LFG.HU

HammerTimeCafe
Dixie
novellaCimkek

Holnap, azt hiszem, meghalok, és ez keserűséggel tölt el. Bár soha nem gondoltam volna, de az elmúlt évek folyamán lassan több lettem, mint egyszerű katona; igazi harcossá váltam. Hogy mi indított el ezen az úton, arra már nem is gondolok, csak mikor így elmerengek. Előző életem távoli álomnak tűnik csupán, valószerűtlennek, akár az egyszarvú futása, mit egyszer a tavaszi erdőben láttam. Régen békés családban éltem, a kereskedelem tudományát tanultam apám mellett. Hogy eltűntek azok az idők! Most már tisztán látom, hogy nekem más út rendeltetett, de akkor nagyon keserves volt elszakadni tőle. A veszekedések szüleimmel, kétségbeesett kutatásom, hogy megértő társat találjak magamnak, végül szökésem, mely ide vezetett – ezek ma már mind gyerekes, jelentéktelen dolgokká fakultak előttem. Mégis elválasztottak családomtól mindörökre – ami miatt nem érzek egy csepp bánatot sem – és ide vezettek, ebbe a táborba, és vezetnek még tovább is, a holnapi csatába. Annál messzebb pedig egy lépéssel sem, hacsak csoda nem történik.

Gyorsan száll az idő, rögtön ránk esteledik. A Nap már vérvörös, de még elvakít, ha ránézek a nyugati dombok felett, melyek árnyékba borítják a szemközti tábort. Ők már meggyújtották a tüzeket, és torkom összeszorul, mikor látom, mennyien vannak. Elkapom a tekintetem. A két tábor közt széles lapály húzódik, gyönyörű, életerős fű borítja, mely holnap velünk együtt pusztul. Tízezernyi láb tapossa majd, nehéz kerekek vágnak bele barázdát, tűz perzseli halálra. A fű mégis kinő majd újra – csak számunkra nincs visszaút. A sekély folyó két partján a mi táborunk terpeszkedik. Túloldalon a kísérő és élelmező egységek, ideát a harci alakulatok. Ha nem tudnám, pontosan hányan vagyunk, még nagynak is tűnhetne innen, a közepéből nézve. Körülöttem sátrak állnak, fegyverhalmok magasodnak és katonák hevernek, ülnek, járkálnak mindenfelé. Nagy a hangzavar: lobogók csattognak az erős szélben, acél csendül acélon, kiáltások hangzanak innen-onnan, evőeszközökkel zörögnek a megkésett vacsorázók. A folyó halk csobogását elnyomja a segédtábor zsivaja: a kovács még dolgozik, állatok bőgnek, vizeshordókat töltenek fel. Mindez azonban hamarosan elcsendesedik, egyre többen térnek már nyugovóra. Az ég lassan sötétre színeződik, és bár felettünk teljesen tiszta – már látom is az első csillagot -, az erős szél és a láthatáron tömörülő fellegek zord idővel kecsegtetnek holnapra.

Körbenézek az embereimen. Mind befejezték a vacsorát, és most csoportokban elheveredve beszélgetnek, készülnek az alvásra. Megannyi koldusnak tűnnek most, ahogy a puszta földön hevernek szürke pokrócaikba burkolózva. Úgy látom, minden rendben van; a fegyvereket elhelyezték, az őröket kijelölték, és elrendezték a máglyákat. Jelt adok, hogy gyújtsák meg őket, mire nagy kopácsolás kezdődik a tűzkövekkel, és dagadó arccal fújják a fellobbanó szikrákat. Az egyik máglya nem akar begyulladni, hiába erőlködik mellette az őr, tiszta vörös már a képe. Odalépek hozzá. Rémülten néz rám – bárcsak tudnám, mitől ijednek meg ilyenkor! -, és gyorsan haptákba vágja magát.
- Bocsásson meg, uram! Nedves a fa, nem tudom meggyújtani!
Türelmetlenül bólintok, és letérdelek a máglya mellé. A fáról nedves kéregdarabok és sár ragad a kezemre. Ez tényleg nagyon vizes, ráadásul gyújtóst is alig adtak mellé. Én sem tudnám meggyújtani.
- Hozzon tüzet egy másik máglyából, azzal próbálja begyújtani!
- Igen, uram!
Olyan megkönnyebbülten siet el, mintha a sárkány barlangjából menekülne. Újonc! Vajon attól félt, hogy itt helyben kivégeztetem, amiért nem tudja alkalmatlan felszereléssel meggyújtani a vizes fát?

Átballagok a táboron a folyóhoz. Közel vagyunk hozzá, mégis mire odaérek, elcsendesedik körben a sereg. Kerülgetnem kell a sátrakat és alvó csoportokat, vagyis rosszul állítottuk fel a tábort. Ha megtámadnának minket éjszaka, akkora kavarodás lenne itt, hogy egymást mészárolnánk le. Én szabályosan helyeztem el az embereimet, de ezzel mit sem érek, ha a többiek nem így tesznek. A háborúban – ahogy azt megtanultam – három szintnek kell működnie a túléléshez. Az egyénnek, hogy legyőzze az ellenfeleket, a hadtestnek, hogy megnyerje a csatát, és végül a seregnek, hogy megnyerje a háborút. Nem ér sokat a legjobb harcos sem vesztes csatában, tízszeres túlerő ellen.

Nem állítanak meg az őrök, bár kötelességük lenne. A legtöbben ismernek, akik pedig nem, azok is látják, hogy tiszt vagyok és határozottan tartok valahová. El is érem célomat, a folyópartot, ahol kedvetlenül látom, hogy sárosra van taposva a talaj, és enyhe vizeletszag terjeng. Itt már sajnos megmártózott egy sereg, legalábbis az igényesebb része. Én minden lehetőséget meg szoktam ragadni a fürdésre – ez valószínűleg neveltetés kérdése -, mivel azonban táborverésénél mindig sok dolgom van, általában a tömeg után jutok hozzá a vízhez. Ez kis tó esetén kellemetlen, de ilyenkor, folyó mellett egyáltalán nem bánom, mert szeretek egyedül fürdeni. Nap, mint nap több ezer ember vesz körbe folytonosan, jólesik hát néha egy kis egyedüllét. Persze a magány itt sem lehet teljes. Ahogy ledobálom a ruháimat egy kupac dárda tövébe, és egy szál tiszti rövidkardomba öltözve átcaplatok a sáros szakaszon, a túlpartról gúnyosan rám ordít valaki. Bugrisok! Hogy lehet valaki ennyire elmaradott, hogy egy háború közepén, csata előestéjén trágár gúnyolódásra ragadtassa magát egy fürdőző férfi láttán? Nem törődök vele, és hamarosan el is hallgat. Belelépek a vízbe, mely hidegen fonja körbe bokámat, és miután kardom a földre dobom, szemügyre veszem magam a víztükörben a Nap utolsó sugarainál. Az örvénylő vízből szürke, megtermett árnyék néz vissza rám. Furcsa arra emlékeznem, hogy valamikor divatosan karcsú voltam. Azóta sokat híztam, most valahol a mázsa közelében lehetek. Amikor még én is újonc voltam, egy öreg obsitostól kaptam egy tanácsot, ami miatt eddig életben maradhattam: “zabálj fiam, mint egy állat, vagy az első rohamnál összetörnek!”. Igaza volt, ezt akkor kellett tapasztalnom, miután keserves igyekezettel megerősödtem, és rohamnál már én tapostam le a szembenállókat. Különös szemléletmód váltás volt ez számomra azután, hogy a városban szinte megvetettük a fizikai erőt. Aki nagydarab volt, esetleg katona, azt rögtön valami alig titkolt fensőbbséggel kezeltük. Talán ezért választottam én is ezt az utat, mikor elegem lett a családomból.

Megint elgondolkoztam, már libabőrös vagyok a hidegtől. Remélem senkinek nem tűnt fel a táborban, hogy az öreg tiszt (én öreg, a harmincegy évemmel?) kővé dermedve bámulja pucér önmagát a vízben! Gyorsan beljebb lépdelek hát, egészen a folyó közepéig. A víz ott sem ér tovább a derekamnál, de a sodrása erős, ellen kell dőlnöm neki. Milyen egyszerű egy embernek átkelni a folyón, és milyen nehéz tízezernek! A víz nagyon hideg, de jólesik, lassan hanyatt dőlök benne, hagyva, hogy teljesen elborítson, és lágyan magával ragadjon. Ha nem szegülök ellen neki, az áramlás ereje gyengédséggé változik, s finomabban ringat, mint anya gyermekét. Mennyire könnyű volna csak feküdni a vízen, csukott szemmel, mozdulatlan, s mégis egyre messzebb kerülni a tábortól, a fegyverektől és a holnapi naptól, mely csak pusztulást hoz! Megkeresem lábammal a talajt és kiemelkedek a folyóból. A sorsomat nem kerülhetem el, és nem is harcolok ellene. Kötelességem van a hazámmal, az embereimmel, és igen, önmagammal szemben is. Ha megszöknék, rácáfolnék egész életemre, s igazolnám döntéseim helytelenségét.

Gyorsan megmosdom, majd a sekélyebb vízben visszabaktatok a holmimhoz. Felmarkolom kardomat, majd ruháim felett várok egy percet, hogy megszáradjak. Még erősebb szél támad, és remegésre kényszerít, de igyekszem ellenállni neki. Felettem ott az éjszaka, a nappal végleg elköszön, elúszva az ellenséges tábor mögötti dombokon át. Dideregve felöltözöm, és a tábortüzek között visszaindulok a helyemre. Szándékos kitérőt teszek, a lovagok szálláshelye felé kerülök. Tüzük fényében már messziről látom sátrukat, mely – bár lehet, hogy csak elfogultságom miatt – kiemelkedni látszik a tábor szürkeségéből. A katonai ponyvákkal ellentétben vörös és kék színekben pompázik, s tetejéről büszkén nyúlik a csillagok felé az angyal alakja a lobogón. Megállok a fénykörön kívül, és egy percig onnan figyelem hármukat. Vacsoráznak, lassú, nyugodt mozdulatokkal, egyetlen szó nélkül. Irigylem őket, mert nem félnek a haláltól, mintha csak oly természetes lenne, akár a reggeli ima. Pedig ha valakiknek, hát nekik nem lenne szabad itt végezniük! Mi csak katonák vagyunk, harcolunk, mert ez a dolgunk. Ők a hitükért és az országért küzdenek. Hallottam, hogy felajánlották nekik, hagyjanak itt minket és csatlakozzanak a királyi hadtesthez. De ők visszautasították, mert úgy érzik, itt van rájuk szükség. Sokan azt mondják, hogy ostobák, mert a hiábavaló halált választják, pedig máshol talán még sokáig szolgálhatnának. Én úgy hittem, megértem őket, és most, hogy elnézem nyugodt arcukat, melyen táncot lejt a tűz fénye, már biztos vagyok benne. Szolgáltak már máshol éppen eleget és Istenünk most ide vezette őket, a halál torkába, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Tudom, egyedül jelenlétüknek köszönhető, ha nem kell éjszaka a fél tábort kivégeznem dezertálásért. Hátat fordítok, s csendben elindulok.

Szálláshelyemnél nyugalom fogad, csak az őrök küzdenek a heves széllel, mely szétfújná a tüzeket az éjszakában. Magamhoz veszem pokrócomat, és helyet keresek magamnak, közel a meleghez. Kardomat előhúzom, ellenőrzöm a pengét, majd rongyba fogva a földbe szúrom magam mellett. Jó szokás ez, különösen, ha rajtunk ütnek, mert rögtön kéznél van, nem kell keresgélni a sötétben, kába fejjel. Még sohasem kellett használnom, remélem nem is lesz rá szükségem, de ha csak egyszer ad egy kis esélyt, akkor már megérte vele bajlódni, nem igaz? Jól betakarózom, és hanyatt dőlök a kemény földön, egy vizestömlőt használok párnának. Felnézek az égre; millió csillag sziporkázik, néha üstökösként suhan el köztük egy-egy szikra a tűzből. Jobb oldalamon sötét árnyként magasodik fölém a kard, markolata hatalmasnak tűnik innen, beborítja az ég egy részét. Hirtelen megszédülök, milyen értékes kincs az élet, még itt a tábor közepén is, ahol csillagos dunyha borul fölénk és a kard vet ránk árnyékot; úgy érzem, mintha eggyé válnék a sereggel; nem csak az összes katonával, de a régiekkel is, akik mind féltek csata előtt, és mégis elmentek meghalni egy reggelen. Vajon lesz belőlünk legenda?
A különös pillanat elmúlik, gondolatban megrázom magam, és oldalra fordulok, aludni úgy szoktam. Most látom csak, hogy sok szomszédom nem alszik, sápadtan forgolódnak helyükön, vagy tágra nyílt szemekkel bámulnak a sötétbe. Én nem vagyok ideges, pedig azt hittem, a halála előtt mindenki fél, és én is félni fogok. Ehelyett csak kedvetlenséget és szomorúságot érzek. Fáradt vagyok, nem akarok többet gondolkodni, behunyom hát a szemem. Mert nem fogom holnap sem feladni a harcot, és kipihentnek kell lennem, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból… és az embereimből.

Nem álmodok, és gyorsan ébredek, ahogy mindig szoktam. Éjszaka beborult az ég, így reggel súlyos fellegek köszöntenek a lapály felett. Felkelek, elnézem embereim nyúzott arcát, ahogy összeszedik magukat. Én is előszedem páncélomat, gondosan csatolom magamra a súlyos vasakat és bőröket. Tegnap esti nyugalmam lassan elmúlik, és átadja helyét a csata előtti idegességnek. Gyomrom összeszorul, kezem enyhén reszketni kezd. Nem félelemtől van ez, inkább a várakozás izgalma teszi. Mintha felgyorsulna az egész világ, a következő pillanatban már a szálláshely rendberakását ellenőrzöm, majd elfordulok egy küldönctől, aki utasításokat hozott, és a hírt, hogy nincs időnk reggelizni. Az arcvonal szélén jelölték ki a helyünket, máris indulnunk kell. Kürtök harsannak, és értve szavukból, futólépésre váltok. Amikor kiérünk a tábor sűrűjéből, már látom miért kellett a nagy sietség: az ellenség már fölsorakozott, nekünk pedig még nem álltak fel a szárnyaink. Ellenőrzöm embereimet, belül pattanásig feszülök, de kifelé ebből semmi sem látszik, és ezzel megnyugtatom őket valamelyest. Aztán helyemre állok, megdermedek, mintha egyetlen nagy ugrásra készülnék. Meglep, hogy milyen gyorsan feláll a seregünk, már csak a tisztikar helyezkedik. Az utolsó percben meglepetés ér, pej lovon Stout érkezik, a három lovag egyike, felismerem díszes páncéljában is. Leszáll a lóról, felém biccent, majd áldást oszt a katonáimra.

És egyszerre a világ visszazökken a megszokott kerékvágásba, lelassulnak az események. Stout mellém lép, látom a szemét a sisakrostély mögött. Erről eszembe jut, és felcsatolom én is a fejvédőmet. Éppen jókor, mert megszólal a rohamot jelző kürt. Égnek emelem a kardomat, és lépésben előreindulok, előttem senki háromszáz méteren keresztül, aztán meg ott az ellenség. Amikor aztán mellettem a hadtest nekilódul, én is futólépésre váltok. A szomszédos egység túl gyors tempót diktál, nem követem őket, mert nem akarom lefárasztani az embereimet. Szemben közeledik az ellenség, már az egyes arcokat is látom, rengetegen vannak, mindent elborítanak, de nem nézelődöm, mereven előreszegezem a tekintetem, egyenletesen lélegzem. Zörög rajtam a páncél, rögtön itt vannak, egy pillantással ellenőrzöm a kardom, Stout fut mellettem. Kicsit visszafogom magam, hogy embereim vonalába kerüljek, várok, aztán már elég közel vannak, ordítok, és előre lendülünk.

Kettő közé rontok be, félrependerítem őket, csontrepesztően ütközöm össze a mögöttük jövőkkel. Majdnem hanyatt esek, de visszalöknek hátulról, meglendítem a kardom, és behasítok egy mellvértet, a pajzsomat ütés éri, nem is láttam, ki ütött, nekifekszem, és arrafelé nyomulok, valaki alám esik, áttaposok rajta. Csatabárddal ront rám egy, az arcába nyomom a pajzsot, hogy ne tudjon lesújtani, alatta kiszúrok, úgy érzem nem találtam, de elsodorják tőlem. Ütnék, de egy katonám van mellettem, visszafogom a csapást, előre indulok. Jobbra látom Stout angyalos sisakforgóját, arra igyekszem, fellökök valakit, nem veszem észre a másikat, és a buzogány vállon talál. Fájdalom, riadtság. Térdre kényszerít az ütés ereje, bal kezem nem érzem, kardommal felé vágok. Jobbról is jönnek, odakapom a fejem, a válla felett meglátom az angyalt… És ekkor újra lesújt a buzogány.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához