LFG.HU

LadyCrow
novella

– Üdvözöljük Önöket – recsegte a géphang. – Önök, mint ezzel nyilván tisztában vannak, abnormális létezők. A társadalom igazi ellenségei, s mint ilyenek, kiiktatandók. Kérem, ne próbálkozzanak semmi őrültséggel.
A négy alak csendesen fészkelődött. A helyiséget természetellenes, vakító neonfény töltötte be, így csak hunyorogva tudták kivenni a termet, ahova ki tudja, hogyan kerültek. Nem szóltak egy szót sem, tudták jól, a szócséplés felesleges volna.
– Mindazonáltal nem fogjuk megsemmisíteni mind a négyüket – folytatta a hang. – Hogy miért jutottunk erre a döntésre, azt nem hozzuk az Önök tudomására. Kérem, tekintsenek balra.

Balra fordultak.
– Egy kizárólag távvezérlő segítségével nyitható ajtót láthatnak. Ez a Belváros egyik kis sikátorába nyílik. Egyikük távozhat az ajtón át; feltételesen, ismétlem, feltételesen szabadlábra helyezzük. Esélyt kap, hogy felhagyjon társadalom- és természetellenes tevékenységével. És most kérem, tekintsenek a fejük fölé.
A hang csak épp annyi szünetet tartott, hogy a négy figura felemelhesse fejét.
– A mennyezeten, mint láthatják, egy piros lámpa található, a neon fénypontok között. Ez egy dezintegrátor, egyik cégünk találmánya. Egyiküket ez a piros lámpa meg fogja semmisíteni.
A fészkelődők már kezdték sejteni, miféle kellemetlen szituáció áldozataivá váltak. Ennek ellenére senki sem hősködött, senki sem állt fel a fémpadról, és senki sem szólalt meg.
– Ha jobbra néznek, egy üveghengert láthatnak. Egyikük egész hátralévő életét ebben a tartályban fogja tölteni, és kísérleteink alanyává válik.

Négy arc vált egyre sápadtabbá. Nyilvánvalóan ez a lehetőség tűnt a legaggasztóbbnak.
– És most, ha a padlót veszik szemügyre, egy csapóajtót láthatnak. Egyikük ezen a csapóajtón át fog távozni a helyiségből. Hogy odalent mi lesz a sorsa, azt most nem hozzuk az Önök tudomására, maradjon ez a bizonytalansági tényező. Önök a mi szemünkben egyformák. Mi nem teszünk különbséget a magukfajta deviáns elemek között. Épp ezért nem dönthetünk önkényesen, hogy melyikük melyik lehetőséget érdemli. A döntés az Önök kezében van. Harminc perc múlva – az idő múlását az Önökkel szemközti falon elhelyezett digitális órán ellenőrizhetik – valamelyikük álljon a baloldali ajtó előtt, valaki az üvegbúra mellett, egyikük a csapóajtó felett, az azonnali megsemmisülést választó példány pedig maradjon a helyén. Amennyiben nem tudnak egyöntetű döntésre jutni, és harminc perc múlva zűrzavart tapasztalunk a teremben, mindannyian egy olyan lehetőség áldozatai lesznek, amely mindenképp kellemetlenebb a másik négynél. Óra indul, ismétlem, harminc percük van.

***

A Messiás

Joshua a mocskos matracon hevert, az elhagyatott bérház egyik kis lakásában. A bedeszkázott ablakok jóvoltából nem tudta, milyen napszak van – az egyetlen fényforrás a pókhálólepte, csupasz villanykörtétől származott – de nem is érdekelte. Gyűlölte az időjárást, és csak akkor mozdult ki a lakásból, ha már tényleg muszáj volt. Szerette ezt a bűzös hajlékot: A düledező szekrényeket, a penészfoltos, egykor mályvaszínű tapéta maradványait, a főzőfülkét, amit sosem rendeltetésszerűen használt – a gáztűzhelyen és a sütőben színes magazinok sorakoztak kaotikus összevisszaságban, a mosogatóban pedig a bomlás különböző fázisaiban lévő döglött patkányok, galambok, rovarok hevertek, meg valami, ami egykor tán egy macska lehetett.

Josh szerette még a fürdőszobát is. Unottan nézegette a most épp csukott ajtót. Megrázta összezárt markát – egy csótány volt benne. Elképzelte, hogy vajon mit csinálna, ha az ajtó egyszer csak magától kivágódna, és a kádban fekvő hulla nézne egyenesen rá az odvas szemeivel. Megborzongott. Látta már elégszer azokat a szemeket. A szivárványhártya már feloldódott, a fehérje képlékenyebbé és amorffá vált, a pupillák alakja eltorzult. Szerette nézegetni ezeket a szemeket, de borzalmasan félt, hogy egyszer majd azok a szemek fogják őt nézni. Már napokkal ezelőtt elhatározta, hogy eltávolítja a halott látószerveit, de eddig még nem vitte rá a lélek. Majd holnap, holnap kivágom őket. De hova rakom? Húzzam le a klotyón? Kár lenne értük…

Kinyitotta a markát, és két ujja közé fogta a csótányt. Megmentelek. Léha életet élsz. A fájdalom feloldoz. Mindkettőnket. Kitépte a svábbogár egyik ízelt lábát, és hosszasan nézegette a szakadt íz nyomán kibuggyanó tejfehér nedvet. A rovar gépiesen rángatózott. Érzel egyáltalán fájdalmat? Vagy csak mechanikai szerkezet vagy, ingerekből és reakciókból összerakva? Még egy lábat kitépett, majd még egyet. Aszimmetria. Oly ritka a természetben. De miért? Három láb bal oldalt, jobboldalt semmi. Még két lábat kitépett, majd a földre dobta a görcsösen rángatózó rovart. Az üres chipses zacskók, sörösdobozok, újságpapírok és rozsdás szerszámok tengerében már számtalan ilyen megcsonkított, de életben hagyott ízeltlábú várta a megváltást, amit Josh, az önjelölt messiás ígért nekik.

A férfi nagy levegőt vett – a bűz cseppet sem zavarta – majd feltápászkodott a matracról. Újra megcsodálta a hatalmas plakátot a falon. A poszter a hét főbűnt ábrázolta. A “Restség” szócska, és az alatta található kép – egy emberfejű lajhár – piros filccel be voltak karikázva. Nem, nem vagyok majom, és ember sem vagyok. Látod? Josh a tükör elé lépett. Egy torzonborz, fekete hajú rém nézett vissza rá. Gombszemei voltak, mint az egereknek, fülei hosszúak és kerekdedek, mint a denevéreké, karmos ujjai közt hártya feszült. Szürkés bőrének szinte minden négyzetcentiméterét hegek szabdalták. Öltözéke mindössze egy boxeralsóból és egy Sex Pistols pólóból állt. Egykor úgy nézett ki, mint bárki más, talán ember volt. Hosszú évek alatt vált ilyenné. A tespedés mágiája. A csonkolás mágiája. Az enyészet mágiája. A férgek mágiája. A Messiás vezekelni fog. A Messiás magára veszi az emberiség bűneit, és a Messiás megbűnhődik érettük. Megfogta a nyakában, bőrszíjon lógó zsilettpengét, és egy mozdulattal letépte. Felhúzta a pólóját, egészen a nyakáig, majd a pengét mélyen az egyik mellbimbója alá vágta. Vér helyett bűzös, zöldes folyadék szivárgott a sebből. Joshua cserepes ajkait kéjes sóhaj hagyta el.

***

Mind a négy alak felpattant a fémpadról. Nyugtalanul néztek körbe és egymásra. Végül Anthony szólalt meg:
– Ez nem igazság! Nekem az az egyetlen bűnöm, hogy élek! – hangja furcsán gurgulázó volt, de ezen senki sem csodálkozott. – Ha én megyek az ajtón, hogy hagyjak fel a bűnömmel? Haljak meg?
Josh fintorogva, nyüszítve elfordította a fejét.
– Ne nézz, ne nézz!
– Nos, Anthony. Ugye Anthonynak hívnak? – szólt Jerry, ügyet sem vetve a Messiásra. – Tehát nyilvánvaló, hogy nem te mész ki az ajtón. Sőt, én azt javasolnám, hogy maradj te itt kísérleti alanynak. Joshua semmisüljön meg, Todd pedig menjen le a csapóajtón. Jómagam távozok az ajtón.
– Hé, ki a franc vagy te, hogy dirigálhatsz? – csattant fel Todd, miközben a szemüvegét törölgette. – És honnan tudod a nevünket?
– Nem akarok megsemmisülni, nekem feladatom van! – visította Josh, majd karmos ujjával Anthonyra mutatott. – Ne nézz, te dög! Te, teneked kell megdögleni!
– Hát inkább meghalok, semmint kísérleti nyúl legyek. – mondta Anthony. A kezére tekert fáslit birizgálta.
– Ó, miért hagytál el engem, miért? – Todd reszketett, mint a kocsonya, lekuporodott a fémpadra, és csendben sírdogált.
– Nos, én Jerry Gold vagyok. És hogy miért dirigálok? Mert én érek egyedül valamit ebben a töketlen bandában. Nekem jár az élet és a szabadság.

***

Az Életművész

– Én mondom neked, öcsi, ez a nagybetűs élet. Ezt a kocsit tegnap hozták nekem. Aranymetál színű, tudod, ez a legmenőbb szín manapság. Hatalmas, erős gépezet, pont, mint amilyen én vagyok. Te nem akarsz hatalmas és erős lenni, Tommy?
A nevezett csak a fejét rázta. Feszengett, pedig az anyósülésen bőven volt hely, és ő amúgy sem volt valami nagydarab. Bambán meredt a fickóra, aki maga volt a tökély. Enyhén napbarnított bőr, karakteres arc, olyan alak, amilyet férfi csak kívánhat magának, méregdrága és már-már ijesztően elegáns öltöny, ing és nyakkendő. Ez volt Jerry Gold.
– Tommy fiú, megkukultál, vagy mi? Na, inkább tartok neked egy bemutatót.
Ezzel Jerry lehúzta az ablakot, kihajolt, és bankautomata előtt álló nőre mutatott.
– Figyelj, fiú. Látod azt a bigét? Pénzt vesz ki. Nem sokat, csak ezerötszáz dollárt. Most meg mit bámulsz? Az semmiség. Tudod te, mennyit ér ez a kocsi, amiben itt mereszted a segged? Ne akard tudni. Szóval, ha jól megfigyeled, a nő elveszi a pénzt, körülnéz, hogy nem figyelik-e. Tudod, még ilyen jó környéken is parás az, akinél ennyi suska van, az emberek félnek, hogy lenyúlják őket. Szóval körülnézett. Most berakja a lét a táskájába, cipzár be. No, most jön az egyik Jerry Gold féle trükk.

A férfi valami furcsa, követhetetlen mozdulatot tett, mire a markában egy köteg bankjegy jelent meg, látszólag a semmiből.
– Ezerötszáz dollár. A nő pénze, illetve most már az enyém. Mire a bige hazaér, már fogalma sem lesz róla, hogy egyáltalán vett föl lóvét ma. Lehet, hogy a hátralévő életét azzal a tudattal fogja leélni, hogy sohase lopták meg. Pedig ez történt. Elvettem a pénzét, és nem azért, mert szükségem volt rá. Azért vettem el, hogy megmutassam neked, Tommy fiú, hogy el tudom venni.
– De ez undorító dolog – nyögte ki végül Tommy. Arcizma kissé összerándult, amikor a férfi egy laza csuklómozdulattal a hátsó ülésre dobta a köteg bankjegyet, olyan egyszerűen, mintha csak egy csikket hajítana el.
– Undorító? Dehogy az. Minden ember árt valaki másnak, még te is, öcsi. Ez az élet rendje, az erősebb uralkodik a gyengéken, és én erős vagyok. Nagyon erős. Bármit megtehetek, érted? Bármit. Ha csajok kellenek, akkor megkapom a legszebb csajokat. Drog? Pia? Luxuslakás, úszómedencével? Toronyóra lánccal? Az emberek lelke? Mind az enyém, ha akarom. Még ölhetek is, ha a kedvem úgy tartja, méghozzá akár egy forgalmas utcán is, mint ez. Mert ha nem akarom, hogy észrevegyék, nem veszik észre. Az egész világ a lábam előtt hever. Még te is, Tommy. Ezt hívják a nagybetűs Életnek, aminek én minden ízét és porcikáját kiélvezem. És… ezt a lehetőséget kínálom neked is, fiú. A tanítványom lehetsz.
Jerry elindította a motort, és beletaposott a gázba. Fantasztikusan jól vezetett.
– Köszönöm, Mr. Gold…
– Jerry. Neked csak Jerry, hányszor mondjam?
– Köszönöm, Jerry, de nem kell. Nem fogok másokon élősködni. Becsületes ember vagyok, és az elveimet nem változtatom meg.

Az Életművész felnevetett, és Tommy felé sandított, valahogy úgy, ahogy egy krokodil pillanthat a vízben fuldokló zebracsikóra.
– Nézz végig magadon, öcsém. Mit látsz? Mert elmondom, én mit látok. Egy beesett arcú geek srácot. Pattanásos és rusnya a képed, frizurád semmi, horpadt a mellkasod. Sikerélmény neked az, ha kipörgethetsz egy rohadt FPS játékot, vagy átcsúszol a félévi vizsgáidon. Biztos sokat filozofálsz az élet értelmén, Nietzsche magvas gondolatain, meg a társadalmi egyenlőtlenségeken, holott tudod, hogy felesleges akármin is filóznod, mert attól még egy senki maradsz. Az aktakukacok szánalmas élete áll előtted, de én egy jobb életet kínálok. Hé, öcskös, lefogadom még dugni se dugtál soha.
Tommy paprikavörös lett, elfordította a fejét. Valami jó visszavágáson gondolkozott.
– Lehet, hogy egy senki vagyok, de legalább egy becsületes senki. Különben is, ha ennyire szánalmasnak tart, miért akar pont engem tanítgatni? Van elég menő srác, akiknek semmit se számít a morál.
– Látod, fiú, pont ezért. A világ az én szajhám. Szétvetett lábakkal várja, hogy belemásszak, hogy használjam. Bárki örülne egy ilyen lehetőségnek, amit kínálok. Csak te nem, Tommy. Egy ilyen kis senkiházi pöcs, mint te, képes ellenállni nekem, Jerry Goldnak. Ez meglepő. De ne érezd magad ettől különlegesnek. Téged is meg lehet venni. Mindenki kurva, csak az árak különböznek, de nekem rohadt sok pénzem van. Tehát, nem vonz a fény, a csillogás, a pénz?

Tommy megrázta a fejét. Újra a nagy ember szemeibe nézett – az acélkék szempárban most nyoma sem volt az előbbi mohó kegyetlenségnek, a helyét közönyös elégedettség vette át.
– Nézd, geek fiú. Ezek a képességek, amikkel én bírok, nem csak élősködésre és professzionális életélvezetre használhatóak. Ez varázslat, ha úgy tetszik – félre ne értsd, nem olyan, mint amivel a D&D könyvekben találkozhatsz, hanem sokkal hatalmasabb annál. Ha tanulsz tőlem, hozzájárulhatsz az esőerdők megmentéséhez. Működtethetsz árvaházakat. Meggyógyíthatod apádat… ne nézz így rám, tudom jól, hogy rákos az öreged. Mindent tudok, amit csak tudni akarok. – Jerry elhallgatott, és unottan bámult maga elé. Egy jelzőlámpa éppen pirosra váltott, de az Életművész nem állt meg, hisz tudta, nincs rendőr, aki felelősségre vonná. Nem kellett Tommyra néznie, tudta jól, hogy ezzel megnyerte a fiút. Amaz nyílván kínosnak érezte a csendet, úgyhogy halkan, és bizonytalanul megszólalt.
– Azt hiszem, ha jóra is lehet használni ezt az erőt, akkor megtanulom. De csakis igazságosan fogom használni. Senkit sem vagyok hajlandó megkárosítani.
A jólöltözött fickó arcán újra feltűnt a széles krokodilvigyor. Tommy, baszod, az egész világot megölnéd hidegvérrel, ha azzal megmenthetnéd az apád. No lám-lám, elég olcsón adod a lelked, te kis pöcs.

A fiatal srác a gondolataiba merült, talán már azon fantáziált, hogy fog a családja örülni, amikor apja hirtelen, váratlanul meggyógyul. A kocsi kiért a városból, de Tommyt a legkevésbé sem izgatta, hogy különös sofőrje hova fuvarozza. Hosszas hallgatás után Jerry lekanyarodott az útról, és leállította a motort.
– Tudod, Tommy, azon gondolkozom, hogy milyen remek életem van nekem. Senki nem állhat ellen nekem, te voltál az egyetlen, akinek kételyei támadtak velem kapcsolatban. Ami azt illeti, az előbb hazudtam. Igenis különleges vagy. Örülök, hogy úgy döntöttél, felhagysz a különcködéssel, és elfogadod az ajánlatom. Mindazonáltal… ha jobban belegondolok, mi a jó büdös francnak idomítsalak be, hogy olyan legyél, amilyennek tudni akarlak? A lelked eladtad, öcsi, innentől kezdve unalmas vagy. Nem, mégse leszel a tanítványom.

A fiú összerezzent, riadtan meredt Jerryre. Jobb keze óvatosan kereste a kilincset.
– Ne is erőlködj. Nem fogod tudni kinyitni az ajtót.
Jerry elővett egy revolvert és hűvös eleganciával lelőtte Tommyt, mielőtt az felfoghatta volna, mi is történik. Elfintorodott, mikor végignézett gyönyörű kocsiján, amit belülről immáron vér és agyvelő borított. Majd sóhajtott egyet, megvonta a vállát, és megszólalt, csak úgy magában.
– Voltaképp nem is tetszik annyira ez a kocsi. Az aranymetál nem elég menő.

***

Az egész társaságból Anthony tűnt a leghiggadtabbnak, annak dacára, hogy érezte, ő nem idevaló. Ő nem őrült, ő nem gonosztevő.
– Még húsz percünk van, emberek. – A beszéd nehezére esett. – Nem akarom megtudni, mi történik, ha nem engedelmeskedünk. Megkönnyítem a helyzeteteket, választom a halált. Így élnem úgysem érdemes. – Ezzel szomorúan visszacsoszogott a fémpadhoz, és leült az embriópózban reszkető Todd mellé. Az, mikor észrevette, felugrott, és a terem túlvégébe hátrált. Joshua a mutató- és hüvelykujja közt feszülő hártyát rágcsálta, majd a hirtelen támadt csendre felkapta a fejét, és megszólalt.
– És akkor melyikőtök megy a tartályba? – kérdezte.
– Te, vagy Todd – felelte ellentmondást nem tűrően Jerry Gold. – Nézd, Messiás, te meg tudnál változni, ha elmehetnél? Egy rohadt torzszülöttet csináltál magadból, fanatikus őrült vagy, és az is maradsz. Hogy honnan tudom? Nekem hatalmam van, Josh.
– Milyen hatalom? – üvöltötte Todd. – Ha hatalmad lenne, nem lennél itt! – majd lehalkította a hangját. – Kérlek, engedjetek elmenni. Én meg tudok változni. Ígérem, jó leszek, hallják? – ezt már a plafon felé fordulva mondta, hunyorogva a neonfénytől.

***

A Senki

A szobában minden rózsaszínű volt; a szőnyeg, a tapéta, még a bútorok is. Az ágyon szív alakú díszpárnák sorakoztak katonás rendbe szedve.
Todd a nő elé térdelt. Kishivatalnok-forma férfi volt, középkorú, kopaszodó, alacsony. A nő fiatal szépség, szinte teljesen meztelenül, mindössze egy szakadt fekete harisnyatartót viselt.
– Mondd, szépségem, milyen vagyok?
– Jóképű és intelligens vagy, Todd – felelte a nő kivörösödött szemekkel, könnyeivel küszködve. – Te vagy a férfi, akire minden nő vágyik. Te vagy a nagybetűs Férfi. Szeretlek, Todd!
A fickó zavartan elmosolyodott, és végigsimított a nő testén.
– Ügyes kislány vagy, Cyntia. Már megy a szöveg. Hadd halljam még egyszer, meggyőzőbben.
A nő vett egy nagy levegőt, megpróbált határozottabbnak tűnni, és elismételte a betanult mondatokat, majd behúzott nyakkal várta a reakciót. Todd sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Szép, de ezt egy papagáj is utánad csinálja. Nem gondolod őszintén, ugye? – levette gyöngyházkeretes szemüvegét, és egy külön e célra tartott kendővel alaposan megtörölte a lencséket. – Most válaszolj, őszintén, drágám. Milyen vagyok az ágyban?

Csend. Cyntia reszketett, de szólni nem mert. Megbilincselt, csonka kezei ökölbe szorultak.
– Halljam. Őszintén. Ha hazudsz, véged. Milyen vagyok az ágyban?
– Az ágyban… – a nő most már zokogott. – Kérlek, engedj el, kérlek…
– Cyntia, Cyntia, hányszor mondjam, nem könyörgünk! Megint büntetést akarsz? Nem, nem akarsz, ugye? Akkor válaszolj a kérdésre, de őszintén! Mondd el a véleményed! Még az ilyen semmirekellő, felfuvalkodott ribancoknak is van véleményük, nemdebár?
– Undorodom tőled, Todd! Gyűlöllek, pocsék vagy az ágyban is! Amit te csinálsz, az nemi erőszak, nem szex! Olyan vagy, mint egy állat. Nem tudsz kefélni, pancser vagy! – A nő magából kikelve üvöltött, egyébként szép arca a sírástól és az indulattól grimaszba torzult. Todd felállt, és kiguvadt szemekkel nézett foglyára. Újra levette a szemüvegét, és újra megtörölgette, közben pedig a fejét csóválta. Próbált higgadtnak tűnni, de a szája széle rángatózott.
– Ez őszinte válasz, ebben nem kételkedem, de megsértettél, Cyntia drága. Ezért büntetés jár. Már csak nyolc ujjad van, egyszer majd csak elfogy az összes, te kurva!

A nő üvöltött, visított. Todd megverte, és levágta még egy ujját. A sebet kiégette. A félájult Cyntiát felnyalábolta, kivitte a fürdőszobába, és befektette a kádba, majd egy vödör víz, három szivacs és hatféle tisztítószer kíséretében visszatért a szobába, hogy órákon keresztül súrolja a kényes padlószőnyeget. A nő eközben a fürdőszobai fűtőtesthez bilincselve sírt, miközben a víz szépen lassan kihűlt.
Todd is sírt, mint egy kisgyerek. Összegömbölyödve lefeküdt a fertőtlenítőszagú, nedves szőnyegre, és csak zokogott, megállás nélkül. A láthatatlan férfi, aki eddig az ágyon hevert, most lekuporodott Todd mellé, és megsimogatta a kopaszodó fejet.
– Ezen is át kell esni. Cyntia bántott téged. Megérdemelte. – Todd nem reagált. A láthatatlan ember felállt, és elindult az ajtó felé, de még hátrapillantott.
– Elmegyek.
Todd erre már felkapta a fejét. Levette a szemüvegét, és szinte görcsösen újra megtörölte a lencséket.
– Nem hagyhatsz itt! Félek egyedül.
– Nem vagy egyedül, itt van veled Cyntia. Bár jobban járnál, ha kidobnád, és szereznél egy fiút helyette. Tudom, hogy utálod a nőket.
– Kérlek, ne menj el! – Toddnak még mindig potyogtak a könnyei.
– Kísértet vagyok, értsd már meg! Szeretnék végre eltűnni erről a világról. Nem pátyolgathatlak az örökkévalóságig, tanulj meg végre magadra vigyázni. Élj normális emberként, vagy kínozz továbbra is szerencsétleneket, te döntheted el. Köszönöm, hogy mások, és a magad fájdalmával tápláltál, szép volt, jó volt, de ennyi volt. – A láthatatlan ember hangja hideg és könyörtelen volt. Mielőtt végleg eltűnt és magára hagyta a hivatalnokforma Todd-ot, csak ennyit mondott:
– Ott a falon még maradt egy kis folt.

***

– Joshua, figyelj már egy kicsit! – Jerry szavai szinte kérlelőek voltak, de Josh csak a fejét rázta, mint egy durcás gyerek. – Te vagy a Messiás. Kínzod magad, ki tudja, miért. Hát nincs nagyobb kín annál, hogy egy tartályban élj, miközben mások kísérleteznek veled? Élveznéd, öregem, hidd el.
Josh megtörni látszott, a tartály felé sandított.
– Látod? Szeretnéd, hogy csövek legyenek benned? Tűket szúrnak a bőröd alá, és te csak üvöltesz, de nem a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől.
– Nem akarok itt maradni. – A Messiás lebiggyesztette a száját; fekete gombszemét egy pillanatra sem vette le az üveghengerről. – Haza akarok menni. Itt nem jó. A lakásomat akarom, az állataimat akarom.

Anthony a padon ülve csóválta a fejét. Hova keveredtem? Mit keresek én itt? Ezek beteges, perverz lények. Végignézett rajtuk. Egy szado-mazochista szörnyeteg. Egy beképzelt, egoista pasas, aki mindenkiről tud mindent. És ez a Todd még nálam is szerencsétlenebb. Ki lehet ő?
– Jól van, megteszem, bemegyek a tartályba, de hozzanak nekem állatokat! – Joshua dülöngélve az üveghengerhez caplatott.
– Persze, kapsz állatokat, Messiás. Az Urak bizonyára kíváncsiak rá, hogy mit csinálsz az állatokkal. – Jerry magabiztosan vigyorgott, majd Toddra pillantott, az órára, és megint Toddra.
– Még tizennégy perc.

***

Az Eleven

Kevés veszedelmesebb dolog van a világon, mint sok pénzzel tartozni a maffiának, ez már szinte elcsépelt tény. Anthony viszont korántsem érezte eléggé elcsépeltnek, amikor a lakásában a szeme láttára lőtték agyon a kutyáját, s mikor ezután a fegyver csöve ráirányult.
– Imádkozz, te féreg! – mondta neki a nagydarab gorilla, és ő jobb híján engedelmeskedett. Ateista volt világ életében, így maga sem tudta, kihez fohászkodik, de könyörögve kérlelt bármilyen nagyhatalmat, hogy ő esküszik, soha többé kártya, soha többé kölcsön, csak ezt ússza meg. Mielőtt eljutott volna az ámenig, éles fájdalom hasított a fejébe, és a világ megszűnt létezni számára. Legalábbis egy ideig.

Aztán felébredt. Egy folyóban lebegett, a víz színe alatt. Először azt tette, amit szinte bárki tett volna a helyzetében; kapálózott, hogy feljusson a felszínre, a lábára hurkolt kötél viszont megakadályozta ebben. Amilyen gyorsan csak lehetett, kitapintotta a köteléket, és egy nagy rántással sikeresen elszakította. Végre feljutott a felszínre; kievickélt a partra, és megpróbálta betájolni, hol is lehet. Éjszaka volt, sehol egy járókelő. Kis gondolkodás után Anthony rájött, hogy ismeri ezt a helyet, hisz csak félórás sétára lakik tőle. Visszanézett a folyóra – furcsállta, hogy a pontosságukról híres maffiózók csak ilyen tessék-lássék módra kötöttek rá nehezéket. És a lövésüket is túlélte. Valami itt nagyon nem stimmel - gondolta, de elsősorban meleg ruhákra vágyott, így ösztönösen elindult hazafelé. Már a háztömb előtt járt, amikor valami az eszébe jutott. Mi van, ha még itt vannak? Á, dehogy. Halottnak hisznek, biztos nem várnak rám a lakásomban. Valamennyire sikerült lenyugtatnia magát, és elindult a dohos, régi lépcsőházban. Már a harmadikon járt – ő maga a negyediken lakott – amikor föntről, ahol a lakása volt, kulcscsörgést hallott. Valaki az ő lakásából jött ki éppen. A francba, lehet, hogy mégis őrzik? Hátrált csendesen két lépést. A lakása előtt álló valakinek megcsörrent a mobiltelefonja.
– Halló? Igen, én vagyok. Megnéztem, minden oké. Johnson aszonta, holnap kettőre jön valaki, aki megnézi a kérót. Aha. Egy pasié volt, aki tartozott Johnsonnak. Persze, hogy kinyírtuk.

Kinyírtuk? Ez a hang… igen, ez a pasas is itt volt. Tudtam, hogy valahonnét ismerős a hangja.
– Jó, figyelj, ez nem telefontéma, majd Roger bárjában megbeszéljük. Aha. Szia.
A fickó telefonja pittyent egyet, ahogy kikapcsolta. Anthony észbekapott, hogy ideje lenne lelépni, mielőtt a maffiózó meglátja, de elkésett. A telefonos alak kis híján nekiütközött, de amire Anthony végképp nem számított, felüvöltött, és mint akit üldöznek, úgy rohant le a lépcsőn. A csuromvizes fickó megvonta a vállát, és elindult a lakásába – amit a maffiózó, úgy tűnt, elfelejtett bezárni.
Úgy döntött, a lehető leggyorsabban átöltözik, összeszedi a legfontosabb dolgait és eltűnik a városból. Amikor viszont a tükör elé lépett, ő üvöltött fel; egy több napos vizihullát látott, csúnya lőtt sebbel a homloka közepén.
Én… meghaltam. Lehetséges ez? De akkor miért élek? Kísértet vagyok? Próbaképpen Anthony felemelte a fogkrémes tubust, és megtapogatta a falakat. Nem vagyok kísértet. Akkor zombi vagyok?

Az elkövetkező napokban Anthony ki sem mert mozdulni otthonról. Ételre, levegőre nem volt szüksége – furcsamód ez utóbbi fel sem tűnt neki, mikor a folyóban feleszmélt. Kis idő múlva rájött, hogy az egyre permanensebb bűzt, amit áraszt, nem tudja lemosni, sőt, a víz csak ront a helyzeten. A tükröket letakarta – képtelen volt elviselni saját látványát – kezeit és lábait pedig betekerte fáslival. A fűtést is levette, de még így sem tudott kellő hideget előidézni.
Egyik délután, úgy három nappal a feltámadása után, mikor a nappaliban ücsörgött és egy krimit olvasott, hirtelen ajtónyikordulást és beszédfoszlányokat hallott. Hát megérkeztek.
– Igen, Mr. Johnson, ez az a lakás. Bob az anyja sírjára esküszik, hogy látta Anthonyt.
– Bob nyilván megint be volt lőve. Akit én megöletek, az hulla marad, érted? Hulla.
Ez volt az a pillanat, amikor Mr. Johnson és a gorilla, aki végzett Anthonyval, beértek a nappaliba, és szembesültek a kanapén tespedő, krimit olvasgató agyonlőtt holttesttel. A bomlófélben lévő férfi felpillantott a könyvből, majd felállt, és kenetteljesen üdvözölte látogatóit.
– Üdvözlöm, Mr. Johnson… Mr. Gyilkos, önt is. Kérem, foglaljanak helyet. Sajnos nem tudom önöket megkínálni semmivel, esetleg néhai kutyámat kiszedhetem az utcai konténerből, és összeüthetek valami kínait.
A maffia többé soha nem zavarta Anthonyt.

***

Todd a szemüvegét törölgette már sokadszorra. Szigorú hivatalnokarccal meredt a tökéletes férfire.
– Tudja mit, Jerry? Engem ne akarjon rádumálni semmire. Én értelmes ember vagyok, nem egy büdös kriptaszökevény vagy egy tébolyult idióta. – Anthony és Josh egyszerre hördültek fel, de Todd rájuk se hederített. – Nézze, most rá akar beszélni, hogy menjek le azon a csapóajtón, ugye? – Hisztérikusan felnevetett, kezei remegtek. – Hát nem! Az előbb azt kérdezte a szörnyszülöttől, hogy meg tudna-e változni. Hát maga meg tudna? Átlagos ember lenne, mint én!

Jerry Gold eltűnődött, Josh pedig felröhögött. Anthony már nem is figyelt a három furcsa alakra. Jobb lesz nekem így. Mert mi is lenne, ha élhetnék? Lassan egy csontváz leszek. Milyen élete lehet egy élő csontváznak? Jobb ez így.
– Todd, nem vagy átlagos. – Jerry nem adta fel a szándékát, hogy meggyőzze a csúnya kis embert. – Te látod a kísérteteket. Táplálod őket.
– Már nem! – csattant fel Todd. – Elhagyott. Pedig a barátom volt. De készen állok az új életre. Nem lesz több fájdalom. Többé nem bántok senkit. Rendes ember leszek.
– Nem leszel ember! Egyikünk sem ember! – Josh eszelősen vicsorgott.
– Ne hallgass erre a szörnyetegre, Todd. Te már most rendes ember vagy, és hogy ezt bizonyítsd, engedj engem elmenni.
– De félek, mi lehet ott lent? Talán valami rettenetes.

Anthony felkapta a fejét. Ocsmány alaknak találta három társát, de leginkább az alattomos, manipulátor Goldot. Sajnálta Toddot, aki újra sírva fakadt. Hát teszek még valami hasznosat ebben a kevés időben, ami megadatott.
– Nem hinném, hogy Jerrynek több joga lenne a távozásra – szólalt meg gurgulázó hangján. – Feltételes szabadláb, fel kell hagyni a gonoszsággal. Gold talán megállja, hogy ne olvasson mások gondolataiban, és ne használja ki embertársait, de ugyanolyan fölényeskedő, egoista barom marad. Bizonyítson ő, hogy tud rendes ember lenni. Válassza ő a csapóajtót.
Joshua rázkódott a röhögéstől, és artikulátlanul vinnyogott valamit. Jerry elképedten meredt a beszélő hullára; erre nem számított. Todd zokogott. Anthony felállt, megfogta a vállát – a hivatalnokforma ember furcsamód nem undorodott az érintésétől – és az ajtóhoz kísérte, majd visszabicegett a fémpadhoz. A Messiás gúnyosan vigyorgott Jerryre. Karmait az üvegtartályon csikorgatta.
– Gyerünk, nagy ember, a csapóajtóhoz! – sziszegte. – Vagy berezeltünk? Mitől fél az, akinek olyan nagy hatalma van?
– Egy percük maradt az elhelyezkedéshez. – recsegett a géphang. Hat szempár meredt Jerry Goldra. Az végül sóhajtott egyet, és a csapóajtó fölé lépett.
– No igen, Joshuának ezúttal igaza van. Engem nem érhet semmi baj.

Mire lejárt a harminc perc, mind a helyükön voltak; a Messiás az üveghengert karmolgatta, Gold blazírt arccal igazgatta a nyakkendőjét, Todd hátra sem pillantva, dermedten bámulta az ajtót – még a szemüvegét is elfelejtette megtörölni – Anthony pedig a piros lámpát fürkészve várta a halált.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához