LFG.HU

Oberon Kramanov
novellaCimkek

1984. október 7. Zaragoza. Északi rész, elhagyatott ipartelep.

Hűvös őszi szél rázza a rozsdás vaslapokat, többé-kevésbé elrohadt oszlopokat, tartófalakat. A gyárudvar már legalább egy évtizede áll hasonló állapotban. Mindenen látszik az idő és a romlás nyoma. Kihalt minden, csak beton és roncsok mindenütt. Azaz nem teljesen. Kisebb csoport áll egy betonkáva körül. Beszélgetés foszlányait hozza felőlük a szél. Tizen állnak laza félkörben, ketten egy jókora betonkeverő kocsi körül foglalatoskodnak. A központi alak, jobb arcán és nyakán mély sebhelyeket viselő, hosszú, vöröses hajú férfi egyik lábát a káva szélén nyugtatja. Halkan, de mégis jól érthetően beszél lefelé. A többi várakozó tisztes nyugalommal, vagy toporgó idegességgel álldogál.
- Mielőtt végrehajtják az ítéletet, szeretném, ha megbánást tanúsítanál. – Hangja kellőképpen hivatalos.
- Ne szórakozz, Santiago. Nem ítélkezhetsz felettem, az a Herceg dolga. Te egyáltalán örülhetsz, ha meghallgatják a véleményedet a tanácsban – hallatszik a kissé rekedtes, de gőgös válasz odalentről.
- Tévedsz, barátom. Mivel öt évnyi kemény munka és emberáldozat áll amögött, hogy ezt a jogot megszereztem, megszereztük – int körbe, végig az egybegyűlteken -, te pedig felelőtlenül ezt az eredményt veszélyeztetted, igenis megtehetem, bár jogom, az tényleg nincs hozzá. De a Herceg nem fogja megtudni, se tőlünk, de tőled sem.
- Te szemét! Mindezt csak azért, mert a Herceg emberét kicsit körbevezettem a területünkön. De hisz övé a város, nem árultalak el benneteket. – Hangjába némi hisztéria vegyül, főképp, mikor a betonkeverő tölcsére a teknő fölé csúszik. – A lényeges dolgokat nem láthatták, értsd meg, a Herceg emberei voltak!

A betonkeverőből zubogva, csikorogva indul meg a beton, de folyása azonnal abbamarad, ahogy Santiago egy intéssel megszakítja a műveletet. Alig néhány vödörnyi csorog csak le. Válaszként mégis kétségbeesett üvöltés harsan a gödör mélyéről.
- Igen, a hét tradíció. Csakhogy elfeledkeztél a mi saját tradícióinkról. Ráadásul a legfontosabbról. Az Egység biztosította, hogy ma itt lehetünk. Felidézem: soha senkinek nem árulom el, sem szóval, sem tettel, sem gondolattal, társaimmal milyen erőforrásokat, milyen helyen, milyen időben birtokoltunk, birtoklunk, vagy tervezünk birtokolni, mindezt különös tekintettel egymás menedékeire, illetve azok közvetlen környékére. Kivételt csak közös megállapodás alapján, egyöntetű szavazás révén lehet tenni, ha az információ visszatartása hátrányosan befolyásolná a csoport jövőbeni boldogulását. Nos, a helyzeten nem változtat, hogy a Herceg embereinek köptél be minket. Nem kell kiemelnem ugye, hogy alig néhány éve még el akartak minket pusztítani. Még változhatnak az idők. Amit tettél, még nekem sem lett volna jogomban, pedig enyém a hivatalos közvetítői szerep. Mondd, tényleg nem gondoltál bele, a Herceg miért akar megkerülni engem?
- Kérlek, Santiago! Én tényleg nem gondoltam bele – hallatszik lentről az egyre kétségbeesettebb hang. – Most már látom, hogy hibáztam. Nem fordul elő még egyszer. Gondolj arra, mi mindent tettem a csapatunkért. Az nem számít?
- Dehogynem, barátom. Ha nem így lenne, már nem kellene így diskurálnunk. Hogy értsd, ez egyfajta lecke. Csak, hogy jó mélyen az eszedbe vésd, és tényleg ne ess még egyszer ugyanabba a, hmm, gödörbe.
- Értem. Jól rám ijesztettetek. De tényleg. Ha halandó lennék, már percekkel korábban összerettyintettem volna magam. – Feszült kacaj csattan fel a gödör aljáról, a beszélő hangjába már némi megkönnyebbülés is vegyül. – Megértettem a leckét. De most már szedjetek ki, kurva kényelmetlenek ezek a láncok.
- Örülök, hogy nem kellett benned csalódnunk. Régi haver vagy. De azért még mindig kell egy kis gondolkodási idő neked. Mondjuk felezzük az eredeti időtartamot. – Kezét felemelve körbepillant a többieken, hét társából négynek szintén felemelkedik a keze. – Nos, akkor viszlát – veti oda Santiago, miközben biccent a gépkezelők felé. – Háromszázhatvanöt nap múlva.
A felcsattanó kiáltást szinte teljesen elnyomja a lezúduló beton hangja.
- Keresni fognak! – hallatszik egy utolsó kétségbeesett érv még odalentről.

Santiago azonban már csak a bugyborékoló betonpocsolyának válaszol.
- Persze. De ne izgulj, megoldjuk. Bízz bennem, nem véletlenül lettem én az összekötő. Ez a dolgom, hogy elsimítsam a Herceg és csapatunk közötti ellentéteket. – Hangja, mikor a többiekhez fordul, ismét hivatalossá válik. – Tisztelt egybegyűltek, barátaim, a kiszabott ítélet végrehajtatott. Ami itt történt, arról senki nem beszélhet senkinek, még egymás között sem hozhatják fel a témát. A dologra leghamarabb háromszázhatvannégy nap múlva térünk vissza. Addigra a büntetés lejár. A gyűlést ezennel hivatalosan is feloszlatom. Jó vadászatot mindenkinek az éjszaka hátralévő részében!
A csoport fele szinte azonnal elillan, szempillantás alatt belevesznek a sötétbe. A többiek lassan szállingóznak csupán. A betonkeverő is eldübörög. Utoljára hárman maradnak. Santiago, egy festett szőke, fekete szoknyaruhát viselő nő, és egy tagbaszakadt, ritkuló hajú, északi férfi. Az északi ráérősen visszacsúsztatja mellényzsebébe az óráját, miközben utoljára még rápillant a lassan szilárduló betonra.
- Ezt talán mégsem érdemelte…
- Szerintem se, de ezt alaposan átgondoltuk Constanzával. – Hangja most igazi részvétet is tükröz, megerősítésként a jobbján sétáló nőre pillant. – Szükséges volt példát statuálni. Jó páran vannak, főleg a fiatalok közül, akik komolyabban elárulhatnának bennünket, ha kenyértörésre kerülne a sor. Rájuk kellett ijeszteni, hogy ne csak a Hercegtől tartsanak. Szomorú, de fiatalon a félelem a leghatékonyabb eszköz a buta gondolatok féken tartására. Te is tudhatnád, Derek, te is így kezdted.
- Feláldoztál egy öreg harcost, hogy ráijessz pár taknyosra!?
- Feláldozni? Ne felejtsd, nem volt ártatlan. Azt kapta, amit kapnia kellett. Látványos megoldásra volt szükségünk. És eszedbe idézem, hogy az utolsó pillanatban még enyhítettem a büntetését, megtettem, amit megtehettem, anélkül, hogy a dolog nevelő értékén csökkentettem volna.
- Santiago, ugye tudod, hogy néha felfordul a gyomrom, ha hallgatlak – jegyzi meg Constanza játékosan.
- Dereknek is, ahogy az arcát elnézem. De, ami azt illeti, nekem is. Apropó, hivatalosan el kellett volna, hogy felejtsük ezt az egészet. Javaslom, látogassuk meg Derek kocsmáját, hátha fel tudjuk még pörgetni ezt a mai éjszakát.
Nemsokára mindhárman beszállnak egy, az egyik rozzant szerelőcsarnok árnyékában parkoló kopott Alfa Rómeóba. A motor felbőg, a kocsi pedig jókora porfelhőt kavarva kilő. Pár perccel később elhagyja a gyár területét. Csak a por kavarog továbbra is. Lágyan behinti a szürke betonréteget, majd napok alatt teljesen elfedi. A feledés, úgy látszik, nem csak a gondolkodó dolgok sajátja, de a természeté is…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához