LFG.HU

Tiaro
novellaCimkek

A lény magányosan üldögélt egy fagyos szikladarabon. Ez így persze nem fedte a valóságot: mivel nem akarta, jelenleg nem rendelkezett testtel, amivel ülhetett volna, mégis azt tette valamilyen formában. Élvezte az igazi téli csendéletet maga körül: a fölé magasodó hegycsúcsokat vastagon fedte az érintetlen, friss fehér hó, komor méltóságuk most valahogy még fenségesebb ruhát öltött. Nem sokkal alatta egy kis völgy húzódott meg a sziklaóriások árnyékában: a hófehérbe öltözött öreg fenyők mindegyikét jól ismerte már, mégsem unta meg soha a látványukat. A szürke felhőkből kellemes egyhangúsággal hullottak a nagy hópelyhek, és megajándékozták a lényt néhány felvillanó régi-régi emlékképpel. Igazi idilli kép volt, és a lény jól tudta, hogy nem is igazán halott: néhány állat még mindig kószált a magas hóban élelem után kutatva, amik mit se törődtek vele, mégha éles érzékeikkel fel is figyeltek rá: már régen megszokták a jelenlétét. Volt rá idejük.

A hágón egy farkascsapat tűnt fel hirtelen, fehér alakjukat nehéz volt kivenni a tájképben: megfáradt, kóbor lelkekként, egyhangúan ereszkedtek le a mélybe préda, és messzi tájak után kutatva. Hát ők is elmennek a tél elől. A lény sajnálta, hiszen kedvelte őket. Szerette nézni, ahogy vadásztak: a régi önmagára emlékeztették. Amióta ide börtönözték
Mikor is? Már nem tudta számolni a teleket. Korokkal ezelőtt, ez biztos.

Nem is maradt más szórakozása. Kedvelte a nyugalmat, és a magányt: már az sem érdekelte, hogy a eltorlaszolt barlang mélyén a kőszobor, ami holt testét őrizte, felismerhetetlenségig szétmállott már. Régen, nagyon régen még gyakran járt le oda, és a kőbe vésett arcvonásokat figyelte, amik valaha az övé voltak. Már a saját arcára sem emlékezett, sőt a nevére sem. Nem is volt rá szüksége.
Mostanában már ritkán járt le: csak azért, hogy emlékeztesse magát az egyetlen, és eddig legsúlyosabb vereségére. A győztes ellenfelei nem elégedtek meg a halálával: a megnyugvás helyett az örökléttel büntették. Valamilyen szinten torz örömét is lelte ebben: ők már nagyon régen elhagyták e földeket, és holt istenük bukása után valószínűleg ők is bolyonganak valahol.
Valami sokkal, de sokkal szörnyűbb helyen.

Elvigyorodott, legalábbis gondolatban. Talán ezt nevezik költői igazságszolgáltatásnak.
A gondolataiból furcsa hang zökkentette ki. Hihetetlenül régen hallott már ehhez foghatót, és nagyon felizgatta. Egyből felismerte, hiszen sose tudná elfelejteni: az acélhoz csendülő acél hangja volt ez.
Harc!
Hol? Kik ezek?

A gondolatnál is sebesebben cikázott le a lejtőn a völgybe: alakját csak az elmosódott levegő jelezte, amerre járt. Még csak a hópelyhek röptét se zavarta meg. Már messziről észrevette az alakokat: ketten voltak, sötét sziluettjük pontosan kirajzolódott a vén fákkal körbevett tisztáson.
A lényt földöntúli izgalom öntötte el, egészen a tisztás széléig merészkedett, de tovább nem, nehogy megzavarja őket.

A két férfi azonban akkor se vette volna észre, ha közéjük áll: túlságosan elfoglalták egymást. Egyikük magas volt, vékony, és rövidre nyírt hajú. Fiatalos arcán gunyoros félmosoly játszott, ahogy ellenfelét figyelte. Maga elé tartott, kétélű kardja igazi mestermunkának tetszett: az iménti összecsapás még egy kis csorbát sem ejtett rajta.

- Ennyire vagy képes? – vetette oda a másiknak. – Nem tűnik túl meggyőzőnek.
A megszólított felhorkantott, ragadozótekintetében gyilkos indulattal figyelte a fiatalabbat. Két kézre fogta a karcsú pengéjét, lábait szétvetve várta az újabb csapást. Szájából fehér pára csapott ki, szétkergette a fehér hópelyheket.
- Lehetséges…- sziszegte, majd rézsút tartott karddal hárította az újabb csapást, és hátrébb lépett, hogy el ne sodorja a magas férfi lendülete. Majd megpördült, és alulról vágott vissza: az éles penge szétszakította támadója ruháját, de a finom szemű láncingen nem volt képes áthatolni. Jutalma éles fájdalom volt, ahogy a másik a markolattal arcába sújtott. Orrából vércsík fakadt, ő maga átkozódva tántorodott hátra, összetiporva a puha havat.

A fiatal felnevetett, bántó hangja tompán visszhangzott a völgyben.
- Gyenge vagy. Hiba volt, hogy kiálltál ellenem.
Az alacsonyabb összeszorította a fogát, és úgy markolta a kardját, hogy kifehéredtek az ujjai.
-Lehetséges…- ismételte, és halk szisszenéssel nekilendült. Valószínűtlen erővel csapott le: kis híján kiverte a másik kezéből a fegyvert, gyors visszavágása pedig célba talált: a vastag posztót kettévágva felhasította a fiatal karját.
Vékony vércsík fröccsent gőzölögve a hóba. Diadalittasan nézett a sebzett ellenfélre.
- …de ne vegyél rá mérget.

- Hát így állunk…- zihálta az, majd ahelyett, hogy hátrált volna, sebével mit sem törődve közelebb lépett, és azonnal támadott is: riposztjától csak a tapasztalat mentette meg a másikat. Lendületét azonban nem volt képes megtörni: a pengék újra és újra összecsaptak. Újabb rövid szünet következett: a tisztás friss hava összetiporva, megszentségtelenítve hevert körülöttük, ők maguk zihálva néztek egymásra, felhevült testükről ködként szállt fel a pára. Minden elcsendesedett, csak a súlyos levegővételek hallatszottak.

A tekintetek párbaja volt ez, a két halálra szánt szempár gyilkosan fonódott össze. Az idősebb vetett véget a csendnek: hangos kiáltással lódult neki, hogy egy áltámadás után keresztüldöfje ellenfelét.

Egy pillanat volt az egész: a fiatal rászolgált hírnevére. Egyetlen mozdulattal ütötte fel a pengét, meghiúsítva a támadást, és lehetetlenné téve a sikeres védekezést. Az idősebb szeme elkerekedett: azonnal belátta, hogy vesztett: a kétélű kard kurta villanással cikázott vissza, és elmetszette a torkát. A két férfi egy pillanatig szobornak tetszett a szállingózó hópelyhek között, majd újra megelevenedett a kép: az idősebb férfi kezéből kihullott a fegyver, hangtalanul zuhant a feltúrt hóba. Tehetetlenül kapott a nyakához, amiből furcsán világos patak fakadt. Tekintetéből még akkor is hitetlenség sütött, amikor összeesett, és nem mozdult többet: alakja körül gőzölgő vörös pocsolya támadt, megolvasztotta a havat.
A fiatalabb leengedte a kardot, és megtörülte a halott ruhájában. Arcán újra megjelent a gúnyos mosoly.
- Mondtam, hogy nem győzhetsz le. – suttogta. – Én vagyok a legjobb.

- Igazán?
A hang a semmiből hallatszott. Vén volt, és furcsa hangon csikorgott: a férfi abban sem volt biztos, hogy valójában hallotta-e. Villámgyorsan perdült meg, és azonnal észrevette a fák között álldogáló sötét alakot.
- Ezt igazán örömmel hallom.
- Ki vagy te? – sziszegte a fiatal, és ösztönösen hátrébb lépett a meginduló alak elől, amin ő maga lepődött meg a legjobban. Azonban hamar erőt vett magán, és a hangja sem remegett, ahogy megszólalt. – Mit akarsz?

Az idegen még közelebb jött, szinte karnyújtásnyira, és a férfi minden akaratereje ellenére képtelen volt figyelmen kívül hagyni, hogy beszélgetőtársa testén egyszerűen átesik a hó.
- Egy harcos, mint magad. S minthogy te vagy a legjobb, szeretnék veled megküzdeni.- a hang végtelenül nyugodt volt, a győztes mégis hallotta a benne rejlő izgalmat.
- Errefelé igen ritkán járnak jó harcosok. Igen ritkán…
- Küzdeni akarsz? – sziszegte a fegyveres, és az idegen szemeit kereste az elmosódott arcban. Mi lehet ez? Démon? Kísértet? Micsoda? Idegesen nézett körül. Menekülni nem volt esélye, de mégis… kiállni egy sátánfajzat ellen…- Te is így akarsz járni? – horkantotta tettetett magabiztossággal a hulla felé intve.

Válaszként rekedt nevetést kapott, ami szó szerint a velejéig megborzongatta.
-Nem hiszem. A halál… nem az én osztályrészem. De szívesen megküzdök veled. Persze csak… ha nem vagy túl gyáva elfogadni egy idegen kihívását.
A férfi összeszorította a fogát. Ő a legjobb kardvívó a tartományban. Csak nem engedi, hogy egy démonivadék gyávának nevezze! Mikor megszólalt, mégis csak remélte, hogy olyan kemény a hangja, mint amilyennek szeretné.
- Legyen.

Az idegen újra felkacagott, hangjában földöntúli öröm harsogott, ahogy elővette embertelenül nagynak tűnő fegyverét. A fiatal összerezzent, ahogy meglátta.
Honnan került ez elő? Legalább egy embernyi hosszú. Mi a pokol ez…?
- Nagyon jó !- harsogta a csikorgó hang. – Végre egy méltó ellenfél. Élvezet lesz ez a harc.
De nem nekem
… villant fel a gondolat a párbajhős fejében, de nem adott hangot kétségeinek. Hátrébb lépett, mély támadóállásba helyezkedett, maga elé tartotta a kardot. Jól tudta, élete legkeményebb küzdelme vár rá. Egyáltalán képes megsebezni ezzel a vacakkal? Az alak most még nagyobbnak tetszett, mint eddig.
Arel, most segíts…

A föld mélyéből jövő morranással ugrott neki az alak, magasra emelt karddal támadott, a cselezésre nem is vesztegetett időt: pokoli erővel csapott le: a férfi alig tudta félrecsapni a furcsa fényben izzó pengét. Mindkét karja lezsibbadt, sebe égő fájdalommal tiltakozott a mozdulat ellen. Nem volt azonban ideje törődni vele: újabb két gyors támadást védett.
Hogy képes valaki ilyen gyorsan forgatni azt a borzalmat…?

A második azonban egyszerűen elsodorta. Hideg hó permetezett az arcába, ahogy a földre esett, azonban felfogta az esését. A jeges érzés lerázta a fásultságát, odébb gördült, és féltérdre pattanva beledöfte a másikba a most játékszernek tűnő pengét. Nem hiába: mégiscsak ő volt a legjobb…
A lény felszisszent, öröme az egekig hágott. Ó, a fájdalom… milyen régen érezte már, az istenekre!
-Ez az! Harcolj!
A férfi arrébb ugrott a lesújtó csapás elől.
Majdnem átszúrta, de meg sem kottyan neki. Egyáltalán képes megölni? Hiszen ez az állat élvezi a fájdalmat! Pokolra vele, hisz oda való!

Újra, és újra vágott, de az alak játszi könnyedséggel hárította a támadásait: úgy érezte magát, mint egy egér, akivel csak játszik a macska mielőtt végezne vele. Gyűlölte ezt a megalázó érzést. Összeszedte minden erejét, és kétkezes csapásával arrébb lökte a sosemvolt fémből kovácsolt kardlapot, majd teljes lendülettel vágott vissza, egyenesen az idegen arcát támadva. Ezt talán megérzi.
Igazából nem is érzékelte, mi történik. Az elmosódott arc szélnél sebesebben mozdult, kitérve a támadás elől, a roppant kard pedig fakó fénnyel villant. Aztán már csak a pusztító fájdalmat érezte. Döbbenten nézett le: a jobbja helyén csak a levegőt látta, a levágott kar a hóba süppedve feküdt a földön. Mindenütt vért látott, vörös, izzó fényű, émelyítően gőzölgő folyamot. Hörögve, üvöltésre képtelenül esett térdre.
A lény megtorpant.

- Csak egy karod volt.- vetette oda.- Küzdj még! Ott a másik kezed!
A férfi hitetlenkedve nézett rá, szájából ömlött a pára.
- Vedd fel a kardot! Gyerünk! Támadj vissza! Siess! Siess! HARCOLJ!
A párbajhős érthetetlenül motyogott, majd a vérveszteségtől maga is a vöröslő hóba zuhant a kard mellé. Aztán elcsendesedett.
Az idegen szomorúan nézte a hullát. Roppant kardja semmivé foszlott, eltűnődve álldogált a tisztáson.
- Kár. Azt hittem… azt hittem tényleg jó vagy.
Csalódottan fordult sarkon, és lassan visszaballagott a barlanghoz.
Már nem látta, amint a falka nesztelenül előbukkant a fák közül, közelebb óvakodva a még meleg testekhez. A fehér farkasok komoran álltak a tartomány legjobb kardforgatója, a nők által bálványozott párbajhős teste fölé.
Aztán nekiláttak a nem remélt lakomának.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához