LFG.HU

szab
novellaCimkek

Egyes bolondok úgy tartják, hogy mindenkinek van küldetése az életben, ami nélkül nem lehet boldog. Más bolondoknak az a meggyőződése, hogy a legfontosabb cél a világ megismerése. A methawa tanítások szerint élt valahol egy ember, aki születésétől egy küldetésnek élt, de a boldogságot csak hírből ismerte. És bár küldetése során súlyos titkok tudójává vált, saját magáról mégsem sejtett semmit. Mint Ytsimiti, a tükrök átkozott istene, aki bár megmutatja az egész világot, mégse pillanthatja meg saját magát, mert az egymásnak fordított tükrökben már démontestvére az úr. De ez a történet nem az istenekről szól, vagy legalábbis nem csak róluk.

Tűzhatárhegy tetejére két út vezetett, de mindkettő zsákutca, a szó gyakorlati értelmében. Zsákutca, mert mindenkinek azon az oldalon kellett leereszkednie, amin korábban felkapaszkodott, ha nem akart ujjat húzni az Noras ház határvadászaival. A szóbeszéd szerint a kiöregedett kráterben terpeszkedő kőépület annak köszönhette különleges státuszát, hogy bár mindkét határos ország igényt tarthatott volna rá, egyiknek sem érte volna meg a kisajátítással járó hercehurca. A sÿtisi kalmárok pihenőállomást szerettek volna karavánjaikhoz. Az abÿrnossi nemesek hatalmas kilátót építettek volna rá, hogy élvezhessék Sÿtis tavainak festői látványát. Ezzel szemben évszázadok óta a Noras ház király nélküli birtoka volt, és általuk új fal csak az omladozók helyén épült. Mivel státusza szerint nem volt igazi ország, ezért a vámtörvények értelmezése is nagyobb szabadságot kaphatott volna. Hogy az ebből adódó ügyeskedések megtorlását elkerülje, szabad határátkelőt sosem üzemeltetett. Emberek ugyan nem léphették át itt a határt, de üzenetek igen, ezért látogatói szinte kizárólag hírvivők voltak. Kénytelen-kelletlen, de minden komolyabb futárszolgálat bérelt szobát az épület mindkét szárnyában. Azt viszont már a Noras házban is csak kevesen tudták, hogy a hegy nem csupán a két vidéket kötötte össze hírekkel, de távoli kontinenseket is. Az épület ugyanis nem volt más, mint a birodalom napnyugati kapcsolatának hídfője, ezért sem engedhette a császári hivatal királyok befolyása alá kerülni. Egy királytól ugyanis néha nagyon nehéz dolgokat visszavenni. Az épület nyúlánk formája fura, sosem volt ízlésről árulkodott. Karcsú volt ugyan, de távol állt tőle minden könnyedség. Minden részletében nagyvonalú volt, mégsem sugárzott gazdagságot. Az emberekben gyakran keltette azt a benyomást, mintha nem is lenne tér a kőfalak között. Egyedinek gondolhatta bárki, pedig pontosan ilyen épület állt valahol egy napnyugati kráterben.

A közvetlen napnyugati kapcsolat értéke nem mérhető aranyban, hiszen emberöltőkön át biztosít hatalmat világrengető események felett. A Napcsászár csak úgy védekezhet hatékonyan hatalmas nyugati ellenfelével szemben, ha tudomása van az ottani hatalmi viszonyok alakulásáról, és ha képes alkalomadtán beavatkozni azokba. Ennek pedig a Messzehíd az egyik legfontosabb eszköze évezredek óta. De nem csak a világi hatalom van jelen a kapcsolatokban, hanem maga a mágia is. Ahogy híreket hoz, azonképpen vihet varázslatokat is. És bár a hatalom is folyton új lehetőségeket keres, a mágiának talán még jobb szeme van az összefüggésekhez.
Láthatatlan szálak kötnek össze mindenkivel, akivel valaha dolgod volt. Valakinek mélyen a szemébe néztél? Örökre ott feszül a szál a tekintetetek közt, hiába is fogadnál vakságot. Hosszan veszekedtél valakivel? A vita emléke csak lassan halványul, bárhogy is felednéd. Jókat mulattatok csibész gyerekként? A közös múlt édes-ragadós csápként nyúl utánad. Elszakadnál a szülői háztól? Hiába. A vér köteléke nem vethető le a ház jelvényével. A kapcsolatok szálai pókhálóként ragadnak mindenhova, és csak a tartós közöny gyengíti őket. A varázslatok pedig villámként cikáznak ezeken a szálakon, hiszen erre szánták e hálót az istenek, amikor még együtt játszottak a Teremtésben. A Messzehíd is egy efféle fonalra épült, melynek burjánzó csomózása évezredek óta erősíti önmagát. Minden üzenet, mely rajta áthalad, egy újabb szál is egyben, melyre másik üzenet illeszthető. Nincs már kéz, ami e fonatot bontani tudná, nincs már kard, mi elmetszhetné.

A híd teljes pompájában tündökölt. Fakó kőkorlát keretezte ívben szivárványszürke por szállt a vaskos toronyban. Földöntúli látvány volt, de ami igazán érdekes volt benne, az a szemnek láthatatlan. A hídban egy nyüzsgő világ bújt meg, a kóválygó fények mögött zajlott az élet. Lovasfutárok, postagalambok, békekövetek, gyászhírnökök hada veselkedett neki a hatalmas átkelésnek mindkét oldalról. Étlen-szomjan siettek a túlpartra, mit sem törődve a test igényeivel. Tehették, hiszen csak egy ember mágikus képzeletében léteztek. Gemÿn látszólag a híd tövében állt, de valójában feloldódott a híd ívében. Ő állította a hidat, ő tartotta meg pillérként, és működtette azt, teljes figyelmével. Abban ugyan nem volt biztos, hogy mely üzenetek jönnek, és melyek mennek, de tartalmukkal lényegében tisztában volt. Mivel hatalmában állt, siettette a jó, késleltette a rossz híreket, és mindig adott egy fél napot a halálraítélteknek. Gyanította, hogy nem örülnének neki, de a titkosírással írt üzeneteket is értette, hiszen sosem a betűket látta maga előtt, hanem csak az üzenetek célját. De mivel nem árulta el a titkokat senkinek, ezért erkölcstelennek sem tartotta kíváncsiságát. Az viszont igaz, nem pontosan úgy volt erkölcsös, mint ahogy az a világban szokás, hiszen hét hadözveggyel is levelezett harcoló férjüknek adva ki magát. Nem csak hogy nem volt szíve kézbesíteni a gyászleveleket, de a maga módján szerelmes is volt az asszonyok leveleibe. És mivel képtelen volt lemondani érzelmes soraikról, úgy érezte, nem hagyhatja őket megválaszolatlanul. Néha érződött ugyan gyanakvás a hölgyek kérdésein, de őszinte rajongása könnyedén oszlatta el kételyeiket, sőt lelkesedése gyakran rájuk is átragadt. Szent meggyőződése volt, hogy szívtelenség lett volna uruk után ölni boldogságukat. Az ő tehetségével sem volt könnyű kézbesítés közben levelet írni, de a legnehezebb mégis az volt, hogy valamelyest igazodjon az elhunyt férjek követte stílushoz. Éppen egy ilyen levelet fogalmazott, amikor valami szokatlanra lett figyelmes. A híd tetejéről egy férfi közelített óvatos léptekkel. Gemÿn meredten bámulta az érkezőt, és közben az undor kerülgette. Soha nem viselte jól mások közelségét, és ez most kétszeresen zavarta, hiszen látszólag önmaga volt az érkező. Nem, nem lehetett tévedés, jól ismerte az ábrázatát méretes tükréből, mely szűk szobájának egyetlen dísze volt. Undora lassan rettegéssé változott, de mintha a másik sem erre számított volna. A Messzehíd azonban sosem volt az a hely, ahol büntetlenül lehetne bámészkodni. Figyelmetlensége miatt megingott a mágiából szőtt ácsolat, és a recsegő szivárványból varázsszilánkok roppantak szerteszét. Futárok és követek sikoltva vetették le magukat a rogyadozó korlátról, amikor az egyik embernyi szilánk letaglózta mozgatójukat.

A reggel udvariasan megvárta, míg álma értelmét veszti, majd finoman ostromolni kezdte Gemÿn érzékeit. Kiszáradt orrára füstölők illata nehezedett, fülét csosszanó hangok ingerelték, durva ruhája kényelmetlenül gyűrődött háta alá. Mindig megértette a reggel üzenetét, most mégsem köszöntötte kitörő örömmel, mert életében először, fájt a kötelesség. Hosszan vakarta pelyhedző szakállát, pedig most inkább valahol belül viszketett. Akárhogy is küzdött ellene, émelyítette az emlék: Nem volt egyedül a Messzehídban! Legszívesebben most is csak üvöltött volna, így érthető, hogy nem tért magához reggelig. Az is csoda volt, hogy egyáltalán életben maradt. Most kénytelen lesz új hidat állítani, pedig vére még sosem volt ennyire híg. A Messzehíd ácsolása kemény munka, különösen, ha az akaratodból épül. Híg vérrel itt semmire se mész, a tétlen fekvéstől viszont sosem fog besűrűsödni.
Felkelt hát az ágyról. Biztosan tudta, hogy nincs ereje megemelni a nehéz favödröt, ezért inkább beledugta a fejét. A hideg megmarkolta a tarkóját, de ő szeretett a víz alatt lenni. Úgy érezte, itt igazán egyedül lehet, szinte mint a hídban. A híd a világ legmagányosabb helye volt, legalábbis mostanáig. Érezte az egyik sarkától a másikig, minden távolság mérhető volt az ereivel. Azt gondolta, hogy a hidat jobban ismeri apró szobájánál… És most? Lehet, hogy a vödör is meglepetéseket tartogat? Elképzelte, hogy egy másik arc bámul rá a vödör aljáról, és hirtelen újra hányingerrel kellett küszködnie. Undorodva rántotta ki fejét, hosszú hajával szerteszét permetezve a patak vizét. “Elárultak. Van belőlem még egy, és hallgattak róla. Soha egyetlen üzenetben sem olvastam ilyesmit… Lehet, hogy mindenkiből kettő van, csak ők sem tudnak róla? És ami a legrosszabb, hogy került a Hídba? Ennek feltétlen utána kell járnom. No nem személyesen, azt azért nem, de talán írok egy levelet.”

Szélacél Boetreon kora alapján akár Gemÿn apja is lehetett volna, bár saját fiát senki sem formálná pillérré. Haja hasonlóan hosszú volt, de Szélacél kontyba kötve rejtette széles kalapja alá. Minden szempontból kifinomultabban öltözködött, mint a pillér, hiszen élete egy részét a Városban töltötte, nem egy vidéki kúria sivár falai közt. Csupasz-állú korában azonban ő is csak egy kis vadember volt valahol Arcantis erdeiben. Rengeteg volt a testvére, számba venni is már csak felnőttként tudta őket. Szerette a vadont, gyakran álmodott arról, hogy pucéran menekül a fák közt, miközben testvérei kergetik mindhiába, hiszen ő mindig ismert egy rövidebb utat. Tíz éves volt, amikor a szerzetesek eljöttek érte, hogy Mithis kolostorvárosába vigyék. Hogy apja miért engedte el olyan könnyen, csak később értette meg, amikor mágiára oktatták. Azt mondták, természetes érzéke van a térhez és távolsághoz, ami később jócskán bebizonyosodott. Mondják, az apát is féltékenységből küldte ide postamesternek, de ő tudta, hogy a munka valóban az ő képességeit követeli, bár az övénél talán több türelmet. Most viszont kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem ő a legmegfelelőbb ember a feladatra, a tegnap történtekre ugyanis sehogy sem talált magyarázatot.
A hídvarázs nem csengett le a szokásos módon, hanem összeomlott még a szertartás vége előtt. A helyi iker nem is lélegzett, amikor a gyógyítók kezelésbe vették, a hídból pedig még annyi sem maradt, hogy azon keresztül testvéréről érdeklődjenek. Az Instrukciók ugyan utalnak rá, hogy a pillérek idővel alkalmatlanná válnak, de soha ilyen fiatalon nem történt még ilyesmi. A következő pillérpár még meg sem született, pótlásukról egyelőre szó sem lehetett. Ha a híd megbízhatatlanná válik, az az egész Házat megrázhatja. A saját jövőjéről pedig kár is elmélkedni.
Mi történhetett? Minden az Instrukcióknak megfelelően történt. Az ikrek utoljára az anyaméhben érintkeztek, de akkor sem túlságosan bensőséges körülmények közt, hiszen kegyetlenül finom erőszakkal tükörszimmetrikus pózba igazgatták őket nap mint nap. Megszületniük is egyszerre kellett, amiért busásan megjutalmazták a megrokkant anyát. Nevelésük összehangoltan folyt, hála a remek színészeknek és mentalistáknak. Még éjszaka is bérboszorkák bűvölték álmaikat hasonlatossá. Saját nevük sem volt, Gemÿnnek hívták mindkettőt, bár ők maguk nem tudhattak egymásról. Tíz évesek voltak, amikor az egyiküknek el kellett utaznia Napnyugatra, de ez sem történhetett az Instrukciók figyelmen kívül hagyásával. A szimmetria nevében mindketten elhajóztak az óceán közepéig, de onnan egyikük hajója visszafordult. Innentől már lehetőségük sem volt rá, hogy a személyesen találkozzanak. Vagyonok folytak el párhuzamos felkészítésükre, de pénz itt nem számított. Semmi sem lett volna annyira drága, mint kihasználatlanul hagyni a Hídfőket, melyet pillérek tucatjai szolgáltak évezredek óta. Az ikercsúcsokon végletesen egyforma erődként feszültek a Hídfők, mintha nem is több ezer mérőfal, hanem csupán egy tükör felülete választaná őket el egymástól. Mindennek rendben kellett volna mennie. Az nem lehet, hogy betegségtől lett volna rosszul, a házfőknek sincs jobb gyógyítója, mint ennek a kettőnek külön-külön. Vagy talán nem lehet többé megbízni a gyógyítókban? Képtelenség. Ennyi erővel akár magában is kételkedhetne. Idegességében szakállát tépkedte, majd amikor észrevette, mit csinál, dühében a reggeli borát öntötte a tükörre. Vérnek ugyan híg lett volna a könnyű quaboai vörös, előjelnek viszont épp elég hátborzongató látványt nyújtott. Boetreon inkább kimenekült a szobából.

A postamester bevágtatott a pillér szobájába, de azonnal meg is bánta, hogy lendülete idehozta. Ez a szoba túlságosan is személyes terület volt, mintha a pillér szájában nyúlkálna.
— Jó reggelt Gem! Minden rendben? — igyekezett könnyedén szólni, de a pillér csak bámult rá, mintha meztelen lenne. A postamester nem volt biztos benne, hogy egyáltalán képes még beszélni.
— Gondolod, ma menni fog? Ha nem érzed magad jól, pihenj csak! Egy napot kibírunk híd nélkül — mondta Boetreon, bár nem volt igazán biztos benne, hogy jogában áll ezt felajánlani.
Gemÿn csendesen behúzódott a sarokba, és félig a falnak fordulva szólalt meg.
— Nem értem. Úgy csinál, mintha nap mint nap összefutnánk, hogy kitárgyaljuk a világ dolgait. Úgy csinál, mintha nem most beszélnénk életünkben először.
— Valójában már beszélgettünk, de akkor csupán három éves voltál, nem csoda, ha nem emlékszel.
— Azt hiszi, hogy ettől majd felnézek magára? Azt hiszi, tisztelem a korát? Szánalmas.
— Három évesen is pont ezt mondtad.
— Sajnálom, de az ismétlés fontos része az életemnek — súgta a pillér.
— Mi történt tegnap? El akarod mondani? — kezdte újra a postamester.
— Nem. Nem érdekel a beszélgetés. Gondolatok pillanatnyi inkarnációja, tékozló perverzió.
— Mi is beszélgetünk — mondta Boetreon, de közben az Instrukciókat átkozta, mert aszerint a pillérek beszéde rég vissza kellett volna fejlődjön.
— Láthatod is, kiráz tőle a hideg. A beszélgetés túlságosan is közvetlen kapcsolat, szinte egybeolvad a két személyiség. Mi, itt és most. Csak azt osztjuk meg, ami már úgyis közös. A levelezés viszont rólam és rólad szól, akik mások vagyunk, máshol és máskor.
— Okosan hangzik, de azért megértjük egymást így is.
— Megmondtam, túlságosan is heves élmény. Azt hiszed értesz, pedig csak azonosulni próbálsz.
— Rendben, a beszélgetés gyerekes dolog. Én is csak azonosulni akarok, és ez tényleg szánalmas — sóhajtotta Boetreon. — Azért elmondod, amit a tegnapról tudsz?
— Nem. Hagyj magamra! — kiáltotta a pillér.
Haragszanak rám az istenek, gondolta Boetreon, miközben kifordult az ajtón. Még sohasem érezte felszentelt láncait ennyire nehéznek.

A kopó mindig úgy viselkedett, mintha valójában ő lenne az úr Hídfőn. Még ha nem is így volt, biztosan jelentéseket írt róla a háztanácsnak. A postamester legszívesebben be sem engedte volna, most mégis maga küldetett érte. Kicsi, jelentéktelen embernek látszott, amíg az ember meg nem találta bujkáló tekintetét. Ott viszont olyan éberség lakott, amilyet már barátnak sem kíván az ember, nem hogy ellenségnek. A kopó jelenléte bőven elegendő ok arra, hogy az ember napi edzésben tartsa mágikus védelmét.
— Már régóta tudjuk, hogy a pillér nem egy beszédes fajta. Nem értem, mit vártál a látogatástól — mondta köszönés helyett.
— Beszélnem kell vele — emelte fel a hangját a postamester.
— Miért nem írsz neki levelet?
— Ugyan, az mire lenne jó? Már többször írtam neki üzenetet, de sosem válaszolt…
A kopó csak a kalapját bámulta.
— Most miért hallgatsz? Egyszer sem kaptam választ… — szaladt össze Boetreon szemöldöke. Vendége zavartan hallgatott, talán először az évek során.
— Csak nem azt akarod mondani, hogy írt választ, de hozzám nem jutott el?
— Biztosíthatlak, hogy felesleges lett volna a válaszokkal terhelnünk.
— Biztosan tudod, hogy mit beszélsz?
— Talán előfordult, hogy csúnyán leteremtettek valami miatt. Esetleg írásban. Esetleg vérlázító módon. De vajon megtették-e mindezt igazán kifinomult stílusban? Nem úgy, mint egy politikus, hanem mint politikusnak költőtől nemzett démonfattya. Egy pár soros levele is elemi arculcsapás. Emlékszel az angyallelkű lantosunkra? Haza kellett küldenünk, mert saját kezűleg akarta kitekerni a nyakát.
— Értem, csak engem akartál kímélni… Hiba volt. De ez is csak azt bizonyítja, hogy felesleges lenne levéllel bajlódni. — És különben sem akarok nyomokat, tette hozzá gondolatban. — Mindenképpen beszélni akarok vele. Itassátok le!
— Hogy? Részegen akarsz vele beszélni?
— Töltsetek bele csendsiratót!
A döbbenet csak egy pillanatig ült a kopó arcán, de az is több volt, mint a megszokott. — Honnan szerezzünk ilyen hirtelen?
— Tudom, hogy van belőle, ne próbálj megvezetni! A titkos leltárt is mindig végigolvasom. Vagy valaki talán rájárt a készletekre?
— De hát nem fogja meginni… vízből is csak a friss forrásvizet issza.
— Nem azért vagy mentalista, hogy megmondd, mire vágyik a szobalány. Vedd rá!
— De az Instrukciók szigorúan tiltják a mentális manipulációkat a pillér kifejlett állapotában. Ennyi erővel ki is olvashatnám a fejéből, amire kíváncsi vagy.
Boetreon elbizonytalanodott, de semmiképpen nem bízta volna a pillér titkait a kopóra. — Igaz — bökte ki végül. — Akkor inkább keverjétek a vizébe, és csak arról gondoskodj, hogy ne érződjön az íze.
— Akkor nekem kell bevinnem a vizét. Nem lesz túlságosan gyanús?
— Meglátjuk, oldd meg!
— Gondolom felesleges emlékeztetni rá, hogy a csendsiratóban nagy adag holdpor van, és a következmények tökéletesen kiszámíthatatlanok… Szerintem ez elképesztő felelőtlenség.
— Megmondtam. Még egy ellenkezés, és egyedül te felelsz a hídért — csattant fel Boetreon, majd megijedt, hogy ez mennyire hatott. Világos, hogy a kopó is csupán egy elkeseredett próbálkozásnak látja az egészet.

Gemÿn összegubódzott a fekhelyén és a postamester látogatásán elmélkedett. Sejtette, hogy lesz folytatása a beszélgetésnek, de nem tudta, miként készülhetne rá. Eddig megbecsülték, de most egyértelműen látta a postamester arcán, hogy pillanatnyi igényei itt már mit sem számítanak. Sőt, Boetreon tekintete azt is elárulta, hogy életük veszélyben van, de hogy mi az ő szerepe ebben, nem tudta. Úgysem hitt volna neki, de mivel jól értette az arc és a mozgás üzenetét, nem volt más dolga, mint beszéltetni. Készen ugyan nem állt rá, de nem is fog soha. Már előre rosszul volt a személyes közelségtől, szédült a pergő kérdésektől, váratlanul mégis mosolyogni támadt kedve. Az összeomlásban érzett valami felvillanyozóan izgalmasat, de a kopó megjelenése az ő vigyorát is lelohasztotta. Zavarában köszönt neki.
— Jó napot! — mondta lassan, de gondolatai már messze szaladtak.
Mennyire meglepődött, talán abban bízott, hogy nem tudok beszélni. Úgy látom nem fog visszaköszönni. Nagyon beszédes a szeme, talán éppen varázsol. Ó, a varázslat azt mondja, igyam meg a folyadékot! Hát ez nem fog menni. Most már ő is tudja, sőt azt is tudja, hogy tudom. Jaj, milyen kétségbeesett, biztosan megszegett valami fontos szabályt. Azt hiszi, elbukott, és azt mérlegeli, hogy megöljön-e. Jobb lesz megszólalni.
— Miért olyan fontos, hogy megigyam? Tényleg képes lennél megölni érte?
Retteg. Megszokta, hogy ő olvas a gondolatok közt, és nem viseli jól, hogy most más olvas őbenne. Azt hiszi, varázsló vagyok, és őrülten koncentrál a védelemre. Szerintem hamarosan megöl, és majd később kitalálja, mit csináljon. Ez nem jól alakul.
— Ha megissza a felét, megiszom a másikat. Csak hogy tudjam, méreg-e?
Persze hogy nem az, már most látszik az arcán a megkönnyebbülés. Mégis fél beleinni. Nem hiszem, hogy nekem lesz más választásom. Ha a postamesterrel alkudozom majd, ezt az embert elküldetem. Ez lesz az ár. Óvatosan iszik, és persze nem itta meg a felét. Nagyon óvatosan adja át, biztosan értékes. Most beleigyak, vagy inkább várjak még a hatásra? Nem lenne butaság, de egyre türelmetlenebb. Mindegy, vágjunk bele… Végül is nem olyan rossz.
— Mi ez? — kérdezte fennhangon.
— Ebben a vízben csendsirató van, amit a hagyomány szerint egy abÿrnossi szarvas agancsán termő szőlőből készítenek. Egy palack nagyjából egy árban lenne egy effajta épülettel, úgyhogy mélyen megtisztelve érezheted magad. Hogy mitől olyan értékes? Erősebben hat, mint a gorg pálinka, de annak kellemetlen mellékhatásai nélkül. Nem zavarja sem a mozgást, sem a beszédet. Gyorsan oldja a gátlást és a félelmeket, erősíti az elmét, és, nos, beszéltet. El akarsz mondani mindent, az összes felmerülő gondolat vakarja a torkodat. Ha nem mondod ki, egyre jobban fáj a fejed. Én már érzem is a hatást. Most aztán fél napig teljesen hülyét fogok csinálni magamból… — mondta a kopó, majd az ajtó felé fordulva folytatta: — Az agancsos szőlő csak mese, a csendsirató legfontosabb alkotóeleme a holdpor, egy gyilkos tudatfokozó, és a szemfedőkalap, egy majdnem mérgező gomba. Reméljük, az ikertestvéreddel is itatnak odaát. Tudod, a szimmetria mindenek előtt! — kuncogott a kopó, majd megjátszott bosszúsággal rúgott egyet. — Na tessék, ezt nem szabadott volna elmondanom. Ha maradnék, minden titkunkat kibeszélnénk egymásnak, és ezzel örökre összenőnénk. Gyakori mellékhatása a közös csendsiratásnak, ezt biztosan nem akarod. Rád különösen veszélyes, mert pillér vagy. A postamesternek a maradék esze is elment, hogy ezt itatja veled.
— Ne menj még, el akarok mondani valamit. Tegnap a hídban találkoztam a… az ikertestvéremmel, és azt hiszem, hogy emiatt dőlt össze a híd.
— Ez igazán rossz hír, hiszen megsérült a szimmetria, de ezeket inkább a mesternek tartogasd, nekem ennyi is elég. Viszlát, alászolgája. Merre vagy, te őr? Hagyd azt az ajtót! Inkább mondd csak, ismered a féltékeny mentalista esetét a szüreti maszkabállal? Nem? Pedig azt hittem, végre megtudom, miért száműztek ide. Azt azért elmesélem, amire emlékszem, de aztán sürgősen kérd az áthelyezésed, mert ha visszajut a fülembe, arra ébredsz, hogy meghaltál…

Gemÿn másra számított. A beszédkényszer erős volt, de nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek a kopót látva gondolta. Már az is kielégítő élmény volt, hogy gondolkodás közben mozgott a szája. Pár félhangos gondolattal később azonban lénye porszemmé zsugorodott hatalmas koponyájában. Tudata kitágult, figyelme megfeszült, tengernyi üzenetet kapott hirtelen, mintha a világ milliónyi kis híd lett volna. Nem zajongtak, nem követeltek, suttogásuk ugyan betöltötte a levegőt, de mindig csak azt hallotta, amelyikre figyelt. A nyitva hagyott ajtó kérésére kilépett a folyosóra. Öntött egy kis csendsiratót egy szomjazó növényre, mire az pityeregve összekuporodott. A hosszú folyosó hívogatón tátongott, de lábai hamarabb válaszoltak, mintsem akarta volna. Az épületet őrző hatalmas szellem dübörögve sorolta a ház szabályait. A repedés a falon egy nagy születésnapi mulatságról mesélt kacagva. Belépett a híd terembe, ahol a felszentelt alapkő énekét szinte teljesen elnyomta a tértorzulások nyikorgása. Egyszer csak kezdte érteni a szélzúgásba bújtatott suttogást. Nem csoda, hogy mostanáig észre se vette, hiszen az ember nem szívesen érti meg az érthetetlent. Az istenek hangja volt az. Persze nem egyenesen hozzá beszéltek, csupán intelmeik visszhangzottak az univerzumban. Minden korábbi üzenete kicsinységgé vált, mégsem érezhette magát bölcsebbnek, mert az isteni üzenetek kórusából kihallhatta minden üzenetük ellenkezőjét is. A végtelen harmóniából azonban kivált egy női szólam. Buja hangja egyre inkább betöltött mindent, eltömítette az orrát, beszűkítette látását, simogatta egész testén. A szólam pedig nem szólt másról, mint hogy Örömmel elfogadja az ajánlatát. — Nem én hívtalak! — ordította Gemÿn, de tisztán hallotta, hogy hazudik. Elméje lassan feloldódott az üzenetben.

A kopogtatás hiánya semmi jót nem jelentett. Boetreon ugyan ülve maradt, de parancsára kalaptűi lecsúsztak a polcról, és a nyíló ajtó irányába siklottak a padlón. Az engedelmes tűk akkor sem nyugodtak meg, amikor felismerte a belépőt, hanem billegve gyomormagasságba emelkedtek. Azonnal látszott, hogy ez nem ugyanaz a pillér többé, arcán emberi érzelmeknek legalábbis nem látszott nyoma. Legfőképpen talán a folyamatos undor hiányzott róla, de a bizonytalanság szikráit sem lehetett már arcán felfedezni. Külseje is változáson ment át. Pelyhedző álla hirtelen dús szakállba hajlott, mozgása pedig erőteljessé vált. Hangjában is megjelent az írásaiból jól ismert határozottság:
— Postamester, eljött a színvallás pillanata! Te ugyan zorawa szerzetesként kaptál beavatást, de szíved mélyén mindig inkább Methát követted. Nem élhetsz örökké ebben a kettősségben!
— Mi ez a csacsiság, barátom? — de szavainak könnyedsége ellentétben állt széket markoló kezeinek merevségével.
— Túl sokat éltél a városban, ha már az első kérdéseddel megtagadnád istened. De Metha a természetellenes összetartozás istene is, szinte megköveteli, hogy megtagadd néha.
— Honnan…? És mi közöd ehhez az egészhez?
— Nézz a tükörbe, ember! Hát nem látod? Rejtegetett medálod kibújt a gombok közt. Ennél világosabb üzenetre van szükséged? — kérdezte ingerülten a pillér, miközben kezét az égre emelte. — Figyelj, ember! Lehet hogy belehalok ebbe, de most már nem bánom. Hallom, ahogy az istenek beszélnek hozzád. Odakinn sokan tudják, mekkora lehetőség támadt bennem, de – hála neked – Metha megelőzte őket. Nézd csak, látod a villámlást? Azt parancsolja, ölj meg! Látod, hogy csapkodja a szél a spalettákat? Szenvedést ígér, ha nem hajítasz ki az ablakon. De nézd ezt a növényt! Szemmel látható, ahogy pillanatról pillanatra növekszik a túlcsorduló élettől. Érzed már? Szolgálhatsz két urat, de akkor egyik kegyét sem élvezed soha.
— És Zora, mit szól ehhez Zora? — zuhant vissza a széles karfák közé. A tűk is fáradtan koppantak a padlón.
— Vagyis hiszel nekem — sóhajtotta megkönnyebbülten a pillér. — Zora hallgat, legalábbis nem hallok felőle. Egyébként se hidd, hogy mindenki veled foglalkozik, barátom. Szerintem már rég tudja, hogyan fogsz dönteni, ha érdekli egyáltalán. — mondta Gemÿn, és hangja újra határozottan csengett. — Metha azt várja, hogy igyál ebből a vízből, hogy osztozhass jelenlétében, mielőtt elhagy engem.
Boetreon az átlátszó palackra pillantott, majd hosszasan vizsgálgatta, miként csapkodja a szél a spalettákat. Határozottan emlékezett rá, hogy megfelelően rögzítette őket, és ennek a viharnak sem volt még nyoma az előbb. De vajon miért köröz egy ölyv ebben a szélben? Miért rohannak a felhők egyszerre több irányba? Nem volt túl sok ideje ezen rágódni, mert egy köteg nedves falevél csapódott az arcába. Úgy érezte, hogy bármit meginna, csak hogy kicsit elfeledkezhessen erről.

Boetreon szégyen nélkül sírt. Felszabadító érzés volt ennyi év után gyermekkoráról mesélnie. Most ébredt rá, hogy sokkal jobban hiányoznak testvérei, mintsem gondolta volna. A vadon dicsérete pedig már úgy hagyta el a száját, mintha vérbeli szónok lenne. Később arról mesélt, hogy miképpen érintette meg mindaz, amit egy öreg kertésztől hallott, és amit később Metha követőitől olvasott.
— Megértettem, hogy az emberek azért furcsák, mert ez a természetük. Különös ideákról írnak a könyveikben, de senki sem akar igazán nekik megfelelni, hiszen a szíve mélyén mindenki tudja, hogy az idegen tőlünk. Az óbirodalom keze sok világba elért, és rengeteg embertelen szokást hozott el hozzánk. Azóta számunkra felfoghatatlan eszméket is követünk, amelyeket nem embernek szántak az idegen istenek. Ha nem térünk vissza saját isteneinkhez, egyre inkább megszűnünk embernek lenni. Ha nem adjuk fel az idegen szokásokat, sosem szabadulunk sötét múltunktól. Itt van például a házasság, mint szerződés. Lényegében arról szól, hogy a gyermekek nemzését bonyolult feltételekhez kösse, pedig ha be akarjuk népesíteni a világot, nem szabad korlátokat állítanunk saját jövőnk elé, nem szabad félnünk a gyermekeinktől. De te most már mindezt jobban érted nálam, miért hagyod hát, hogy untassalak?
— Nagyon jól értem, amit mondasz, de csak miután emlékeztetsz rá. Igazán pedig majd akkor értem meg, ha leírom. Fura, igaz? Csak azt a gondolatot ismerem igazán, amit magam fogalmazok. Beszélj inkább te!
Miután Boetreon minden eszébe jutó methawa tanítást felelevenített, mesélni kezdett a pillér gyermekkoráról. Tele volt szégyenkezéssel, mégsem titkolt el egyetlen részletet sem. A pillér végig zaklatottan hallgatott, de végül megnyugtatta:
— Mindez kedvére volt Methának, felesleges hát emberi erkölcsök alapján mérned. Erőnek erejével összekovácsolt testvériségünk volt az, amivel kiérdemelted figyelmét. Biztosíthatlak, szinte tökéletes alkotás volt. Belátom, akár gyűlölhetnélek is mindezért, de ellentmondásos lenne ez az érzés, hiszen ugyanilyen természetellenes erők kovácsolnak össze kettőnket éppen most. Itt fogadlak hát testvéremmé, de Metha útja innen el vezet. Együtt kell majd elszöknünk, hogy benépesíthessük a világot, hogy gyermekeink is terjeszthessék Metha üzenetét.
A postamester összeráncolta szemöldökét. — Sok már nekem a nagy szavakból. Nem tudunk elszökni. Amíg a testvéred a hatalmukban van, mindig megtalálnak majd.
— Hogyan? Hiszen a híd összedőlt. Nélkülem nem tudják felállítani.
— Hidd el, fel tudják. Én magam is fel tudnám. Nem lenne annyira erős és megbízható, nem lehetne rajta ezernyi üzenetet átvinni, nem anyagi formájukban érkeznének meg a levelek, de pár gondolatot átküldhetnék.
— Akkor miért van ránk szükség egyáltalán?
— Mert pár gondolat nem elég. Neked magyarázzam? Voltak már olyan kemény idők is, amikor kisebb hadtesteket kellett átküldeni. — Mi pedig épp ezt a csodát készülünk elrontani, gondolta a postamester, de csak annyit mondott: — A lényeg, hogy testvéred által megtalálhatnálak, mégpedig könnyedén.
— Akkor őt is meg kell szöktetnünk — határozott Gemÿn.
— Éppen ez aggaszt. Megölni egyszerűbb volna — sóhajtotta Boetreon.
— Tudom, hogy csak tréfálsz.
— Akkor már jobban ismersz, mint én magam.
— Így is van. Látom, hogy már kitaláltál valami mást.
— Ej, akkor gyerünk vissza szobádba! Mindjárt hajnalodik, jól eltékozoltuk az időt erre a… beszélgetésre.

A pillér szobája üres volt, pont ahogy hagyta. Boetreon sebesen bezárta az ajtót, majd a pillérhez fordult. — Állíts egy kisebb hidat, de jól vigyázz, mert hiába lesz kicsi, sokkal nehezebben fog menni a segítsége nélkül.
— Ezért kellett hát minden nap pontban ugyanakkor feléleszteni? Hogy együtt csináljuk?
— Igen. Így van —, felelte a postamester.
A pillér légzése lelassult, tekintete a távolba révedt. A litánia sorai olyanok voltak a számára, mint másnak az altatóversek, hiszen előbb ismerte őket, mintsem járni tudott volna. — Készen is van — mondta. — Hátborzongató, de egészen más érzés. Most jövök rá, hogy eddig csak egy fél hidat érzékeltem kétszer.
A postamester csak bólintott. — Sietek át rajta.
— Érzem, ahogy alszik. Felébresztjük?
— Felesleges, sőt, kár lenne… Nézzük csak! Ott fekszik az ágyon, természetesen az ő szobája is pont ilyen. Feküdj az ágy másik oldalára! Úgy… Ha nem haragszol, eligazgatlak, hogy megtévesztésig egyformán feküdjetek… Elég ha engem megtéveszt, úgyhogy ennyire talán jó lesz. Akkor most közétek rakom a tükröt… nem tökéletes, de majd hunyorítok.
A tükör felülete pár pillanatra bizonytalanabbá vált, mint amikor gyenge szél fodrozza a tó felszínét. A felület elsimultával sem javult a kép, mert valamiféle kettősség uralkodott el a rajta, mint amikor túl sok bort iszik az ember. A postamester is egy részeg pontosságával küzdött a nehéz tükör beállításával, miközben a pillér fekvését próbálta igazgatni. És amikor az alakok egymást átfedve végre kiélesedtek, egy vékony üveghang pendült. A tükör lapja ugyan eltűnt a pendüléssel, de az általa mutatott kép csendben megmaradt. A postamester végül félretette a nagy keretet, ami immáron megüresedve a levegőt keretezte csupán.
— Itt van. Itt alszik — mondta a pillér megbicsakló hangon.
— Nem alszik már, csak meg van ijedve. Ez könnyen ment, de hamarosan nagy bajban leszünk. Odaát nem én vagyok ugyan, de a másik postamester sem az úri szalonokban olvasott a térmágiáról.
— Ideje szöknünk.
— Hármunkat hamar elkapnának, öreg vagyok én már a meneküléshez.
— Ha jókor indulunk, több óra előnyünk is lehet.
— És tudod, mit jelent az a kopóval szemben? Semmit.
— Nyiss egy kaput valahova, és menjünk azon.
— Figyelj, Gemÿn, ez a világ legzártabb épülete. Innen térmágia csak a kulccsal jut ki, a kulcs pedig most te vagy magad. Te és a testvéred.
— Használj hát engem, ahogy az előbb tetted!
— Most már nem kötődsz senkihez odakintről. Bízz bennem! Te szöksz egyedül.
— Te megőrültél! Eszemben sincs itt hagyni mindkét embert, akihez köt valami.
— Pedig jobb, ha indulsz, különben mindenkit bajba sodorsz. Kettő már túl sok itt belőled. Amíg a testvéred itt van, velem minden rendben lesz… egy ideig. Úgy látom, lassan felbátorodik. Menj, azt hiszem, hosszú magyarázkodás vár rám.
— És hogyan jutok ki az épületből?
— Kisétálsz. A mosodában találsz ruhát, aztán indulj el lefelé, az északi szárnyban maradva. A kapunál mondd titokzatosan, hogy napnyugati futár vagy, és hogy tovább nem várhatsz a hídra. Senki sem fog gyanakodni.
— Látom, biztos vagy benne. Olyan elképzelhetetlen, hogy valaki szökik innen?
— Igen, és éppen ezt fordítjuk ellenük. Egy hatalmas védőszellem gondoskodik arról, hogy jogosulatlanul senki ne jöhessen be, és senki ne távozhasson.
— Én talán jogosan távoznék?
— Az előbb mondtam. Te vagy a kivétel, te vagy a kulcs maga.
— Tényleg ennyire bíznak ebben a védőszellemben?
— Igen, és okkal. Különben is, a ház határvadászai úgyis minden határsértőt elkapnak.
— Ez biztatás akar lenni?
— Nem akarlak hitegetni.
— A testvérem nem jönne velem?
— Bízz bennem, rá itt van szükség. Mivel távollétedben itt nem keresik majd, könnyen el fogom tudni rejteni. Ha visszahoznának, ígérem, kitalálok valamit. De az üldözéssel eltöltött idő nekünk dolgozik.
— És ha nem kapnak el, hogy fogtok megtalálni?
— Ugye tréfálsz?
— Azt hiszem — mondta a pillér, majd búcsúzóul hosszan ölelte rémült testvérét.

A kopónak mostanáig minden olyan gyanús volt. Először a rosszullét, aztán a csendsirató. Másnap meg? Hívatja a postamester, hogy a pillér megszökött. Minek hívatta egyáltalán? Hiszen már indult is utána. Tudnia kellett volna, hogy előbb értesül minden effajta hírről. Aztán megpróbált ráijeszteni, hogy miközben a másik postamesterrel beszélt, kiderült, hogy a túloldali pillérnek is nyoma veszett. Azt gondolná az ember, hogy a fajtája minél tovább igyekezne titkolni egy ekkora baklövést. Aztán meg? Aggódni kezd az egész ügy miatt, és követeli, hogy az összes vadászt vigye magával, meg hogy vissza ne jöjjenek nélküle. Talán visszafordult volna vizsgálódni, ha nem érzi az egész úton a menekülő szagát. Olyan könnyű prédának ígérkezett! De akárhányszor azt hitte, hogy már közel járnak, mindig belevetette magát valami olyan embertelen sűrűbe, ahova sehogy nem tudták követni. Akaratával sem találta sehol, bárhogy is nyújtózott utána. Varázslatra gyanakodott, mert a gondolatolvasós trükk óta mindenre fel volt készülve, de még így is érthetetlen volt az egész. Másfél napja üldöznek egy olyasvalakit, aki sosem járt az épületen kívül, miközben fél nap alatt egy császári ügynököt is elkaptak. Végül is mindegy, mert úgyis bekerítették. Ha nem tud repülni, elkapják.

— Feladom. Istennőm, adsz ennem, adsz innom, elrejtesz az üldözőim elől, de méltatlan vagyok minderre, hisz számomra nincs tovább… Már ülve is alszom. Csak abban a nyavalyás postamesterben ne bíztam volna annyira! Persze, nem gyűlölöm őt ezért, nem, a közös tévedések kötnek össze a legjobban. Hallasz hát? Itt, a kudarc küszöbén is úgy beszélek, mintha meg akarnám téríteni magam, pedig nincs, ki jobban hinné ígéreteid. Hagyj el, nem érdemlem meg figyelmed — sírta lemondón, de ahogy remegő lábai a tavacskához vitték, egy hevesen integető tükörképet talált benne. A környezete kicsit zavaros volt, de szemmel láthatólag egy szoba mennyezete keveredett a szélben rohanó szürke felhőkkel. Egy fáradt sóhajjal hunyorított, majd fejét a hideg vízbe dugta… hogy egy öreg vödörből húzza ki pár magányos pillanattal később.

— Mi tartott ilyen sokáig? Nem tudtál hamarabb kitalálni valamit? — tört rá a postamesterre.
— Meg kell értened, az utolsó pillanatig kellett húznunk a dolgot. Minél messzebb csalod az üldözőid, annál nagyobb az előnyünk. Másfél napig bírtad, amiben egy pillanatra sem bíztam.
— És most merre tovább?
— Mivel csak két út vezet a Tűzhatárhegyre, ezért szerencsére nem maradt választásunk. A másik irányba — nevetett a postamester.
— És aztán? Szeretnék felkutatni egy özvegyasszonyt.
— Egyet? A testvéred hétről beszélt. Már amikor hajlandó volt megszólalni — intett Boetreon a félénken gubbasztó alak felé.
— Micsoda? De hiszen azok az én asszonyaim! — forogtak Gemÿn szemei. — Vagy mégsem? Közösen leveleztünk volna? Sebaj, csak megosztozunk valahogy. De aztán hova rejtsük őket, ha elég sűrű lesz a vérem az utódnemzéshez?
— Az arcantisi vadon mindig szívesen lát bennünk. Sosem találnak ott ránk. De Gemÿn, nem tudom mit vársz szegény asszonyoktól. Elvégre azt is tőlünk tudják majd meg, hogy elvesztették a férjüket.
— Majd meggyászoljuk őket tisztességgel. Ha kell, akár csendsiratóval is. — mondta sokat sejtetőn a pillér, miközben szakállát a válla mögé dobta. — De ne szólíts Gemÿnnek többé! Legyen az mostantól a testvérem neve, nekem valami sajátra lesz szükségem.

Hálás köszönet Monknak, Scorbának és Szilnek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához