LFG.HU

Jaegar
novellaCimkek

(Darton misztériumjáték)

Színésztársaim, és Direktor Uram!

Azért is indultam útnak, hogy színházunkat más földekről származó színművekkel is gazdagítsam közönségünk örömére. Híven feladatomhoz, fáradhatatlanul gyűjtöm és lejegyzem a látott műveket, bárha egy szekéren adják is elő, vagy hatalmas kőszínházban. A minap napi utamat megtéve éppen szállást kerestem éjszakára Fertmar városában, amikor is a hidegre való tekintettel meglepő létszámú csődület vonzásának engedve, az utcán papok és híveik játékát csodálhattam meg. Darton isten igazságosságát akarták a nézők elé tárni a Kacaj Napján (ahogy a kalendárium nevezi azt a napot) egy színész halálának történetével. Sőt, nem átallták a Romlás Asszonyának nevét szájukra venni; mi több megszemélyesíteni démoni teremtményeit, s a Kárhozat Birodalmának csúfságait a köz elé tárni. Urak! Ne sajnáljátok, hogy nem láttátok e csúfságot, mely még az én jámbor szívembe is félelmet ültetett, bár nem hihetek mindent, mit szemeim láttatnak lelkemmel!
Ezen levelemben, amely reményeim szerint mihamarabb kezetekben lesz, az itt lejegyzett darabot küldöm el, hogy lássátok, mik is találhatóak világukban.

(Szín: Sötétség; néma csend; hallatlan magány. Halk, egyre erősödő, kopogó hang (Tábortűz pattogása? Csontujjak verdesése?), mely elhalkul; ismét sötét és néma csend.)

Kórus:
Bátor ember!
Jer az új élet setét tárnáiba
Hangunk nyomán!
Lépted kísérje
Csontok verdesése;
Mint hallod,
Te magad vagy az.

Lelked pisla fénye világol,
S csak torz képet mutat.
Amit útként látsz elől,
Az is Te vagy, magad.

Amin kell áthatolj,
Hogy kijuss a valóba,
Az is csak illúzió
Benned, mert Te vagy.

Minden, mit lelked hitt,
Tudott, félt, akart,
Az csak hamisság,
Mert az is Te vagy, magad.

Győzd le hát az igát,
Mely vak járomba hajt;
Szabadulj belőle,
Hiszen az is Te vagy.

Most szabadul lelked…

(Szín: A “most” szó elhangzásakor világos lesz; nappal; egyszerű szoba, fogadóban; asztal, székek, két ágy, egy halott (épp kileheli lelkét), két nő és egy férfi; kétségbeesés, sikolyok, feltörő sírás.
Lassan sötétedni kezd, a hangok tompulnak. Sötét és néma csend.)


Hang 1: (Fidelius, a színész hangja, de ez ekkor még nem nyilvánvaló.)
Engedjetek jéghideg karok!
Hová megyek?
Miért e sötét; mi ez?
Add ég, hogy kijussak!
Fényt akarok!
Engedjetek jéghideg karok!

(Valahonnan taps szűrődik be, s mintha egy függöny ráncai között némi világosság…)

Ah, már látom az utat, de
Miféle deszkákon megyek?
Nem értem.

(Félrerándul a függöny; csak a kéz látszik, ami elhúzza; fehér.)

Kórus:
Jöjj jó Fidelius,
Hisz Te következel;
A publikum szereplésedért,
Hogy játssz, esdekel.
Jöjj hát, ne várassd
E szakértő közt!
Lépj be, s tedd,
Mit lelked diktál,
Hogy lássuk érted e…!

(Fidelius átlép a nyíláson. Rivaldafény, bár furcsa; homályos nézőtér; sokan vannak. Egy páholyban néhány pazar alak, figyelnek, s a színész beléptére lelkesen intenek; kezdje már!)

Fidelius: (Csak magában.)
Mi ez, nem látom át?
Hisz erről álmodom,
S ez volt a vágyam;
A színház az otthonom.

Hisz színész vagyok,
A színpad a lételem.
Miért vesz körbe most
Mégis a félelem?

Ily dicső nézősereg;
Hallják hát szavam!
Mindent eljátszok,
S minden leszek magam.

(Most már hangosan.)

Egy történetet mondok el ma;
Halljátok szavam!
És játszom is;
Minden leszek magam.
Hogy miként?
Látom már a módját;
Kellékekben nem szűk
Ez oltár:
A színpad,
S rajta az áldozás
Egy élet története,
Mint röpke látomás.
Kezdjem hát,
Ne szaporítsam a szót hiába!
Mindent, ahogy volt;
Nem lehetek gyáva!

(Fidelius tovább beszél, ám hangja nem hallatszik; ruhákat ölt fel, s vet el, nagy a kelléktár. A történet édesbús lehet, de nem igazán értjük a lényeget. Közben a kórus hangja tölti be a teret, s a néma nézősereg néma tapsa száll.)

Kórus:
Itt van hát ez ifjú;
Halott, lelke mégis élő.
Eljött közénk, de nem látja,
Ami nem magánvilága.

Lehullt a lepel, ám
A fal megmaradt;
A megszokott mintákat
Festi rá az agy.

Csak a megszokott…
Nem szabadulhat el;
Lelke még nem erős!

(Tapsvihar, éljenzés, siker. Egy kezet valaki szólásra emel fent a karzaton.)

Döntnök:
Jól játszottál, de
Csak az életed volt játék.
Nem vagy még méltó;
Nem jár az ajándék.
A halál felfedi az igazságot.
Aki nem vetkőzi le
Halandóságát,
Nem elég erős még;
Darabját újra játsszák.
Lássd hát halott az igazságot!

(Fidelius mögött elgördül a függöny, ő hátranéz, felsikolt és összeesik.)

Kórus: (A szín megint sötét, ám nem néma, sőt…)
A zene orgiája száll, hogy fáj a fülnek;
Nem szép zene ez, de elragad.
Emberbőr feszül hatalmas dobokon,
S csontujjak pengetik a húrokat.
Orgonasíp-csontok áriája vad
Táncban egyesülve ordít,
S minden értelem elmarad.

Rég halottak, porlók, csontjaik
Járják még szörnyűbb ősök táncait.
Teremtményei a sötét pokolnak
Tépik, szaggatják a holtakat.

Azok csak sírnak, üvöltenek
Vonagló kínjukban. Könyörgik
A végpusztulást,
Míg csontjaikat őrlik.

Ám a lelkek nem pusztulnak,
Míg testük elúszik vérfolyók habjain.
A lelkek tovább szenvednek,
Túl az idő korlátain.

Múlhatatlan kínnal fröcskölik tele
Átkozott síkját a romlásnak.
Mindnek olyan volt élete,
Hogy Darton ítélte Orwellának.

A Hallgatag Úr,
Ki dönt a lelkek felett.
Pokolra küld, ha kell,
De adhat új életet.

(Megjegyzés: (Bocsássatok meg urak, hogy magam is rímekbe szedtem e néhány mondatot, de elragadott a hév, s a darab sodrása!)

Mindeközben a színpadon
Megannyi kín és borzalom
A kórus hangját kíséri;
(S a színészek játékát dicséri)
Mi ésszel fel nem fogható,
Mint egy nem múló illúzió,
A látvány követi a mondottakat;
Hogy a szív is beleszakad.)

(Szín: Másik szoba, másik emberek, másik idő. Egy csecsemő születik éppen. Sikoly, csend, kacaj.)

Apa:
Nevezzük Fidelius-nak!

VÉGE

Most már láthatjátok barátaim, hogy mi is lehet színdarab. Sőt, a jelmezbe öltözött színészek, kik különös kencéktől, festékektől valóban pokolbéli szörnyekhez és csontvázakhoz váltak hasonlatossá, még az előadás végeztével sem szabadultak meg iszonytató maskaráiktól (amik felettébb kényelmetlenek lehettek, bár nem nyílt módom közelebbről megszemlélni őket), hanem tomboló menetben, elindultak a városka utcáin, s nem tőrődve azzal, hogy igen csak későre járt, az ablakokon és ajtókon dörömbölve, be-benyitva rémítették halálra a jámbor lakókat. Másnap aztán a fogadóban, ahol éjjeli szállást vettem, megtudtam, hogy a városiak megszokták már az évenkénti ünnepet, és azt is elmondták, hogy minden évben más történetet visznek a közönség elé Darton szolgái, annak okulására.
Barátaim! Fogyóban a tintám, hát befejezem.
Alborne áldása szálljon fejetekre, s ne feledjétek most sem hű barátotok!

Psz. 3678, Darton tercében


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához