LFG.HU

Lich
novellaCimkek

Egyszer, ha majd eltemetnek, visszajövök.
Sötét árnyként fogok kiszállni hideg koporsómból, keresztültúrom magam a mázsányi földkupacon, amit talán nem is olyan rég lapátoltak rám az erre szerződtetett unott pofájú munkások. Bezzeg most hogy kihullna a cigaretta azokból a pofákból.
De nem, ha visszajönnék, nem látna senki. Éjszaka lenne, és nem járna a temetőben egy teremtett lélek sem, kivéve engem, aki csak úgy visszanézett egy kis időre. Mert úgy érezte, lenne még tenni- és mondanivalója.
Először is betájolnám magam, hová is temettek. Remélem tisztes, becsületes szomszédjaim lennének. Nem szeretnék valamiféle széllelbélelt alakok közt nyugodni. Elég, ha csak én vagyok az ebben a parcellában.

Biztos nehezemre esne a járás, talán még el is esnék néhányszor, mire lelassult vérem úgy ahogy újra elkezdeni folydogálni ereimben. Folyna egyáltalán? Kezemet mellkasomra helyezve megvizsgálnám, lüktet-e még az a kicsi izomerőd, ami rángásaival néha annyi bajt hozott rám, mikor még számított valamit.

Így vagy úgy, de csak elindulnék valamerre. Kiérve a temetőből körbenéznék, hátha parkol valahol valami böhöm terepjáró. Hát igen, nehéz lenne levetkőzni az életből hozott szokásokat. Remélem azért, legalább halálom után előnyben részesíteném a békés, elgondolkodtató sétálást, egy brutális dízelmotor kattogásával szemben. Csak dűlőre jutnék.
Tehát gyalog folytatnám utam, amit igazából még meg sem kezdtem. Hová is mennék először? Anyámhoz? Ilyen állapotban? Hulla sápadt vagyok, a föld meg amúgy is bemocskolta a szép öltönyömet. Különben is, élni fog-e akkor még Anyu? Bizonyára. Fiatal hulla leszek, talán alig pár évvel idősebb, mint akkor, mikor elhatároztam, írok valami befordulósat. “Alig múlt harmincegykettő. Szegény ember, ilyen fiatalon…” emlékszem, valaki megjegyezte a csapatból, akik jöttek siratni. Biztos nem ismertük egymást. Feltűnt már akkor is, mikor lapátolták rám a földet, de gondoltam akkor nem szólok érte, majd talán később.

Apropó, remélem pap nem volt. Vagy lesz. Mindegy. Pénzért nekem senki ne mondjon búcsút a temetésemen, arról meg főleg ne próbálja meggyőzni az egybegyűlteket, hogy csak azért vagyok bűnös, mert egy-két ezer évvel ezelőtt valaki valahol beleharapott valami almába. Azért, amiket elkövettem, én, na azért. Azért már bűnös lehetek. De ahhoz neki semmi köze. Én meg élveztem. Most már úgyse tudom…
Egy szó, mint száz elindulnék inkább befelé a városba. Elsétálnék a körforgalom mellett, nézegetném a szupermarket fényeit, meg az elsuhanó autók lámpáit. Fények. Ezek azért hiányoztak.

Elsőnek elmennék egy régi Kedveshez. Ő lakik a legközelebb, ahonnan indultam. Remélem azért Ő csak később fog odaköltözni. Még egyszer végigsétálnék azon az egyirányú, de hosszú utcán, amin csak néha haladtam egy irányban. Talán még el is mosolyodnék, mikor az éjszaka békéjében magányosan parkoló kocsikat nézve eszembe jutna az az idő, amikor én is ide parkolgattam, kisebb nagyobb károkat okozva a többieknek. De az rég volt. Most meg gyalog vagyok.

Megállnék az egykori Kedves ablaka előtt, és nem is kellene nagyot ugranom, hogy már benn is legyek a szobájában. Simán menne, annyi hatalmat megelőlegezek magamnak, hogy amit nem akarnék, az nem is okozna akadályt nekem. A spaletta meg főleg nem. Belibbentem.
Állnék az ágya felett, és nézném, ahogy alszik. Valahogy az lenne az érzésem, nem én vagyok az egyetlen visszatérő hulla, aki ilyennel múlatja idejét. Csak ők máshol. Remélem.
Nézném azokat a zord, kislányos arcvonásokat. Még álmában is erős. Szeretne lenni. Legszívesebben felráznám, hogy megmutassam neki, milyen is, amikor igazán hideg az ember szíve. Ő még változtathatna a sajátján. Én már nem. Talán még emléket is hagynék magam után, egy jelet, hogy itt jártam. Rajzolnék egy szívet a vékony porrétegbe, ami annak az ajándéknak a tetejére telepszik rá mindig, amit egykor tőlem kapott. Értelme már nem sok lenne, akkor sem volt sok, mikor még életemben megtettem. De hátha egy kicsit frászt hozna rá. Nem időznék sokat, az alvó embernek kiélesednek bizonyos érzékei, amiket ébren elnyom. Így hát mennék is tovább.

Következő állomásom szintén közel lenne. Még jó, hogy a meglátogatásra méltó személyek viszonylag kicsi szórásban helyezkednek el. Megállnék a tömbház előtt, és elégedetten konstatálnám, hogy a kapucsengőt megint csak nem miattam rakták ki. Hamar felérnék az emeletre. Stramm hulla lennék, pár lépcsőfok még nem borítana ki.

Egykori Barát. Az egyik. De a legfigyelemreméltóbb. Ő lehet, hogy ébren lenne, talán éppen munkából ért haza, vagy csak ülne békésen cigarettázva, és lehet, rám gondolna. Eszébe jutna, amit mondtam neki az életről, mikor még én is aktív részese voltam. Nem igazán szeretném, ha meglátna, ezért nem is tenné azt. Egy-két füstpamacsot biztos elszívnék előle; ha már az életben is megkínált párszor, most se legyen ez másként. Ő meg csak ülne gondterhelten, elméjét száz és száz kérdés kínozná, de remélem végül rájönne, talán az én esetemből okulva, hogy nem szabad tépelődni. Egyszerűen csak élni kell. Addig, ameddig. És azt is élvezve.
A harmadik helyszín már távolabb lenne, de sebaj, út közben számos látnivaló akadna: a butiksor kirakatai, balról egy művelődési ház, ahol megfertőződtem a szerepjátékkal. Meg egy igaz baráttal. De Ő majd utoljára maradna. Egy mozi, ahol egykori életem legelső barátnője szememre vetette, nem foglalkozom vele eleget. Hát igen, én filmet nézni jártam ide. Aztán az általános iskola, megint balról. Mennyi emlék. Mennyi arc. Nem érek rá ezekkel most törődni, mert akkor sosem fogom tudni befejezni.
Így aztán el is érnék célomhoz. Ez már kicsit több lépcsőfok, de a kaputelefon itt sem akadály.

Fogadott Nővér. Egy félig élő, félig halott példa arra, hogy létezhet barátság nő és férfi között. Pedig ha az egyik régmúlt reggelen szóba álltunk volna egymással, most talán özvegy lenne utánam. Jobb is így ez. Remélem megtalálja a társát az életben. Addig is adnék egy meleg, baráti csókot az alvó arcára. Ennyi tűz talán még lenne bennem.
Az utolsó helyszín hosszú út lenne. Húsz kilométer még egy halottnak is húsz kilométer, főleg ha szorítja az idő. Most már az Isten sem mentene meg attól, hogy ne kössek el egy autót. Gondolom majd ezzel is el kell számolnom valahol, de majd hozzáírják a többihez. Nem ezen fog múlni.
Ahol a Duna választja el egymástól a két partot, és szemben egy büszke vár romjai magasodnak, ott megállnék. Sejteném, hol keressem az utolsó embert halálomban, aki életemben az első volt.
Meredek caplatók, sötét fák és árnyékos tisztások után megérkeznék. A kőkilátó mindent tudóan magasodna előttem meredeken ívelő lépcsőjével. Életemben sosem okozott gondot megmászásuk, most mégis mintha ólomsúllyal rakódna lábaimra nehezék. Az emlékek. Aztán az utolsó fok legyőzésével eljutnék Hozzá.

Igaz Barát. Te, aki életemben is szilárd kőszikla voltál, most is úgy állsz itt a sötét tájat fürkészve, mintha Te is a Torony része lennél. Szilárd, elpusztíthatatlan. Fújhatnak akármilyen szelek, Te egyenes háttal állsz, soha meg nem hajolsz. És ez így van jól. Így szoktam meg életemben. Hát halálom után se változzon!

Odaállok majd Melléd, de nem Te nem látsz engem. Mégis tudni fogod, hogy ott leszek Veled. Elvigyorodsz, és talán megkérded “Na mi van hülyegyerek?”. De nem fogok válaszolni, mert nem tudok majd mondani semmit, amit már Te ne tudnál. Amit meg én tudok majd akkor, arról ráérsz majd akkor tudni, amikor eljön az ideje.
Nem tudom, a halottak tudnak-e könnyeket hullatni, de talán fog sikerülni. Talán akkor és ott, talán csak egy pillanat töredéke lesz, hogy mindkettőnknek eszébe jutnak majd a közös emlékeink. Én talán még holtomban is megborzongok, ha eszembe jut a világítótorony megmászása, Te talán felnevetsz, ha meglátod a közös videónkat. És így tovább.
Búcsúzóul mondanom kellene majd valamit, de akkor sem teszem. Lassan feljön a nap, és akkor elmegyek, de Neked új nap virrad majd. És új nap virrad mindenkire, akit itt hagytam. Egy új nap, amikor már nem lesz helye az emlékeknek és a múltnak, mert csak a jelen fog számítani, és ami utána jön. Élet.
Mert

“Születni kell újra, meg újra
Indulni kell a háborúba
És harcolni kell, meghalni
És szeretni még, nem elég”

Nekem sosem volt elég. Még akkor sem, mikor meghaltam. Egyszer majd megmutatom.
Egyszer, ha majd eltemetnek…

(Versidézet:
Bódi László: Ég és föld között)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához