LFG.HU

Darázs
novellaCimkek

Ott volt újra a zaj. Ez a hideg, metsző, függőleges zaj, amit már olyan jól ismert, s amit most mégis élesnek és fájdalmasnak érzett, mintha egyik napról a másikra elszokott volna tőle.

Üres koponyáján belül tompán és nyilallóan forgott. Mintha egy méhkas ébredt volna fel benne. Egymás utáni spirálvonalban egyre csak erősödött, és belülről dobolt, hamis és fülsértő vibrálásra kényszerítve teste biztos ritmusában a gerincoszlopát. Valami megváltozott szilárd emberi szerkezetében; valami, ami – a többi alkalommal – normálisan működött, és ami most kalapácsként verte belülről, tompa és kemény ütésekkel, mintha egy hús nélküli, csupa-csont kéz ütögetné, s így emlékeztetné az élet összes keserűségére. Egy állati ösztönnek engedve ökölbe szorította kezeit, és kétségbeesett fájdalma összes erejével kék, lila erektől duzzadó halántékához nyomta őket. Finom kezei közé szerette volna szorítani a zajt, ami éles gyémánt-hegyével egyre csak fúrta a pillanatot. Egy házimacska mozdulatával összerántotta izmait, amint elképzelte, hogy láztól megtépázott, meleg fejének kínnal telt sarkaiban kergetik. Már majdnem elérte. Nem. A zaj bőre síkos volt, csaknem érinthetetlen. De ő készen állt rá, hogy elkapja jól begyakorolt módszerével, hogy hosszan és határozottan szorítsa kétségbeesése minden erejével. Nem fogja megengedni, hogy még egyszer behatoljon a fülén; hogy aztán távozzon a száján, minden egyes pórusán vagy a nyomában kiforduló szemein, melyek vakon néznék a zaj menekvését szörnyű sötétségük mélyéről. Nem fogja megengedni, hogy tovább préselje koponyája belső falán üvegszilánkjait, jégkristályait. Ilyen volt az a zaj: vég nélküli, mint egy gyermekfej ütődése egy betonfalhoz. Mint minden kemény ütés, melyet a természet szilárd dolgaira mérnek. De nem kínozná tovább, ha sikerülne bekeríteni, izolálni. Levagdosni saját árnyéka mentén a változó alakot. És megragadni. Megszorítani, most már csakugyan, határozottan, majd teljes erővel a kövezethez vágni, és taposni kegyetlenül, addig amíg már mozogni sem tud igazán, addig, amíg végre elmondhatná lihegve, hogy íme végzett a zajjal, ami kínozta, ami megőrjítette, és ami most a földre vetve hever teljesen élettelenül, mint bármilyen átlagos tárgy.

Lehetetlen volt megszorítania a halántékát. Karjai összementek, és immár egy törpe kezei voltak; kicsiny, tömzsi, hájas karok. Megpróbálta megrázni a fejét. Megrázta. A zaj ekkor még nagyobb erővel támadt, megkeményedett, és kitágult koponyáján belül, melyet úgy érzett, hogy a gravitáció is nagyobb erővel húz lefelé. Az a zaj súlyos és kemény volt. Olyan súlyos, és olyan kemény, hogy ha sikerült volna elkapnia, és megsemmisítenie, az lett volna az érzése, hogy egy ólomvirág szirmait tépdesi.
Már érezte ezt a zajt ugyanilyen kitartással – a többi alkalommal. Érezte például azon a napon, amikor először meghalt. Amikor egy hulla láttán rájött, hogy a saját holtteste. Ránézett, és megtapintotta magát. Érinthetetlennek, tértelennek, és nem létezőnek találta saját testét. Valóban egy hulla volt, és érezte fiatal, beteges testén a halál látogatását. A légtér az egész házon belül megkeményedett, mintha cementtel töltötték volna fel, és ebben a tömbben – melyben a tárgyak ugyanott maradtak, mint amikor még levegővel volt tele – ott volt ő, óvatosan elhelyezve a kemény, de áttetsző cement koporsóban. Akkor is ott volt a fejében a Zaj. Milyen távolinak és milyen hidegnek érezte a lábait ott a koporsó másik végében, ahová egy párnát tettek, mivel még túlságosan nagy volt neki, és hozzá kellett őt igazítaniuk, beleilleszteni a halott testet új, és utolsó ruhájába. Fehérrel letakarták, és az állkapcsa köré kendőt kötöttek. Szépnek érezte magát halotti leplébe burkolva, halálosan szépnek.
A koporsójában volt, készen arra, hogy eltemessék, s mégis tudta, hogy nem halott: ha próbálta volna, könnyedén felkelhetett volna. Legalábbis “lelkileg”. De nem érte meg a fáradságot. Jobb volt hagyni magát ott meghalni: belehalni a halálba, ami a betegsége volt. Már jó ideje annak, hogy az orvos szárazon ennyit mondott az édesanyjának:
– Asszonyom, az ön fia súlyosan beteg: halott. Mindazonáltal – folytatta – mindent meg fogunk tenni, hogy megóvjuk az életét a halálán túl is. El fogjuk érni, hogy tovább működjenek szervei egy bonyolult öntáplálásos rendszerben. Csak a motoros működései, a spontán mozdulatai fognak megváltozni. A növekedéséből tudni fogjuk, hogy él, mert az is folytatódni fog normálisan. Ez egyszerűen egy “élő halál”. Egy valós, és igazi halál…

Emlékezett ezekre a szavakra, bár eléggé zavarosan. Talán sohasem hallotta őket, és csak az agya találta ki, mikor a tifusz csúcspontján felszökött a láza. Amikor elmerült a deliriumban. Amikor a bebalzsamozott fáraók történetét olvasta. Ahogy emelkedett a láza, egyre jobban azt érezte, hogy ő maga a főszereplő. Akkor egyfajta űr alakult ki az életében. Attól fogva nem tudott különbséget tenni, nem emlékezett világosan, mely események voltak lázálmának, és melyek valós életének részei. Ezért kételkedett most. Talán az orvos sohasem beszélt erről a furcsa “élő halálról”. Logikátlan, paradox és egyszerűen ellentmondásos volt. És ez gyanút ébresztett benne, hogy voltaképpen valóban halott. S hogy immár tizennyolc éve az.

Azóta – halálakor hét éves volt – az édesanyja csináltatott neki egy kisméretű koporsót zöld fából; egy gyermekkoporsót. Az orvos azonban úgy rendelkezett, hogy készítsenek neki egy nagyobbat, normál felnőtt méretűt, mert az a kicsi akadályozhatja a növekedését, s így végül torz halott vagy rendellenes élő lenne belőle. Vagy a növekedés megállása megakadályozná, hogy észrevegyék az esetleges javulást. Erre a figyelmeztetésre hallgatva, az édesanyja nagy koporsót csináltatott neki, felnőtt méretűt, és három párnát tett a lábaihoz, hogy hozzáigazítsa.

Azonnal nőni kezdett olyannyira, hogy minden évben ki tudtak venni egy kis gyapjút a legutolsó párnából, így biztosítva teret a növekedésre. Fél élet telt el így. Tizennyolc év (most huszonöt éves volt). Elérkezett végleges, normál testmagasságához. Az asztalos és az orvos elvétették számításukat, s fél méterrel nagyobbra csinálták a koporsót. Feltételezték, hogy akkora lesz, mint az apja, aki egy félbarbár óriás volt. De nem így történt. Az egyetlen dolog, amit tőle örökölt, a sűrű szakáll volt. Kék, tömött szakáll, amit édesanyja rendszeresen megigazgatott, hogy koporsóján belül ápoltnak láthassa őt. Ez a szakáll szörnyen zavarta a meleg napokon.

Volt azonban valami, ami jobban aggasztotta még annál a Zajnál is. Az egerek. Kisgyerekként semmi sem aggasztotta jobban, semmi sem töltötte el nagyobb félelemmel, mint az egerek. És pontosan ezek a gusztustalan állatok voltak azok, amik a lábát égető gyertyák szagára odagyűltek. Már megrágták a ruháját, és tudta, hogy hamarosan őt is elkezdik majd rágni, s megeszik a testét. Egy napon meglátta őket: öt fénylő és síkos egér volt, amik előzőleg az asztal lábain másztak fel a koporsóhoz, s most épp őt falták. Mire az édesanyja észreveszi, már csak romok maradnak belőle: a kemény és hideg csontok. Legjobban azonban nem attól rettegett, hogy megeszik az egerek. Végsősoron a csontvázával is tovább élhet majd. Ami kínozta, az a veleszületett iszony volt, amit ezek felé az állatkák felé érzett. Felállt a szőre a puszta gondolattól is, hogy ezek a bundás lények a testén futkosnak, behatolnak a hajlataiba és az ajkát simogatják jeges lábaikkal. Egyikük felment a szemhéjáig, és megpróbálta megrágni a szaruhártyáját. Nagynak, szörnyszerűnek látta, amint kétségbeesetten küzdött, hogy átfúrja a retináját. Azt hitte akkor, hogy újra meghalhat, és testestül-lelkestül átengedte magát egy közeli mélység csábításának.
Eszébe jutott, hogy már nagykorú lett. Huszonöt éves, és ez azt jelenti, hogy már nem fog tovább nőni. Arcvonásai határozottakká, komolyakká válnak. De mikor egészséges lesz, nem beszélhet majd a gyerekkoráról. Ugyanis nem volt neki. Holtan töltötte.

Az édesanyja aprólékos gondoskodással halmozta el az idő alatt amíg gyermekből kamasszá vált. Gondoskodott a koporsó, és általában a szoba tökéletes higiéniájáról. Gyakorta cserélte a virágokat a vázákban, és mindennap kinyitotta az ablakokat, hogy behatolhasson a friss levegő. Micsoda elégedettséggel nézte a mérőszalagot akkoriban, amikor mérés után rendre megbizonyosodott róla, hogy több centimétert is nőtt! Anyai elégedettség töltötte el látva, hogy életben van. Ugyanígy vigyázott arra is, hogy elkerülje idegenek jelenlétét a házban. Végülis kellemetlen, és titokzatos volt egy halott jelenléte évek hosszú során át egy családi szobában. Önmegtagadó nő volt. Hamarosan azonban hanyatlani kezdett az optimizmusa. Az utóbbi években szomorúan nézte a mérőszalagot. A kisfia már nem nőtt tovább! Az utolsó hónapokban egyetlen millimétert sem haladt a növésben. Az anyja tudta, hogy nehéz lesz módot találni rá, hogy igazolják az élet jelenlétét szeretett halottjában. Attól félt, hogy egyik reggel valóban halottként fog felébredni, és a fiú talán ezért figyelhette meg azon a napon, hogy miközben diszkréten közeledett a koporsójához, a testét szagolgatta. Pesszimizmus vett rajta erőt. Az utóbbi időben elhanyagolta a gondoskodást, még csak a mérőszalagot sem hordta már magánál. Tudta, hogy nem nő már többet.

A fiú pedig tudta, hogy most már valóban halott. Abból a szelid nyugalomból tudta ezt, amellyel a szervezete viselte magát. Minden a legrosszabbkor változott meg. Mostanra eltűntek pulzusáról azok az észrevehetetlen dobbanások, melyeket csak ő volt képes érzékelni. Súlyosnak érezte magát, s mintha valami csalogató és ellenálhatatlan erő húzta volna a föld ősi anyaga felé. Úgy tűnt, a gravitáció most kérlelhetetlen erővel vonzza. Tagadhatatlanul nehéz volt, akár egy valódi holttest. De így jobban tudott pihenni. Ahhoz, hogy élje a halálát, még csak lélegeznie sem kellett.
Képzeletben, anélkül, hogy megérintette volna magát, végigjárta egyenként minden testrészét. A kemény párnán ott volt a feje, enyhén balra fordítva. Elképzelte félig nyitott száját, melynek keskeny hideg széléről zúzmara töltötte meg a torkát. Ki volt döntve, mint egy huszonöt éves fa. Talán megpróbálta becsukni a száját. A nyakán lévő kendő laza volt. Nem tudott elhelyezkedni, rendbe szedni magát, még csak egy pózt sem volt képes felvenni, hogy rendes halottnak tűnjön. Az izmai, a végtagjai már nem válaszoltak olyan hibátlanul idegrendszere hívására. Már nem volt ugyanaz a normális kisfiú, mint tizennyolc évvel azelőtt, aki kedvére mozoghatott. Érezte lelankadt, örökre elfektetett kezeit, melyek a koporsó kivattázott falaihoz szorultak. A hasa kemény volt, mint a diófa kérge. Lejjebb pedig szabályos lábai tették teljessé egy tökéletes felnőtt anatómiáját. A teste bár nehéz volt, mégis csendesen pihent, minden kellemetlenség nélkül, mintha hirtelen megállt volna a világ, és senki sem törné meg a csendet; mintha a föld összes tüdeje abbahagyta volna a légzést, hogy meg ne zavarja a levegő pehelykönnyű nyugalmát. Boldognak érezte magát, mint egy kisgyerek, aki a friss, szétfeküdt füvön heverészve elmereng egy magas felhőn, amely távolodik a délutáni égen. Boldog volt, noha tudta, hogy halott, és műselyemmel fedett koporsójában pihen örökre. Nagyon tisztán látott. Nem úgy volt, mint az első halála után, amikor tompának, ostobának értezte magát. A gyertyákból, melyeket négyesével köré raktak, és minden három hónapban cseréltek, újra hiány támadt; pontosan akkor, amikor már úgy nézett ki, hogy nélkülözhetetlenek lesznek. Érezte a frisseség közelségét, ami azokból az ibolyákból áradt, melyeket aznap reggel hozott az édesanyja. Érezte ezt a liliomoknál, a rózsáknál is. Mindez a szörnyű valóság nem keltett benne semmi nyugtalanságot; épp ellenkezőleg, boldog volt így, egyedül a magányával. Vajon később félni fog majd?

Ki tudja. Nehéz volt arra a pillanatra gondolni, amikor a kalapács a szögeket veri a zöld fába, és abban a biztos reményben nyikorog majd a koporsó, hogy újra fává válhat. A teste, amit most még jobban vonzott a föld parancsszava, ferdén fog feküdni egy nyirkos, agyagos és puha alapon, miközben négy köbméterrel felette utolsó csapásaikat végzik majd a sírásók. Nem. Akkor sem fog félni. Ez csak a halála meghosszabbítása lesz majd, új állapotának meghosszabbítása.
Nem fog maradni már egy csöpp meleg sem a testében, az agya örökre megfagy majd, s csontjának velejéig hatolnak a kis jégkristályok. Milyen jól hozzá fog majd szokni új, halottként töltött életéhez! Egy nap kétségkívül érezni fogja, hogy szilárd váza összeroskad; és amikor össze akarja számolni, tetemre akarja hívni minden egyes tagját, már nem fogja őket megtalálni. Azt fogja érezni, hogy nincs pontos, meghatározott alakja, s beletörődve veszi majd tudomásul, hogy elvesztette huszonöt évének tökéletes anatómiáját, és hogy egy marék formátlan, geometriailag meghatározhatatlan por lett belőle.
A halál bibliai pora. Talán akkor érezni fog egy enyhe nosztalgiát; nosztalgiát azért, mert már nem valóságos, anatómiai holttest, csak képzeletbeli, elvont, amely kizárólag szülei homályos emlékeiben fogant. Akkor tudni fogja, hogy fel fog szivárogni egy almafa kapillárisain, és arra ébred majd, ahogy egy gyermek éhsége egy őszi almába harap. Akkor tudni fogja, és ez valóban elkeserítette, hogy elvesztette az egységét: hogy ő már túl van az egyszerű hullaság állapotán is.

Az utolsó éjszakája jól telt saját holttestének magányos társaságában.
A következő napon, amikor a langyos nap első sugarai behatoltak a nyitott ablakon, érezte, hogy megpuhult a bőre. Egy pillanatig figyelt. Csendben, mereven. Hagyta, hogy a levegő áramoljon a testén. Nem lehetett kétsége: ott volt a Szag. Az éjszaka a halál elkezdte megtenni hatásait. Szervezete elkezdett bomlani, rothadni, mint az összes halott teste. A szag kétségtelenül a bomló hús szaga volt, ami néha eltűnt, hogy aztán még áthatóbban támadjon újra. A teste megrothadt az előző éjszaka melegében. Igen. Éppen bomlófélben volt. Néhány órán belül jönni fog az édesanyja, és már a küszöbön arcul csapja majd a romlott hús bűze. Akkor aztán tényleg el fogják szállítani, hogy második halálát a többi halott között aludja végig.
Hirtelen azonban a félelem tőre hasított a hátába. A félelem! Micsoda mély, jelentőségteljes szó! Most félt; valóban – fizikailag – félt. Mitől volt ez? Ő tökéletesen tisztában volt vele, és megremegett tőle a húsa: valószínűleg nem volt halott. Berakták ebbe a koporsóba, amit most tökéletesen érzett, puha volt, kipárnázott és szörnyen kényelmes; s a félelem kíséretete kinyitotta előtte a valóság kapuját: élve fogják eltemetni!

Nem lehetett halott, mert pontosan tudott mindenről; a suttogó életről, ami körülötte forgott. Az ablakon behatoló langyos vanília illatról, ami most a másik Szaggal keveredett. Pontosan tudott a medencébe lassan hulló vízről. A tücsökről, ami a sarokban maradt, és tovább énekelt abban a hiszemben, hogy még mindig tart a hajnal.
Minden a halálát tagadta. Minden, kivéve a szag. De honnan tudhatta, hogy az a szag az övé? Talán az édesanyja elfelejtette előző nap kicserélni a vizet a vázákban, és a virágok szárai rothadnak. Vagy talán az az egér kezdett el bomlani a melegtől, amit a macska egészen a szobájáig hurcolt. Nem. A szag nem származhatott az ő testéből.

Néhány pillanattal előbb még boldogan viselte a halálát, mert azt hitte, halott. Mert egy halott megbékélhet megmásíthatatlan helyzetével. Egy élő azonban nem törődhet bele, hogy élve eltemessék. Mindazonáltal a testrészei nem válaszoltak hívásaira. Nem tudta magát kifejezni, és ez volt az, ami rémülettel töltötte el; a legnagyobb rémülettel életében, és halálában. Élve fogják eltemetni. Érezni fogja. Át fogja élni a pillanatot, amikor a koporsóját szegelik. Érezni fogja a barátok vállán nyugvó teste ürességét, az aggodalma, és a kétségbeesése pedig a menet minden lépésénél egyre nő majd.
Hasztalan próbál majd felkelni, minden elmúlt erejével kopogtatni, belülről dobolni a sötét , szűk koporsóban, hogy megtudják, még mindig él, s élve fogják eltemetni. Hasztalan lesz; szervei idegrendszere sürgető és utolsó hivására sem fognak válaszolni.
Zajokat hallott a szomszédos szobából. Lehet, hogy csak alszik? Lehet, hogy ez az egész halott-élet egy rémálom volt? De a tányérok zaja nem folytatódott. Szomorú lett, és talán nem örült neki. Szerette volna, ha a világ összes tányérja egy csapásra összetörne ott mellette, hogy külső behatásra ébredjen fel, ha már a saját akarata kudarcot vallott.
De nem. Nem volt álom. Biztos volt benne, hogy ha álom lett volna, nem szalasztotta volna el az utolsó lehetőséget, hogy visszatérjen a valóságba. Már soha nem fog felébredni. Érezte a koporsó puhaságát, és visszatért a Szag is, most erősebben, akkora erővel, hogy immár nem kételkedett benne, hogy a saját szagáról van szó. Szerette volna látni a szüleit még mielőtt elkezd szétmállni, és a bomló hús látványától felfordul a gyomruk. A szomszédok ijedten menekülnek majd a koporsótól kendővel a szájuk előtt. Köpni fognak. Jobb, ha eltemetik. Jobb, ha minél előbb kikerül ebből. Most ő maga szeretett volna megszabadulni saját holttestétől. Tudta, hogy most már valóban halott, vagy legalábbis észrevehetetlenül élő. Mindegy volt. A szag mindenképpen ott volt továbbra is.

Beletörődéssel fogja hallgatni az utolsó imákat, a ministránsok által rosszul megismételt latin szövegeket. A csontjáig fog hatolni a porral és csontokkal teli temetői hideg, és talán el is tűnik valamennyi ebből a szagból. Talán -ki tudja?- a pillanat közelsége ki is billenti ebből a letargiából. Amikor majd saját izzadságában úszik, egy viszkózus, sűrű vízben, mint ahogy születése előtt úszott édesanyja méhében. Talán akkor élni fog.

Lehet azonban, hogy már annyira hozzá lesz szokva a halálhoz, hogy belehal a belenyugvásba.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához