LFG.HU

Lac
novellaCimkek

“Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi,
hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen.”
/Kafka: A törvény kapujában/

- Miben segíthetek?
- Bemehetek?
Határozott hangok az esőcseppek között. A villa díszes bejáratával csak egy a baj: alig fedett. Nem mintha sokáig szoktak volna álldogálni előtte ilyen időben.
- Láthatnám a meghívóját, Uram? Tudja, ez egy zártkörű bál…
- Nem a bálon szeretnék részt venni – szakítja félbe a portást az érkezett. – Egy hölgyet keresek, aki minden bizonnyal a vendégek között tartózkodik. Sürgős mondanivalóm van a számára.
Az erős szél végérvényesen összeolvasztja a szavakat az esővel. Lepihennek az éjszaka fényeire.
- Sajnálom, de meghívó nélkül nem engedhetem be, Ön is bizonyára tisztában van az etikettel… – büszkén hangsúlyozza az utolsó szót, hiszen ő itt portás! – Ha gondolja, egy levelet továbbíthatok a hölgynek.
- Vele személyesen kell beszélnem, de itt egy levél. Egy jó barátom is jelen van, ő majd kezeskedik értem.
A portás kimért vonásai egy pillanatra megzavarodnak. A bal szeme lecsúszik az orra mellett néhány ujjnyit, miközben a szája inga módjára kileng a jobb fülcimpájához. Persze a pillanat észrevétlenül, majdnem észrevétlenül tovatűnik.
Alig tíz perc telik el a levél átadása, és a benti lépcső nehéz szőnyegén dobogó léptek közt. Addig a várakozó legalább számolhatja az esőcseppeket, nem is eredménytelenül. Be-behorpad az égbolt a sóhajaira.
A közeledő lépések hangja lefordul más érzékszervek nyelvére, és benyomások forgószeleként tör ki az ajtón:
Fekete, magas, halk, gyors, “Mit keresel itt?”, idegesség, önmérséklet, “…azért gyere be!”, közelség, meleg, parfümillat, “meglátom, mit tehetek…”.
A barát, akinek épp most felejtette el a nevét, betuszkolja a tágas előcsarnokba, és már igyekszik is vissza a lépcsőn. Szemben széles, középen vörös szőnyeggel borított lépcső. Egy nagy, félemeleti ablaknál kettészakad (a tekergős korlát, mintha szenvedne, olyanokat bukfencezik) és hátat fordítva fut fel az emeletre.

A jövevényt hellyel kínálja egy inas, le is ül egy kis dohányzóasztalhoz a kapu oldalán, szembe a lépcsővel. Elkezdi méregetni a termet, mintha a várakozásra akarna ráhangolódni. Fentről különböző hangok szűrődnek le, az egész villa lélegzik egy éles női nevetés ritmusára. Ahogy a fekete figura ül a csendes teremben, kihalt, mint egy színpad, ahol még nem kezdődött el az előadás. A díszlethez a némán álldogáló, vagy sürgő-forgó szolgák és inasok is hozzátartoznak.
Tudja, hogy nem itt van a helye. Az egész olyan, mint egy rosszul megválasztott hasonlat egy versben, egy illetlen szín egy festményen. Nem számít, ezernyi indokot tudna gyártani, hogy miért illik oda az oda nem illő szín, de nem akar magyarázkodni. Nem túl formalista hozzáállás, de az igazság, hogy túl gyenge, és akkor nincs se vers, se kép, se semmi.

A száradt idő fátylát félrelöki egy reményfoszlány. Még az eső is eláll. Újra léptek hallatszanak fentről. A barát, akinek a nevéről még mindig fogalma sincs, visszatér. Az elégedetlenség “faszkivan”-ja kitölti az alakját. A reménykedő feláll, miközben Faszkivan úr bizalmasan ráteszi a kezét a vállára:
- Nos, tudod, hogy rám számíthatsz, de ha nem is lehetetlen, merőben valószínűtlen, hogy a kérésednek eleget tudok tenni. Valószínűtlen – szögezi le újra. – Tudod ezek a bálok, nagy felhajtás, mindenfelé oda kell figyelni – tárja szét tehetetlenül a karját – ha az ember nem akar elveszni. De ne izgulj!
Szóval tudja, hogy itt vagy, de ennél többet nem tudtam mondani neki. Lehet, hogy ebből is csak a nevedet értette, de lehet, hogy azt se. Ki tudja? Odafenn nagy a hangzavar, sok az ember. A kötelességeinek eleget kell tennie, és sokan kérik táncolni, ezért magam is csak nehezen tudtam a közelébe kerülni. Még az is időbe telt, hogy megtaláljam melyik teremben táncol! Azért nyugodj meg, rám számíthatsz – miközben az “á”-kat megnyújtja a szája önkéntelenül vicsorításba rándul, és a fogai majd kiugranak az összeszorulástól, persze ez is csak egy pillanatra látszik -, de mindent én se tudok teljesíteni, nem vagyok én Isten! – erőltetett nevetéssel fejezi be. Megígéri, hogy még próbálkozik, rendel egy kávét barátjának, és visszasiet.

Újabb nehéz percek elteltével egy rozsdás hang hajtja fel az időfátylat, ami a csarnokra nehezedik:
- Most azt hiszi, van értelme várni? – hangzik a kapu másik oldaláról. Egy kalapos, kabátos férfi ül egy másik dohányzóasztalnál. Akár induláshoz is készülődhetne, de akkor miért szívja olyan lassan a cigarettáját?
- Hiszi vagy nem, nincs értelme. Annyi ilyet láttam már, nem csak bálokon van így, én sokféle eseményre hivatalos vagyok, bár most épp távozni készülök…egy ideje…
- Ne haragudjon, de nem érdekel a véleménye – hangzik az unott válasz.
- Persze, hogy nem érdekli, hisz nem ismer, nem tudja ki vagyok, blabla. Azért fogadjon el egy tanácsot. Ez most nem A Nagy Tanács Az Élethez, amit a magamfajta középkorú emberek szoktak osztogatni a magafajta fiatalabbaknak, csak egy tanács – mondja felállás közben, egy lendületes mozdulattal elnyomja a cigarettát, és igazít egyet hosszú, fekete szövetkabátján. – Próbáljon meg ébren maradni. Nem mintha ki akarnák rúgni, és csak az alkalomra várnának, nem, ahhoz kevés a vér a pucájukban hehhh! – nevetne, de köhögésbe fúl, és egy teátrális intés keretében elindul kifelé.
Újra csönd. Egy inas megjelenik a kávéval. A porcelán selymesen koppan az üvegen. Csak egy szellő, ami meglebbenti a fátylat, de nem sokáig, és ez rettentően eltörpül ahhoz az időhöz, melyben, a kávé után, nem történik semmi. Számolni lehet a lépcső fokait, a csillár gyertyáit, de akár a lépcsőn heverő szőnyeg porszemeit, vagy a gyertyák lángjainak ingásait is. Lassan kezd lezárulni az idegen szeme, de ő inkább odalép a portáshoz:
- Ne haragudjon, nagyon régóta várok itt, nem mehetnék fel, csak egy pillanatra?
- Sajnálom, de nem – bosszús hang, úgy látszik épp elszundíthatott volna. – Ne gondolja, hogy én állok az útjában. A lépcső tetején levő üvegajtón meghívó nélkül semmiképp sem engedik be az ajtónállók, ezt még a barátja sem intézhetné el Önnek. De ha valahogyan be is jutna, aligha igazodna el a rengeteg teremben, ahol ilyenkor sok az ember és nagy a hangzavar. Olyan lenne Önnek, mint egy labirintus, persze nem az, néhány terem, de Ön nem járatos nálunk, és nem tudná igénybe venni szolgáinkat, hogy körbevezessek. Gondoljon csak bele, eltévedne, és órákon át járhatna teremről teremre, míg eljutna egy olyanba, ahol megpillanthatja, akit keres. De a hölgy nyilvánvalóan elfoglalt, táncol, beszélget, egy úr karján átsétál ide, egy másikén átsétál oda, miközben Ön sodródik a tömeggel, és nemhogy szót váltani nem tudna vele, de bajosan intézhetné el, hogy meglássa Önt.
- Ugyan, maga biztos tudna nekem segíteni. Beláthatja, hogy igazán nem kérek sokat…
- Nem – szakítja félbe a portás. – Nem kér sokat, de nem segítek Önnek. Már azzal is túl sokat tettem, hogy beengedtem ide. Persze a barátja kérésére történt, aki itt kedves vendég, de akkor sem szabályszerű.
- Értsen meg, nem akarok itt tovább zavarogni. Elfáradtam, de nem megyek el, amíg nem beszéltem a hölggyel. Nem nagy dolog, csak egy perc.
- Javaslom várjon itt tovább, majdcsak megérkezik. Ha ő nem, akkor az Ön barátja tér vissza valami jó hírrel, és nemsokára ő is itt lesz. Ennél többet nem tehetek Önért, nem áll módomban.
- Dehogynem áll módjában! – fakad ki az idegen – Nézze, mindketten emberek vagyunk, nekem lenne egy kis kérésem, Önnek alig telne tíz percébe, hogy teljesítse… – már ő is tudja, hogy reménytelen – értsünk szót egymással!
- Higgye el, értem Önt, pillanatnyilag én értem a legjobban. Ön az, aki nem ért engem…
Szavak. Mennyi szó! Megcsendülnek az űrben, de nem elég hosszan, hogy fülnél tovább is jusson az emberben. Jelek. Tragédia, ha a jelöltet próbáljuk keresni, hisz mi keressük, és ez egy túl hosszú körforgás, hogy bárhová is vezessen. Olyan, mintha a szemünk nélkül akarnánk látni és nem tudnánk szabadulni ettől a vágyunktól.
Fejjel a falnak. Olyan kábaság vett erőt rajta, ami csak az olyanokat éri el, akik túl mélyre néztek anélkül, hogy tudtak volna róla. Teljesen természetesen ül vissza a helyére. A dolog így van rendjén, ha már idejött, de a fáradtság kegyetlen. Igaz, hogy elég feszült a várakozásban, de ezen az üres színpadon nem sok dologba kapaszkodhat a figyelme. Különben is, mindent végigmért már százszor, ennél jobban képtelen a részletekbe veszni. Tudja hány gyertya ég a csilláron, azt is tudja hány aludt ki, és azt is hányszor gyújtották újra a szolgák.

Ilyen állapotban nem lehet tovább bírni, néha-néha elbóbiskol, de átfut a fején, hogy miért adjon egy ismeretlen férfi szavára? Felhagy az erőlködéssel. Ha elalszik néhány percre, abból nem lehet baj, és különben is, nem lehet így várakozni órákon keresztül…
Félálomban, megállíthatatlanul lecsukódó szemekkel még eljut a tudatáig, vízben oldódó festékcsepp formájában, hogy látta Faszkivan urat, amint a lépcsőfordulóból észreveszi, hogy alszik, és visszafordul.
Az idő rövidesen az ő szemét is befátyolozza, de előtte még egy utolsó törés állítja meg a nagy kereket. Női léptek. Az elalvó még ki tudja nyitni a szemét, konstatálni tudja, hogy ő mindjárt elalszik. Így tesz az idegen is, még egyszer felemeli ólom szemhéját.
Egy karcsú nő lépdel sietősen lefelé. Hosszú fekete ruháját a nyakánál lengén hátradobott selyemsál tarkítja. Határozott, erőteljes. Amint az idegen mellé ér, egy hirtelen mozdulattal megragadja a karját, és felrántja a székről:
- Velem kell jönnie! – hallatszik a parancs. Ez a hang! Az ébredő elmébe tűvékony hegyű pengeként hatol. Rendes esetben mediterrán tájra illene. Telt, sugárzó, többet aligha lehet kívánni.
- De, én…
- Nincs “de”, velem kell jönnie, mit áll még itt ilyen szedett-vedetten, indulunk!
- Nem megyek, nem magára várok – nem hangzik túl meggyőzően, de nehéz meggyőzőnek lenni, ha az ember ébredezik, és azt se tudja igazat beszél-e.
- Kit érdekel, hogy kire vár? Jöjjön! – alátámasztja egy erőteljes rántással a férfi karján. Gyönyörű nő.
- Én várok itt valakire, nem érti? Eresszen el! Hagyjon!
Úgy látszik a nő jó erőben van, valahogy sikerül kiráncigálnia a kapu túloldalára. Ebben az ítéletidőben akár egy görög halálheteira is lehetne. A férfiak erotikus vágyálma, amibe a halál öltözteti magát, hogy legbelül ragadja meg az embert. Tényleg annyira vonzó, hogy az idegen mindeközben vele akar menni.
- Ne…Nem…mar…mehetek. Látja, már összevissza beszélek, nem hagyna nekem békét?
- Velem akar jönni, azt hiszi passzióból ráncigálom?
- Nem értem Önt, még soha nem láttam, nekem itt sokkal fontosabb…
- Persze, hogyne. Majd belátja, hogy tévedett.
Mintha külön nyelven beszélnének. Nyelvek, szavak, jelek… Irdatlan mélység, még szép is lehetne, ha nem kéne praktikusnak lennie. Kósza gondolat. Egy rég kialudt világítótorony utolsó villanása. Az idegen kirántja magát a szorításból, és visszarohan. “Már így is túl sokat voltam távol, mi van ha közben itt volt?”

A terem ugyanolyan üres, mint volt. Mintha évszázadok pora ülné meg a tárgyakat. A fátyol urasan letelepedett itt, most ő parancsol.
Leül. Egyáltalán mit keres itt? Egyáltalán hol van? Persze, tudja, hogy miért jött, de még így is aggasztó feltenni ezeket a kérdéseket. Szavak. Méghogy kommunikálni! Saját szavaink mögött is elveszik a tartalom, akár magunkhoz intézzük őket. Kínzó körforgás. Egyetlen értelmes mondathoz nem elég egy emberöltő, ha magunkat kell megismernünk.
Felgyorsulnak az asszociációk, képek társulnak a szavakhoz (az álom megoldotta volna?), és egyre több pereg le a tudat pereméről.
Elalszik. Azt álmodja, hogy ébren van, az egyik legszörnyűbb álom. A keresettje sétál lefelé a lépcsőn, egy másik férfi karján, mosolyogva. Hatalmas fehér ruhája, úgy leng körülötte, mint valami túlvilági fény… Sok, az ember, alig lehet elférni tőlük. Majdnem elesik, de megtartják. Egy hang a fülébe súgja: “Most kezdődik!”
Felriad. Sehol senki. Kifújja magát, és megint kényelembe helyezkedik.
Azt álmodja, hogy ébren van, az egyik legszörnyűbb álom. A keresettje sétál lefelé a lépcsőn, egy másik férfi karján, mosolyogva. Hatalmas fehér ruhája, úgy leng körülötte, mint valami túlvilági fény… Sok, az ember, alig lehet elférni tőlük. Majdnem elesik, de megtartják. Egy hang a fülébe súgja: “Most kezdődik!”
Felriad.
Majd megint elalszik, és azt fogja álmodni, hogy ébren van.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához