LFG.HU

tarsasjatekok.com
Ligetvári Gábor
novellaCimkek

Georg beszállt a liftbe, odabiccentett a bent álló öltönyös férfinek és az egyenruhás pilótának, majd megnyomta a hetedik szint gombját. Az ajtók lassan zárultak. Georgot idegesítette a kimért mozgás, amivel az egész telep működött. A felvonók lassan álltak meg, lassan nyíltak ki és lassan szakadtak le. A mozgójárdák komótosan csúsztak a tereken, a gyorséttermek lassan adták az ennivalót, és lassan rohadt az egész állomás. Hiába tudta mindenki, hogy előbb-utóbb felborul az egyensúly, elfogy az élelem, az energia, mégsem mentek tovább.

A lift alig zöttyent, ahogy a pilóta kiszállt a dokkoknál. Az öltönyös a tizenkilencedikre ment. Georg a kínos csöndet is utálta. Néha cipelt magával könyvet, zenét vagy retinavetítőt, hogy elfoglalja magát, most azonban szüksége volt minden figyelmére. A rendszer omladozott, és Georg az első sorból nézhette ezt végig. A telep önfenntartó műszerei sorra mentek tönkre, és hiába próbálták silány műanyaggal pótolni a fémet. Az ércek eltűntek, kimerültek a források. A felső szinten lakó szegényebb családok egyre gyakrabban kaptak sajnálkozó értesítést a családfő “munkahelyi balesetéről”. Georg eddig megúszta egy csúnya heggel a mellkasán, illetve egy visszatérő fejfájást okozó agyrázkódással. És szerencsésnek tartotta magát.

A lift megdöccent. Georg összehúzta a szemöldökét. A lift szinte tökéletesen illeszkedett az aknába. Egy ilyen döccenéshez vagy az egész állomásnak kellet megmozdulnia, vagy a kábeleknek. A lift nem szakadhatott le, Georg azonban tudta, hogy ha két emelet közt kezd el zuhanni, semmi nem állítja meg. A nulladik szinten kívül, persze.
Az öltönyös férfi is nyugtalannak tűnt. Bal szemén látszott, hogy retinavetítőjét kikapcsolta.
-Mi történt?
Georg lerázta egy nyugtatónak szánt kézmozdulattal. A lift lelassult, majd megállt. Aztán kigyulladt egy vörös lámpa a konzolon. Az öltönyös megrémült.
-Mondja, mi a baj?
Georg a konzolhoz hajolt, lepattintotta a vészpanel fedelét, és rutinfeladatokkal bombázta a lift programját.
-Uram, valami baj van?
Georg elégedetten vette tudomásul a férfi hangjában a félelmet. Valószínű, hogy kétszer annyit keres, mint Georg, és vagy öt szinttel lejjebb lakik, most mégis Georgtól függ. És akkor már akár meg is nyugtathatja.
-Valószínű lokális probléma. Legrosszabb esetben ki kell majd vágni minket, de ne aggódjon, szerintem csak programhiba.
A kijelzőn makacsul villogott egy piros pötty. A program nem teheti meg, hogy nem válaszol. Valami nagy baj lehet a vezérlővel, hogy ennyire foglalt a memória. Georg nem szerette a programozást, de minden műszerész megtanulja az alapokat.
A konkrét kérdésekre sem érkeztek válaszok. Georg leült a földre.
-A lift vezérlő programja gallyra ment. Ha tud, küldjön segélykérő üzenetet kintre, bár szerintem észlelték már a hibát.
Az öltönyös megigazította zakóját, majd idegesen mosolyogva kezet nyújtott.
-Fried Schonmadchen vagyok.
Georg felállt, megszorította a férfi kezét, majd bemutatkozott.
-Georg Zavier.
És csak ötszázat keresek havonta, tette hozzá gondolatban. Az idő mértékegységeit mesterségesen tartották fenn, és Georg ezt is utálta. Ahogy a kézfogást is. Az öltönyös valószínűleg hallott már arról, hogy parolázni férfiasan kell. Gitárossal, orvossal és műszerésszel azonban nem szabad kezet szorítani. Ő sem szorongatja a másik aktatáskáját
A vörös lámpa kialudt. Georg megnyomta a hetes gombot, a lift azonban nem mozdult. Fried Schonmadchen aggódó arccal nyomult közelebb.
-Valami baj van?
Georgban fölötlött, hogy igazán orrba tudná vágni. Aztán az is eszébe jutott, hogy nem akarja egy vérző orrú vinnyogó aktatáskással tölteni a liftben ragadás édes perceit.
-Semmi probléma.
Georg még egyszer kinyitotta a vészpanelt. Aztán felpattant.
-Gyorsan hívjon…
A lift meglódult alattuk, és Georg tudta, hogy nem élhetik túl a zuhanást. Huszonkilenc emelet, plusz a szervízaknák…

A becsapódás pokoli volt. Úgy tetszett, mintha a dimenziók összecsúsztak volna. A fülke falai egymásba törtek, a vezetékek belekként lógtak a falakból. A világítás kialudt, csak a vészgenerátor égője pislákolt még. A padló csúcsosan felgyűrődött, mintha felszúrták volna egy oszlopra. Fried Schonmadchen halkan nyöszörgött, feje vérzett, tagjai rángatóztak. Georg mélyről jövő, pulzáló fájdalmat érzett a koponyájában. Feltámaszkodott. Nem zuhanhattak le egészen, az robbanásban végződött volna. Nem is biztonsági sín kapta el a liftet, az nem tud megállítani egy zuhanó fülkét. Ott volt a töréspróbán. Az esetek 73%-ban a sín is eltörött, azonban nem tudtak jobbat felszerelni. Az aktatáskáshoz fordult.
Szinte mindenki tanult elsősegélyt gyerekkorában, ő azonban nem is felejtette el. Fried Schonmadchennek azontúl, hogy felrepedt a homloka, a gerince is eltört. Georg megpróbálta a legkényelmesebb helyzetbe fektetni őt, és megnyugtatni.
Felnézett. Most hallotta csak meg a kinti hangokat. Mély, ólmos dübbenések, robbanásszerű dörejek, és sikolyok.

Georg lassan elvigyorodott. Igaza volt, tényleg összeomlott. Megmondta előre. Igaza lett. Igazán jóleső érzés töltötte el. Letörölte homlokáról a vért, aztán a vészpanelhez lépett, és szaknyelven szólva zavarba hozta a gépet. Annyi utasítást adott neki, amennyivel hiba esetén nem tud megbirkózni. A gép azonban egyre sem válaszolt. Ez azt jelentette, hogy vagy elszakították a központi géptől, vagy…
Georg vigyora szélesedett. Vagy az egész rendszer romokban hever.
Schonmadchen nyögdécselt és vízért siránkozott. Georg az ajtónak feszült, hátha az elektronika hiánya miatt ki tudja feszíteni. Nem jött össze. Hogy is jöhetett volna, gondolta magában. Itt minden biztonságos és lassú. Hogy legyen elég időnk.
A fülke teteje félig felnyílt. Az egész szerkezet megroppant, így Georg könnyen elérte a tetőt. Feljebb nyomta, de az nem engedett. Valami rázuhanhatott.

Schonmadchen halkan vinnyogott és vergődött, kezeivel kalimpálva maga körül. Georg ráüvöltött, aztán odébb görgette, hogy felfeszítse a padlót. Schonmadchen felvisított. Georg belerúgott. És közben vigyorogott, egyfolytában, mintha élvezné. Mintha győzött volna.
A padló nem engedett. Egy oszlop ékelődött bele. Georg halkan felkuncogott. Az egész telep romokban heverhet, ha oszlop van a liftaknában. Rugdosni kezdte az oldalfalakat, hátha azok kitörnek, de nem mozdultak. Georg hátát az egyik falnak feszítette, lábait a másiknak, azonban csak a dereka roppant meg.
A hangok elhaltak. Nem csak a robbanások, a dörejek és a sikolyok. Az összes gép leállt, amelyik fűtött, oxigént cserélt, világított vagy szemetet ürített. Georg tudta, hogy leálltak. Nem duruzsoltak, köhögtek. Nem érezte őket.
Nem működött a mozgójárda, amely lassan ment végig a téren. Nem működött a metró, amely lassan szállított utasokat innen oda. Nem működtek a vetítők, szökőkutak, hologramok és kávéautomaták, amik lassan tették tönkre az életet. Nincs az a gép, ami most segíteni tudna neki. Senki sem segít neki, és nem is akar. Nem menekülhetnek ők sem. A kalicka tartotta életben őket, és a kalicka most összeomlott. Rájuk már csak két-három nap élet vár. Élet…
Georg Schonmadchenre pillantott. Még remegett. Gyorsan megölte. Neki nem lesz ilyen szerencséje.

Ő győzött.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához