni sem volt képes – rabigába hajtották. Nézte a barna szemekbe kiülő megértést, és el akart veszni a békéjükben. De még várnia kellett.
Mikor Őz először tűnt el, mikor elhagyta a Vadont, még nem értette miért is teszi. Aztán a kötés húzta őt is magával, és tehetetlenségében tombolásba váltott. Sokakat megölt akkor, bosszút akart állni, a holtak erejével visszarángatni a lányt, de végül alul marat. Ott kellett hagynia a Forrásokat és követni a szálat, ami hozzá vezetett. A csatlósai vele tartottak. Saját hatalmuk nem lévén, nem mertek vezetőjük nélkül a haragvó lakók között maradni.

Kígyó számára érthetetlen volt Őz viselkedése. Örökös menekülésre ítélni saját magát ismeretlenek nyomorult élete miatt? Tudta, hogy a lány éppen úgy nem képes bántani őt, mint ahogyan ő sem a lányt. Azt várta, hogy előbb-utóbb belátja, nincs más lehetősége, csak a megadás. A szökése lázadás volt a sors ellen, a törvények semmibe vétele – pont, mint az ő cselszövése. Soha, senki nem mert még dacolni vele. Meg akarta törni a lányt, igába hajtani, hogy végre szolgálja, engedelmes társa legyen, és nem utolsó sorban megnyissa a kapukat a Források végtelen energiáihoz. De képtelen volt bántani, a láncok túl erősek voltak a lelkén. És ez dühítette igazán, a saját gyengesége.
Az üldözés során egyre távolodtak a Vadontól. Mind messzebb és messzebb kerültek a manacsatornáktól, egyre fogyott az erő. Végül kikötöttek ebben az undorító, szürke világban, ahol még az érzékenyek száma is elenyésző volt. Kígyó éhezett. De legalább könnyű volt kiszúrni Őzet a sok sehonnai között. Úgy világított, akár egy fénylő lángoszlop. Aztán egyszer csak eltűnt. Sokáig nem értette, hogyan rejtőzködhet, hogyan képes elbújni itt.

Századokon át hiába kereste. Érezte, hogy itt van, mert a kötés kitartott. Aztán véletlenül talált rá a megoldásra. Az utcán szembe jött vele egy nő, aki halványan Őzre emlékeztette. És mikor elhaladt mellette, megértette: ilyen távol a Vadontól a lány képes volt meghalni. És meg is tette. Az egyetlen lehetséges utat választotta: lecserélte a testét, a lelke az itteniek koszos porhüvelyei között vándorolt. Eközben elhalványultak az emlékei, nem is tudta, hogy kicsoda valójában. Ezért nem lehetett megtalálni.
Attól a naptól fogva kereste. Sokszor megtalálta, még többször nem. Néha a test kicsit többre engedte emlékezni a lány lelkét, néha semmire. De soha nem elégre ahhoz, hogy kitörjön innen.
Közben megtalálta az egyetlen kapcsolatot a Forrásokhoz ebben a világban. Onnantól könnyebb volt táplálékot találni. A szolgáinak ugyan kevés jutott, sőt ínségesebb időkben ráfanyalodott, hogy egyet-egyet elpusztítson, de ez nem igazán érdekelte. A Vadonba érkezése előtt is volt már, hogy áldozatokra kényszerült.

Szerencsére akadtak azért itt is érzékenyebbek – festők, írók, költők, minden kicsit is nyitottabb ember – bár annyi erő sem szorult beléjük, mint a Vadon egyetlen fűszálába. De összegyűjtötte és magához láncolta őket, élő, lélegző éléskamrát képezve belőlük.
A mai naptól se várt többet. A találkozó előtt csak egy újabb potenciális élelemforrást látott Marában. Mikor először meglátta, megsejtett valamit: ez a test annyira hasonlított Őzre: a barna szemek, a kedves arc, az az ostoba szerénység. Mikor az álmokról hallott, már biztos volt benne, hogy megtalálta az eddigi legerősebb reinkarnációt. Muszáj volt lépnie.
Délután az egyik ablakból figyelte az érkezőt. Borz, aki az inast alakította, vacsora alatt alaposan megfigyelte a lányt. És amit mondott, Kígyó minden álmát felülmúlta. Az, hogy a lány bőre barnábbá vált, az apró foltok a homlokán, azt mutatták, hogy elindult a változás. “Még erősebb, mint sejtettem.” Szándékosan váratta, hagyta, hogy a kertben kószáljon – és mindvégig figyelte. Mara pedig megtalálta a Forrást és tudtán kívül kapcsolatba is lépett vele. Ez váratlan, de hasznos fejlemény volt. Nagyban megkönnyítette az utána következőket.

De az ostoba csatlósai majdnem elrontották. A mohóságuk kis híján elijesztette a lányt. Nem mintha módja lett volna a menekülésre: mióta átlépte a birtok határát, mindenestől az övé volt. Szinte hihetetlen volt a számára, hogy egyetlen nap, valójába egyetlen éjszaka alatt a megszokott reménytelenségből a teljes győzelemig jutott. “Vissza kell őt kapnom!”
Az emlékfelidézést is csak ezért kockáztatta. Nagyon sok, ezen az utálatos világon csak évtizedek alatt összegyűjthető energiájába került. A varázslatnak semmi köze nem volt az itt hipnózisnak nevezett botorsághoz. Egy viszonylag egyszerű mágia volt, ami arra szolgált, hogy felébressze Őz lelkét.
Nézte a hatalmasra tágult sötétbarna szemeket. Ott lappangott bennük a hajdani erő szikrája. “Végre újra önmaga.” Már csak egyetlen dolog hiányzott:
- Most lemegyünk a Forráshoz – mind a ketten tudták, hogy az egyszerű kijelentés parancs.
A megmaradt Falók nyálcsorgatva követték őket az ösvényen. Persze csak tisztes távolból – egyikük sem akarta kockáztatni, hogy kivívja ura nemtetszését. Abból soha, semmi jó nem származott. Éppen ezért az erdőbe már nem is merészkedtek be. A fák előtt bolyongtak, mint a fénytől szabadulni képtelen éjszakai rovarok.

Kígyó érezte, hogy remeg a lány, miközben a Forráshoz kísérte. Az erőtlen ellenállás mit sem ért, egyszerűen felemelte, és belépett vele a medencébe. Nézte, ahogy Őz próbál ellenállni a hívásnak, az óriási szemek könyörgően tekintettek rá. De most már nem engedhetett. Tudta, hogy a lelke legmélyén a lány is vágyakozik a Források után. “Még jót is teszek vele. Egy Látó aligha létezhet nélkülük.” Aztán lány ellazult, végigfeküdt a kicsiny tóban. A férfi érezte, ahogyan megnyílik az energiák kapuja. A lány védtelen volt, elveszett a Forrás ölelésében.
Itt volt az ideje, hogy ő is megkapja, ami jár.

* * *

Őz ébren bámulta az eget, bár minden igyekezetére szüksége volt, hogy ezt elrejtse. Kígyó mellette feküdt a Forrás szélén elterülő gyepen, és egyenletes szuszogásából ítélve aludt. A lány magában sóhajtott – ennyi jutott neki a boldogságból.
Miután visszatértek az emlékei, megértette, hogy nagyon veszélyes helyzetbe került. Ebből a világból már nem volt hova futni, ennél messzebbre nem mehetett. Gyenge volt, és a társa hatalmába került. “Mert lássuk be, végül is az. Így, vagy úgy, de ő az én párom.” Viszont a Vadont nem akarta veszélybe sodorni. Ha már ilyen sokáig kitartott, nem adhatja fel. De olyan fáradt volt, ereje elhagyta. Ezért nem volt képes ellenállni a Forrás csábításának sem, pedig tudta, hogy ezzel is csak a férfinak segít.

Jó volt belefeledkezni újra az erőbe, nem figyelni semmi másra csak a végtelen hangjaira. Amikor Kígyó mellé ereszkedett a vízbe, akaratát elhagyva, engedelmesen engedte át magát neki. Béke szállta meg, mikor végre beteljesült a kötés, szabadságot érzett, hogy nincs többé felelőssége, más dönt helyette, annyi dolga van csupán, hogy engedelmeskedik. “Miért nem lelhetek békét végre?”
Most viszont nem volt képes átadni magát a feledtető álomnak. Tudta, arra ébredne, hogy soha többé nem a maga ura. Medve, Holló és a többiek vádlón néztek rá gondolataiban. A Mara-test álmai a jövőt mutatták. Visszatér a Völgybe, nyomában Kígyóval és a Falókkal, a Lakók pedig megtörnek. A Forrásokat rabigába hajtják, és előbb-utóbb velük együtt valamennyi világot.
“Bár képes lennék bántani!” Számtalanszor elgondolkodott már azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne erővel legyőzni a férfit, helyrehozni az egyensúlyt, kitaszítani a Vadon lakói közül. Erre azonban nem volt képes: a kötés, ami segített eltávolítani Kígyót a völgyből, meg is óvta őt. Őz csak egyetlen kiutat ismert. Cselekednie kellett, mielőtt elszáll a határozottsága, és ismét a könnyebbik megoldást választja.

Az alvás látszatát fenntartva merített a távoli manából, és hangtalan szavakat formált. Ezen a világon szüksége volt ilyen körülményes módszerekre, hogy a bűvölet kellően finom és észrevétlen maradjon. A mellette fekvő férfi lélegzete még lassabbá vált, mélyebbre merült az álmok világába. “Remélhetőleg csak akkor ébred fel, mikor már késő lesz.” Őz óvatosan felkelt mellőle. A többieket nem volt nehéz megtéveszteni, messze nem voltak olyan erősek, hogy bármibe is beleszóljanak.

Őz mindent elkövetett, hogy nyom nélkül menjen el. A Források támogatásával együtt ez elegendő volt ahhoz, hogy észrevétlenül hagyja el a birtokot. Most már csak egyetlen dolog volt hátra… Ahogyan az elhatározás megszilárdult benne, érezte, hogy Kígyó felébred. A szándék a kötésen keresztül felriasztotta, akármilyen erős varázs is próbálta tudattalanul tartani.
Őz futásnak eredt. Már nem volt más esélye, csak, hogy ő lesz a gyorsabb. Előre eldöntött útvonalon rohant a fák között. Vizes ruháitól rég megszabadult, semmi sem gátolta már, száguldott, ahogy csak névadója képes. Mégis érezte, ahogy a férfi egyre közeledik – hiába minden, a neki adott hatalom szinte istenné tette.

Még száz lépés, már csak ötven – a férfi szinte utolérte. Végre ott áll az egyik meredély tetején, amit még idefelé a kocsi ablakából látott, valamikor a nagyon távoli múltban. Érzi, ahogy Kígyó kirobban az erdőből, dühe szinte perzseli a hátát. Őz nem tehet mást, szalad tovább, inaszakadtából, elrugaszkodik az utolsó szikláról – és végre szabad, és felejt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához