LFG.HU

Pomona
novellaCimkek

A fogadó a városba (nevezzük inkább településnek) vezető út mentén árválkodott, és minden porcikájában – legalábbis látszólag – kielégítette bármilyen utazó igényeit. Kellően félreeső volt ahhoz, hogy magához vonzza az úton érkező vándorokat, akik leggyakrabban fekete köpenyt és az arcukba húzott csuklyát viseltek, és olyan légkört árasztottak, ami nyilvánvalóan sötét múltra utalt. Más részről viszont ez a kis épület meglehetős népszerűségnek örvendett a helybeliek körében is, mivel a maga nemében az egyetlen volt húsz mérföldes körzeten belül, és így tökéletes, kalandba illő keveréket hozott létre helyiekből és idegenekből, melyben az információ szabadon áramolhatott.
Tekintsünk hát be ebbe a kis fogadóba. Leírásával nem kell sokat foglalkoznunk, hiszen mindenki tudja, hogy milyen egy fogadó, és milyen a berendezése; kitérünk inkább azokra a részletekre, melyek a szokványostól valamilyen módon eltértek.

A fogadó cégére a fal tövébe támasztva árválkodott, mivel nem volt mire akasztani; a vasrudat, amin virágkorában himbálózott, maga a tulajdonos szerelte le, miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy az a rúd mind az ajtó alatt szóváltásba keveredők, mind pedig az emeleti ablakon távozni kényszerülők számára fizikai veszélyt jelentett. A leszerelés idején meg is mondta a közelben tartózkodóknak, miszerint azért van a községnek akasztófára, hogy a heves vérű úrfiak és kalandorok oda húzzák fel egymást, ne a cégérre, és aki távozni óhajt, az lépcsőn, lehetőleg a pult fizetés céljából történő útba iktatásával tegye. Így hát a kifakult, hordót és valamiféle állatot ábrázoló cégér végérvényesen a földre került, amúgy sem volt rá szükség. Felette a fehér falon egy feketével pingált felirat díszelgett: “Kalandorok, tolvajok, bérgyilkosok, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, varázslók és kocsmai verekedők kíméljenek!” E feliratból, jobban mondva az elhelyezéséből kiviláglik a fogadós mélységes előrelátása: a táblát, mely eredetileg ezt a felszólítást hordozta, arra jártában minden kalandor, tolvaj, bérgyilkos, vámpír, vérfarkas, boszorkány, varázsló és kocsmai verekedő már csak becsületből is szétzúzta, az utóbbiak általában valamelyik helyi felebarátjuk fején. A falat azonban eleddig még senki nem bontotta meg, és ha a felirat egy-egy éjszaka folyamán esetleg eltűnt vagy kiegészült a fogadós felmenőinek méltatásával, elég volt egyszerűen lemeszelni és újraírni.

Térjünk most rá arra, aki minden hasonló létesítmény szívét-lelkét-értelmét jelenti: magára a fogadósra. Mint a fentiekből láthatjuk, megfontolt és előrelátó ember volt, akit majdnem öt évtized verekedései, titkolózásai és katonai nyomozásai edzettek meg. Termetére nézve ugyanolyan tömör és egyszerű volt, mint a mondandója általában. Feleségével és leányával éldegélt itt a város és egyben a történetek peremén; lánya, aki Berta névre hallgatott, néha ideig-óráig bekerült a kaland sodrásába, ha jóképű fiatalemberek szálltak meg náluk, de néhány percnyi szemezésnél sohasem vitte többre. Ezt lehet a ficsúrok számlájára írni, akik elrabolt hercegnőkre meg csodaszép varázslónőkre hajtottak és nem a kis, szeplős fogadóbeli töltött galambokra; az igazság azonban az, hogy Bertának sokkal több esze volt annál, mintsem hogy bárki idegennel komolyabb kapcsolatot létesítsen. A nemkívánatos elemek felsorolása nem véletlenül állt az ajtó mellett.

Az egész családnak határozott véleménye volt a betérő idegenekről, és ez az évek során egyetlen kívánsággá sűrűsödött össze: menjenek a pokolba. A berendezés javítását már csak ímmel-ámmal végezték el, hiszen amint elkészült, úgyis megjelent egy forrófejű csapat, és pozdorjává zúzta az egészet egymás fején. Nagyon jó barátságban voltak emellett a helyi üvegfúvómesterrel, aki naponta tucatjával szállította nekik a söröskorsókat. Az említett holmikon kívül fogyócikk volt a fogadóban szinte minden: a függönyök, a tányérok, a hordók, a lovak, háziállatok, szolgálólányok, istállósfiúk és persze az élelem. Hogy a pénzről már ne is beszéljünk. A család már réges-rég lemondott róla, hogy a bevételben és kiadásban bármiféle logikát keressen: a vendégek vagy fizettek vagy nem fizettek, bár az idegen fajta természetéből adódóan jobban hajlott az utóbbi megoldásra. Aki fizetett, általában olyan pénzben tette, ami legfeljebb beolvasztva ért valamit, mert olyan vidékről érkezett, aminek errefelé még hírét sem hallották; és néha (a fogadós felfogása szerint meglehetősen ritkán) előfordult az is, hogy egy vendég csak odavetett egy kisebb vagyont, és máris távozott. Berta, bár nem tanult semmiféle tudományt, két kezén meg tudta számolni, hányszor történt ilyen eset; és ha sorra behajlította azon ujjait, amikor a pénz hamis volt, átkozott vagy lopott, akkor már csak a két mutatóujja árválkodott a levegőben. Való igaz, hogy a fogadót és benne Bertáékat csak a helyiek kötelességtudó látogatása tartotta egy ujjnyival a víz felett.

Berta egyébiránt huszonhat éve ellenére acélosra edződött a munkában. Míg apja a hivatása által megkövetelt alamuszi képpel egész nap poharakat törölgetett a pult mögött, és néhány pénzérméért vagy egy kés villanásáért információkat adott ki a vendégeknek soha nem látott személyekről, addig Berta volt az, aki tulajdonképpen fenntartotta a helyet. Szorultabb időkben ő helyettesítette a szolgálólányokat is, és nagyon sok mindenhez értett, amit nem oktattak egyetlen egyetemen sem: tudott tüzet oltani, lett légyen az mágikus vagy átlagos; tűrhetően bánt a fegyverekkel, beleértve az ezüst tőröket és a karót is, ha úgy hozta a sors; messziről megérezte a bajt és kiváló taktikai érzékkel rejtett el minden értéket a pincezugba; tudta, hogyan kell eltüntetni a vérfoltokat a padlóról és a falakról; kitapasztalta, melyik idegennek hozhat a legjobb borból tudván, hogy az nem fogja a padlón szétlocsolni; értett a szúrt, lőtt, égetett és harapott sebek ellátásához; tudta, hová és hogyan kell eltemetni az ital és a többi vendég áldozatait, hogy ne térjenek vissza éjjelente; és nem utolsó sorban tudta, hogyan adjon némi pénz ellenében olyan útbaigazítást, hogy a nemkívánatos utazót sohase lássák többé. Egyszóval több tucat olyan dologhoz értett, melyek ismeretlenek voltak az utazók számára, és ha a saját bőrükön nem tapasztalták meg, sohasem jöttek rá, mekkora kincs rejlik a lányban.

Teltek-múltak az évek, és a kis fogadó napról napra tengődött. Ha jó bevétellel zártak egy mulatozást, biztosra vehették, hogy másnapra hűlt helye lesz a pénznek; ha nyugodt volt a városka, akkor tudhatták előre, hogy a szomszédos kastélyt hamarosan megostromolják, és ismét gazdát cserél. (A kastély egyébként mindig más kézen volt: az új és új földesúri zászlókat már nem is tüntették el, csak unottan egymás alá akasztották a falra, és alkalomadtán tépést csináltak belőlük. Néhány szökött lakájt felfogadtak istállósfiúnak, a többi a templomba ment, mert ott legalább tudták, hogy ki a felettesük…)

Ilyen családi háttérrel és gyermekkorral az ember számíthatott is rá, hogy Berta egy szép napon búcsút mond a szülői háznak, és pénz nélkül, fekete köpenyben, egy szál tőrrel az oldalán nekivág az országútnak; hogy elindul megkeresni egy hajdani vendéget akit hiába próbált elfelejteni; hogy útonállókhoz csatlakozik, kalandorokhoz szegődik, és pénzt meg hírnevet szerez; hogy eljut messzi tájakra, megöl jó pár szörnyet, és beleszól az udvari élet alakulásába; és hogy mindezek után egy kocsmai verekedésben névtelenül fejezi be életét, mint ahogyan annyi más kalandozó, aki a szegénységből indult az ismeretlen felé.

De nem így történt. Miután a fogadós és a fogadósné végül békés jobblétre szenderült, Berta bezárta a boltot: a cégér a tűzre került, az épületet széthordták, ő maga pedig a legteljesebb nyugalomban és boldogságban élt tovább újdonsült férje oldalán, aki lovász volt az uradalmi birtokon.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához