LFG.HU

tarsasjatekok.com
Vaszilij
novellaCimkek

Hugicámnak

Az éjszaka mogorván, könyörtelenül lepte el a várost. Követe, a szürkület épphogy átszaladt az esőáztatta utak és házak felett, hogy átadja urának a hatalmat, egészen a hajnal beköszöntéig. A sötétben négy alak mosolygott egymásra a város peremén, aztán kart karba öltve elindultak befelé, szemeikkel prédára lesve. Senki sem látta őket, senki sem hallotta lépteik neszét, de akik mellett elhaladtak, furcsán, fázósan összeborzongtak, és akaratlanul is körbenéztek a csendes utcákon, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy egyedül vannak.

Csalfaság

A rövid, barna hajú, lágy arcvonású lány lábait átkarolva ült az ablakpárkányon, hátát az ablakkeretnek vetve, és csendesen figyelte a fiút. Ő nem látta, hogy van ott valaki, és nemcsak azért, mert annyira belemerült a villódzó számítógép-monitor által életre keltett álomvilágba. Hanem azért is, mert a Csalfaság, a Szerelem legidősebb lánya emberi szem számára észrevehetetlen volt, noha a szív mintha megérezte volna közeledtét.

A számítógép előtt ülő fiú azonban talán akkor sem vette volna észre a lányt, ha látható lett volna, mert szemei előtt egy lány arcvonásai lebegtek folyton, akivel eddig csak a gépen keresztül beszélt, és egyszer telefonon; és akiről pusztán egyetlen szkennelt fotót látott.

És mégis szerelmes volt ebbe a lányba, a sok-sok ismeretlent képzelete helyettesítette be a bonyolult egyenletben, hogy egy angyali, hibáktól mentes teremtést hozzon létre magának.
A lány vetett még egy utolsó pillantást áldozatára, aztán leugrott az ablakból, és eszelős vigyorral rohanni kezdett az utcán.

Kétség

Zoltán fekete szövetkabátba burkolózva, megmerevedett szoborként ült az unott kandeláberek fényétől sejtelmessé varázsolt park egy padján. Balján a hatalmas csokor vörös rózsa hányavetin, gonoszkodva terült el, mintha csak heccelni akarná a fiút. Ő néha az órájára nézett, egyre mélyebb és elkeseredett sóhajtásokkal nyugtázva a lassan, de megállíthatatlanul vánszorgó perceket. Több, mint három óra telt el hét óta, amire a találkát megbeszélte Jutkával. Tudta, hogy nem fog eljönni, de nem érzett erőt magában ahhoz, hogy felálljon, és elmenjen.

Pedig a tízpercenkénti hívásokra válaszoló automata és a húga vihogása a telefonban – “randira ment” – épp elég egyértelműek voltak. Azt mondta, fontos vagyok neki, és el fog jönni – szuggerálta magát konokul. Mást mondott a szív, és mást az ész, ő pedig lassan szétszakadt az ellentétes utasítások nyomása alatt. De csak ült ott, mint egy eltévedt kölyökkutya, aki várja, hogy a gazdája megtalálja, megsimogassa, és hazavigye.

Közeledett az éjfél, az őszi szél egyre mélyebben kúszott Zoltán kabátja alá, mintha ő is el akarná űzni a parkból. Aztán a fák előtti útról fekete ruhás, vékony alak fordult be a kavicsokkal felszórt sétányra, és a fiú felé lépkedett. A fiú szíve hevesen megdobbant, hideg keze automatikusan nyúlt a csokor után, mikor észrevette, hogy a jövevény nem Jutka. Egy ismeretlen, húsz év körüli, csinos lány sétált felé. Fekete bőrnadrág, fekete bőrdzseki, érzéki arc, és a kabát vállára hulló éjfekete, egyenes haj. Olyan magabiztosan lépkedett, mint a kifutón a manöken, és egyenesen Zoltán padjához ment.

- Nem fog eljönni, ugye tudod? – kérdezte. Hangja mély volt, de lágy, és a kérdés egyben a választ is magában hordozta. Nem fog eljönni.
Zoltán felnézett rá, néhány pillanatig a sötét, fürkésző szemekbe feledkezett.
- Tudom – felelte, és azzal, hogy kimondta, el is fogadta. – De te honnan tudod? – nézett újra a lányra kissé zavartan.
- Ismerem Jutkát… – mosolyodott el a lány, de a mosolya nem volt bántó, inkább együttérző, segítőkész. Leült a padra a fiú mellé. – Egy másik sráccal van.

Zoltán lehajtotta a fejét, kezeit összekulcsolta az ölében, és csak bámulta a seszínű kavicsokat a pad tövében. Valahogy mindig érezte, hogy a lány csak játszik vele, mégis reménykedett. A könnyeivel küszködött, és talán csak az idegen lány jelenléte adott neki erőt ahhoz, hogy ne kezdjen el zokogni.

- De… akkor miért hitegetett? – kérdezte végül, hangja remegett az idegességtől.
- Nem hitegetett soha – felelte a lány kegyetlenül. – Te voltál az, aki hitegetted magad. Megbocsátottál neki mindent, hittél neki, és egy kedves szóért vagy egy mosolyért bármire képes lettél volna neki.
- Akkor miért nem mondta meg egyenesen, hogy hagyjam békén? – fakadt ki Zoltán. – Miért ígérte meg, hogy eljön? – Vádlón nézett a feketehajú lányra, mintha őt okolta volna a történtekért.

A lány azonban nem felelt, csak mosolygott, a fiú szemeit nézve.
- Tőlem vársz választ? – kérdezte aztán mégis, mikor a csönd túl hosszúra nyúlt. – Kérdezd meg tőle, rajta!

Zoltán szólásra nyitotta száját, de a lány már nem várta meg a feleletet. Felkelt a padról, végigsimított a fiú haján, aztán elindult a kavicsos ösvényen. Ahogy távolodott, úgy tűnt, mintha beleolvadt volna a park fái közt kapaszkodó sötétségbe. Nem maradt más utána, mint enyhe ibolyaillat a levegőben, és a kétség apró lángja, melyet mondatai gyújtottak a fiú szívében. S a láng éhesen kapott minden után, amit bekebelezhetne, hogy aztán erőre kapva elszabadulhatna. Pusztítani.

Düh

Megvárta, míg a lány eltűnik az éjszakában, aztán felkelt a padról, és ő is elindult. A remény, mely talán eddig sem volt több délibábnál, úgy párolgott el, mint gyenge harmat a reggeli nap hevében. A jobb sorsra érdemes rózsacsokor egy félig kiégett szemetesben végezte, büszkeségét és szépségét legfeljebb a szemétdomb patkányainak őrizgethette tovább.

Elszántan, komoran haladt az kihalt utcákon, maga sem tudta, merre megy. Nem vette észre a sötét kabátos, magas férfit sem, aki kitartóan rótta mögötte az utat, elég távol ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni, de elég közel, hogy ne veszítse szeme elől a fiút. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, s időnként nagy élvezettel simított végig borostás arcán, mintha élvezné a sörték határozott zenéjét. De valójában az egyre zabolázatlanná váló harag tartotta életben, mely Zoltánból áradt szét az éjszakában.

És az alattomos düh, mely csendesen, észrevétlenül tevékenykedett, szép lassan hajtotta uralma alá a fiú gondolatait. Judit, aki eddig angyalként élt a fiú szívében, hirtelen démonná korcsosodott.
Mikor a lányt megpillantotta, hirtelen azt hitte, álmodik. Az előtte lévő alak, aki rövid bokacsizmában, vastag harisnyában, miniszoknyában és derékig érő kabátkában sétált előtte, nem lehetett más, mint Judit. Zoltán nem a ruhából, az alakból, vagy a haja színéből jött rá, egyszerűen csak érezte. A lány után eredt, szemét a jobbra-balra lengedező szőke copfra szegezve, mely megbűvölte őt, mint hipnotizőr kezében a láncon függő érme.

- Judit! – kiáltott utána, mikor közelebb ért, nem törődve a kései órával, és nem tartva attól, hogy tévedhet. Biztos volt a dolgában.
A lány hátranézett. Rémület és meglepetés keveredett az arcon, amelyhez képest a Zoltán által ismert fotó tényleg csak méltatlan lenyomata volt a valóságnak. Gyönyörű volt, de a fiút most nem ez érdekelte. Határozott léptekkel indult a lány felé.

- Zoltán? – A lány idegesen figyelte, ahogy a fiú felé halad. – Megmagyarázom!
De a fiú már nem hallotta szavakat, vagy ha mégis, már nem érdekelték. A bukott angyal volt számára minden bajának megtestesítője. Benne látta minden gondjának a forrását. Okolta őt az elvesztegetett percekért, a hamis illúziók kergetésével töltött édes-keserű időért.

Mikor odaért hozzá, már a kezében volt a kés, melyet azóta hordott a nyakába akasztva, hogy egy éjszaka megtámadták, elvették a pénzét, és összeverték. A rövid, kétélű pengével lesújtott a lányra.
Judit elesett az ütéstől, fejét egy villanyoszlop betonjába verte. Csak homályosan érzékelte, ahogy a fiú újra és újra lesújt rá. A fájdalom lassan kihunyt benne, ahogy kihunyt minden más is.

A magas férfi elnyomta utolsó cigarettáját a fa törzsén, melynek eddig támaszkodott, és észrevétlenül tovább sétált. Ahogy elhaladt az őrjöngő fiú és a halott lány mellett, még magába szippantotta a fékeveszett, vad dühöt, aztán egy kósza fuvallattal ő is eltűnt.

Fájdalom és Boldogság

Az apró termetű, törékeny, mézszín hajú leány kétségbeesve kutatta bátyja és nővérei nyomait egész éjszaka. Kifogtak rajta, becsapták, mint mindig, de ő nem adta fel. A holdfénnyel versenyezve száguldozott a városban, de így is elkésett.

Az utcai lámpa fénykörében, mint valami olcsó színház elfuserált darabjának végén feküdt a lány, föléje magasodva a remegő Zoltánnal. Kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, aztán közelebb lépett, apró, meleg kezét a fiú homlokára téve.
- Nyugodj meg! – súgta neki.

A fiú kezéből kiesett a penge, élesen csengett, ahogy megpattant a betonon. Lenézett az ismeretlen lányra, aztán észrevette Judit holttestét. Mintha köd szállt volna fel a szeme elől. A mozdulatlan test látványa élesen és végérvényesen bevésődött az emlékei közé. Összeomlott volna, ha nincs mellette a mézszín hajú, éteri teremtés, aki valahogy mégis hihetetlen erőt sugárzott magából. Így azonban csak állt. Tehetetlenül, mozdulatlanul, némán.

- Még mindig szereted őt, igaz? – kérdezte tőle a lány, bár kérdése sokkal inkább tűnt állításnak, mintha biztos lenne a válaszban.
Zoltán bólintott. Ahogy a düh csillapodott, s újra megvetette lábát a józan ész az elméjében, be kellett látnia, hogy még mindig szereti Juditot, bármi történt is eddig.

- De most már késő… – felelte elcsukló hangon. Lerogyott a halott lány mellé, és magához ölelte a testét. – Már késő – ismételte, és eleredtek a könnyei, mintha a záporként hulló könnyek elmoshatnák a történteket. A negyedik gyermek, ki öregember képében ücsörgött egy közeli bérház lépcsőjén, fogatlan vigyorra húzta száját.
- Nem, nem késő – tette a lány a kezét a fiú fejére. – Még megmentheted – mondta, ám a bíztató szavak mégis keserűen csengtek a szájából. Zoltán azonban nem érzékelte ezt, hitetlenül, de boldogan kapta fel a fejét.
- Megmenthetem? Hogyan?

A mézszín hajú lány leguggolt mellé, és a fülébe súgott. Zoltán egy pillanatra megmerevedett, aztán eltökélten bólintott.
- Előtte beszélhetnék vele? – kérdezte aztán suttogva, de valahogy sejtette, hogy nem fog igenlő választ kapni. A lány határozottan megrázta a fejét. – Akkor csináld – mondta a fiú elszántan, és magához ölelte Juditot.

A Szerelem legkisebb gyermeke, a Boldogság, átölelte mindkettejüket, aztán behunyta a szemét. A csukott szemhéjak mögül gyémántkönnyek hullottak a fiúra és a lányra. Judit sebei begyógyultak és behegedtek, mintha sosem lettek volna, a sápadt arc lassan rózsás árnyalatot öltött, és a lány lélegezni kezdett. A mézszín hajú lány felemelte őt, törékeny termete ellenére oly könnyedén, mintha tollpihét tartana a kezében, és elindult vele az éjszakában, hogy hazavigye.

Zoltán úgy feküdt ott a lámpaoszlop tövében, mintha csak aludna. Rezzenéstelen arcáról békesség és megnyugvás sugárzott. Boldogan adta át magát a könyörtelen halálnak.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához